Part 4

Az ő útja nem rendes, mint a többi bujdosóé, melyeket a nap bűvereje maga körűl csóvál, mint égő parittyaköveket, – hosszú ellipticus kör van számára írva az égen, melynek íve a messze végtelenben vész el, a magas tejút fölött, láthatlan sötétségben. Ott fut ő számkivetve, elhajítva a levegőtlen ürben, naponként oly útat rohanva be, minőt a föld századok alatt sem végez s itt messze nyúlik a sebes rohanástól kilövellő lángsörénye, millió mértföldeket foglal el az örök sötétségből, s mindig átkozottabbúl rohan, lángüstöke mindig egyre növekszik, úgy látszik, mintha kiröpült volna a világból, s menne világbontó hatalommal felgyújtani a csillagegyetemet és a fekete éjt. De a nap kötve tartja őt, s legsebesebb rohantában visszatéríti a megnőtt szörnyeteget, mely lángokat okádva süvöltött át az égen, visszavonja őt magához… haraggal, elkényszerülve enged ez a láthatlan hatalomnak, s ujra megjelenik századok elmultán s ijeszti szokatlan képével a csillagegyetemet, útja meglassudik, közel megy a naphoz, el hagyja rabolni lángsugárait, egy-egy nap alatt tesz egy órányi fáradt, lankadt utat, megszelídülve, meghunyászkodva, míg a csillagok nagy zsarnoka ujra elhajítja magától, hosszúra eresztve a láthatatlan lánczot, melynélfogva őt megkötve tartja.

Hah! Ha egykor e láncznál fogva kirántaná a napot álló helyéből, mint elragadja a neki bőszült paripa a gyeplőbe akadt lovagot, s ragadná őt szolgabujdosóival, földjeivel, holdjaival együtt, keresztül a széles világon kivetve az álló csillagokat forgó tengelyeikből, szétbontva az örök világrendszert!…

Együtt bujdostam én is ő vele. Iszonyú vétek, minőnek e földön neve nincs, kényszeríte e kárhozatra… Multak emlékében s a jövendők tudásában van a kárhozat fulánkja… Látni mindent, tudni mindent, jóvá nem tehetni semmit. Futni a gondolat elől és nem menekülhetni tőle, örökre hozzá lánczolva lenni egy eszméhez, mely irtózattal tölti be a lelket és nem tudni feledni! csak egy perczig elfeledni.

Millió és millió lélek forronga az örökké égő tűzben. Sápadt, vérehagyott arczok, bűneik homlokaikra írva, kiket büntető erőszak kényszerít egymásnak iszonyú vétektudásukat elmondani, nem beszélni egyébről, mint elkövetett szörnytetteikről, nem hallani egyebet, mint kétségbeesett megbánás szavait.

A tiszta anyagtalan lángban, mint sötét árnyékok rajzolák magukat az elesett lelkek, futva, szüntelen futva, öneszméik furiái elől; egyik hallgatag, merev arcz, kínosan felnyitott szemekkel, mindenkinek szemébe néző; másik arcztalan sötét kép, hosszú fátyol alatt, nem tudni, hol van a fej, hol a tagok? itt-ott megmozdúl néha s nem tudni mi? majd kínosan vonagló képtelen termetek, egy-egy lánczra kötött fő, egy elszakadt kar, mely tőrrel kezében kerget egy nyugtalan repkedő szivet; vékony, nyurga fehér szörnyalakok, mik hirtelen elterülnek, elvastagodnak, kétségbeejtő óriásokká nőnek, s ismét összeesnek, végtelen paránynyá lesznek, egy porszem milliomod részévé, s még akkor sem szünnek meg élni, sem a kifeszülés, sem az összeszorulás nem szabadítja meg őket az élettől.

Jó, hogy csak álom…

S midőn eljőnek a vértettek képei, miket minden lélek ide hoz magával. A hűtlen nőnek a férj bedült sírja, a gyilkosnak a megölt halálarcza; éhenholt árvák, fagyos, fázó, didergő alakok rémképei, vérrel irt betük, szelid szenvedők könyező arczai, miknek minden vonása azt kérdezi: miért bántál így velem? – nem átkoz, nem fenyeget, csak némán, szenvedve jő, mintha mondaná: te miattad kárhoztam el, de még is szeretlek, nyomorúvá tettél, pedig boldogíthattál volna, láss szenvedni örökre.

