Part 5

S im az «Isten» szóra, melyet kárhozottak nem bírnak kimondani: halványúlni kezde az üstököscsillag, megfordult az égen, s percz mulva sebes repüléssel távozva a csillagok közé, mindig kisebb, mindig halványabb lett, majd végkép elveszett és én fölébredék.

Egy kis bogárka mászott végig az arczomon.

A nap épen ekkor kelt fel a puszta tulsó végén.

Minő meleg volt, minő ragyogó minden sugára!

A mezőn minden tavaszi virág újra nyilt, az ég derült volt, a délibáb már fenn volt a láthatáron.

A távol falvakban a reggeli imára harangoztak, a Tisza vizéről a tárogató bús hangjai tévedeztek felém.

Imádj Istent magyar nép!

Még ötven év s egy ezred őrlődött le, hogy megszülettél.

Mely nemzet egy ezred alatt sem tett semmit, nem érdemli, hogy tovább foglalja a helyet a földön.

Imádjunk Istent hontársaim!

De ne imádkozzunk összetett kezekkel, cselekvő kéz, mit Isten megszokott áldani: dolgozni, fáradni, ez az igazi magyar imádság.

Igy imádkozzunk.[1]

MAHIZETH.

(Lappón ősmonda.)

I.

Még egyszer szétcsapott a magyar ellenségei között, megűzte a tatárt a Caspitengerig, felnyomta a bessenyőt a jeges tavakig s akkor elhatározá: hogy odább fog menni a Kuma vizétől.

Ott úgy sem akart megmaradni. Messze ázsiai hegyek közől hítták elé e nemzetet hagyományúl maradt regék tejjel mézzel folyó földről, melyet az ős Attila foglalt el népe számára s hosszú évek során keresztül vergődött a magyar nép idáig, mindig küzdve, mindig hadakozva az útban eső népekkel s mindig örülve a harcznak. Ivadékok haltak ki már, a mióta ős honát elhagyta. Óriási lépteinek minden lábnyoma egy-egy győztes csatatér volt. Három ily lépéssel egykor Attila keresztül lépte egész Európát.

Közel három század folyt már le, hogy Aladár seregének menekülő töredékei hirűl vivék őshonukba, hogy a nagy hún birodalom összeomlott s a rokonok elhatározták azt újra feltámasztani; és azóta még csupán fele volt megtéve a nagy útnak. Két világrészen kellett magát keresztül törni a kis népnek s ha olykor nyugalmas mezőkre találtak, voltak mindig gyávák, lusták közöttük, a kik ott akartak megtelepülni s nem vágytak a tovább menésre, míg valami hatalmas ellenség rajtuk nem ütött; akkor ismét a bátrak és legénykedők álltak elő, a kik nem akartak megfutni az ellenség elől s így majd a túlságos harczi vágy, majd a tulságos kényelem húzta, halasztotta a tovább menetelt.

Egy évben a vezér mindkét bajnak véget vetendő, egész erejével rátámadt jobbra balra fekvő elleneire s a győztes csaták végeztével maga körül gyűjté népét.

– Elleneinket elvertük, szólt hozzájok pajzsaikra emelten. Ez évben vissza nem jönnek s ha elmegyünk, nem mondják azt, hogy ők űztek el innen bennünket. E földön nincs többé dolgunk, ide minket semmi sem köt, ez nem hazánk. Távol innen van egy ország, a világ legszebb vidéke, a hol legzöldebb a fű, legédesebb a víz, s legfeketébb a föld. E földben nyugszanak Attila hamvai. Ott állanak a rónákon a tűz nélkül maradt húnhalmok, ott nő vadrepkény Etelvár romjain s avar körsánczokon. E föld a mi hazánk, e repkény a mi homlokainkat illeti, e halmok ránk várnak, hogy újra meggyújtsuk rajtok az áldozat tüzét, de jobban, mint erdő és halom várnak ránk ott elmaradott rokonaink, ott áldozik titokban ős istenének a székely, ott iszik bús áldomást szent kürtjéből a jász s várja azt a napot, melyben újra előkereshesse kardját s bevallhassa, hogy ő is magyar. Oda kell minekünk mennünk. Itt e sívár bujdosásban elkallódunk, elpusztulunk, hírünk sem marad utánunk, – ott örökké fogunk élni s hírneve lesz a magyarnak, a míg a világ világ lesz. Régen ottan lehetnénk már, ha czivódás és restelkedés nem vont volna bennünket előre hátra. Most leesküszszük mind a kettőt magunkról. Szövetséget kötünk: hogy soha sem fogunk oly ellenséggel harczolni, a ki hátunk mögött marad, csupán azzal, ki előttünk áll, s ha vannak közöttünk, kik jobb szeretnek itt maradni, s szolgálni az idegennek, mint harczolni az ős hazáért, azok maradjanak el tőlünk, nem visszük őket magunkkal, éjjel menjenek félre az erdőkbe, hogy ne is lássuk, hogy neveiket se tudjuk, hogy emléke, hogy írmagja se legyen közöttünk a gyávának!

