Part 8

Ott születtem én, ott tanultam virágokkal játszani, a mik itt nem teremnek, ott tanultam dalt mondani, a mi itt nem hallik. Egyszer társnéimmal a kék vízben fürödtünk, midőn ólálkodó tatárrablók rajtunk ütöttek. Társnéim elfutottak; engem elragadtak a tatárok, s elhoztak rabul ez idegen földre. Gyenge gyermek voltam, alig tíz esztendős. Azóta négyszer volt már tavasz, virágot soha sem hozott e kopár száraz földnek, sem én nekem reményt a szabadulásra. Gyakran kiülök a szűk ház ajtajába, hol a tatár kényúr laknom kényszerít, s mélázva tekintek a kék hegyek felé, és a tájra, mely azon túl fekszik, s elgondolom, hogy soha sem fogom azt látni többet. Apám nagyon szeretett. A tatár chán, ki sokszor érezé a magyarok karjai sulyát, elveszésem után nem sokára kihirdetteté országában, hogy a magyar vezér szövetséget igért neki, ha leányát visszaadja, a ki tehát elrabolta, adja elő nagy jutalomért. De én elhallgattam, hogy én vagyok az, a kit keresnek. Inkább én legyek rab halálom napjáig, mint a magyar nemzet csak egy pillanatig.

– Jer, velem fogsz jönni, szólt hevesen az ifjú. Te vezetsz, én védelek. Te régi hazádat fogod meglátni, én az ujat.

– De te fáradt vagy, nem mehetünk messze. Utólérnek bennünket. Elveszünk.

– Nem a fáradság vette el erőmet, hanem a kétségbeesés; az öröm visszaadta azt ismét. A vészektől megőriz az Isten, kinek neve legyen áldott.

Julián letérdelt, és kezeit összetevé.

– Mit cselekszel? kérdé tőle a leány.

– Imádkozom.

– Miért nem állva? miért nem az égre nézve? Nem ismered már nemzetünk védcsillagát, a gönczölt?

– Erősebb Istent tanultam ismerni e halvány csillagoknál, ki ezeknek is ura. Láthatlan ő, a szemnek hunyva kell lenni, midőn a lélek hozzábeszél.

És azután sietve megindult a két messzeföldről találkozott rokon, hátuk megett egy köves domb alatt egy nagy szétszórt tatárváros maradt el messzire, a hegyes tetők alól apró csillagokként pislogtak a tűzhelyek fényei; nem sokára egy sűrű erdő elfedé a menekvőket, mely a bérczek sötét ősrengetegéhez mintegy világoszöld szegélyzetet képeze. Ott sietve haladtak a sűrűben, míg a hold is leszállt, akkor ledültek pihenni egy mohos fa tövébe. Az álom tündérujjai lecsukták szemeiket.

X.

A nap sugára szétsütött a vidéken. Julián még mindig álmodott, most már nem egyedül látta a verőfényes mezőket, egy lenge, tünde női alak járt előtte álmaiban, egy mosolygó szép leányka, kinek beszédes szemei annyi rejtett édes titkot mondtak el az álmodónak, mikről gondolatja sem volt. Emberekkel találkozott, kik mind ismerői voltak, még a völgyek, halmok is, a pusztai oroszlán is, midőn hozzászólt, megérté, és a fehér paripák odafutottak elébb, s mikor mindenki ott volt körüle, s midőn ismét senkisem volt, a bűbájos szép leány, a mosolygó harmatarczczal lengett egyedül előtte, lelkétől elválhatlanul.

A ligeti madárdal felkölté az aluvót. Mily különbség, hajnal és hajnal között. Ugyanazon nap, mely megölő villámfénynyel lobogott a pusztaságon, itt ezüst havasok mögül virágnyitó szelid fénynyel tekinte szét, a vidéken bokrozó cserjék lombján csillogott a harmat gyémántja; a nagy óriási cserfák, egy-egy mint egy egész templom, zöld boltozattal enyhe árnyékot vetettek a bársonyos mohpázsitra, melyen a vándor feküvék. A kék égen uszkáltak a fehér felhők, zöld lombon ringatá magát az énekes madár, a fák dereka körül fonódott folyondár kék és piros méztartó virágain döngött a lepke és a méh, s a távolban úgy csevegett, úgy zuhogott valami kis patak.