S midőn azoknak arczai találkoznak egymással, kik a földön egymást szerették, ártatlannak, szentnek tartották s most látják itt megalázva, elitélve; apa és fiu, nő és férj, testvérek, barátok ráismernek egymás arczára, leolvassák róla a le nem törölhető bűnök jegyeit, s futnak egymástól és ismét találkoznak. A lélek érzi ősi tisztaságát, iszonyodik a bűntől, nemes iszonyat gyötri annak árnyékától is, s mégis viselnie kell a foltokat, mik reá ragadtak s miktől, mint fekélyeitől a test, önmaga legjobban irtózik. S ha ilyenkor azon arczot, melyet egykor oly édelgve csókolt, most fekélyekkel elrutítva látja s mégis kénytelen azt ismerni, kénytelen tudni: hogy egykor szereté!

Mi volna a pokolnak minden kárhozatja, ha az emlékezet örökélete nem volna benne! Örülj szerencsétlen, kit az élet gondolatja bánt, áldd az Istent és féld a halált, mert az életnek álmai vannak, mikor az emlékezet elhagy, de az örök életben nincs felejthetés, sem álom, sem szórakozás…

Futott az üstökös mérhetlen utakon. Fölszedte mindenütt, a merre ment a bolygó lelkeket s a hulló csillagokat, mik elkárhozva estek belé az égről, mint repülő bogár az égő szövétnekbe.

Futott, futott. Minden három században megkerülte egyszer a napot, minden három században megkérdé egyszer a nagy zsarnokcsillagtól: mikor lesz vége az örökkévalóságnak?

Soha, soha…

Az elkárhozottak lelkei sírva fetrengtek az emlékezet kínjai között s kérdék: mikor lesz vége az emlékezetnek?

Soha, soha…

A hány csepp harmat az égből lehull, a hány csillag a tejutat fehérré teszi, a hány fövenyszemet egy vihar fölragad: annyi század elég-e, hogy a lélek elmuljék? vége lesz-e akkor?

Soha, soha…

… Az első csillagfutás be lőn fejezve. Az üstökös visszatért a csillagok közé. Ismét lehete látni vészszel fenyegető alakját az égen, a mint lobogó sörényével elhalványítá a csillagokat s a földhöz közel jött.

S mi volt neki a föld? A büszke emberméltóság tanyája, mely azt hiszi, hogy az egész ég ő körülte forog? – Egy kisded pislogó, kékfényű csillag, legkisebb azok között, melyek az égen ragyognak. Az üstökös útja keresztül vágta a bolygók rendszeres útjait, erőszakos rázkódással megfordítva az évszakot, telet hozva elő derék nyárban, melyekhez közel ért; apró bolygó gömbök, apró laktalan holdak repültek el mellettünk, némelyik vulkánokkal volt tele, melyek szüntelen égtek, füstölögtek, másik már ki volt égve s jég és hó födte; fehér volt; – egy csillag sötét vörös volt, földje, növényei haragos vörösbe öltözve, s mindenik oly csodás ismeretlen lényekkel lakott; – némelyik körül fényes gyűrű forgott, athmosphæricus lángöv, – másik számtalan holdakkal volt körülcsillagozva, s egy csillag három darabba volt szakadva, tán belső tüzétől iszonyúan szétvetve? Másutt testvércsillagok futottak egy pályát egymás körül tánczolva, keringve.

Közel jövénk a földhöz. Az örökkévalóságban mult és jövendő egyetlen álló percz. A föld még akkor a multban élt, Krisztus előtti századok multjában.

Tudtam, hogy egykor a föld volt hazám. A halál visszavitt születésem előtti időkbe századokkal, ezredekkel, s jelennek láttam mind azt, miről egykor, mint multról hallék beszéltetni.