Az összegyűlt harczi nép felordított hármas kiáltással a vezér széthangzó szavaira, s egyhangúlag helyeslé a továbbmenetelt, a vezérek vérükkel pecsétlék meg a néphatározatot s a kivont szablyák ragyogása hirdeté az égnek, hogy most utoljára látja itt a magyart.

Másnap a gyulák kiolták a húnhalmokon az áldozat tüzét, a nép felszedte a sátorokat, s a táltosok elbocsáták az útmutató fehér sólymot.

Egyenesen nyugot felé repült az nyílsebes szárnyalással. A nép szemeivel kisérte a szent madarat, míg fehérleni látta az égen s mikor elnyelé a távolság szemei elől, megindult nyomában. Elől a legtapasztaltabb vitézek csataosztályokra szakgatva, középett a vének, a táltosok, a nemzeti ereklyék, a kehely, a kürt, a Hadur-kard őrei, a nők és gyermekek bőrernyős szekereken követték a tábort, utánuk jöttek a gulyák, a ménesek, rab jobbágyoktúl terelve, s legvégül a tábor könnyebb fegyverzetű csapatjai.

Nappal utazott a tábor, este körülsánczolták magukat szekerekkel, az asszonyok húst sütöttek, italt készítettek posajtott tejből s reggel ismét tovább mentek.

Negyedik héten a mint egy erdőbe léptek, egy fehér szarvas ugrott fel a csapat előtt. «Utána!» kiáltának a daliák, s megűzték a pompás vadállatot. Az messze elvitte őket egy nagy széles folyamig, azon keresztül uszott, az üldözők utána, a túlsó parton elejték a nemes vadat, s a mint jelt adának a kürttel, az erdős vidékből szőke fürtű, fekete öltönyű férfiak jelentek meg előttük, vérszomjú ösztönnel támadva a határaikon megjelenő idegenekre.

A magyarok elfogadták a viadalt, mindig többen jöttek mindkét részről, végre a vadászatból csata lett, mit két nemzet vítt egymással. Az ellenállók vesztettek. A magyar nép egy lépéssel ismét közelebb volt.

Így vezette őket országrul országra majd a fehér sólyom, majd a fehér szarvas, a nemzetnek e két választott állatja, mely mindenütt megjelenik legrégibb faragványainkon. A nemzetek hallották hirüket és rettegék, s a mi első megjelenésük óta történt velök, az a világtörténet könyveiben van megírva.

II.

A tova száguldók zaja elhangzott a távol rengetegben, itt-ott lehete még látni távozó utócsapatjaik zászlóit az ormokon, a távolból fel-felhangzott a tárogató hívó rivallása. Azután elcsendesült minden. A nehány nap előtt oly zajos, oly népes vidék üres maradt és laktalan. A fehér sátorok eltüntek a térről, csak a távol ködében látszott valami nagy szétterült város, melynek szeszélyes alakú cseréppalotáit ideiglenes lakhelyül építé a keresztül vonúlt nép, elköltözéseivel ott hagyva azt laktanyáúl denevérnek és viharnak.

Mikor minden elcsendesűlt, előkullogtak az erdőkből egyes elmaradt alakok, egymástól visszaijedők, egy-egy falka juhot, vagy egy eldugott üszőt terelt egy némely maga előtt, s az elhagyott város felé iparkodott.