A vándor hálateljesen tekinte körül, s im egy vadrózsabokortól félig eltakarva ekkor pillantá meg az ifjú vezetőjét, a távol-honi szép leányt.

A gyermek még mindig aludt, behunyt szemmel is bájoló. Az arcz, mely a sáppadt holdsugárnál félelem s aggály miatt halvány volt és bánatos, most eleven lőn és mosolygó, az arczára hajló vadrózsa reszketett forró lehelletétől.

Julián oly különöset érze szivében. Mintha mindig vágyott volna e vonzó arcz látása után, mintha jól esnék neki, hogy e kedves lényt megismeré, mintha több volna az, mint hála, több mint testvérérzelem, a mit iránta kezd érezni, s még egyszer oly szép leendne a keresett másik haza, azt tudva, hogy ő is ott lesz.

A madár megszólalt, a falevél megzörrent, a szép lány felébredett.

Felsóhajtott, szemeit felveté, a meleg napsugár tele fénynyel sütött szelided arczára. Az ébredő leány összetevé keblén kezecskéit és szemeit az égnek emelé.

– Imádlak nemzetem Istene… szólt halk áhitattal. Légy üdvöz nap, ki éltet adsz. Légy üdvöz föld, ki adsz hazát. Légy üdvöz lég, ki a szabadságot adod. Légy üdvözölve víz, ki adsz egészséget… Imádlak magyarok Istene.

S azután megfordult, mellette ülő utitársát, ki elbűvölten bámult ragyogó szemeibe, megölelte és szemérmesen megcsókolá.

Julián szemei kápráztak. E csók lelkét járta keresztül, pedig az nem volt egyéb, mint egy ártatlan üdvözlégy jele, mely őseink szokásaiból e mai napig fenmaradt, egy tiszta, szűzies kegy, melyet szemérmes nyíltsággal nyujt a magyar hölgy annak, a kit üdvözöl, legkisebb vétkes utógondolatja nélkül a szívnek, legkisebb szégyenpirja nélkül az arcznak.

De az ifjú szivében e csók egy új világot teremte. Elfelede mindent, a mit a lánynak mondani akart szent térítői buzgalommal keresztyén hittanokról. Új lélek, új élet szállt egyszerre keblébe. Egész valóján egy mindenható ösztön melegsége kezde áthevülni, a világteremtő Istennek legmelegebb ihlete, a szerelem…

Hideg tudás, üres álmok, kinzó vágyak, mind mind elenyésztek ez új, ez ismeretlen, e bűvös-bájos érzelem előtt, maga a világ is átváltozott, szebb volt az ég, szebb a föld, mint azelőtt.

Alig mert a kedves gyermekre pillantani, pedig azután alig tudta róla szemeit levenni, míg az gyanútlan ártatlansággal hizelgve simult melléje s gömbölyű szép kezecskéjét vállára tevé, kis fejét arra fekteté, a bársony fekete fürtök az ifjú kezét érinték.

– Menjünk tovább, menjünk tovább! szólt Julián, egész valójában remegve, pedig kedve lett volna örökre ott maradni.

– Nincs miért félnünk többé, biztatá a lányka, kényuram rablókalandra ment, mire megjő, mi otthon leszünk.

Ismerem e kis patakot, mely itt előttünk buzog fel, ez elvezet bennünket hazámba.

S azzal kézenfogta a lányka utitársát, nem tudva, mily háborgó indulat kelt annak szivében azon forró, harmatgyönge kéz folytonos érintésivel, vezetve őt maga mellett, s szüntelen csevegve és kérdéseket intézve hozzá, mikre Julián a legcsodálatosabb feleleteket adta.

Elmondatta vele hazája eseményeit, s ő is elmondta a magáét, s akár népe hőseiről beszélt fellángoló arczczal, akár a csendes, magános boldog vidékről ábrándos fátyolozott szemekkel, akár anyjáról könyezve, akár a viszontlátás közel örömeiről repeső kaczajjal, Julián mindig szebbnek, szebbnek találta őt, s elvesztette lelkét a lány nézésében.