Kerestem azon helyet, hol születtem, Magyarhont. – Sötétlő bérczek lánczolataitól körülvéve, végtelen tenger képe állt előttem, melybe három folyóvíz szakadt. Felszinén csodás delphinek uszkáltak, magas szökőkutakat lövelve orrlyukaikból a légbe, a futó szél barna habfodrokat hajtott maga előtt s kiterjesztett szárnyú vitorlacsigákat; néha a halászhéja csapott el a néma vizek fölött, fehér szárnyaival korholva a habot s a víz közül kiálló bokros sziklák mögül megjelent a halfarkú hableány, piros kagylókkal fésülte zöld haját s aranypikkelyes farkával csapdosta a vizet s bele énekelt a nappali éjbe s feltépte a víz fenekéről a csodás virágot és a tarka csigát, melynek csak üres héjja maradt meg ott, később a puszta homokban néma tanujául az elmult világnak.

Ez volt Magyarország. Tengerfenék, hol mind azon csodák, mik az ember szemeit kerűlik s mik csak addig élnek, míg a hír rólok nem beszél, ütöttek zajtalan tanyát. Tengertünemények, minőket szélcsendes éjszakákon lát a babonás hajós, ki a tengeren eltévedt, fölfedezetlen sziklás szigetek közül előjőni, és hallja távoli megrontó énekeiket, és azt hiszi, hogy álmodik.

Nehány napig égett az üstökös az égen, azután ujra letünt onnan, ment, ki tudja merre? ki tudja miért? A föld, a parányi kék csillag, a szétszakadt bolygó, a testvércsillagok, a veres fény, a holdak és napok, a ködfoltok, a tejút, – ismét elmaradtak egyenként, elvesztek előle, – ismét sötét lett, merre járt, tüzes zászlója ujra megnőtt, – futása ujra sebes lőn.

Ujabb háromszáz év.

Néhány csillaggal kevesebb volt az égen, nehány folttal több a napban. A föld is megváltozott.

A tenger nem vala többé a Kárpátok és Havasok között, egy földrengés éjszakáján utat tört az magának a déli sziklás hegyszoroson keresztül, s hol most a Vaskapu szakadékai vannak, kirontott s mértföldet futva, messze alant más országot foglalt el magának, melynek neve a Fekete tenger. Az előtt tán népek és városok voltak azon helyen.

Az elhagyott tengerfenék pedig éktelen mocsárul maradt meg, melyben, ha a nyári nap teremtő hevével rásütött, a szikkadó dagványban utálatos csodák születtek meg. Éktelen nagy gyikok, százszemű állatok, fekete, szőrös, pikkelyes szörnyetegek, hosszú kigyónyakával és úszó lábaival az óriás iguanodon s a kétlábú szárnyas gyík, a plesiosaurus, nyüzsgő, forró taréjos emlősök, a koronás sötétkék vizi kigyó s az óriás daru, a csodás mastodon, félig madár, félig teve, undorító természet fattyai, miknek eleme a legbüzhödtebb mocsár, mik a zölddé poshadt ingoványból csak néha üték föl szokatlan alakú szegletes fejöket, s megijedtek a naptól, ha vörös szemeikbe sütött, ijesztő monstrumok, miknek ordítása mértföldekre hallék, s merre hallható volt, fölverte az elbújt szárnyas népet, mely rémült röpülés közt tölté be az eget irtatlan fajával. – Mind ezen szörnyeknek most csak itt-ott lelni folyók partjaiban, mocsárok szélében elszórt csontjaikat, egész csontvázakat, miknek alkotásán nem győzünk bámulni; óriás állkapczák, iszonyú húsevő fogak, egy-egy óriási lábnyom, mely a meszes földbe száradt s egész kőszénné változott erdők s mocsárok között, bizonyítnak róla: minő nép lakta egykor azon földet, melynek neve Magyarország?…

… Ujabb három század.

Az üstökös ismét bejárta a parancsolt utat, a föld ujra előtünt.

