Part 7

A paradicsomi nők és férfiak kikergeték városukból az ifjakat, kövek és átkok repültek utánok bőséggel.

IV.

Ez országban nem lehetett tovább maradniok. Az üldözött schismaticus secták népe elfoglalt menhelyén üldözővé vált, kegyetlenebbé, mint az erdő fenevadai.

Vissza kellett fordulniok, elhagyni a lakott mívelt földet, s neki indulni az északi rengetegeknek, miknek kietlen terjedelmét a legmagasabb hegycsúcs sem volt képes beláttatni.

Ez volt a Caucasus.

A legelső domb felett megállítá utitársait Julián, megmutatá nekik a kietlen, néptelen vidéket, mely lábaiknál elterül, s megkérdezé tőlük, ha leend-e bátorságuk a vadonhazát keresztül bujdosni vele?

A kietlen ormokon egyedül barangolt a szél, – a berkek sötét mélyiből ordított az aranyfarkas, – a barnuló éjszakában sehol egy pásztortűz sem égett, – ember nem lakott a tájon.

A vándorok egyike visszaborzadt a magánytól, s elmaradt társaitól a rengeteg széliben, mely körülfogta a láthatárt, s melybe út nem vezetett. A másik kettő búcsut vőn tőle s odább ment. Eltüntek a sivatagban, a szélzúgás elnyelte lépteik hangját.

Tizenhárom napig utaztak az erdők között. Az árnyék volt vezetőjük, s a fák derekát benőtt moh. Erdei vadgyümölcs nyujta silány táplálékot, vad tövisbokor menhelyet a vihar ellen.

De ha leszállott az est, a királyi bujdosó lehajtá fejét társa ölébe, álmodó lelke előtt megjelent a bájos vidék; – a napsugáros mező, hol a fehér ménes legel, – a lilaszínű hegyek, bókoló pálmafáikkal, – az ábrándos őshaza, s másnap ismét tovább mentek szélzúgásnál, sötét erdőben, vadfolyamokon keresztül.

Egyszer egy irtott helyen, hol az erdő közepett egy egész nagy földnyomáson fiatal cserje sarjadzott, egy különös romra akadtak.

Egy tágas kerek sánczolat, – széles fatörzsökök egymás mellé két sorban leverve, s a sorok közei földdel kitöltve. A kerek gyűrű-sáncz mérföldnyi tért keríte be.

Az avar elődök körvárai voltak ilyenek.

A sáncz sehol se volt megtörve; a fák teli nőtték a tért, melyet bekeríte, – széles kapui előtt virágzott a bokor, tetején a vadvirág hullatta repülő magvait.

Körül a rengetegben itt amott egy-egy négyszögű kő volt valami füves dombra fölállítva, minőket régi sirokra állítottak az ősmagyarok, a hova egy hőst fektettek.

Tehát itt jártak valaha.

Az erdő puszta volt és lakatlan. Sehol emberi kéz nyomai.

Napi járó földdel odább találtak egy kecskepásztort, a ki a tuskó hajlékán túl emberi lakot nem látott, az elmondá a vándoroknak az apáról fiúra maradt mondát: hogy itt száz meg száz év előtt egykor egy nagy nép lakozott. Messze földről jöttek ide, messze földre mentek innen, senki sem tudja, hová. Ők építék a sánczokat, miket benőtt a vadbokor. Ők alusznak a négyszögű kövek alatt, melléjük fektetve buzogány, nyíl és a széles kard. Egyszer egy másik nép jött utánuk, ők kiálltak ellene s a mint szembeállanának, megismerték egymást, testvérek voltak, összeölelkeztek, s azután együtt fölkerekedtek innen, s elmentek messze, messze! Azóta senki sem lakja e földet.

A két ifjú ősei sirhalmán aludt, és ősei sirhalmán még egyszer oly szépnek, nagynak álmodá az ősi hazát, mely után vágyai vitték, mint valaha.

Egy nyomára már találtak a keresett népnek, melynek mindegyik lépése egy-egy győztes csatatér volt, s buzgalmuk kétszerezve lőn azt magát is föltalálni.

V.