A patak medre volt vezetőjük. A kis ezüst folyó halkan, csevegve futosott előttük, mintha hivogatná őket maga után, majd mohos kősziklák között, majd hullott fatörzsök alatt el-elbúva, néha apró zuhatagokra töredezve a zöldre festett sziklán, másutt szivárványos kagylókon, s szines karniol-kövecseken gördülve végig, s a behajló szomorúfűz galyait ringatva, majd alábban a fűbe csendesen elterülve, s a partjára nőtt virágok képeit tükrözve vissza.

Az erdők gyümölcsfákkal voltak rakva, a kis lány néha félre futott, s pillanatok mulva kaczagva tért vissza, ruhája felhajtott szárnyát teliszedve piros gyümölcsökkel, s onnan kinálva ártatlan naivsággal utitársát, ki inkább szeretett volna ott rögtön meghalni.

Délfelé, mikor a nap hévvel kezde sütni, a két bujdosó egy sötét barlanghoz ért, melynek hűs nyilása vad-szőllővenyigével benőve, oly nyugalmas árnyékkal kinálkozott a fáradtak elé. A nap félig besütött a zöld lombozaton keresztül, fölötte egy folt vadméh ütött tanyát, döngve járva ki s be sziklai odvából.

– Oh mi kedves hely ez, monda a lányka, a barlangba futva, itt megpihenhetünk; ni milyen puha moh, mint a selyemgyapjú, milyen édes rajta feküdni. Jőjj ide te is, mindketten elférünk. Én összehuzódom, s neked is lesz mellettem helyed.

Julián a megőrüléshez volt közel.

– Azt nem teszem – ezért a világért! mondá magában lihegve, minden vére lángra gyúlt e gondolattól. Elfordult onnan.

– Jőjj ki te is gyermek onnan. Meleged van, meg fogsz hülni, ülj inkább ide a folyampartra.

– Jó lesz, ide melléd, szólt a lányka duzzogás nélkül, s leült a pázsitos fűbe Julián mellé, s virágokból füzért font az ifjú fejére.

– Még nem is tudom nevedet, hogy hínak? kérdé gyermekesen.

– Julián.

– Julián? soha sem hallottam ily nevet. Tán Gyula?

– Legyek az, ha jobb szereted.

– Mikor nálunk a gyermeknek nevet adnak, az anyja meg szokta csókolni olyankor. Hát téged már most ki csókol meg?

Julián keble lángolt; a kötekedő tréfa még szította tüzét.

– És mi a te neved? kérdé a leánytól.

– Delinke.

– Nem keresztyén név, de szép, mondá magában Julián, s arra gondolt, hogy a helyett, hogy ő térítené meg a lányt, az téríti meg őt.

Mikor az ember forró nyári délután hűs, átlátszó forrásvizre akad, oly természetes vágya szokott olyankor lenni, végig járni azokon a hideg tarka kövecseken, s érezni a kristálytiszta habok futó simulását. Delinke, a mint a parton ült, egyik rózsás fehér lábacskáját lemeríté az alant futó patakba, gyermekies játszisággal ijesztve a kis ezüst halacskákat, mik vízellenében usztak.

Julián felszökött helyéből. – Jerünk tovább, a nap nem várakozik, monda a leánykának, ki piros sarucskáit levetve, kaczagva mondá, mily jól esik gyöngéd lábacskáinak a hűs, puha fűben fedetlenül járni.

Julián ezer indulattal küzdve ment a leánynyal naplementig. Úgy sietett, mintha előle, vagy tán önmaga elől futna.

Egy helyen át kellett menniök a patakon. Ott kénytelen volt Delinkét ölébe venni, s úgy vinni keresztül a vizen, szive majd megszakadt kedves terhe alatt. A lánynak kelle őt figyelmeztetni: tegye már le, hisz régen túl vannak már a vizen.

Estefelé a sebes gyaloglás kifárasztá a leányt. Egy nagy mohos tölgy alatt le kellett ülniök s ott bevárni az éjt.

Julián föltette magában, hogy oly helyet fog választani éji nyughelyül, a honnan a leányra nem láthat.

