Part 15

Ezen alapszik Coquelin szellemes tanítása is, melyet az írói körben felolvasott s melyben a művészet nevében azt követelte az ellen, amit ő naturalizmusnak mond, hogy a művésznek épp úgy nem kell valóban sírnia a színpadon, mint ahogy nem kell valóban részegnek lennie, ha részeget játszik. Megengedem, hogy nem „kell“ tagadnom, hogy ne lehetne, sőt, hogy ne lenne egészben véve ez a jobb. Hamlet színészlegénye legalább valódi könnyeket ontott Hekubáért. De vajjon nem sír-e, avagy nem nevet-e valóban Coquelin úr a színpadon? Igenis nevet, valóságosan nevet s nem fél a nevetőgörcstől, úgy mint attól, hogy ha sírna, elvesztené hatalmát önmaga fölött. Mégis ő neki, a francia színésznek, igaza van a tanításában. Ő valósággal nevet; mert a nevetés próza és ebben az ő iskolája a természetest tanítja. Ellenben nem sír igazán, mert a sírás a költészet, a magasabb affektus, amelyben az ő iskolája a természettelent, az éneket, a melódiát, a művészi formák közt tagolt, hullámzó deklamációt tanítja, melyhez az iskolázott mesterséges sírás illik, nem a közvetlen, természetes sírás. A francia színész, akinek egyénisége nem rombolja le az iskola korlátait, többé-kevésbé megmelegszik a saját játékában, de eksztázisba nem jő, inspirációja nincsen, csak teljesen öntudatos hatalma.

Midőn azonban azt mondom, hogy a francia deklamáció természetellenes és éneklő, azt kell alatta érteni, hogy nekünk. A franciának az a természetes és a francia kétségkívül a mi deklamációnkat fogja éneklőnek találni.

A különbséget a nyelv teszi.

A francia nyelv magánhangzóinak időbeli értéke roppant elasztikus, a szóbeli hangsúly változékony és szeszélyes: nem a gyökérre esik okvetlen, hanem akárhányszor a ragra. A hangzók átmeneti, összekötő, elsimító modulációkban használtatnak. Minden példa nélkül könnyeddé, kecsessé, folyékonnyá teszi a nyelvet, tehát mindenek felett gyorssá, s a gyorsaság a szédületességig fokozható. A francia nyelv és a temperamentum egymásra hatását keresheti ezen a réven, akit ily kérdések érdekelnek. Engem elsőbben ez érdekel: a francia színész nem azért beszél gyorsan, mert tudja a szerepét; hanem azért kell tudnia szerepét, mivel nyelve rohamossága, fürgesége törvénnyé teszi rendes beszédben a gyorsaságot. Szereptudás nélkül franciául sehogy sem lehet játszani. Más nyelven még jól is lehet játszani szereptudás nélkül. A prózát tehát gyors, friss, elegáns tempóban természetesen mondja a francia iskola. A szárnyas beszédben, a tartott beszédben fokozottan érvényesül a magánhangzók időbeli értékének elaszticitása: aminek a prózában kis értéke van, könnyen még kisebbet kap; aminek semmi értéke sincs, a prózai beszédben értéket kap; aminek nagy értéke van, sokszorozott értékkel ruháztatik fel s mikor verset kell ezenképp mondani, akkor az alexandrinus ritmusa szabályozza az értékkel való ilyetén elbánást s egy valóságos melódikus éneket hoz létre, mely már-már tipikus a híres darabokban, mert őrzi a hagyomány; ha ellenben prózában kell nagyobb indulatokat festeni, akkor a francia deklamáció az, amit mi álpátosznak nevezünk. A francia amorozó szerelmének fokát azon lehet megmérni, hogy hány „é“ értéke van a hangjában, mikor ezt „je vous aime“ így mondja „zsö vuzéééjme“. Ami a vígjátéki színésznek „mon secret“ („monszkre“) a titkom, az a drámainak monszkreeej!

A nyelvek hasonlítanak a folyadékokhoz s úgy viszonylanak egymáshoz, mint a víz, olaj, eleven kéneső stb. egymáshoz. A francia a kéneső, a maga ángolnatermészetével.