Sokáig vándoroltak még az ifjak, hazát keresve. Az erdő elhagyta őket, következett a harasztos sivatag, a kietlen orosz puszta, melyen a végig süvöltő északi szél sem hegyet, sem fát nem talál. A pusztaság vadjai messziről bámulva üvöltének a két vándorra. Ember soha sem járt erre. A szikes istenátkozta földön aszú páfrán csenevészett, a ködös, borongós égről vak holdak, vak napok ijesztgetének csoda tüneményeikkel, kettős, hármas alakban jelenve meg az ég boltján.

S ilyenkor, midőn köröskörül hallgatott a világ, messze és közel emberi hajlék nem látszott, mi jól esett a vándoroknak egymás szavait hallani, egymás szavaiban az édes anyanyelvet, s a kölcsönös lelkesülést.

A hon, a melyben születtek száz és száz mértföldnyire volt már mögöttük és ott a távolban sem övék többé. A másik hon, melyet kerestek, épen olyan messze volt előttük s bizonytalan, hogy rá fognak-e valaha találni? Egymás keble volt egyetlen menhelyük az ősvilági fenyér közepett, egymás szava az egyetlen vigasz, egymás arcza az utolsó emlék, mely velök maradt a hazából.

Tán ha egyedül kellett volna beutazni egy magános embernek e hangtalan, lakatlan országot, megőrült volna a nyomasztó magányban, eltévedt volna a vadak közt, s lett volna olyan, mint azok.

Egyszer, hosszú bujdosás után füstöt láttak fölszállani a távolban, s arra vették útjokat.

Rég nem láttak emberarczot, s a hosszú magány után vágytak egygyel találkozni, bárha idegennel is.

A sivatag szélén alán vadászok ültek a nagy tűz körül. Vad kékszemű óriások, kik gyalog űzik meg a pusztai szarvast, s ököllel verik le a sörényes bölényt. Öltözetük vadállatok bőre volt, a hosszú szőke haj vállaikat verte. Bölények szarvaiból ittak a tűz körül leheveredve.

A vándorok emlékében megújult a rémes monda a kegyetlen pogánynépről, mely a vándor idegent megáldozza véres isteneinek; de Julián biztatólag szorítá meg társa kezét: ha hited erős, sziklákat mozdíthatsz el; és mi hiszszük, hogy testvéreinkhez el kell jutnunk, nekünk nem szabad itt elvesznünk.

Az alán vadászok vidám képpel fogadták a vándorokat, közéjük ültették, bort és húst adtak kezökbe. Jó, kedélyes nép volt ez. Lehet, hogy a kiket a csatában fogott, azokat megáldozá, de vendégeit szivesen szokta fogadni.

Míg a vadászok a vad dalolás között szilaj táncz- és fegyverjátékkal mulatták magukat, Julián elábrándozva ült a tűz mellett; a kezébe adott bölényszarvból kidült a bor a földre; oldalán függő kését elővette s ábrándja képeit méla merengései közt ráfaragta az ivószarúra; csataalakokat, ijas, pánczélos hősöket, oroszlánok, párduczok képeit, mikkel lovas amazonok vínak, trónon ülő királyokat, s hölgyeket, kik a virágok közt fekszenek; a mint e művészetet a byzanczi udvarnál eltanulta.

Az alánok, – a mint az ivókürtöt visszaadná nekik, – elámultak a rajta levő faragványon, s tetszésök legvilágosabb jelével vették körül az ifjakat. Felvették őket vállaikra, úgy vitték fejedelmük elé, a ki egy bőrházban lakott, melyet százados tölgyek árnyaztak be.

Fél esztendeig tarták itt az ifjakat. Az alán előkelők kürtjei megnépesültek czifra faragványokkal; az Árpádok ivadéka tulipánfaragással kereste eledelét.

Az alánok váltig rémíték, ijeszték őket a további úttól. Elmondták nekik, hogy határaikon túl nem lakik más nép, mint tatár és izlamhívő, s a mi még azokon túl van, az egy köves, rideg puszta, melyen lovas soha nem járhatott.

Az egyik társ ingadozott, csak Julián maradt hiténél. Fel kell őket találnia.

Elváltak az alánoktól s tovább mentek.