Azok voltak ezek, kik inkább akartak hátramaradni a nyugalmas megszállt földön, mint nekiindúlni ismeretlen országok, népek közé végevethetlen csaták elé.

Szót fogadtak a vezérnek, félre vonultak az erdőbe, mikor a tábor útnak indult, s csak mikor már nem hallatszott semmi nesz, akkor jöttek ismét elő, mint egy előre tett összebeszélés szerint az üresen maradt városban összejövendők az új vezér-választásra s az ország ujonnan rendezéseire.

A város kunyhói, palotái, üresen voltak hagyva mind. Egyenkint szállingóztak bele vissza a lappangó elbujdoklottak s napok mulva, havak mulva, mikor már mind együtt voltak, alig ment az egész elmaradt nép száma nehány százra.

E tudat földig sújtá az elmaradókat, ők legalább azt hivék, hogy a nép fele ott marad, im alig egy ezredrész maradt hátra, és az is mind férfi volt, nő egy sem maradt velük.

A szégyen meghajtá fejüket. Hát a legutolsó nő is bátrabb, erősebb volt mint ők, s inkább elhagyta férjét, apját, kedvesét, mint nemzetét!

Egy nagyravágyó, ábrándos ifjú volt közöttük, kit Züllőnek neveztek el, mert szeretett mindig erdőkön, hegyeken bolyongani. Ezt mindig bántotta az a vágy: hogy ő valaha vezére, fejedelme lehetne a magyaroknak! Midőn a nép elhatározá, hogy odább fog menni, Züllő alattomban széjjeljárt biztatni a kétkedőket: hogy maradjanak el, itt külön országot fognak alapítni. Most azt hivé, hogy kétfelé fog szakadni a nemzet s hátra maradt, hogy az itthagyottak fejedelmévé legyen. Az lett – övé maradt az ország, erdeivel, legelőivel, folyamaival, de ember nem maradt benne, az egész nép, mely őt fejedelemnek nevezte, alig volt elég arra, hogy egy falvat betöltsön vele.

Az erős lélek a sivatagban is otthon találja magát, de kit a lélek súlya nyom, annak kétségbeejtő a magány. A hátramaradt rokonok elbusultan kongtak alá s fel a rájuk maradt örökségben. Némelyik kiállt a dombokra, ott várta napestig, hogy nem jön-e még valaki innen, vagy amonnan. Másik bevette magát egy házba, s ki nem jött onnan napestig. Volt olyan, ki reggel megindult eltávozott rokonai, s gyermekei után s estére ismét visszajött elrettenve a csendes ligetektől.

Senkinek sem volt semmire gondja. A fejedelem egyedül járkált visszhangzó palotájában, senki sem őrzé kapuját, a nyájak legeltek, merre nekik tetszett, senki sem ügyelt reájok s ha kelt, ha nyugodott a nap, senkinek sem jutott eszébe a kürtöt megfúni az ősisten üdvözletére.

– Elveszünk itt, zúgott a nép. Körülünk idegen népek laknak, kik eltipornak bennünket; egyenkint eltemetjük egymást s ivadék nem marad utánunk, mert nőink is elhagytak mind. Elveszünk. Elpusztulunk.

Egy éjszakán szokatlan rettentő zörgés veré fel az aluvókat, mintha millió hajító dárda hullana az ég aczél boltozatára, vagy mintha vasas szekerek nyargalnának érczhidakon keresztül s az álmaikból felijedők egy rémséges tüneményre virradtak fel.

A láthatár észak felől tündöklő fénytengerben úszott, melyet egy lángoló tűzszivárvány látszott elkerítni a sötét violaszín égtől, e félelmetes tűzkaraj közepéből iszonyú fénylő sudarak emelkedtek villámgyorsasággal az ég felé, sűrűen, mint egy tűzeső, mely a földről hull az égre, a szivárvány minden színeit viselték magukon, a sötétkéktől a lángvörösig s úgy csattogva és zörögve, mintha égő dárdák volnának, a mik egymáshoz verődnek. A láthatár többi részén halvány rózsaszín volt az ég s a tele hold sápadt fénye halavány halottvilágot vetett az ég tulsó oldaláról a vidékre, melyet más oldalról bíbor színre festett a tündéri tünemény. A fák, a bérczek izzani látszottak, mintha mind tűzben, lángban állanának, míg a fényesebb csillagok a brillant fényözönből is keresztül tündököltek.