A mint a nap leszállt, s a csillagok feljöttek, Delinke megállt a fa tövében, kezeit összetevé keblén s tiszta szép szemeit fölemelve a rokon csillagokhoz, fölfohászkodék:

– Imádlak nemzetem Istene… Légy üdvözölve csillag, ki az álmokat leküldöd. Légy üdvöz csillag, ki az éj felett őrködöl. Légy üdvöz csillag, ki a boldogok lelkeit magadba fogadod… Imádlak magyarok Istene.

– Milyen kár, hogy nem keresztyén, mondá magában Julián, de nem érze magában erőt, hogy őt megtérítse, hanem félrevonult egy másik fa tövébe.

– Csak nem akarsz egyedül hagyni? szólt félelmesen a lány, megfogván a távozni akaró kezét. Én félem az éjt. Éjjel minden csoda elszabadul; a lelkek kószálnak alá s fel, s bántják az egyedüllévőt.

– Ne félj. Az Úr kezében tart minden szellemet. Az ártatlanokra ő vigyáz.

– Igen, de az ármány is ébren van. A csöndes éjszakában olyan borzasztó hangok felelgetnek egymásnak, a sirarák tánczolnak a mezőn, fehér halotti ködruhában, a boszorkányok dümmögve lódulnak a levegőn keresztül.

– Nincsenek azok.

– Oh én tudom. Az én dajkám is az volt. Egy füvet ismert, melytől megtanult a madarakkal beszélni. Oh az csodálatos beszéd, mit a madarak tartanak egymással. Tán nem hiszed? Itt szomszédaink, a kunok, a farkasok nyelvét értik, mikor harczba akarnak menni, megkérdik elébb az erdők vadjait, s a mit azok jövendölnek nekik, a szerint indulnak el. Vagy azt hiszed, hogy a mi él, nem érti egymást, úgy miként mi? A fű is beszél egymással, és a falombok, még a csillagok is; nézd, miként pislognak. Néha egyik a másikhoz fut látogatni.

Julián tagadta magában e pogány babonákat, s mégis oly örömest hallgatott a leány beszédire. «Így támad a hæresis» gondolá magában. Így tette a bűvösen szép Ilon eretnekké Simon Magust. Így Martiont Hyblia.

– Oh ne hagyj el, esdekle a szép leányka, a mint Julián önkénytelen mozdulatából észrevette, hogy őt el akarja hagyni. Mérges állat bánthat engem. Rossz álmam lesz. Nem fogok elalhatni, vagy rémekkel álmodom. Oh maradj itt, otthon apámnak házában visszaszolgálom neked, hogy hozzám oly jó valál, ott én fogok rád ügyelni, ha te alszol. – S ezzel Julián kezét oda vonta hő keblére. Látod amott a fiastyukot. Azt a gyémánt bokrétát az égen, a hol az áll, ott van az én hazám, nem sokára ottan leszünk.

Ezt mondva, Julián karjára hajtá le fejecskéjét, mint egy lehajló virágfőt, s ott csöndesen elaludt.

Mindenütt mély volt az éj.

Csak Julián lelkében nem akart lemenni a nap. Fendobogó szive kiszakítá börtönét. Hijába imádkozott. A szerelem az Istené, az ellen ő maga sem segít. Vére forrott és tagjai reszketének. Szemei előtt a szép leány aludt ártatlanul és csendesen, oly bájoló, oly tündéri szép alak, s ha lehunyta szemeit, ezer csábító gondolat tánczolt végig lelke előtt.

Egyszer elhatárzá magát, hogy fel fogja őt költeni, hogy lábaihoz omolva és átölelve őt, lelke minden szenvedélyével így kiáltson hozzá: «Delinke! én szeretlek, én meghalok, én elkárhozom érted!» De nem birta e csengő, hangzó nevet kimondani «Delinke», a hang megfagyott ajkain.

Végre elhatározá magában, hogy karját kihúzza a lányka feje alul, de alig mozdítá meg azt, midőn a lány hirtelen összerezzent, és félálomban borzadva rebegé: «Hah a Nemere» s azzal félelmesen, fázékonyan egészen az ifjú ölébe huzódott, arczát annak keblére rejté el, s míg egyik kezével átölelé, a másikkal az ifjú kezét vonta ajkaihoz.

