Part 6

Elbujdostak erre, arra, keresztül mentek nagy széles folyamokon, kopár sziklagerinczeken hágtak át, azt hive, hogy az üldözők nyomukat vesztik. Mind hasztalan. Alig települtek le valahol, a boszuállók kitudták az új menhelyet s nekik újra futni kellett.

Néhol el voltak egy évig is egy helytt, már azt hitték, hogy ott meg fognak nyugodni, ismét jött a rémséges hír, hogy a boszut esküdt férjek táborral jönnek ellenük s futni kellett ismét odább, ismét messze, mindig oda, a hol már ember nem lakik. Feljebb, feljebb, éjszak felé, futva az emberszó elől, kerülve a lakott földet.

Ott a hosszú utazásban lassankint mind elvénültek; nélkülözés, bujdosás közt lefolyt évek elhozták rájuk az aggságot, Züllő haja is megfehérült s a bűbájos Mahizeth is megszünt tündér lenni, lett belőle boszorkány.

Hosszú évek sora után egy puszta térre jutott a lappangó csoport, és az volt a világ vége.

A merre csak a szem látott, hóval volt fedve a vidék, köröskörül kopár, növénytelen bérczek, megholt hegyek szegték be a láthatárt, elől egy nagy fehér tenger látszott, összetorladt jéggel fedve, melynek sehol sem volt partja, a hidegtől szikrázó ködben sáppadtan járta köröskörül a láthatárt a vénségtől megőszült nap, semmi meleget sem terjesztve maga körül. Nem volt sem napkelet, sem napnyugot. Az elkényszeredett nép a kemény földbe vájt magának nyomorú hajlékot s az útban elhullott nyájak bőrét felszedte fázó testére.

A rövid, hűs ősz elmult s jött a hosszú, csikorgó tél. Madár nem járt a tájékon, egyszer elkezde a nap mindjárt feljötte után lemenni s éjfélkor ismét az ellenkező oldalon felmerülni a tengerből, kettős megjelenésével rémítve az embereket. Ez így tartott néhány napig, akkor végkép letünt a nap, s azután kimaradt egészen.

A lappangók, kik előtt a nap volt az egyetlen istenség, a kit tiszteltek, napokig, hetekig várták újra megjelenni az égen az eltünt égi fényt s midőn az nem jött többé vissza, a kétségbeesés dühével rohantak Mahizeth gunyhójához, mely nem volt külömb a többinél, nyomorult lelkeiknek minden fájdalmait reá öntve.

– Átkozott légy te, ki bennünket ide hoztál, és átkozottak legyünk mi, kik téged ide követtünk; halj meg általunk, vagy te ölj meg bennünket átkozott boszorkány!

Az átokhangra előjött Mahizeth, fekete nyargalóczán ülve.

– A mit kivántatok, itt van! mondá nekik nyugodt hangon. Kellett nyugodalmas haza, melyet nem háborgat senki, hol ember nem lakik közel, itt van! benne vagytok. Kellett nyugodalmas élet, melyet harcz meg nem zavar. Elértétek. Sirotok nem lesz csatatér. Kellett nyáj, melyet nem kell őrizni, ott nyargalnak az irámok, azok a tieitek. Kellett nap, melynek ne áldozzatok minden reggel, minden este, ám letünt az s félévig fel nem fog jönni. Emlékezzetek reám, az én nevem volt Mahizeth, a kislelkűek ördöge! s hosszú éjsarki éjszakákon beszéljetek majd felőlem a fiaknak és unokáknak, kik nyomorúbbak lesznek mint ti.

Az északfény teljes pompájában tünt elé a láthatáron; Mahizeth egy csoport havat markolva fel, azt a kétségbeesettek arczaiba szórta s pokoli gúnyhahotával nyargalt a szivárvány tüzében ragyogó földsark felé. Soha sem látta őt senki többé. Hihetőleg megfagyott valahol a tenger jéghegyei közt.