Julián nem győzte társát biztatni; csüggedt volt az, elvesztette hitét, kétségbe esett végczélja fölött.

– Sehol sincs már többé magyar, mondá búsan, s nem álmodott többé a napsugáros mezőkről.

Egyszer egy országba értek, melyet mahomedán nép lakott.

– Látod! mondá a hitében gyűlölt, az alán igazat mondott, elmult innen már a magyar!

Az ifjú a legelső városban megbetegedett, nem volt hite tovább, mely erőt adott volna neki a szenvedések ellen, útja felén meghalt; ott eltemették idegen földön, mindkét honától oly messze.

Julián egyedül maradt.

VI.

Julián egyedül maradt szenvedéllyé érlelt ábránd hitével. Nem volt többé a ki megszólítsa az édes csengő magyar nyelven, nem volt a ki szenvedéseit megossza, a ki egy biztató szót szóljon hozzá. Annál nagyobb lőn vágya eljutni oda, a hol azok laknak, a kik megfogják érteni nyelvét és honszerelmét.

Egy török imám szolgálatába állott, ki keletre volt utazandó; de a szolgaruhában is király maradt ő, országok ura, miket lelkében teremtett, s midőn a tevéket vezetve, ura mellett járt a köves úton, akkor is fönn viselte homlokát, mintha koronák terhét emelné rajta.

A kereskedelmi karaván, melyhez Julián szegődött, egy pusztán vonúlt keresztül, melyen több napi járóföldnyire sárga összeállt kavics és repülő homok terült a láthatár egyik szélétől a másikig. Itt-ott források körül zöldült csak valami katáng. Jó a tevének, más állat azt sem eszi meg.

Juliánnak ekkor jutott eszébe először az alánok intése. E pusztán a magyar nép nem vonúlhatott keresztül. Annyi lóval, annyi gulyával e homoktengeren egy napig sem lehetne járnia. E gondolat jobban gyötré, mint égető szomj, s napszúrás… Tehát a legerősebb hit nem volna más, mint ábrándkép, s annyi kiállott szenvedés csak egy őrült álomnak lett volna áldozatul hozva?

Érzé, hogy tagjai reszketnek, hogy ereje maradoz, a hit távozni kezde tőle. Este, midőn a karaván pihenni települt egy forrás mellé, nem birt a kétség miatt elaludni. Térdre veté magát s szorongatott lelkét fölemelte az Istenhez, ki a csillagos ég minden szemeivel látszott reá lenézni… Imádkozott… És azután el tudott aludni…

Az ég csillagait nézve aludt el. Lelke még azután is az ég csillagait látta, s úgy tetszék neki álmában, mintha egy csillag jönne felé nagy lassúdan közeledve, a déli láthatárról észak felé tartva. A közelgő csillag mindig nagyobb-nagyobb kezde lenni, nem soká olyan lett, mint a hold, sötétebb és világosabb foltok lőnek benne kivehetők: völgyek és hegyek. – Mindig közelebb jött hozzá. A holdszerű fénynek már színes zománcza kezdett átéledni, a mezők zöldje virult ki legelébb, azután a tavak kékje, lassankint az erdők sötét zöldjébe mentek át az árnyas foltok. A csillag mindig közelebb és közelebb jött, egy roppant gömb vált belőle, s a csillaggömb tájain kiderültek erdők, völgyek, a napsugáros mezők, miken fehér nyájak legeltek csendesen, a lilaszin dombok, miken tarka sátrak voltak felvonva, az ezüst folyamok kigyói, mik bókoló pálmaerdők között folytak csillogva alá, és a széles kék tavak, mik fölött fehér rajokban repültek a kócsagok.

– Ah, keresett haza! sóhajta az álmodó, s már a csillagvilág oly közel jött hozzá, hogy már csak egy szökés kellett, hogy hanyathomlok belehulljon, már hallá az édes danát, mit vízért járó magyar leányok zengnek a folyamok partján, már érzé a szédítő holdkór vágyat, mely ellenállhatlan erővel készteté őt aláhullani a vonzó, hívó égi testbe. Megyek! megyek! rebegé és kinyujtotta kezeit, s rohanva szökött le az édes tájra… és fölébrede.