E tünemény volt az északfény, nem ritkaság e tájékon. A mióta a magyarok itt tanyáztak, most másodszor jelent meg nekik. Első alkalommal, mikor a vitézebb faj itt volt, az álmaikból felriasztott hadak kardra és dárdára kaptak, s felajzott nyilakkal mentek a rémséges tünemény elé, várva, hogy ördög lesz-e vagy tündér, a ki ily zajjal jön ellenük? s akárki lesz, megharczolandók vele. Most remegve borult arczra a lelkevesztett csoport. Minden állat reszketve feküdt a földre. A nyájak az ijedtségtől bénultan bujtak össze s a szarvasok az erdőkből a puszta városba futottak. Az ember eltakarta arczát a fűbe. Az őserő kiveszett a szívből. Vége volt az erőtudatnak, mely arra tanítá a magyart, hogy akár Istennel, akár emberrel áll szemközt, fejét mindig felemelje. Rokonaik egykor nyilakkal lövöldöztek az ijesztő tüneményre s túlordíták csatakiáltásaikkal annak fenyegető ropogását és daczoltak, ők elrejték arczaikat előle és remegtek.

S ime a lángszinűre festett erdők közepéből egy alak látszott feléjök közeledni, egy csodateljes ábra.

Egy fehér hölgy fekete szarvason ülve, minőhez hasonlót sem nőt, sem szarvast nem láttak azelőtt.

Az irámvad széles ágbogas szarvai hátrafelé voltak hajolva, feje vastag és bivalyéhoz hasonlő szőre hosszú, lompos, fekete, minőre sohasem vadásztak a magyarok.

A nő, ki a nyargalóczon ült, könnyeden, mint a legjobb amazon, halavány volt és kékszemű, hosszú sárga hajfürtei térdeig omlottak alá, egy kezével az irám szarvába kapaszkodott, másikban egy tobzos fenyőágat tartott. Tekintete parancsoló volt és igéző.

– Keljetek fel! kiálta a férfiak közé érve, kik babonás csodálattal tekintének fel reá. Én vagyok Mahizeth, fehér tündérország királynéja, e fény amott e tündérhon éjszakai napvilága. Jertek velem, én elviszlek benneteket oda, hol e tündér nap ragyog, hol kristályból van a bércz, s gyémántporral, csillagpehelylyel van hintve a föld, ott nem éget a napsugár; maga az ég tart árnyékot. Ott nem kell nyájat és ménest terelni: maga őrzi az magát. Ott nem kell áldozni napistennek, reggel, este: – egyszer kel fel, egyszer megy le minden évben ott a nap. Én vagyok Mahizeth, a fáradtságtól irtózók védasszonya. Jertek velem, elviszlek olyan országba, a melyen túl nincsen ország, a hol a föld, a világ végződik; nem lesz ottan ellenségtek, kivületek ember nem fog ottan járni, nyugalmas jó hazátok lesz, melyet nem jön soha senki elfoglalni. Én vagyok Mahizeth, a harcztól irtózók védasszonya. Jertek velem. Én adok tinektek nőket, a kerek világ összeszedett szépségeit, a ki milyenre gondolt valaha, olyat választhat közülök. Én vagyok Mahizeth, a gyámoltalanok védasszonya. Én adok tinektek hazát, messze levő magányos földön, én adok tinektek nőket, szépeket, szerelmeseket, adok tinektek nyájakat, adok hosszú napot, hosszú éjszakát és védelmet minden élő ember ellen. Jertek velem.

A férfiak elborzadó bámulattal néztek fel a csoda nőre, ki a mint szavait végzé, elhanyatlott az északfény, a ragyogó lángsugarak, a szivárvány-oszlopok leroskadtak, a fény mindig összébb rogyott, végre nem maradt az égen más, mint egy halvány aczélfény, melynek violaszín kékjéből oly hódító tekintettel tünt ki a magas fehér nőalak, fején hatágú ezüst koronával, hosszú fátyolöltönye fényes csillagokkal áttörve, szemeiben is, mintha csillagok égnének, arcza s mezetlen karjai fehérebbek, mint a hold. Oly hideg volt reá nézni s a szív mégis úgy melegült.