A nyomorú nép pedig ott maradt a véghetetlen éjszakában. A természet rémségei kiforgatták ott lelkéből. A hold soha le nem ment az égről s a fehér föld világított tőle ijesztő kisértetes fénynyel. Majd az északfény gyulladt ki zöld, kék és vörös tűzcsőjével, pokoli szivárványával és rózsaszínű egével, majd meg olyan zivatar jött, hogy a jéghegyeket tördelte egymásra s a földbe ásott gunyhókat mélyen eltemette a hó alá, majd ismeretlen vadállatok jelentek meg ajtóik előtt, fehér medvék, vastag fejű, hosszú agyarú, halfarkú csodák, minőkről soha beszélni sem hallottak s mikkel most élet-halálra kellett küzdeniök.

Majdan gyermekeik is születtek és azok oly törpék, oly nyomorúak voltak, mintha nem is azon Isten alkotná őket, a ki a többit.

A hosszú éjszaka csoda-rémeivel megfosztá lelkeiket minden előbbi hitétől. Mindenféle képtelen babona foglalta el sziveikben a vallás helyét, elfeledték az Istent, csak az ördögökre emlékeztek. Rettenetes volt rájuk nézve az élet és rettenetes a halál.

Így látta egymást a későbbi ivadék nemzedékről nemzedékre eltörpülni, elnyomorodni. A kik most e helyen laknak, már alig emberek többé.

A négy láb magas férfi közöttük már óriás, hölgyeik rútak, ifjaik erőtelenek, koponyájok lapos, arczuk dőre, nem ismernek semmit a mi nagy, a mi nemes. Hazát nem szeretnek, mit is szeretnének azon a hideg földön. A szerelem és a szerelemféltés náluk ismeretlen, kinálni szokták hölgyeiket az idegennek, s még a kinek lételét a tengerszigetek vadjai s az erdei madarak is sejtik és megünnepelik, ők az Istent sem ismerik. Csak a midőn a hosszú téli éjben megjelenik zörögve a bűbájos északfény, tekintenek félve reá s borzalommal suttogják olykor magukban: «Mahizeth… Mahizeth… Mahizeth».

Nyomorban, fázásban, éhezésben folyik le kínzott életük, napokig elkergetik a puszták és tengerek vadait, míg egyet elejthetnek belőlök, s azzal aztán hetekig lakoznak. És ha jön a halál, az nekik nem megváltó angyal, hanem fojtogató lidércz. Kínnal hagyja el az éltet a nyomorult fókavadász, melynek csak fájdalmait ismeré s mikor meghal, megátkozza magát, és a földet, mely őt szülte és azokat, kik utána megmaradnak.

S e nyomorult nép nyelvében a föld minden nemzetei találnak ismerős emlékre, de legtöbbre a magyar. Az édes, csengő keleti nyelv itt-ott kitünik még eltorzított ajkaikon. Hidegvette az is, mint az odavetődött nyirfa, mely ott csak csenevésző bokorként jelenik meg.

Historiájuk, őseik nincsenek. Apja nevére sem emlékszik senki.

De mintha gunyolni akarná őket a világ, még most is «lappanóknak» nevezik őket.

Ők laknak a világ végén, ők az emberek között a legutolsók.

IV.

Azok pedig, kik eltávoztak új hazát keresni, dicsőséggel jutottak el hazájukba s megtelepültek a földön, melyben Etele hamvai nyugszanak.

Sok század folyt le azóta, hírüket egy sem csorbítá, nagynak, nemesnek ismerte őket a világ, még a szerencsétlenségben is.

Mindig velük volt a választott Isten s míg más vándor népek nyom nélkül enyésztek el a történetben, őket megőrzé a haláltól.

Életük soha sem volt csata nélkül, de soha dicsőség nélkül.

Sokszor öntözék vérükkel az elfoglalt új hazát, de az háladatos volt érte, a föld legszebb, legvirulóbb ott volt mindig, a hol ők laktak.

Hölgyeik bájolók, ifjaik délczegek, daliásak, ép, egészséges arczukról leolvasható a benszületett okosság és léleknemesség, mely nemzetüket mindig jellemezte.

Minden évszak meghozza számukra gyönyörét, a föld kenyeret ad és gazdag füvet, a hegyek lánglelkű bort, a mezőkön gulyák és ménesek legelnek.

A harcz hősöket teremt közőlük, a béke költőket és bölcseket, s nyelvük a legcsengőbb, a legvirágosabb kelet legragyogóbb nyelvei közt.