A magyar nyelv, mely minden másnál kényesebb úgy hangzóinak teljes értékére, valamint mássalhangzóinak tisztaságára, a lassú nyelvek közé tartozik. A magyar nép jelleme ünnepies, méltóságos, szónokias. A magyar színész is hamar szónokias. Aki jól akar beszélni magyarul, annak minden magánhangzót teljes értékében kell mindig kimondania, de annál többet sem engedhet meg magának. Egy á mindig csak egy á. Akárhogy imádja is a hős hőnőjét, nem imádhatja egy á-nál többet. A francia a negyedik felvonásban már legalább négy ó-val adorálja (zsö vuz adooór). A francia minden érzelmét ama szótagba fekteti, azt azután cifrázza is szerelme hevéhez képest; a magyar szó részeit nem mozdíthatja ki rendes, mindennapi arányaiból, nem mondhatja a szót versben másképpen, mint prózában, indulatban másképpen, mint hidegen, a szó minden szótagja mindig megköveteli ugyanazon értékét és tiltakozik minden értékgyarapítás ellen is. A magyar színész tehát az egész mondatba vagy az egész szóba teszi érzelmét és nyelve törvényeinél egy iskolát alapít, amely a természetes beszédet hirdeti minden skáláján az indulatoknak. A pátosz az emelkedett, de természetes beszéd; közel áll a szónoklathoz, de mégis teljességgel nem az, céljánál, helyzeténél fogva nem az; de sok magyar színész nem tudja elkerülni ezt a zátonyt. Gyorsan játszani magyarul is lehet, de csak relatív gyorsasággal. Aki francia gyorsaságot erőltet, magyarban, az már nem gyorsan beszél, hanem hadar.

Már most nézzünk vissza példáért Coquelinra. A francia művész legnagyobb hatása volt: a társalgási vígjáték, a Molière-féle Mascarille és a deklamációk. A magyar közönséget hidegebben hagyta a drámai szereplés és Tartuffe. Más szóval: tetszett, ahol iskolája szerint természetes volt, ami a mi általános törvényünk; csak tudását csodáltuk, de hatását repudiáltuk, ahol iskolájának deklamatórius, nekünk természettelen feladataiban láttuk. Ide vág a melódikus alexandrinekben elmondott Tartuffe is.

Valaki, aki tán nem jól értett meg, mert meglehet, hogy e kényes tárgyban minden igyekezetem mellett is nem tudtam magam elég világosan kifejezni, azt mondhatná, hogy hiszen a deklamációk nagyrésze is patétikus, miért tetszhetett tehát ez az ő előadásában? Felelet: azért, mert az nem színészet, az nem egy előttünk álló alaknak helyzetéből s érzelmeiből kifolyó beszéde, hanem rendszerint egy történet, amelyet nekünk egy kitünő elbeszélő elmond, előttünk a maga módja szerint hangjával festve a festenivalókat és imitálva a megszólalókat. Coquelin itt tehát egy harmadik személy, aki nekünk reprodukál valamit. Mint színész azonban első személy, akit sorsában vergődni látunk, aki előttünk megnyilatkozik, akiben nem a színészt, nem a virtuózt, nem a művészt kell látnunk, hanem azt az embert, akinek alakjában föllép. Attól tehát azt kell várnunk, hogy érzelmeinek oly hangon, oly hanghordozáson adjon kifejezést, amely nekünk természetes, amelyben mi amaz érzelmek valódiságára ismerünk; máskülönben nem hiszünk az embernek. Mikor pedig nem hiszünk, akkor a színész elvesztette a hatását. Igy igazi, teljes, föltétlen hatása egy nemzeti nyelvének romlatlan műveltségében élő nemzet fiaira csak a nemzeti művészetnek lehet. Idegen művészet csak a kongruens részekben tehet teljes hatást; aki élvezni tudja az idegent (nem mondom méltányolni, mert ez műveltség dolga), de aki őszintén élvezni tudja, ott is, ahol az idegen nyelvének törvényei a mienktől eltérő művészi törvényeit alkotja meg az előadásnak: abban a nemzeti ízlés szűzessége meg van rontva, abban az anyanyelv melódiája meg van bontva, annak, hogy úgy mondjam, kozmopolitikus füle, kozmopolitikus lelke van. Meggyőződéseiben és magaviseletében lehet jó hazafi, de lelkében hazátlan.

Homér.

Én ugyan Frommer úrnak ígértem meg, hogy ha lehet, írok róla valamit ezen a helyen. Mert Frommer úr egy talpraesett börzeszótárt készített, amely ugyan több, mint aminek magát mondja, mert valóságos kis kereskedelmi zsebszótár, de hát legyen a mai világban olyan is, aki nem kevesebb, hanem több annál, aminek magát mondja. Éppen kapóra is jött ez a szótár, mert akkoriban jelent meg a piacon, amikor a budapesti börze elhatározta, hogy ezentúl magyarul fog adni és venni, kínálni és keresni.