Julián lélekzet-fogyottan dült a fa derekához, s lelki tusájában el kezdé az ég csillagait számlálni, azoknak lassú pályafutását kisérni szemeivel.

E hideg, halvány égi fények lassanként kihűték lelkét, a mint egyik csillag a másik után lement az égről, egyenként kialudtak szenvedélye elviselhetlen lángjai is, s a mint a közelgő szürkület regghomálya elkezdé sáppasztani az éji világokat, lelkébe is visszatért a nyugodt egykedvüség, s kezdé úgy tekinteni az ölében fekvő lánykát, mint egy lelkére bízott gyermeket, mint egy testvért, mint egy szentet.

S mikor minden csillag sáppadozott, s álmatlanul átvirasztott éj után az ifjú azt hivé, hogy szenvedélyét már hősiesen leküzdötte, akkor jelent meg egy új csillag az égen, mely egy perczczel meg szokta előzni a napot. Egy gyémántragyogású fény, valamennyi között legtündöklőbb – a hajnalcsillag.

E hajnalcsillag Vénus. A hajnalcsillag a szerelem csillaga.

Első sugarára egy gondolat villámlott az ifjú lelkén keresztül, mely szenvedélye kioltogatott hamvait egy percz alatt lángra lobbantotta ismét: «ha a lány felébred és őt újra meg fogja csókolni!»

Szivének rohanó sebes dobbanásai felriaszták a keblén aluvót. Panaszkodék, hogy földindulással álmodott. Julián behunyta szemeit, hogy őt ne lássa.

A lány fölállt, kezeit összetevé keblén, s imádkozott. Aztán szeliden oda fordult Juliánhoz, s hajnalpiros ajkát annak arczához nyomva, megcsókolá.

– Oh! kiálta Julián magánkívül s hevesen magához ölelte a leányt, s szenvedélytől lángoló arczát felemelve hozzá, rebegé indulattal reszkető hangon: Delinke, én szeretlek. Én őrült vagyok, és meghalok miattad!

A lány hirtelen elváltozott arczczal fejté ki magát az ifjú karjaiból, s komoly tekintettel tolva őt el magától, csodálkozva tekinte rá. Julián zokogva rogyott a fa mellé s arczát annak mohába rejtette.

Delinke megszánta őt, s ismét odalépett hozzá, de már nem nyujtotta neki kezét. Szemérmes suttogó hangon mondá: nem sokára apámnál leszünk, előtte szólj így. S azután az egész uton hallgatagon ment az ifjú mellett, ha az megszólítá, szemlesütve állt elébe, este távol helyet keresett tőle.

Két eszme jutott öntudatra egyszerre a szűz szivében: az, hogy szeret, és az, hogy lelke szeplőtelen, s míg az első gondolat készteté, hogy szerelme tárgyához ragaszkodjék, a másik azt követelé, hogy elpiruljon.

XI.

Egy reggelen egy magas hegytetőre értek a vándorok. A hegyoldalt sűrű iharfa-erdő fedé, melyből a mint egyszerre kibukkantak, egy végtelen rónajáték egyeteme tünt szemeik elé.

Borulj arczodra! ez hazád… susogá valamely ismeretlen szózat Juliánnak, ki a táj arczától meglepetve, mintegy elveszve a nézésben, megállott.

A messze láthatárig nem látszott semmi hegy, köröskörül a végtelen síkság terült, keresztül szelve egy széles kék folyamtól, melynek csendes, tükörsima vize mellé egy-egy nagy sötét folt látszott lerakva lenni, valami nagy terjedt város.

Szerteszélylyel a mezőkön kankalikos kutak körül fehér nyájak legelésztek; – világos zöld ligetek hüséből fehérlettek a sátorok hegyei, tarka csíkokkal erezve; – a kék folyamon egy-egy kis lobogós csónak uszott nagy lassúdan alá, ezüst vonalt húzva a sötét víz tükrén, itt-ott a halmokon egy-egy hatalmas zászló lobogóját pattogtatta a szél, s a folyam két ellenkező partján két kerek domb tetején égett az öröktűz halványpiros lángja, míg a távol láthatáron rezgő tengertüneményt mutogatott a délibáb.