– Üdvözöllek, ismeretlen Joel, szólt rebegve Züllő a hideg tüneményhez, s úgy reszketett a mint közelebb lépett hozzá, szemeinek két hideg csillagától, s mégis vonta őt valami a bűbájos hölgy körébe, úgy vágyott keblére szédülni, őt magához szorítani és az ölelés között vele együtt kőszoborrá merevülni, mintha a szerelem megváltoztatta volna rendes hatását s lángra gyujtó meleg helyett kristályfagyasztó hideget támasztott volna szivében.

Köröskörül a férfiak fázva, dideregve bujtak gunyáikba. Mi támasztotta ezt a hideget?

Mahizeth lehajlott a tántorgó ifjuhoz s keblére ölelte a lappangók fejedelmét; Züllő érzé, mint szívja ki lelkét ajkain keresztül a varázshatalmú nő és hagyta magát elbájolva, elbűvölve csókolni s midőn Mahizeth levevé szájáról ajkait, lelke nem volt övé többé, a tündér kilopta azt belőle.

– Kövessük e védő Joelt, mondá társainak Züllő, Mahizeth fátyolruháját fogva reszkető kezével. Legyünk imádói mind, ki bennünket megszabadít s megoltalmaz.

A lappangó csoport hallgatva hagyá helybe vezére szavát. Testvéreik hangos ordítással szokták helyeselni, ha a fejedelem indítványozott valamit. Hozzájuk illett a hallgatás.

Csendesen felkerekedtek, összeszedte mindenki a mije volt, s borongós éjszakában megindultak, a merre az ismeretlen alak vezette őket.

Mentek, mentek erdőkön, völgyeken, folyamokon keresztül, a bujdosás útja rengeteg sivatagokon vezette őket kasul, hova a vadállat is csak meghalni jár, iszonyú vízmosási szakadékokban volt megpihenő tanyájok, a lappangó bujdosás annyira elvette lelkeik erejét, hogy már az erdőzugástól s a madárkiáltástól is féltek s ilyenkor annál babonásabb ragaszkodással gyűltek a csodás asszony körül, a ki nem félt semmitől.

Egyszer egy mély sziklavölgybe vezette be őket Mahizeth, melybe omló szakadással tajtékozott le a hegyi patak, köröskörül roppant fenyőfarengeteg borította a sziklákat s mentül lejebb szálltak a völgyfenékbe, a táj annál jobban elsötétült, a sötét fenyőlombok eltakarták az eget, csak a fák tetején elvesző szél zugása hallatszott alá.

A férfiak követték az asszony nyomát, nem törődve már semmivel; a hegyi patak a völgyben két ágra oszlott, az egyiken ingó gyékényhid vezetett keresztül, melyen a mint a lappangók keresztül vonultak, a fák közől egy csoport házat láttak elő csillámlani. Szivök megkönnyebbült, – hát még mikor e házak lakóit megpillanták! Csupa nők laktak itten, a világ minden nemzeteiből összegyűlve, a legszebbek, a legszerelmesebbek. A lángszemű mongol vérpiros ajkával, a bársony síma hindú epedő fátyolozott szemeivel, a halavány sárga persa, oly karcsú, mint a virágszál, a párducz hajlékonyságú kún, a liliomfehér szőke alán, s a kövér, tölt termetű bolgárhölgy, minden izlés megtalálhatta köztük vágyképét.

– Ime e nők tieitek, szólt Mahizeth a lappangóknak. Értetek epedtek, rátok vártak ez ideig, tinektek fognak örülni ezután.

S a szenvedélyittas nők odarohantak a férfiak közé, kik még mindig nem mertek hinni szemeiknek, azt hivén, hogy ez is csak tündéri álom, míg a karjaik közé simuló hölgyek csókjaikkal be nem bizonyíták, hogy ők is csak földi lények.

Te lészsz enyém, – te – te – téged választalak. Ezt ölelem, ezt csókolom! Az egész egy tündér ábra, hol az ember a bűbájos lények közől nem tudja melyikhez nyuljon, míg lassankint mindenki párjához akad s a hizelgő, kaczérkodó asszonyok páronkint félrevonulnak apró fehér házaikba kiválasztott férjeikkel.