Ők laknak a világ közepén s az emberek legelsői közt foglalnak helyet.

Most tegyetek hasonlítást és borzadjatok vissza.

A sors így büntet és így jutalmaz.

MÁSIK HAZA.

Ki minden jót elveszíte, a mit a föld adhatott, szabad legyen annak ábrándozni új életről, új világról, új hazáról.

Sokan elmentek már oda, vissza egy sem tért közülök, elmondandó, mi út vezet az új hazához, melyik csillagban van az? minő élet lehet ottan?

De az érzés maradandó, a szenvedő, a haldokló vigasztaló enyhülettel gondol a nemlátott honra, melynek sejtett partjairól édes ösztön él szivében, mint vándor madáréban a déli tájról.

I.

Száz meg száz évvel ezelőtt három magyar ifjú megindult az őshazát fölkeresni, melynek borongó emléke élt még akkor a nép ajkán.

Üldözött volt mind a három. Egynek családját kiirták a szomszédok, másikban a sötét vakhit üldözé a felvilágosult férfit, a harmadik királyi faj utóda volt, kinek ősét számüzé a győztes párt, s az unoka koldusul származott el idegen ellenséges országba. Ennek neve volt Julián.

A három ifjú szivében megérett a vándor madár vágya, az ösztönző sejtelem távol keleti tájékról, nem látott, de hitt rokonnépről, lelkeik előtt az elmerengés látnoki perczeiben bájos vidékek jelentek elő: napsugáros mezők, szellős sátorokkal, lilaszínű ormok, s lengő pálmaerdők, a széles kék tó felett a repülő kócsag, melyre kézívvel les a barang-unoka, s a nappali álom csalogatva hívta őket maga után.

Vannak szentelt érzelmek, miket csak egy bizonyos kor, csak egy bizonyos nép ismer, melyek más kor, más nép előtt felfoghatatlanok maradnak. A spártai szigorú egyszerűsége, – a szent szűz számára eljegyzett asceták magasztos fogadásai, – a vértanuk martyr vágyai, – a kereszthadak lázas szenvedélye, – az islandi honvágya – s az a titkos, bánatos sejtelem, mely nyugtalan életét századokról-századokra fentartotta a magyarnál, megtudni népe bölcsejének helyét, megtudni, ha van-e még testvére valahol a kerek földön? van-e több hazája ennél az egynél?

A három ifjú zarándokruhát ölte magára s hajóra ült Byzanczban, hol az elűzött Geyza utódaival szaporodtak az idegen föld koldusai.

A byzanczi hajó a márványtenger tulpartjáig vitte őket, ott kitette egy ismeretlen város kikötőjébe. Az ifjak ott maradtak egyedül.

A roppant nagy városban a zigéok királya lakott, egy becsületes keresztyén ember, a kinek volt száz felesége.

A templomok tornyain ragyogott mindenütt a kereszt, az estharang zúgva kongott mindenfelől; az ifjak betértek egy templomba imádkozni a keresztyének Istenéhez.

A templom közepén fel volt állítva a feszület, de mellette köröskörül apró bálványok oltárai álltak, miken füstölt az áldozat tüze, a napisten, holdisten arany, ezüst szobrai jobbra balra álltak a Megváltó képe mellett, s a papok, kik tömjénfüsttel áldoztak az Idvezítő előtt, a többi bálványok elé vért, bort, égő lángot s virágokat hoztak, – ki milyet kivánt, és a nép, mely a feszület előtt térdre hullt s keresztet vetett, a többi bálványképeknek külön természetei szerint vagy lábait csókolta meg, vagy lábtyűjét huzta le előttük; a kisebbekkel szembe is szállt perlekedni; és az ének, mely a papok ajkiról felhangzott, – a gyülekezet által utánzengve, – valami oly csodás vegyület volt keresztyéni zsolozsmák s vad pogány hitregedalokból, miket a főpátriarcha egy nagy könyvből olvasott ki, hol virágokból voltak a sorok, minden betű, minden szó egy-egy csodás festett virág, a minő betűkkel Manes írta könyveit az északi kristály-barlangban.