Magyarország tere sűrű vaderdőkkel volt szerte benőve és e térnek még akkor nem volt neve. Ismeretlen, keresetlen világ volt az, az őserdők sötétében a fenevadak víttak egymás ellen irtó vadcsatákat, s lassú, szétterült folyamok kigyóztak keresztül az irtatlan rengetegen, olykor lompos medvecsoport bújdosott egyik vidékről a másikra, kiverve tanyájából az elszaporodott farkasoktól, medvebocs kölykeit nyaka-bőrénél fogva czipelve szülői fogai között, vagy dühös vaddisznó dulta össze-vissza a hiúz tanyáját, mely fiát megette. És az ember semmivel nem volt különb a többi fenevadaknál, őt is megtermé a kemény föld, mint többi szörnyeit, vad, szótalan, barlang-lakó állat volt; idegen állatok bőrével övedzé be magát s szüntelen harczban állt velök; a melyik a másikát meggyőzte, megette azt; – tanult fára mászni a hiúztól, úszni a vidrától, birkózott a medvével s megfojtá a farkast saját csalitjában; – már ekkor mutatta, hogy zsarnoka akar lenni mindennek, a mi él. Természetes. Mezetlenül jött a világra, rabolnia kellett mindent, a természet semmit sem tartott számára készen.

Elpusztult bányákban maig is találnak roppant férfikarcsontokat, miknek alkatáról máig is láthatni, minő nép lakta egykor azon földet, melynek neve Magyarország?…

… Ujabb három század.

Az üstökös ismét visszatért a kiterjesztett égre. A föld lakói engesztelő áldozatokat vittek bálvány isteneiknek; iszonyú idő lőn, miről a hajdankor költői hihetlen meséket beszélnek: rendkívüli vétkek, rendkívüli erények korszaka, a kőszobrok sírtak, a föld megnyílt és tüzet okádott, a nap elfeketült s vér folyott belőle, a tengerek elhagyták partjaikat, s az oczeánba egy egész földrész sülyedett a tenger alá, egészen új világot tolva föl más részén maga helyett.

A népek megölték jóltevőiket s bakót ültettek a királyi székbe. Világra jött minden természet elleni bűn, miket kimerült élvezetsovárgás őrült dühében feltalált, hogy soha el ne legyen az felejtve.

És ekkor született egy ember isteni lélekkel, ki kezének egy intésével ledönte minden oltárt, melyen a hamis Isteneknek áldozattüze égett, leszórta koronáikat, miknek szarvait a nép bálványozá, homlokaikra lehelt s azok megszüntek élni, az isteni mindenható szobor hideg, erőtlen kőfaragványnyá lett egyetlen szavától. Egy egész világ veszett el népeivel és isteneivel, egy megfogamzott gondolat miatt.

Magyarország neve volt ekkor Colonia Julia.

Izmos, vad, durva nép lakta azt, széles vállú, torzarczú, csatakedvelő nép, szüntelen harczban zsarnokaival, a fényes római hódítókkal, kiknek vitéz legióit belefúllasztá a mocsarakba, melyeknek kiszárasztására erővel kényszeríték a töméntelen haderejű proprætorok. Hírkereső római császárok hurczolák el legjobb ifjait a meghódított népnek seregeik közé, kik a római pánczélban sem feledék el hazájok erdős vidékeit, s midőn messze afrikai hódító csatákban a forró homok beitta omló véröket, utolsó lélekzetük a sötét Ister erdős tájai után repült, utolsó gondolatuk a kék hegyen túl visszahagyott hazára szállt vissza.

Hosszú régi sánczok, összeomlott falak, apró penészedett római pénzekkel, törzs urnák cserepei csodás mázolással, beszélnek a népről, mely egykor azon földet lakta, melynek neve Magyarország…

… Ujabb háromszáz év.

Róma roskadott, a tőben rohadt fát leránták a földre túlterhelt ágai. Magyarország neve volt: Hunnia.

Vérengző csatáknak szinpada volt e hely, a folyók halai vértől hiztak meg, az ég a felgyújtott városok tüzétől volt véres.

Egy emberarczú elesett angyal ijeszté a földet, vészt, vihart, halált hordva kezében: «Isten ostora» volt az ő neve. Megérdemelte. Hullott, a ki halandónak született, a merre ő járt; – pusztult, üresült a tér, hullottak a koronák, mint meteorok villanyos időben, s alkotmányok roskadtak le százados alapjaikról.