A mint hanyatt feküdt, látta még most is az égen a távozó meteort, mely fényesen, mint a hold vonult lassú röpüléssel délről északkelet felé, hosszú tűzfarka szikrázva vonúlt utána, s messze-messze elrepülve, a barna lilaszín gőzkörben mindig inkább vörösebb lett, s a láthatáron alul veszett el.

Az ifjú fölkelt fekhelyéből, lázas szíve vert hevesen, nem szólt senkinek, tömlőjét megtölté vízzel, nehány marok pálmaszilvát vett magához, s elindult a csöndes éjben útmutató csillaga után.

A csillag északkelet felé futott, tehát egészen eltérve azon iránytól, melyben a karaván megindult. Julián az éj csöndében elhagyta a karavánt, magasztos ábrándhitű lelke el volt telve a nagy szellem csodajelenségeivel, a ki választottaival álomlátásokban szokott beszélni, s útmutató csillagokkal vezetteti őket, léptei alatt zörgött az oáz leveles harasztja, mely lassankint el kezdett maradozni tőle, s nemsokára a süppedező kavicsos homokot érzé lábai alatt. Hátra sem tekintve haladott a kitüzött táj felé. Idegeinek elfogyott ereje kétszeresen tért vissza, valami varázs hatalom aczéllá edzette izmait, úgy neki indult, mintha a világ végéig meg sem akarna pihenni.

Nem sokára otthon leszünk, suttogá magában ábrándos örömmel.

VII.

Az éj vége felé járt már, a látkör keleti részén domború fénykúp kezde emelkedni, melyet egy pillanat mulva maga a nap követett, a szürkület e tájon csak egy pillanatig tart.

Julián a feljövő napvilágnál széttekinte a vidéken. Puszta volt az és üres köröskörül. A széles sárga homoktengeren sehol egy tárgy, melyen a szem megakadjon. Egy meghalt világ az egész.

Minő ijesztő hajnal! Másutt a nap feljöttére ezer színt vesz magára a természet, a lombok, a virágok között megindul a hajnalkisérő szellő, a madarak megszólalnak, a patak zúgása hallik. Itt semmi sem hirdeti, semmi sem fogadja a feljövő napot, a legelső sugár előtt felveszi a vidék halottsárga leplét, minden hallgat, s szél csak kétszer fú egy évben e tájon, és az a Samum.

Julián borzadva érzé e táj kétségbeejtő magányát, döbbenve tekintett vissza a karaván felé, melyet elhagyott; nyoma sem látszott már annak a látkörön, az elhagyott oáz messze elmaradt mögötte. Úgy képzelé, mintha még a tevék csengetyüit hallaná, s a léptek ropogását. Káprázat volt! a mennyire a szem látott, üres volt az egész vidék és hangtalan. Egy fehér éjszaka.

Az ifjú először érzé életében, hogy egyedül maradt; egyedül egy ismeretlen, járatlan sivatagban, hol nem csak ember, de még növény sem él. Szíve elszorult az eszme facsaró nyomása alatt; egy tömlő víz, egy zacskó pálmaszilva volt minden készülete a véghetlen útra, egy zarándokpálcza, végén kettős kereszttel, minden fegyvere az ismeretlen veszélyek ellenében, de még nem engedé őt leroskadni, kétségbeesni a hitté szentelt honvágy.

Távol azon irányban, melynek indult, a látkör széliben meglátszék egy magas, vörös domb, valami kopár syenit sziklaorom, mit a homok félig betemetett, a vándor azt tüzé ki magának czélpontul, remélve, hogy a vidék túl ismét új arczot ölt, s megindult felszentelt megnyugvással a sorsba.

A nap mindig feljebb szállt ez alatt, s mentül magasabbra hágott, annál égetőbben sütött alá; minő unalmas lehet ott a nap, hol az égen soha felhő nem jár, mely körül mindig egyhangú kék a levegő! A homok lassankint izzóvá melegszik át, úgy hogy délfelé szinte fehérleni látszik a hőség miatt.

Julián erős akarattal folytatá útját a vörös szikladomb felé. Olykor valami nagy fenevad nyomai szelték keresztül útját, mely valaha itt járt; itt most egy fehérlő csont meredt ki a homokból, tán eltévedt ember, vagy megölt állat, kinek tetemeit széthordták a vadak.