Ezt a népet egykor arra vetődött missionáriusok királyostul együtt megkeresztelék, papjaikat a keresztyén vallás alapfogalmai helyett megtaníták annak külső jelképére, s azzal ismét tovább mentek. A megkeresztelt nép azután bevitte a feszületet templomába, de bálványait is ott hagyta, s a meg nem értett hitet összezavarta régi pogány vallásával, s azután is áldozott napnak, holdnak és négylábú állatoknak, ivott lótejet, kerülte a bort, s a nem kérődző barmokat; ellenben feleséget annyit vett, a mennyit tudott tartani, s miután lefizette a «Péter garast», azt hitte magáról, hogy keresztyén.

A három ifjú megbotránkozva jött ki a templomból, s a király elé kivánkozott.

Épen éji lakománál ült a király, márványterme ragyogott a fáklyafénytől; mind a száz neje körötte járt; a szép ideál alakok fehér rózsával koszorúzva, arany övvel átszorítva, vetélkedtek a férj kedve keresésiben. Egyik lengő pávafarkkal legyezett arczára hűs szellőt, másik serlegét töltötte, egy-egy édes olvadékony szókat sugdosott fülébe, míg a többi tánczolva, énekelve, enyelegve rövidíté idejét.

Az idegen vándorok megálltak a mulatozó csoport között, fekete szőrruháikban ellentétül a körülálló rózsaszín és habfehér könnyű lenge alakokkal, miknek fátyolöltönyén átpiroslott a test színe.

– Nem jó úton jársz, király! szólt az ifjak közül egy; a keresztség, mit felvettél, csak kulcsa a menyországnak, mely neked semmit sem használ, ha ajtajára nem találsz.

A király megcsókolta a dorgáló kezét, felülteté őt trónpárnájára, s kérte, hogy tanítsa meg az igaz hit tanaira.

A bájos tündér-alakok bámulva néztek fel a komoly arczú ifjúra. A királyi utód volt az, Julián; – szőrruhájában is úgy illett a trónra; a hajló, pihegő sylph-csoport egymás vállára füződve, feléje fordulva arczczal, áhitattal hallgatá szavait; a félig nyilt korallajkak, a tündöklő gyöngysorokkal, s azok a nagy, élveteg szemek, kékek, sötétek, feketék, lángolók, az ifjú beszédes ajkaihoz voltak emelve; sirtak örömükben, kaczagtak a bánat miatt, oda borultak lábaihoz, összecsókolták ruhája szegélyét, a mint lelkesült hevében a szent hit magas eszméit: eget, túlvilágot, istenszerelmet, bűnbocsánatot hirdete közöttük. A király is leborult előtte, s fogadást tőn az új tan értelmében, a keresztyén hitre esküdött, – csupán egyet alkudott ki magának: – azokat a kedves enyelgő, hizelgő tündéralakokat, kiket mind egyformán szeretett, s kik őt egyiránt szerették mind.

Julián gondolkodva hajtá le fejét. A király elég naiv volt térítője szigorát áldozattal engesztelni meg. Egyet hitvesei közül kézen fogott, egy karcsú, lenge gyöngy teremtést, habfehér fátyolruhában, ki oly gyöngéd, oly légi könnyűded volt, mintha az álomlátás tünde alakjai közül fogta volna el valaki. A nő tagjai reszkettek, mint a virágon ringó csepp, arcza elsápadt, elpirult, öröm, ijedtség küzdött szivében, a mint a király Juliánhoz vezette őt kézenfogva, s harmatgyönge kezét az ifjuéba téve, jószívvel odaajánlá: hogy ez egyet inkább neki adja, csak a többit tarthassa meg.

Julián hideg, érzelemtagadó arczczal tevé vissza a király keblére a nőt, az szegény zokogva borult ura lábaihoz, könyes arczát annak biborpalástjába rejtve, a többi nő sírva gyült körüle. Julián magasztos képpel tekinte le rájuk.

– Minek neked e nők mind? Minek volna nekem ez egy?

– A szerelemnek, az édes szerelemnek, felele a király, felölelve a lábainál térdelő alakot.

– A szerelemnek! susogák a hölgyek, s egymás keblén rejték el piruló arczaikat.