A szótárnak Simonyi Zsigmond jeles nyelvtudósunk írta meg az útlevelét és okos embernek ez elég is. Ha Simonyi dícséri, az azt jelenti, hogy Frommer úr ezzel az első, kezdő lépésével eljutott odáig, ahol munkájáért tisztesség és elismerés illeti meg. Én tehát abbeli bajos helyzetemet, hogy nem tudtam eleget tenni kedvemnek, nem tudtam róla itt bővebben írni, amint szerettem volna, azzal ütöm el, hogy e vallomásommal vezetem be mondanivalómat Baksay Sándor Homér-fordításáról.

És egy pontban én bennem össze is ütődik a kettő. Dícsérném Frommerben, amit Baksayban gáncsolni fogok. Mert lám, az ember néha akkor következetes, ha következetlen és kénytelen ugyanazt az elvet egyszer elejteni, egyszer feltartani, hogy elvhű maradhasson. Ennyi paradoxont régen írtam le egy lélekzetre.

Frommer úr többet magyarosít a maga szótárában, mintsem kívánatosnak, vagy tán hasznosnak látszik, Baksay kevesebbet. A kereskedés, kivált a pénzforgalom igen nagy részében nemzetközi természetű. Mi természetesebb tehát, mint hogy ama teknikus kifejezései, melyek szintén nemzetköziek, melyeket pénzre, portékára, kereskedelmi viszonyokra és jelentésekre egyformán használnak a különféle európai nemzetek, azok megmaradjanak nálunk is, legföllebb némi módosítással, melyet a magyar kiejtés kíván. Ezek helyettesítése magyar szókkal céltalan, mert a kelleténél jobban elválasztja a magyar kereskedést a többi kereskedővilágtól.

Ime: mért nevezi Frommer Rudolf úr a maga könyvét Tőzsdei zsebszótárnak? Mért nem Börze szótárnak? A börze könnyű szó nekünk is, azután rá lehet ismerni olasz és francia testvéreire. A tőzsde pedig magyarban is rossz szó, ha szinte forgalomban van is.

Az azonban igaz, hogy ez az elv bizonyos mértékig érvényesül Frommer könyvében. Mire új kiadást ér, valószínűleg diadalmaskodni fog teljesen.

Ez az elv a gyakorlatiasság elve, amely diktál mindenütt, ahol a közönséggel lép érintkezésbe akár a tudomány, akár a művészet, akár valami felsőbb értelmi foglalkozás.

Most áttérek Homérre. Mikor arról van szó, hogy forgalmat kell csinálni akár pénznek, akár árúnak, akár eszmének: akkor a forgalom törvényei döntenek. Ha Homért kell forgalomba hoznom, piacomat kell tanulmányoznom.

Baksay Sándor, ez a kedves, okos, szép elméjű poéta az Iliászt akarja a magyar litteratúrában forgalomba hozni. Mit jelent ez? Azt talán, hogy nagy tudománnyal átplántálni a görögöt – formát és tartalmat – a magyar nyelvbe és kinyomatva átadni az Akadémia, vagy egy könyvkiadó egereinek, minekutána a tudós filológusok jól megbámulták és megdícsérték?

Ez is lehet valakinek a becsvágya, de nem ez az útja annak, hogy Homér forgalomba jöjjön. Homért forgalomba hozni annyi, mint a szívesen olvasott könyvek közé iktatni. Elterjeszteni az olvasó közönség körében. Megszerettetni egy nemzettel, népszerűvé tenni, hogy ízlés, erkölcs, lelki tisztulás és megnemesedés tényezőjévé legyen a nemzetben.

Én még ma is azt gondolom, hogy egy-egy normális agyvelejű fiatal ember, ha az elemi iskolák tudását elnyerte, igen művelt, okos, munkaképes és használható emberré nevelődik, ha az összes reálismeretekből csak némely formákkal és alapokkal ismerkedik meg húsz éves koráig, ellenben az Iliászt vagy az Odisszeát megtanulja betéve jól, teljesen, folyékonyan. Természetesen, magyar emberről lévén szó, kizárólag Baksay fordításában. Meg vagyok győződve, hogy ez a fiatal ember több filozófiát, morált, világnézetet, világismeretet, emberszeretetet és bölcsességet fog tudni, mint középiskolánk bármely végzett növendéke és az életbe fegyverezettebben lép azoknál, akik a gimnáziumokból kikerültek. Friss, rugalmas elméje lesz, vállalkozó és pezsgő életkedve. Lénye tele lesz esztétikai érzésekkel, az emberi természet ismeretével; a nemesebb indulatok vágyával; a férfias vetélkedés, tisztaság, szerénység, alázat példái lelkébe lesznek oltva: az emberek becsülése, megítélése, a korok tisztelete, a haza szeretete mind elevenebb példákban vésődik elméjébe és el nem marad tőle az életben. Csodás kincs, ha egy ily világraszóló alkotás elevenen él a tudatunkban.