– Minden úgy van, mint odahaza! rebegé Julián térdre hullva a szent földön, s legforróbb könyeivel öntözve annak porait. Minden oly szép, minden oly ismerős, mintha a föld is szerelmes volna e népbe, s kedveért mindenütt ugyanazon alakot öltené magára. Légy üdvöz keresett, álmodott, imádott hon! légy üdvöz; – ismerj fiadra bennem, mint én anyámra ismertem tebenned. Ti kék hegyek, ti napvilágos rónák, sötét erdők, ezüst folyók, te délibáb ott a láthatáron és te álmaiban ölelgetett nemzet, legyetek üdvözölve, legyetek imádva.

Kürt szólalt meg a hegyek aljában, az őrködő pásztorok észrevették a jövevényeket. Delinke inte feléjök, hókendőjét lobogtatva, s nem sokára egy közülök délczeg pejparipán elébük nyargalt a domboldalig.

Egy ideges férfi volt az, könnyű bő fehérruha lobogott rajta, fejét tollas föveg fedé, vállán farkasbőr kaczagány tánczolt, kezében nehéz csákányt viselt, hátán volt puzdra és kézív.

– Hozott a magyarok Istene, kiálta elébük a férfi, mielőtt neveiket kérdené.

– Áldjon a magyarok Istene bátya, felelt Delinke szeliden. Nem Barangfehérvár-e ez, a mi itt előttünk fekszik?

– Nagyon is az. Ez a sátoros telep itt Barangfehér, amaz ott, a sötétebb Etelberény, a hol az ős Zágon vezér él és uralkodik.

– Ülj legjobb lovadra bátya, eredj el Zágon vezérhez, s mondd meg neki, hogy két vendége érkezik: egyik távol földi rokon, ki Etele országából jött hozzátok látogatni, Álmus ősnek fejedelmi ivadéka, a másik egy elveszett lány, kiért ő annyit könyezett, a visszatérő Delinke…

A férfi mosolygó arczán végig gördült egy mosolygó könyű, odalépett a vándorhoz, megfogta kezeit és megrázta buzgón, szólni akart, de nem tudott, végig simítá kétfelé hosszú fekete bajuszát, végre annyit ki tudott mondani, «az én nevem Korond hadnagy».

Azzal fölpattant lovára, s nehány pillanat mulva már csak porát lehete látni, a mit nyargaltában fölvert, a paripa röpült vele Barangfehér felé.

A küldött lovag útközben mind fellármázta a sátorok népeit, egyszerre egy névtelen mozgalom támadott a síkságon, az egymásnak felelgető kürtök mindig terjedtebb körben kezdének széthangzani, a legtávolabb hangok elhaló kiáltásként viszhangozva a messzeségből, s midőn a két jövevény Barangfehérhez közel ért, jobbról balról roppant tömegben száguldtak feléjök lovagló csapatok hangos üdvkiáltással, míg a város kapujából ifjú magyar hajadonok jöttek elébök üdvözlő dalt énekelve, hófehér patyolat ruhában, fejeiken vadvirág koszoruval.

Ott körülfogták a két jövevényt, a férfiak felkapták Juliánt paizsaikra, úgy vitték csoportjaik előtt vállaikra emelve, s végig kiáltozva az utczákon:

– Ime Álmus vezér utóda, a ki eljött a rokonországból, hol Etele nyugszik hármas koporsóban!

A lányok ezalatt Delinkét fogták középre, s megkoszoruzva őt fehér rózsával, összeölelgeték, összecsókolák; – ismersz-e még Delinke? Emlékezel-e rám? – hangzott felé minden oldalról, – én vagyok Zille, ki veled járt a ligetekben gyöngyvirágot szedni, én vagyok Enikő, ki bátyád sírját együtt öntözte veled forrásvizzel és könyűvel; én vagyok Jolán, kitől dalolni tanultál.