– S te nem választasz magadnak? kérdé Züllőtől Mahizeth, ki elámultan állt e káprázat közepett. Züllő is szeretett volna választani, egy halavány, sötétszemű, karcsú némber állt ott a csoport között, alig több még, mint gyermek. Oly ismerősnek látszott az neki, s oly epedve, oly szerelemtől haldokló tekintettel pillantá rá. De Züllő nem birt az őt bűvkörében tartó igézettől szabadulni s a helyett, hogy oda futott volna a rá epedően néző hölgyhez, szédülten veté magát Mahizeth keblére: «téged imádlak, téged szeretlek».

Az a másik könyező arczczal tért egyedül vissza gunyhójába, Mahizeth diadalmas kaczajjal vezeté a fejedelmet czedrus hajlékába.

Az éj leszállt. Részeg, ittas volt minden ember a gyönyörtől, s akár álmodott, akár ébren volt, tündérországban hivé magát.

A holdvilág besütött Mahizeth ablakán s Züllő arczára világított. A fejedelemnek megfájdult a feje a holdfénytől s felébredt rá. Úgy tetszék neki, mintha valaki az ablakon át reá nézne s nyöszörgően sohajtana. Hallgatózott, a sohaj ismételve lőn s mintha nevét mondaná valaki nagy halkan. Végre megismerte a kisértő arczban azt a némbert, a ki oly ismerősnek látszott az imént előtte s önkénytelen lépett hozzá.

– Mit akarsz itt?

– Fuss innen! fuss Züllő! szólt a némber suttogón. Jaj neked, hogy ide jöttél, jaj neked, ha itt maradsz.

– Ki vagy te? mintha ismernélek.

– Én vagyok Nünüke, a ki gyermekkorom óta szerettelek s kit szülőim más férjhez erőszakoltak.

– S hogy jösz te ide?

– Férjemtől elszöktem a menyegzői éjszakán, mert csak téged szerettelek.

– Emlékszem rá, nevedet azután egy bogárnak adták, mint szokták a megvetett nők neveit az utált rovarokra ruházni, hogy a késő ivadék is undorodni tanuljon tőle. De hogyan jöttél ide? Micsoda hely ez itt?

– Ez a férjeiket elhagyott nők menedéke,[2] kik a körül fekvő országokból ide szoktak menekülni, századok óta szokás által szentesített rejthely, a hol a férfiak csak addig vannak tűrve, míg ifjak és délczegek.

– És Mahizeth e tündérnő?

– Ő a scandinav király neje, ki férjétől ideszökött s épen ez által hozott romlást a gyarmatra. Addig tűrve voltunk, míg ki nem tudták, hogy Mahizeth is itt van, ekkor elhatározá a király, hogy semmivé teszi ezt a fészket, hol az országok minden bűvös és csábító asszonyai összecsoportosulnak. Irtó dandárai már útban vannak erre. Menekülj.

– Szólani fogok Mahizethnek. Ő segítend.

– Hasztalan. Ő nem tündér, asszony ő is, mint a többi. Szebb, de rosszabb mindnyájunknál. Ő is tudja férje közeledtét s nem szándékszik azt bevárni. Fel akar vonulni észak felé, oly messzire, a hova utána nem mehet ember, az egész gyarmattal. Ezért hítt el magával benneteket, hogy ott is legyen öröme, a hol már ember nem lakik. Fuss innen Züllő, hagyd el ez átkozott helyet, keresd fel elhagyott rokonaidat, ők megengedik, hogy közöttük élj, vagy ha azt nem, megengedik, hogy közöttük meghalj, és az is jobb, mint itt e néppel maradnod.

– Mit tegyek? szólt Züllő reszketve. Meg vagyok rontva, nincs erőm, nincs bátorságom, félek mindentől, félek a semmitől, az erdők magányától. El vagyok tévedve, nem tudom merről jöttem, nem tudom merre van észak, merre van dél! nem ismerem az idegen népek nyelvét s a magamét nem merem beszélni. Éhen elhalok, míg emberekhez érek, s ott azok ölnek meg.