Érdeklődés, a tudás vágya, egy a legfelsőbb képességeig kiművelt emlékező tehetség, terheletlen elme áll rendelkezésére az ilyennek s játszva győz meg minden további tudni- és tanulnivalót. Az elme minden tehetsége gazdagon táplálkozik egy ilyen sokoldalú remekmű teljes befogadásától és ritka munkaképességre, világosságra, egyenességre, természetességre művelődik ki.

De ez kitérés. Térjünk a témánkra. Homért forgalomba hozni annyi, mint kedvessé tenni a magyar olvasó előtt. Érthetővé, élvezhetővé. Világos, hogy nem nevelhetem ki a magyar közönséget oly nemzetközivé, hogy a spanyol munkát spanyol formáiban, a franciát franciában, a németet németben élvezze, Homéroszt pedig hexaméterekben és korüthájolosz, pannükiói stb.-féle összerovásokban. Magyar verses köntösben, epikai versben, magyar epikai nyelven kell visszaadni Homéroszt. A fogalmak, jelzők értékegyenét kell adnunk, nem pedig a nyelvünket görög szóalkotásokra ficamítanunk. Ahogy szép hegedűszóval mi mesélni szoktunk, úgy kell megismételnünk Homér elbeszéléseit. Utána kell költenünk, hogy egész pompájában fejlődjék ki előttünk a férfi, az esemény, az érzés, az eszme; nem pedig természetéből kivetkőztetve nyelvünket, gyötörni magunkat, az olvasót és mesterséggel megölni a lényeget. Ami nem természetes, az lehet ideig-óráig divat; de mulandó nem természetes formában a legnemesebb alkotás is. Minden nyelvnek megvan a maga melódiája s ez megszabja a poétai formák törvényét is. Nem minden formában helyezkednek el a szók és a gondolatok egyforma könnyűséggel és kényelemmel. És legkeresetlenebbnek, legegyszerűbbnek, legtermészetesebbnek kell lenni a formának ott, ahol egy nagy föladat, nagy terjedelemben oldódik meg. Nagy kényelem kell az elbeszélő költészetnek forma tekintetében, ahol könnyen, szabadon folyik az elbeszélés, a nyelv legtermészetesebb medrében; mert színben, indulatban, mélységben, mozgásban nagy változatosságra van szüksége. Ezt nem képes nyújtani természetével nem teljesen egyező formákba szorítva, sőt erőszakolva. Semmi sem győz meg bennünket erről jobban, mint Vörösmarty utolérhetetlen hexamétere. Mily fény, mily pompa, mily gördülékenység! Mily csodás képességei a poétának és a mi tündérszép nyelvünknek. És mily hideg, mily hamis, mily nem magyaros, mily idegen pénz mégis. Csodálva csodáljuk és nem élvezzük, nem isszuk be mohón, mint a jó italt, csak nézzük tündöklő fényét a pohárban, mint valami oldatét.

Olvassuk Baksay Iliászát és csupa szín, csupa melegség, csupa magyarság még az érzésben is. Milyen nevetséges affektáció az az alakhű fordídás. Csak olyan művekre alkalmas, amelyek nem valók arra, hogy az újabb irodalmakba reális értéknek átplántálódjanak. Csak régi-régi irodalomtörténeti, kultúrhistóriai jelentőségük van. Ide sorolom Arisztofáneszt. Arany János, aki egy pár Horácius-verset örökbecsű magyar versnek fordított le, ami lehetetlen Horácius formáit megtartva, érezte, hogy Arisztofánesszel nincs mit csinálnia az olvasó közönségnek. Annak élvezéséhez iskolázottabb irodalmi műveltség kell, jóformán csak a műveltebb íróké és ama kis köré, mely ilyen műveltségre szert tesz, ha nem is író. Ezek számára fordította Arany a görög komédia mesterét.