A többiek ez alatt két hosszú fehér lepelt feszítve ki, azt két sorban feltartották kezeikkel a megérkezett felett, s e mennyezet alatt vezetve a társnéitól ölelgetett leánykát, énekelték a róla készült dalt, mely megsiratott eltünése után keletkezett a nép ajkán:

Gerlicze siratja párját Kemény idegen országban; Odamégyen sötét holló: Ne sirj, ne sirj kis gerlicze; Leszek én teneked párod. – Eredj innen sötét holló: Galambnak galamb a párja; Nem soká sirok én itten; Eljön értem Dali madár, Puha fészkibe visz engem. Dali madár puha fészke Lágy tolluval van megrakva, Eredj innen sötét holló: Mert ha párom egyszer eljő, Körmével kitépi tollad. S fészkét azzal rakja majd meg.

Delinke szerelmesen, szemérmesen tekinte Julián felé, kit az ifjak vittek paizsaikon, utána sóhajtva – galambnak galamb a párja.

A lányok más dalt kezdének.

Elmegyek anyám házába Hófehér galamb képibe. Leszállok az ablakára: Szunnyadj, szunnyadj szép csendesen, Hoztam neked csókot, könyet, Drága gyöngyöt, mirhakövet. Álmodj rólam, szunnyadj, szunnyadj, Soha sem látsz engem többet.

Delinke szemei könyekkel teltek meg anyja emlékére, sirva borult társnéi vállára.

De nem sokára a bús éneket örömzaj váltotta fel, Zágon vezér közelgett Barangfehér felől nejével és kiséretével, s a mint a két kisérő csapat megpillantá egymást, az örömrivalgás az egeket érte.

Az ősz fejedelem leszállott lováról, megölelte lányát, betakargatá hosszú palástjába, megcsókolá arczát, azután Juliánra került a sor, kit férfias kézszorítás után hófehér paripára ültetett fel, s jobbjára bocsátá, míg Delinke sírva és kaczagva futott anyja elé, ki ott várt reá pirosra festett kocsijában, hölgyeitől körülvéve.

A szegény Jerne szemei nem láthaták többé Delinkét, a tört szivű anya kisirta szemei világát elveszett leánya után, de újra hallá hangját, s minthogy szemei nem láthaták, keblére ölelte, kezeivel magához fűzte, és nem bocsátá el s csókjaival elhalmozva, kis leányának nevezte őt, azt hitte, hogy most is oly kicsiny még, mint mikor legutóbb látta.

Az egész táj örömre volt zendülve, a sátorok lombjai, mint repülni készülő madárszárnyak lobogtak minden felül, az egész nép kiáltozott örömében, míg a legjobban örvendők nem tudtak szólni az öröm elfogódása miatt.

Minél mélyebben haladt az út az új haza belsejébe, annálinkább változott annak tekintete. A kifeszített sátorok helyett kioszkszerű oszlopos kalibák kezdtek itt amott látszani, a telepek helyén szilárdabb, rendezettebb volt az építkezés, míg végre feltünvén maga a főváros, Barangfehér, fogalmat nyujtott Juliánnak őseink más honi lakóhelyéről.

Árka nem volt a városnak, maga e messze kiterjedt telep alig bírt kivehető határokkal, több mérföldnyi területben szétszórt tanyák és karámok úgy vették körül, hogy maga a város csak mintegy e tanyák központja tünt szem elé.

Tornya nem volt, utczája mind megannyi téres piacz, házát mindenki úgy építette, ahogy neki tetszett, hosszúra, alacsonyra, fából, vagy vert agyagból; néhol magas kupok voltak emelve egyetlen födél nádkévékkel borítva, másutt maga élőfáknak támogatta köröskörül kévéit a hevenyésző építész, hogy az élőfa koronája fedezte lombjaival a házat. Az egész telep mutatta, hogy e nép nem rég lakik itten, s nem tudja, hogy soká fog-e még itt maradni.

Csupán egy magas halmon látszott valami fényes épület, ez volt a vezér laka, külső falai különös vegyítékű tarka mázos téglákból voltak rakva, minők nálunk a kemenczék darabjai, belől összerovátkolt fákból voltak a keresztfák, miknek tábláiba durva alakok voltak faragva, csaták és áldozatok csoportozataiból.

Minden házikó tetejébe egy tarka lobogó volt tűzve, melyek a mint lebegtek a szélben, úgy tetszett, mintha szárnyai lennének e könnyen épült városnak, mikkel elrepülhet a szem elől, s ha ma itt látta valaki, holnap száz mérföldre repül, s ott települend le újra.