Most hármas koporsóban alszik e világpusztító szellem. Jól el van téve a víz fenekére, de a hol a téren a húnhalom látszik, körül a pázsít alatt elszórt buzogányok, csontba törött kardok, aranyos boglárok, miket a borona egyenként szakít fel, ott ő járt, ő hagyta emlékét iszonyú nevének és véres korának – az Isten ostora.

A csillag körüljárta a világot, újabb háromszáz év.

Magyarországot Avariának hítták, s a hatalmas Byzancz, a római császárság elvált birodalma adót fizetett neki.

Nehéz kőkoporsók pánczélos hamvakkal maradtak a korból, s a késő századok emlékeznek reá s nem siratja senki, kik bennök elmúltak, de el sem felejti.

Ismét háromszáz év.

A visszatérő üstökös magasan látta ragyogni az északfényt a föld sarka felett.

E földön már akkor magyar lakott.

E földön már akkor üldözte a magyar a magyart. Pazarolta a drága testvérvért. Egyik forrásoknál tisztelte istenét, másik kereszt előtt, s ezen háborogtak.

Testvér mártotta testvére vérébe kezét, mert nem az ő oltáránál térdepelt.

Valami gonosz szellemnek kelle őt megátkozni, hogy szüntelen csatában legyen jobb keze a balkezével.

Soha sem szerette azt, a mi az övé, szívét mindig tenyerén hordá az idegennek s elzárta a testvér előtt, nagylelkű volt az ellenség iránt, irigy, viszálykodó ön legjobbjaihoz.

Mi maradt e korból? Talán a kifolyott honfivér? Beitta azt a szomjú föld, a fű zöld lett utána, az elvetett vérből piros virág kelt, és a piros virág minden őszszel lehull.

Repülj tovább csillag, vesszen el a látás, inkább az örök sötétséget, s a kínos kárhozat hideg rémképeit, mint e tekintetet!

Az üstökös tovább ment, minden fordulásnál szaporodott lángja, szaporodtak a kárhozat lelkei, szaporodott kínja mindegyik léleknek.

A mult nekem még jövendő volt, és a jövendőt előre tudtam.

Tudtam, hogy mit fogok látni, ha az újabb csillagfutás lefoly? S ha lett volna kihez, imádkoztam volna, hogy változzék meg a mult, – de az elkárhozottak imáját nincs ki meghallgassa. Tehetetlen öntudat kínjaik töviskoronája, láthatják a veszélyt, mely az övéiket fenyegeti, a leszakadni készülő eget, az ingó földet, s még csak hangjuk sincs, hogy megmondhassák nekik: «térj Istenhez, mert az itélet napja közel van!»

«Vannak ő nekik prófétáik»…

Ismét közelgeténk. A halvány kék csillag fölmerült az égből; messziről láttam, hogy sokkal szomorúbb volt, mint egyébkor, közepén egy veres folt látszék, mint mérges kelés az arczon. Az az én hazám!

Ő volt az. Tűzben, lángban állt egyik határtól a másikig, vér folyt a vízekben és holttestek lepték el a mezőket. Kétségbeejtő jajkiáltás hangzék fel az égbe, tán a szomszéd csillagok is hallhatták, oly hangos, oly fájdalmas volt a szózat; futott a férfi, sírt a nő, futott és sírt maga a király is, mert ő legárvább volt valamennyi között, mert ő legtöbbet veszített.

Sajó, Sajó! Mennyi tiszta vér vegyült habjaidba, mennyi szép nemes vér! Nem vetettek hullámaid lángot, midőn e tűzvérrel összekeveredtek? nem terem-e azóta medred iszapja közt termés arany s ragyogó drága gyöngy? Annyi drága magyarvért meginni! Hogy nem részegedtél meg tőle, hogy árkodon túl csapva, elöntötted volna az egész országot, árkaidba fojtva azokat, a kik azt kionták.

Nyomorú folyóvíz! mennyi édes kincset eltudtál nyelni, s még sem vagy gazdagabb, nem vagy pirosabb, mint azelőtt.