Julián fölemelte homlokát.

– Nem ismerem ez érzelmet. Ha Istentől jő, idvezüljetek általa. Én nem ismerem azt.

A nők, a férfiak körülcsoportozák az ifjakat, boldog volt, a ki velük szólhatott, ki házába fogadhatá, kinek asztalához ültek. Sírt mindenki, midőn meghallá, hogy távozni akarnak. A király hévvel marasztá, s kérdé távozásuk okát.

– Megyünk rokonainkat keresni. Azt a népet, a kit századok előtt elhagytunk, s kikért szívünk fáj mind e mai napig. Visz a rokonvágy bennünket.

– Nem ismerem ez érzelmet, szólt a király, nekem rokonom van elég, ha egyik nem, a másik tör be határimon országomat pusztítani; szeretném, ha oly messze volnának, hogy soha hírüket se hallanám.

– Menjünk míg rájok nem találunk. Bejárjuk a világot. A hol csak ember lakik, oda elmegyünk. A míg meg nem leljük őket. A míg el nem jutunk a szebb, a jobb hazába.

A zigéok királya hasztalanul iparkodott lebeszélni az ifjakat magasztos szándokukról. Hiába mutatta meg nekik viruló országát, boldog népét, palotája kincseit, osztályt kinálva számukra mind abból. Az ifjak nem maradtak.

Hiába festé le előttük a hátralevő út viszontagságait, a népeket, kiken át kell vándorolniok: a vakbuzgó saracént, a ki keresztre feszíti a keresztyén zarándokokat, a haragos bolgárt, ki nemzetgyűlölettel nő fel a magyar ellen, az erdőlakó etlánt, ki az idegen vándort bálványisteneinek viszi áldozatul, a türelmetlen patarént, ki éhen hagy meghalni küszöbénél… Hasztalan. Az ifjak akarata erős volt, sem a jelen örömek, sem a jövő veszély nem tartá vissza őket. Elhagyták a boldog országot, s midőn kisérőik áldó szavát nem hallhaták többé, kik hátramaradtak a határon, láthaták az útfélre állított kereszteket, mikre fehér csontvázak voltak felszegezve, azon térítők maradványi, kik a hitet terjeszteni e tájra vetődtek.

II.

A legelső városban, melyet útjokban találtak, sajátszerű tünemény által lepettek meg a vándorok.

Épen vásár ideje volt, midőn nagy fáradtan oda értek, s a mint ott egyet megszólítának a tömeg közül, az ijedten elkiáltá magát, s az ott állongó csoportok hirtelen felszedték málháikat s pillanatok alatt szétfutottak a vásártérről, ellenkező utczákba, mint a honnan a jövevények közeledtek, s akármerre mentek, az utczán talált emberek mindenütt bódult ijedelemmel futottak széjjel előlük.

Meg nem foghatva az ijedelem okát, betértek a város közepén látott legmagasabb épületbe, melynek kapuját két kopjás szerecsen őrizte, gyanítva, hogy ott tán valamely tisztviselő lakik. A két szerecsen, a mint közelítni látta őket, vállára kapta dárdáját s elfutott jajveszékelve, abbahagyva a kapu-őrzést.

A vándorok bementek a házba, ott is szobáról szobára, a kikkel találkozának, mindnyájan a rémület jeleivel futottak el előlük, míg a legbelső teremben, a honnan nem volt kijárás, ráakadtak a kadira.

A kadi kövér vörös ember volt, de a három zarándok láttára kék és zöld lett, mint a szilva, s hogy ott maradt, egyedül annak köszönheté, hogy lábainak rég nem tudta hasznát venni.

– Úgy-e, ti jó emberek, hebegé nagy rettegéssel, nem azért jöttetek ide, hogy itt nálam meghaljatok?

Az ifjak biztosíták az ellenkezőről s bámulva kérdék azon átalános ijedelem okát, mely jöttüket megelőzé.