Sajnálom, hogy Baksayt cserben hagyta a bátorsága a nevekkel szemben. Egyszer egy kicsit magyarosan írja, azután meg visszaretirál. Nemcsak magyarosan kell írni e görög neveket, de lehetőleg, vagyis szükség szerint még el is lehet magyarosítani. Lám a rómaiak csak közvetetlen növendékei voltak a görögöknek, mégis a görög neveket nem szedték át szolgailag. Héfaisztosz egyáltalán nem kellett nekik, Zeusz sem; Akhilleüszből Akhilleszt csináltak, Klütaimnesztrából Klytemnesztrát. Ha a mi poétánk azt mondotta Ilda, Hilda, Ildikó Krimhilda helyett, akkor mi bátran mondhatunk Nesztert, vagy Nesztrát a Klitemnesztra helyett.

De első, hogy minden rendű olvasót, aki hivatva van arra, hogy e gyönyörű munkát élvezze, fölmentsünk az olvasás zavarai, kényelmetlenségei és lehetetlenségei alól. Az 51. lapon olvasom e neveket: Arkesilas, Kloniosz, Skolos, Ilézia, Niza, Aresz Kópás, Skhoimos, Aulisi szikla stb. Igazodjunk el. Klonio-sz és Are-sz után S-kolo-s-t miképpen olvassam? -snek, vagy sznek az s-betűt? Kópás után Areszt a-resznek, vagy á-resznek, Aresz után pedig minek a Kópá-s-t? – Ilé-z-a után Ni-s-á-t Nizának, vagy Nisának? Szkojnosznak kell olvasnom Skoinost a vers szerint, Auliszt A-u-lisznek. Mind e dolgok a bátortalanság hibája, amelyért mentegeti is magát a fordító az előszavában, de én nem bocsátok meg neki. Mert ezek a nevek néhol tömegesen fordulnak elő és tömegesen keserítik el az olvasót, mert tömeges akadékai a gyors és folyékony olvasásnak. Még a jártas ember is megdöcög rajta: hát a járatlan nagy többség! Bosszantó dolog, hogy egy pár szúnyog keseríti meg az ember életét, mert folyton üldözi a legvonzóbb, legfenségesebb tájakon való jártában.

Oly nagyszerű, oly plasztikus, oly elbájoló ez a Homér Baksay fordításában különben, hogy immár egyik gazdagsága a magyar irodalomnak. Nem fordítás, hanem eredeti alkotás. A koncepció a Homéré, a kivitel szinte már a mi emberünké. Egy nagy birodalom meghódítva és bekebelezve a magyar szellem birodalmába. A legfenségesebb, legtanulságosabb esztétikai élvezetek közé tartozik, amelyek a magyar olvasónak kínálkoznak. Egy világ nyílik meg az egészséges szívek előtt, amely addig hét lakattal volt lezárva. Egy-egy lakatot feltörtek rajta az eddigi fordítók; mind a hetet Baksay nyitotta meg eredeti költői talentumának, zamatos szép nyelvének, édes magyar verselésének bűvös kulcsával.

Arisztofanesz. 1912 ápr. 20.

Prológus vagyok, még pedig egyszerre kétféle. Egyszer prológusa vagyok annak a vígjátékciklusnak, melyet ennek az intézetnek jeles igazgatója és derék művészei terveznek és elő fognak adni. Ez a ciklus a hahotának, a kacagásnak és jókedvnek úgyszólván a históriája. El fog a közönség előtt vonulni azoknak a megáldott embereknek a serege, akiket a munkásember legnagyobb jótevőinek lehet mondani, akiknek Istentől az a hivatás jutott, hogy embertársaikat jókedvre, kacajra, vidámságra gerjesszék.

Ezek a vígjátékírók. Ezek fognak itt felvonulni és egy pillanatra újra versenyeznek azért, ami életük legfőbb dicsősége, legfőbb öröme volt, ha megkapták, s életük legszomorúbb bánata, ha nem kapták meg: a közönségnek a tapsáért.

A másik feladat, hogy a mai előadásnak is prológusa legyek s ez a terhesebb feladat. Igen különös jelenség a világhistóriában, hogy az emberiségnek világraszóló alakjai úgyszólván észrevétlen jönnek a földre közibénk és észrevétlenül vannak itt. Nincs biográfiájuk. Itt van az Úr Jézus alakja, akinek korából a történetírók, a naplók, az emléktáblák, a sírfeliratok tudnak mindenféle császárokról, királyokról, konzulokról, prokonzulokról, hadvezérekről, de mindezek a krónikások semmit sem tudnak arról, hogy Galileában volt egy ember, aki harminc éves koráig prédikált s ezzel megvetette alapját, elvetette magját a kereszténységnek, amely új civilizáció, új világnézet, kimondhatatlan változások forrása lett.