A nap már hanyatlott, midőn a vándor nagy fáradság után elérte a vörös sziklahalmot, melyet messziről czélba vett; kopár, növénytelen bércz volt az, sívár rétegei között soha semmi fű nem tenyészett, itt-ott egy nagy hasadék látszott rajta, mit tán a nap heve repesztett; a kő rétegei óriási lépcsőket képeztek a domb tetejéig.

Julián felkapaszkodott a lépcsőkön, s széttekinte a domb magassáról. Csak a pusztát látta nagyobbnak onnan. Túl rajta ugyanazon halottvilág terült, mely innen, ugyanazon üres végtelenség, a lemenő nap izzó fénye semmi tárgyat sem mutatott az éktelen sivatagban.

A zarándok leült a kőre, nem érzé, hogy el van fáradva, de még is ott maradt, az volt az egyetlen tárgy, mely kivált a sík egyhangú homokból, azt választá éji tanyának.

A nap leszállta után elhüvösült a levegő, de az átmelegült kő még akkor is oly forró maradt, hogy szinte sütötte a rajtafekvőt.

Körül csöndes volt a világ.

A néma pusztaság közepében a vándor aludt egyedül kopár sziklai fekhelyén, s álmában tájak és emberek alakjai váltogatták egymást, kiket sohasem látott, de a kik még is mind oly ismerősöknek látszottak előtte, mintha közöttük nőtt volna fel.

VIII.

A nap legelső sugára felkölté az álmadozót. A ligetek és lakóik képe szerte röppent, az éber tekintet nem látott mást, mint a sivatagot és a magánosan utazó napot.

Útnak indult. Messze, igen messze látszott egy másik domb. Fáradságos járás után azt is elérte nagysokára. Azon túl ismét csak oly sivatag tünt elő, s ha a harmadik czélponthoz is eljutott, megint csak e kopár képet látta ismételve.

– Sehol sem lesz-e már ennek vége?

Negyednap, ötödnap elmult, hatodnapra elfogyott a vándor tömlőjéből a víz, s a pusztából még mindig nem hatolt ki.

Egész hosszú nap egy enyhítő csepp nem érinté ajkát, fáradtan, eltikkadva vonszolta magát odább; mely eddig világrészszel előtte járt, fáradatlan lelke, most már ez is maradozni kezde tőle, visszament emlékében a hátrahagyott útra, a hátrahagyott hazába, annak virányain vette pihenését. Egy homokdombra lerogyott. Minden ereje elhagyá.

– Bár maradtam volna ott örökre meghidegült tűzhelyednél. Lennék koldus a hazában, még is benne volnék. Lennék a börtönben, lennék üldözve, lennék a sírban, vagy a vesztőhelyen, még is otthon volna az. Őrült lélek, hová jöttél velem… Csak egy ember volna közel, bárha nem földim is, ozmán vagy patarén, hogy emberszót hallanék, midőn meghalok. Vagy egy madár, vagy egy vadállat, hogy lássak valami élőt, midőn én megszünök. Vagy volna csak egy árnyékos fa, melynek lombja alatt lelkem kilehelleném, hogy ne az égető napsugár ölne meg!

S ime, midőn káprázó szemeit fölveté, egy délczeg barna oroszlán jött reá szembe merész rátartással; a komoly vadállat föltartotta fejét, aranyos sörénye reszketett erős nyakán, lassú, méltóságos lépéssel jött a vándor felé.

Julián nyugodtan állt meg előtte, köpenyét válla körül veté, rendületlen bátorsággal néze a közelgő fenevad szeme közé. Az is reá nézett. A két királyi lény önkénytelen tisztelettel bámult egymásra; a fenevad egy perczre megállt, azután félrefordult, mintha nem állhatná ki azt a vad emésztő lángot, mely a férfi szemeiből felé sugárzott, felnézett a napba, s azzal végig ordítva a sivatagon, tova száguldott, bozontos farkával csapkodva két oldalát.