– Ti derék, jó emberek, szólott reszketve a kadi. Ha a paradicsomba akartok jutni, igérjétek meg, hogy az én házamban nem haltok meg. Mivel hogy a nagy kalifának hajdan az a szokása volt, hogy a mely keresztyén országán belül elfogatott, azt ő menten felfeszítteté a keresztre, s eképen őrizkedett tőlök. Hanem egy pár év előtt valami átkozott próféta vetődött ide az országba, bár soha ne született volna, azt mikor fölfeszítették, jóslatot mondott a keresztfáról; mely szerint ha még három keresztyén fog meghalni ez országban, mi mindnyájan kalifástul ellenállhatlan végzetnél fogva mind keresztyénekké leszünk. Már most tehát a kalifa országszerte kihirdetteté: hogy a ki ez országban egy keresztyént megtalál ölni, vagy ha egy meghal küszöbén belül, annak családja is kiirtassék. Azért, jámbor zarándokok, ne hozzatok házamra bajt, menjetek ki innen, majd két csausz messziről el fog benneteket kisérni a kalifa városáig, ott jól lesz dolgotok.

A vándorok megköszönték az utasítást, s odább mentek. A két csausz mindig jobban elmaradott mögöttük, végre egészen megszökött. Egyedül kelle a kalifa elé menniök.

A kalifa ijedten takarta el arczát, a mint maga előtt látta őket.

– El innen, el! kiálta hevesen. Takarodjatok e földről. Ti vészt hoztatok ide, minek jöttetek?

Az ifjak mondák: hogy csak keresztül akarnak utazni az országon és azt minél hamarább elhagyni.

– Oh, el fogjátok azt hagyni minél hamarább, nem lesz alkalmatok itt meghalhatni. Ismerem a fajtátokat, készek volnátok meghalni, csakhogy keresztyénné tegyetek.

S rögtön előszólíta tizenkét spáhit, rendeleteket adott nekik. Az ifjakat felültették három paripára, s egy pillanatnyi veszteglés nélkül nyargaltak velök ki a városból.

A spáhiknak az volt parancsolva, hogy addig meg ne pihenjenek, míg a három zarándokot túl nem vitték az ország határán.

Három nap, három éjjel nyargaltak megnyugvás nélkül. Mikor egy városhoz értek, ott új paripákat váltottak, más spáhik álltak melléjük, s tovább ment a veszett roham; a vad arab paripák lobogó sörénynyel terültek a vándorok alatt, kiknek egy órai nyugvást nem engedtek három nap, három éjjel.

Kifáradva, eltikkadtan jutottak el a határra, még ott sem álltak meg velök, egy nagy vizen átusztattak, a tulsó parton letették őket, hogy vissza ne jöhessenek.

A három ifjú félholtan rogyott össze a földön.

III.

Itt két részre vált a tájék, délnek kövér legelők, szántóföldek látszottak meg, távol helységek kiálló toronyhegyekkel; – éjszaknak vad erdőségek, beláthatlan rengeteg.

Az ifjak a lakott föld felé vevék az útat. Három napi öldöklő fáradság után jótékony volt azon eszme, hogy emberi hajlékra fognak találni, mely elmarjult tagjaiknak enyhet, pihenést adand.

S nagy lőn örömük, midőn a legelső város tornyán keresztet pillantottak meg. Itt hát keresztyének laknak!

Bezörgettek a legelső háznál. A gazda kidugta a fejét az ablakon, gyanus szemekkel mérve végig a három zarándokot.

– Mit akartok? kik vagytok? kérdé tőlük, végig nézve rajtuk.

– Üldözött keresztyének vagyunk, menhelyt keresünk.

– Hiszitek a szentháromságot? kérdé amaz éles vizsgatekintettel.

– A szerint idvezüljünk.

– Úgy menjetek e városból. Mi antitrinitariusok vagyunk, szólt az ember hideg türelmetlenséggel s betette ablakát.

A másik ház ajtajában künn állt a gazda. Oda járultak hozzá a jövevények szállást és kenyeret kérve.

– Vessetek keresztet magatokra. – Megtevék.

– Elmenjetek innen! ordítá rájok amaz, kezét emelve ellenük. Ti orthodoxok vagytok. Felülről kezditek a kereszt jelét. Én gazarénus vagyok, alulról vetem fölfelé.

S becsapta előttök az ajtót.