Itt van Shakespeare, aki nem is olyan régen élt még, aki a maga idejében eléggé emlegetett ember volt, akinek a dicsősége, amint a századok múlnak, mind nagyobb és súlyosabb és egyetemesebb lesz – és nem tudunk egyebet róla, mint hogy egy vidéki városban született szegény sorsban, egyszer vadorzókkal volt dolga, azután Londonba ment, ott a nemes urak lovait tartotta a színház előtt, azután színész lett, igazgató lett, darabokat írt, eltűnt vissza a maga kis városába és ott meghalt.

Egy levele, egy írott lapja nem maradt az utókorra.

A neve aláírása talán háromféle alakban ismeretes, de mindegyik olyan, hogy meglátszik rajta, hogy aki leírta, véres verejtéket izzadott, míg lepingálta azt a három nevet. Egyébként egy sor írás nem maradt utána, semmit sem tudunk róla, elannyira, hogy most már egész irodalom van csupán arról a kérdésről, hogy Shakespeare, Shakespeare volt-e valójában, nem volt-e igazában csak egy név, csak egy alak, akinek a háta mögött egy másvalaki volt, mert hihetetlennek látszik, hogy Shakespeare az a nagy ember, aki a zsenialitásnak, a képzeletnek, a lelki és szellemi hatalomnak ama birtokában volt, amely darabjaiban megörökítve van, észrevétlenül élhette volna le az életét e földön.

E két alakhoz csatlakozik az öreg Szokratesz. Szintén egyik legtitokzatosabb alakja a világhistóriának, akitől magától a legcsekélyebb munka sem maradt ránk, egy sor közvetetlen följegyzése nincs. Tudjuk azt, hogy egy szeretetreméltó öreg bácsi volt, háborúban is járt, a legszerényebb, legigénytelenebb emberek közé tartozott, még csak lábbelit sem viselt sohasem. Athén városában járt-kelt, tanított, iskolát tartott, igen nagyon szegényes házában még banketteket is adott, ugyanebben a házban, de mindenki magával hozta, amit a banketten megevett. Azonban a legelőkelőbb athéni emberekkel, a leghatalmasabbakkal, a legszellemesebbekkel mind ismerős és beszédes volt. Egyszerre egy nagy perbe keveredik, megvádolják, elítélik és kiissza a bürök poharat és eltűnik a föld színéről. Ha épp úgy, mint Krisztusnak az őt követő együgyű halászok, neki az ő szellemi életében vele közösséget tartó tanítványai nem lettek volna, akik halála után iparkodtak őt a vádak ellen megvédelmezni, melyek alapján elítéltetett, akkor úgyszólván semmit se tudnánk róla. Van egy könyv Szokrateszről, mely nagy históriai apparátussal mindent felkutatva, ami csak valahol róla található, azt bizonyítja, hogy haszontalan vén svindler volt, aki bolonddá tette Athént, bohóckodott a piacon és nem egyszer, de százszor is megérdemelte a halált. Viszont mindnyájan, akik iskolába jártunk, tudjuk, hogy századokon keresztül úgy hallották, úgy tanulták, úgy hitték, hogy Szokratesz a legideálisabb, a legokosabb, a legbölcsebb, a legnemesebb hazafi, a legigénytelenebb lény, aki a föld kerekségén volt, akivel a legrettenetesebb igazságtalanság történt, mikor polgártársai rosszakaratból, félreértésből, tudatlanságból, meg nem tudom miből elítélték és halálba kergették. Ez Szokratesz problémája, melyről ma is vitáznak, mely ma sincs kiderítve, mert ha olyan jó volt, akkor érthetetlen, hogy megölték, ha pedig halálra ítélték, érthetetlen, hogy olyan jó lett volna, amilyennek iskolája állítja.

Ez Szokratesz, annak a darabnak a hőse, melyet itt ma látunk, nem a protagonistája, nem az a hőse, akinek a bonyodalmából a darab áll: az egy más ember, aki minket nem nagyon érdekel. De Szokratesz maga, a lénye, a tanítása, az iránya az látszik ebben a darabban. És mondhatom, ez a zseniális darab megfejti nekünk Szokratesz problémáját, amire hivatkoztam. Azt az ellenmondást, amit nem értünk meg a tanításaiból, a lényéből és a sorsából.