Julián érzé Isten fölkelő ujját homlokán. Kiben a puszták királya megismeré a választottat, annak nem szabad, nem lehet elvesznie. Még egyszer fölemelé arczát; a nap mérgesen, vadul sütött alá megölő sugaraival; a hol az oroszlán végig ment a puszta fövényen egy száraz acanthius hevert, melyet messzeföldről fútt ide a vihar; annak aszú levelein egy fénylő pont ragyogott. Egy vízcsepp volt az, mit az oroszlán sörényét megrázva oda hullatott.

Az ifjú lelke egy pillanat alatt megtalálta a vezérgondolatot. Az oroszlán fürödni volt. Itt valahol forrásnak kell lenni közel.

Felkapta vándorbotját, s új erővel, új akarattal megindúlt az oroszlán nyomain. Lelke ismét előtte járt, s homloka nem érzé a napszurást, mely égető nyomással tüzött le reá. Arczára az idegláz kórpirossága ült ki. Ereje ki volt már merülve, most a szenvedély kölcsönze neki újat. Sietett, sietett. Már látott messze a láthatáron valami világoskék tömeget feltünni, még nem tudá: bércz-e vagy felhő? Az oroszlán nyomai, mint egy hosszú gyöngyfüzér, épen arra felé vezettek. Szemeit le nem vevé azon pontról. Mentül közelebb ment hozzá, annál jobban kitünt előtte annak alakja, egy nagy havasi hegyforma volt a messzelátszó csúcs, mely sziklakirálynak vala teremtve kisebb testvérei fölé. Már jött közelebb feléje a láthatáron sötétülő erdő, már könnyü szellőt is érze lengeni: vágyó lelke végig repdesé az útat odáig és vissza, míg a roskatag test vánszorogva tántorgott előre.

IX.

Leszállt a nap, feljött a hold. Az ég megnépesült csillagezerekkel.

Julián kábult fővel tekintett föl az égre. A csillagok, mint valami égi csodák szemei, gúnyolódó pillogással néztek alá a tántorgó emberre, feje felett égett az Albireo, a hattyú napfehér csillaga, oldalt a láthatár fölött ragyogott vérvörösen az Antares, a scorpio szive, és mindenfelé, a merre tekintett, ragyognak elé az apróbb, nagyobb égvilágok, a mérhetlen távol s az elérhetlen vágyak égi jelképei, mik között egyedül úszott végig, mint egy ezüst csónak, az új hold gerezdje, képmása az őrjöngő ábrándnak.

Az ifjú beteg szorongást érze szivében, szomj és lélekbántalom megbéníták erejét, az ábránd és napszúrás elkábítá fejét, tántorgott, elesett, a vándorbot kihullott kezéből, azt képzelé, hogy most sietve halad, egy előtte futó csillagot üldözve; előre, előre, hebegé zsibbadt halálos álmában s mozdulatlanul feküdt a földön.

E pillanatban dal szólalt meg a vidéken. Édes csengésű női ének bánatos, panaszos hangjai, végig rezegve a halk éjszakában.

Ha a sírban aludt volna már, föl kelle ébrednie az ifjúnak e hangokra. Emberhangok voltak azok, bájos nő hangjai és – magyar hangok!

«Repülj madár, repülj El a tenger mellé.»

Életre villanyozva szökött fel az ifjú fekhelyéből. A vér még egyszer megindult hevesen lüktetni aléló szivében, könyökére emelkedve hallgatódzott: nem álom volt-e az, a mint álom volt az egész élete? Az édes csengésű hang még közelebbről zengett:

«Apámnak anyámnak Szállj az ablakára, Az én levelemet Tedd az asztalára.»

Ah ez nem lehet többé képzelet! Ez nem álom. Az ifjú felkelt helyéből reszkető tagokkal.

«Ha kérdik, hol vagyok? Mondjad, hogy rab vagyok; Kezemen, lábamon, Bilincset hordozok…»

– Ki vagy te? ki vagy te! kiálta föl őrült elragadtatással a feléledt vándor, nő? vagy szellem? vagy álmaim csalóka tündére? Szólj, ki énekelsz itt az éjszakában.