Minden ház zárva maradt szavaikra. Az üldözött secták népe türelmetlen fanatismussal tagadta meg tőlük a falat kenyeret, s ott hagyta őket megvirradni küszöbe előtt.

A piaczokon körülállták őket, s a helyett, hogy szükségeik után kérdezősködtek volna, vallásuk elvei felett támasztottak vitát. Attól kérjetek kenyeret, a kivel egy hiten vagytok! Ezzel utasíták el őket mindenünnen.

Éhtől, szomjtól, fáradságtól leveretve mentek a szomszéd városba. Ott egy főpap lakott. Egyenesen ahoz tértek be. Elmondák utazásuk czélját, kiállott szenvedéseiket, s a Megváltó nevében kérték segélyét, nyughelyet és eledelt.

Azon városban novatianok laktak. Az ordinatus azt felelte a vándorok kérelmére, hogy elébb meg fogja őket vizsgálni a gyülekezet előtt, ha vajjon méltók-e kérelmük megadására?

Bevezette őket a templomba, melyben sem urasztala, sem keresztvíz-medencze nem volt látható.

A gyülekezet két részre volt osztva, középen álltak a «perfecti», a nőt soha nem ismert férfiak. Hátrább a «credentes», kiknek meg volt engedve, hogy egy gyermekük legyen, de több nem (az ottani nőknek igen rútaknak kelle lenni).

A zarándokok kiállíttattak a nép elé, s az ordinatus kérdéseket tőn elibük.

– Ki teremté az embert?

– Az Isten! felelének az ifjak.

– Hah! galiléok vagytok! ordítá a gyülekezet egyhangulag, rájuk mutatva ujjaival.

– Az ördög teremté az embert, felelé az ordinatus. Kell-e keresztvíz a hivőknek?

– Az mossa le bűneiket, felelt a három zarándok.

– Orthodoxok! orthodoxok! kiáltozák a «credentes».

– A consolamentum teszi azt, nem a víz, viszonzá az ordinatus, s a harmadik kérdést tevé: kell-e imádkozni a hivőknek?

– Isten dicsőségére, viszonzának a kérdezettek.

– Tévelygők vagytok! kiáltá fenyegető hangon a pap, a test sanyargatása az Isten dicsősége. Távozzatok e helyről tévelygők!

A gyülekezet felzúgott rájuk.

A zarándokok csak egy napi pihenésért esdekeltek, csak egy enyhítő falatért. Az ordinatus buzgó iszonyattal eltelve lépett fel a pulpitus lépcsőire, s jobbját az új testamentomra tevé, balját az ifjak felé nyujtotta ki.

– Átok reátok tévelygők! Átok a vízre, melyben megmosdotok, átok a légre, mit beszívtok! átok rá, ki ha éheztek, ennetek ád, ha fáztok, tűzhelyéhez bocsát, ha elfáradtok, házába befogad, ha meghaltok, eltemet.

Az ifjak kiüzettek a vakbuzgó nép által a templomból, ki a városból, elűzték őket kutjaiktól, gyümölcsfáiktól. Tovább kellett vándorolniok…

A legközelebbi városban, melyet elértek, adamiták laktak, paradicsomi népek, kiknek hittana megveté a ruhában járást, a bűn legnagyobb jelének tartva azt, ha valaki az Isten elől ruhák által akarja magát eltakarni, s kinek ifja, véne, nője és férfija járt oly módon, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mielőtt a fügefalevél feltaláltatott.

E sajátságos hitfelekezet, a mint megpillantá a városukba lépő három ifjút, kiknek ruházata rögtön elárulá, hogy nem tartozik azon felekezethez, mely megtagadja a szabókat és takácsokat, útjokat állta s gunyolódva, szitkozódva hajtotta ki őket onnan.

– Nézzétek a bűnösöket, kik nem szégyenlenek ruhában járni! A szemtelenek, kik ártatlanság helyett vászonnal takarják be magukat. A gyalázatosak! kik bűnös voltukat rejtegetik. Az istenkáromlók, kik azzal boszantják a teremtőt, hogy oktalan állatok gyapját kérik kölcsön, mintha rájuk bizatott volna pótolgatni azt, a mit a teremtő tökéletesnek alkotott. Ki innen, világ csufjai!