– Jer velem, én elvezetlek. Ismerek erdőt és völgyet, mert ide is magamtól találtam, az itt lakó asszonyoktól megtanultam minden nemzet nyelvét érteni, majd beszélek én helyetted mindenütt. Ha alszol, megőrzöm álmodat; bejárok a városokba számodra koldulni, s ha veszély fenyeget, életemmel védelmezlek. S mind ezért nem kivánok tőled semmit, nem kivánom, hogy szeress, még csak azt sem, hogy egykor megemlegess, csupán azt, hogy ha eljutsz velem ismét rokonaink közé, – temess el hazám földébe.

– Te jó leány vagy, Nünüke.

– Nem vagyok én sem leány, sem nő, hanem meg vagyok átkozva, siess, vedd kardodat s hátra se nézz. Az éj néma.

Züllő nem állhatá meg, hogy Mahizethhez vissza ne térjen egy perczre.

– Ne menj oda, mert akkor itt maradsz, suttoga a némber az ablakon át.

– Csak azt nézem meg, alszik-e?

Mahizeth márványfehéren feküdt nyugágyán. Minden arczvonása hideg volt és mozdulatlan. Züllő lélekzetfojtottan jött vissza tőle s kihágott a nyilt ablakon.

– Most jer fussunk, szólt, megfogva Nünüke kezét.

– Kardodat elfelejtetted.

– Nincs nekem erőm kardot huzni többé. Meg vagyok rontva nagyon, szólt Züllő s futott a leánynyal a sűrű erdőn keresztül, hátra sem merve tekinteni.

Egyszerre egy hangot hallott, mint a hárfahúr, vagy a nyílideg pendülése s egy sivító füttyenést, mintha pokolmadár hasítná a léget s érzé e pillanatban, hogy Nünüke visszarántja őt kezénél fogva.

Hátra nézett. A hölgy egy nagy cserfa derekához támaszkodott háttal s fejét hátravetette; – ajkai ki voltak nyilva.

– Jer hát, siessünk. Mi bajod?

A hölgy nem felelt s Züllő nem birta őt kezénél fogva elvonni a fától, melyhez támaszkodott. Oda lépett hozzá s akkor vette észre ijedten, hogy a hölgy egy nyílvesszővel szivén át a fa derekához van szegezve.

Züllő ijedten sikolta fel, s e pillanatban egy hideg kéz érinté kezét, hátra nézett, egy magas fehér nő állt előtte, márványhideg arczczal, a tegze vállára volt vetve.

Züllő elkábultan hullott a hideg nő lábaihoz s megsemmisülten rebegé: «Mahizeth!»

III.

Korán reggel jött a hír, hogy a scandinav király közelget dandáraival az asszonygyarmat felé, elszökött feleségeért. Az útban eső népek közől hozzá csatlakozott minden megcsalatott férj, kit felesége elhagyott s most a szerelemféltés vérszomjával jönnek az elárult gyarmatot felkeresni s kiirtani. Jaj annak, kit ott találnak, irgalomra nem számolhat. A keresők ordítása már hallatszott a távol ormokon.

– El innen, el, kiáltának az asszonyok s a férfiak nem mondák nekik: «ne féljetek, mi kiállunk védelmetekre». Bűntudat és lélekzsibbadás futni kényszeríté őket. A megijedt asszonyok sirva-riva borultak új férjeik nyakába s magukkal ragadták őket, a rémület siettető kiáltásaival távoztak el a faluból s rohantak a rengetegnek.

Még egyszer megállt Züllő a menekvő csapat előtt, fel akarva őket tartóztatni. «Miért ne halhatnánk meg itten?» De azokon már erőt vett a félelem. «Odább, odább!» ordítának s magukkal ragadták az országtalan fejedelmet s futottak Mahizeth után, ki elől nyargalt a fekete nyargalóczon s vitte a menekvő népet erdőkön, mocsárokon keresztül.

Mikor már napokig, hetekig tartó futás után jó messzire elhaladtak, ott megtelepültek ismét megpihenni. De alig verték le kunyhóik szobrait, midőn ismét hallották hátuk mögött a közelgő üldözők zugását, kik nyomukban maradtak s a boszú kitartásával törtek utánuk mindenütt.