Mi maradt e korból? Az élők könyei, kik ráemlékeznek… Senki sem gondol a halálutánra… Igaz, igaz… ha meghaltunk, hadd felejtsenek el, ne tudják hová temettek bennünket, ne csufolják sírunkat, ne kaczagjanak emlékünk fölött. Egy köny, s ez minden emlék! Annyi vérért egy köny! Annyi férfi-vérért egy asszonyszem könynye, mely szerelmes mesék hallgatása után is megered!

Röpülj csillag, röpülj, hisz még itt nincs vége a szenvedésnek, még ez nem a halál. Isten csodákat tesz a magyar nemzettel; háromszor megöli, háromszor föltámasztja újra, véres tanúságúl a kerek föld nemzeteinek.

Akartok látni nemzetet, melynek lelkülete mindenre fogékony, a mi szép és nemes? Az a magyar. – Akartok látni nemzetet, melynek egyes fiai mind megannyi hőse a kerek világnak? Az a magyar. – Akartok nemzetet látni, kit az Isten mindig tenyerén hordozott? Az a magyar.

Akartok nemzetet látni, ki egy ezred alatt semmit, semmit nem tett, ki a mit jobb kezével épített, azt balkezével lerontá, ki mert mindig büszke volt önfaja iránt, rabszolgája lett az idegennek? Az a magyar!…

Isten ezer évig hagyta őt élni: hogy példát mutasson benne a világnak, mivé lehet nemzet, ha önmagát nem szereti?

Valahányszor visszatért az üstökös, Magyarhon mindig haldokolt. Az új csillag-körút épen akkor végződék, midőn Mohácsnál húszezer hős lehelte a légbe egyetlen napon nemes lelkét. De még ez sem volt a halál. Mindene sírban volt már a magyarnak, meghagyhatta volna halni Isten annyi szenvedés után, de nem – be kelle rajta teljesülni az átoknak, hogy önkezei által múljék ki e világból; nem dicsően, nem a harczmezőn, nem karddal kezében; beteg ágya fenekén, elaggva, kifogyva, népek csufságára, lélekzetfogyásban kelle kimúlnia, mint a mécsnek, melynek kanócza, ha lángja kialudt, még sokáig hamvadva füstölög.

Így találta őt az új csillagfutás.

Nép, ki önnyelvét nem érté, s nevezte magát magyarnak. Nép, ki öntörténeteit nem merte ismerni, s nevezé ezt tudománynak. Nép, kinek meg volt tiltva a gondolkozás, meg a gondolat kimondása, s ki nevezé ezt szabadságnak. – Nép, kinek egy húszad része nyúzta, tiporta a többit, kiktől az emberjogokat elrablá, s nevezé azt alkotmánynak; nép, ki semmi nagy, semmi nemes iránt nem érzett többé, s nevezé azt boldogságnak, nép, kinek kezében nagy pénz volt a batka, s egy kopott papirosrongy megtakargatott kincs, s ki nevezé ezt nemzetgazdaságnak; nép, ki a csatából megfutott, ki ellenségének nem merte arczát megmutatni, s nevezte azt hősi vitézségnek; nép, kinek leányai kikaczagták a haza eszméjét, bolondultak a külföld bálványai után, utálták hazájuk földét, nemzetök nyelvét, apáik sírjait, őseik öltözeteit, s ki nevezte ezeket anyáknak; ki megengedte nekik, hogy azon szívvel, mely a honszeretetet nem ismerte, szerelmet, édes kéjt tudjanak érezni, minőket más nőknek szabad érezni, a kik előtt szent eszme a szülőföld, még boldogtalan napjaiban is!…

Jaj nekünk, jaj nekünk, kiket holtak átka terhel, de százszor jaj unokáinknak, kiket apáik bűne ront meg.

Ne hozz vissza többet átkozott bujdosó, ne hozz vissza ide, hajíts el valahol a pusztaságos éjbe s hagyj egyedül bujdosnom ott a napok leteltéig.

Könyörtelen hatalom, ki a lelket embertudattal vered meg, vedd vissza tőlem azt, vedd vissza a lelket, én nem kértem azt!

Mindennek szabad elmulni a világon, a mi született. – Nap és hold, emberdicsőség és hulló csillagok enyészni fognak, maga e bűneivel körülfelhőzött föld is remélheti, hogy egykor semmivé lesz,… miért volna egyedül a lélek fájdalma az, melynek örök életet kell élni!