Az ifjú könnyű léptek neszét hallá, s a félhold ezüst világánál valami fehér lenge alakot láta felé közeledni, egy remegő leánykát, kinek arczát nem láthatá a félhomályban, de alakjában valami gyermeki nyulánk karcsuságot vehete ki.

A leány odalépett hozzá, s a mint az ifjú nem birt megmozdulni, szenvedélyesen borult nyakába a lány, s bizalmas testvéri néven szólítá őt: «bátyám, édes bátyám» s a közben hévvel szorítá őt gyöngéd pihegő kebléhez.

Az ifjú most már valóban azt hivé, hogy álmodik, hogy azon álomlátások egyike ül szivén, melyekről jól tudja az ember: hogy most álmodik, és még sem bir fölébredni. «Óh Isten, mint ég fejem», sohajtá elepedve.

A leány elfutott, Julián olynemű lubiczkolást hallott, minő a megmerített edény bugyogása, s nehány percz mulva telt korsóval jött vissza a leányka, s azt az ifjú kezeibe adta. A szomjtól elkinzott bujdosó mohón ragadta azt magához, s midőn a jéghidegségű víz ajkait érinté, egyikébe képzelé magát azon kápráknak, midőn az álmában szomjazó hűs patakba véli magát vissza.

A leány a hűs forrásvízzel meglocsolta az elalélt arczát, s a mint az magához kezde térni, gondos ápolással térdelt mellé a földre, s fejét gyöngéd karjaira vette, és homlokát megcsókolá.

Julián nem álmodott csókról soha, érzé, hogy ébren kell lennie, szive oly örömet kezde érezni, melyet sem ébren, sem álmában nem ismert az előtt.

A leány az ifjú nyaka körül fűzte karjait.

– Mi hírt hoztál a kék víz mellől édes bátyám? szólt hozzá kedves, ismerős anyanyelven. Él-e még apám, az ősz vezér? nem ittak-e még új szövetséget a kehelyből? Mondottak-e új jóslatot a táltosok? Égnek-e még a tűzhalmokon a ghylák üstjei? Éneklik-e még a gyászdalt a barna hajadonok az elveszett lányról? Nem lőttek-e három nyilat valamely rokonom sírjába? Harczoltak-e rabonbánok a tatárokkal? Győztek-e?

Julián magasztos örömmel reszketve ragadta meg a leány kezét.

– Tehát élnek ők! Él még magyar, van még másik haza! Szólj, hogy jöttél el onnan? Hol hagytad el őket? Én nem vagyok testvéred, de fogok az lenni. Engem messze föld szült, távol hideg ország, ezerszer megy le addig a nap, míg ember onnan ide jut; hol az elszakadt magyar nép viszontagságos hazát fogadott magának, onnan jöttem én el, titeket felkeresni; mennyiszer akart a kétségbeesés megölni, s most az örömtől halok meg.

A leány szemérmesen fejlett le az ifjú kebléről.

– Úgy hasonlítasz bátyámhoz. Apám sokat beszélt a messziföldi rokonokról, kik elmentek hírt keresni. Ezüst szempilláin egy nagy köny rezgett olykor. Szép hazátok van-e ottan?

Az ifjú sóhajtott és nem felelt.

– Óh, a miénk ott a kékvíz mellett oly gyönyörű; a virágos halmok fehér sátraikkal, a hullámos tavak fehér hattyúikkal, s a napfényes rónák fehér méneikkel. A ligetes bérczek mohos homlokain vadat üző ifjak kürtrivallása szól, a patakok partján játszó hajadonok éneklése hallik, fehér fátyolt forgatnak fejeik körül, s a midőn ellenség közelg, nincs vár, nincs árok, mely mögé elbujjék valaki, a síkság megtelik ezer meg ezer lovasvitézzel, a csatakiáltást az ég visszhangozza, s ha visszatér a győző, a víg áldomáson harsog a szilaj dal, a bátrak éneke, míg az elesettek koszorúzott sírja körül bánatos lejtéssel zeng gyászos éneket a méla szűz-sereg.

– Ah, merre vannak ők? kiálta fel az ifjú felugorva és neki indult a puszta éjszakának.

– Messze, messze, felelt a lány bánatosan. Túl a kék bérczen, még a vízen is túl, ott kezdődik nagy Magyarország határa.