Óh az örök kárhozat csak az ember számára van feltalálva, s ki a túlvilágon arra tud emlékezni, hogy magyar volt s látja hazáját, és tudja szeretni, annak számára nincs üdvösség a mennyországban.

Csak a feledség, csak a multak nem tudása.

Még egyszer, még egyszer kelle téged látnom, óh hon. Szép voltál, mint mindig, gazdagon tenyészett mezőiden a fű. Az üstökös sugárain leszálltam téreidre. Bejártam azokat látva, láttatlanul. Minden szép volt, minden virult. Kerestem a vízparti kunyhókat, hol egykor alföldi halászok kötözék rongyolt hálóikat, s a távolból oly édes danák zengtek. A kunyhók helyén most pompás városok álltak, a gubás pőre nép helyén símaképű nép sürgött-forgott. Óh de én oly örömest láttam volna szalmafödeleidet újra, oly örömest láttam volna a pörgekalapú vigadozó subás népfajt, csakhogy azon édes magyar dalt hallhassam újra, mi gyermekéveimből megmaradt lelkemben s bírta minden ifjú gondolatom; óh csak egy szót, csak egy hangot abból a mi magyar! Sehol, sehol! mindenütt idegen arcz, idegen ajkak beszéde, idegen öröm, idegen bánat! A hajók nevei, a boltfeliratok, mind más – nem magyar. Itt-ott bújkált félreeső falvakban egy-egy öreg rongyos, életunt férfi, annak arczán látszott csak valami homályos ismerős, az sem szólt senkihez, hallgatva kerülte a világot, feje legörbült, megőszült, lelke megnémítá. Senki sem tudta mi baja? senki, senki.

Elfeledte mindenki a három emberélet közt kihaltakat; hova lett a nemzet? mit tett, mit hagyott maga után? nem tudta senki, nem látta senki, nem beszéltek róla.

Beszéltek a hold lakosairól, az özönvíz előtt leélt időkről, magyarokról senki; olvasták az egyiptomi rejtett irás hieroglyphjait, a chinai 80 ezer betűs ábécét, magyar szavakat senki. Egyszer akadtak csak poros könyvek közt egy éhen halt költő rongyos iratára. Három híres nyelvbuvár vesződött vele álló hónapokig. Az egyik cseremisz könyvnek állítá, a másik romlott oláhnak, a harmadik cryptographiának tartá, melynek kulcsát senki sem ismeri.

Elmentek-e innét – jobb hazát keresni? – elszéledtek-e a kerek ég alatt s elvesztek a tenger néptömeg közt? vagy mind meghaltak s el vannak temetve? vagy elfeledték önön lételüket, s átesküdtek más nemzet színeihez?… nem voltak, nem voltak sehol…

Egyetlen emlék, egyetlen kődarab, egyetlen régi pénz nem beszélt felőlök, költőiket is az idő moha födé, kik egykor tetteikről énekelni tudtak.

Néhány búskomor dal maradt csak még fenn utánuk, melyet idegen népek eltanultak, elvesztek utóbb azok is, csodálatos érzelmeket költének fel azok, miket nem volt többé szív, mely megtudjon érteni. Utána mentek azoknak, kiknek lelkéből eredének – a sírba…

Megsemmisülve roskadék a földre, melyről oly rövid idő annyi szent nevet letörölt.

Az üstökös vészt hirdetve, fejem fölött állt az égen, mintha mondta volna: «Igaz, úgy fog lenni».

Kétségbe estemben fölemeltem arczom az ijesztő rémhez, s szörnyű imádságot mondék, nem kérve többet, mint ötven évi éltet: hogy egy ezredév vétkei le legyenek róva.

Csak ötven évi éltet e nemzetnek: hogy a halhatatlanságot megérdemelje!

Úgy kértem, úgy kértem erőszakos imádsággal, eskű erejű szavakban az eget, hogy a csillagok közelebb látszottak jőni, mintha könyörgésem igaz volta kényszerítené őket.

Irgalom Istene!