Part 3

Mindenki megütközve látta rajta Isten csudáját, s nem segített ima és bőjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ megmozdítani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szűz, Charitas, s a koporsóhoz lépve monda:

– E kövön Isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét egyesítenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az örömnapon minden fogoly börtönét megnyitátok, bűnbocsánatot adva gyilkosnak és istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönében; bűnös ő is, de ma bűnbocsánat napja van, s Isten nem akarja, hogy midőn a felemelt örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja megnyilék, a köről is lehull a láthatlan zár.

Salamont azonnal szabadon bocsáták és a kő elmozdult a koporsóról.

Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott, láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki koronát.

De ha nem volt is korona, meg volt még a szív s csendes nyugodt boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak szerelmét vitte magával.

Alig vett időt magának megpihenni, míg Regensburgba nem ért, hova neje vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomorúan emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn este megérkezve, messziről kivilágítva láta minden ablakot s víg zene harsogott elé. Bámulva, ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált, megszólítá:

– Keresd fel úrnődet, és mondd meg neki, hogy Salamon megérkezett.

Az apród vállat vont; – mit tudom én, ki az a Salamon? ha látni akarod úrnőmet, amott tánczol a tulsó teremben.

Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, úti köntöse hasonlóvá tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori úrlakokba bejáratuk volt.

Az apród megmutatta neki nejét. Egy víg, mosolygó asszony enyelgett ott nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jóizűen nevetett rajta; mellette ült Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, míg a hölgy megengedé, hogy lehúzza róla azt a kis gyémántos gyűrűt, mely legkisebb ujján fénylett. E gyűrűnek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrűjök volt az.

– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólíthatod, unszolá őt az apród.

– Sajnálom háborítani, mert jól mulat, szólt Salamon s levonva gyűrűjét ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrűt asszonyod veszté el valahol, vidd oda neki és kivánj nevemben jó estét.

Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a kantárszárat s ment a világba, a merre látott.

Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit a sors elhagyott, a haza számüzött, az anya megátkozott és a nő megcsalt.

Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy rabló kún csapat útját állta. Salamon megismerteté magát velük: azt hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg, hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghódítá számára a kún népet, s midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a számüzött királyt, eszébe juta: «ha egykor minden ország számüzött, jőjj mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj és megtalálod, a ki örökké fog szeretni».

Salamon nőül kérte a kún királytól szép leányát, vőlegényi ajándékul elvesztett országát igérve neki s lett újra szép menyasszonya s csatára kész hadserege.

Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorútlanul hagyta homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon s kiverte onnan.

Salamon mindig alább sülyedt. Menyasszonya új hadat gyűjte számára kóbor kúnok és kazarokból, hozzájok csatlakozott Celgu vezér egy nagy bessenyő csordával, s e csőcseléknek lett Salamon a fővezére.

Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész gyülevészt, melyet egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát, kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték, szive elszorult, félre fordítá az utat, s a helyett hogy Erdélynek vezetné őket, levitte Görögországba s neki zúdult egykori elleneinek, azon gyönyörűségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi keserves csatát vívott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt.

Aligha be nem teljesült, a mit magában óhajtott, mert egész serege ott veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba menekültek s ott három napig dühösen védték magokat ostromlóik ellen.

Negyed napon kényszeríté őket az éhség ellenségeikre kirontani, és Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, vérrel befestett mezőkön keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek bomlott tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé tartá paizsát s kardjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől, a midőn egyszerre egy nyíl a leányt szive fölött találta.

A paripa megérzé úrnője veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje fölött, kiálta:

– Csak előre Salamon! ne rettegj.

S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával holtan a sík harczmezőn keresztül.

Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kisérője maradt, a többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta heted magával.

Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett országa határán belől érzé ismét magát. A mint egy sürű erdő mellett elhaladtak, megállítá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az erdőbe, azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a sürű rengetegben, míg egyszerre úgy rémlék neki, mintha ismerős volna előtte a tájék, a zuzmarás fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező patak, mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte sejtelemtől izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a sírdomb előtt kis fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: «Charitas».

A király térdre rogyott a sír előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak vezére a boldogabb hazákba.

Kisérői soha sem látták őt többet.

Évek multak, változott a világ arcza, elfeledték Salamont; már boldog volt az ország; a boldog könnyen megbocsát.

Egy napon diadalútról térve meg a szent király, Te Deumot tarta a fehérvári székesegyházban. Együtt volt az ország színe-java, s gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hívei bocsátának színe elé.

Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt közöttük egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére húzva, buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök.

Az elűzött Salamon volt az imádkozó.

Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként most.

Az isteni tiszteletnek vége lőn; a főurak egyenként lépdeltek végig a koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét, nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre.

Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a miként jobb és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelíd szemekből.

A mint végigment a lépcsőn, egyenként lehajolt a koldusokhoz, pénzt osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze kezére hullani.

László a meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a számüzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja megosztását igérte neki.

– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én országom nem e világból való, ő birja azt, mit Isten neki adott s legyen megáldva örökké!

S visszament magányos erdejébe ismét.

S hosszú évek mulva a környék lakói egy ősz szent sírjához jártak el zarándokolni, melynek ellenségeket kibékítő erőt tulajdonítának. E sír Salamon sírja volt.

Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak, egyik sír eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön maradt még fenn, az is pusztulóra vált már. A Salamon tornya.

Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is sokat szenvedett; adja Isten, hogy sokáig éljen.

AZ ÜSTÖKÖS ÚTJA.

(1847).

Még ötven év! s épen egy ezred folyott le, mióta e földet, melyben apáink temetve vannak, Magyarországnak híják.

Nem tudjuk, hogy honnan jöttünk ide? nem tudjuk, hogy hova megyünk innen? legkevésbbé azt, hogy sokáig maradunk-e még itt?

Ezer év egy nemzet életéből! Ezer évig élni egy csillagnak is sok. Az is megváltozik az alatt, fényesebb, vagy halaványabb lesz, alább hajlik, vagy magasabbra hág; meghal és leesik az égről, vagy visszavész a nagy fekete ürbe, honnét előtámadt, csak mi vagyunk ismeretlen kezdetű, ismeretlen végű nép, örökké égő tűz a jégmezőben, mely önmagában ég, elful, s újra kigyulad, s nem tud meghalni.

Ezer év! Ez alatt a czédrus is kiszárad, a mumia sárga földdé porlik, a kőszikla kizöldül, a hegy méhében a föld vadérczczé változik, csak mi vagyunk örökké zöldülő, soha nem virágzó fa; holt élet, élő halál.

Ezer évig laktunk e földön; soha e hazát nemzet úgy nem szerette, mint mi szerettük, és mégis ha elmennénk róla, holnap már nem tudná senki, hogy itt valánk; mint az elégett naphtaláng, mely égést nem hágy maga után, mint a zivatar, mely a tengerbe irta nevét, nyom nélkül mulnánk el innét, az utánunk jövő idegen nemzedéknek nem kellene elébb az obeliskot ledönteni, melyen tetteink emléke irva van, hogy győzelme bálványait helyébe állíthassa.

Dicsőségünk jele vérrel irott betű, s ki fogná megmondani, ha egykor elenyésznénk: hogy az a tér, mely most olyan szép zöld, egykor oly piros volt! s az a négy folyó egykor országunk czimerében piros mezők között folydogált keresztül.

Ki fogná tudni: hogy itt egykor nép élt, mely e földet hazának nevezte, érte izzadt, meghalt? ki fogna még templomot építeni érte, hogy benne azon nagy lényhez beszéljen, kinek neve «Magyarok Istene?» ki fogná megfúni a tárogatót, hogy rajta azon hangokat elsípolja, mik egykor egy nép lelkének síró vigalmairól beszéltek? – Ki mondaná még ki e szót: «szerelem» valaha, s ki tudná, hogy mi volt azon gyönyör, mit az érzett, ki anyanyelvén tanulta meg e szép szót ismerni: «honszeretet?»

Senki, – senki. – Feledve lennénk örökre…

De még hátra van ötven év… Ez alatt sok leend halottá, mi mostan él és sok, mi most alszik, elfeledve, eltemetve, fel fog ébredni és visszakéri az életet… Még ötven év!…

Voltam én is egykor gondokat nem ismerő ifjú lélek, szerettem a virágot, mert az is fiatal volt; kerestem az égben az angyalokat s szép hölgyek szemeiben az eget; építék fellegvárakat, egyet magamnak, másikat kedvesemnek, harmadikat hazámnak; – hittem mindent mi szép, reméltem mindent, mi jó, s szerettem az egész világot.

A gyermek letépi apja sírjáról a virágot, bokrétát köt belőle, kalapja mellé tűzi, s dalolva tovább megy…

De ha értené anyja könyeit!…

… Egy év óta hajam őszszel kezd vegyülni, egy év mulva tán egészen fehér lesz az, s két év mulva, ki tudja hol leszek?

Elmondom nektek: hol vettem ez ősz hajszálakat?

Egy éve mult, hogy Pusztaszeren valék.

Szent föld ez a magyarnak, mert itt mondatott ki legelőször: hogy nemzet vagyunk, – hogy e hazát anyánkká fogadjuk, itt választának honkereső apáink magyarok fejedelmét, itt imádtak először magyarok Istenét.

Pajzsaikra emelték a választott vezért, oltárukra a választott honistent; még Istent is külön választának maguknak, ki csak minket, a mi hazánkat szeresse, s ha mi elveszénk, ne szeressen többé senkit, legyen üres és úrtalan a világ.

Mily tengere volt ez a hatalomnak! Százezernyi férfi, egy-egy félisten mindegyik külön; nyerítő méneik, az új hon szabad levegőjét szíva, tombolának; – tarka sátorok rendetlen utczái; – zászlós végeiket a szél lebegteté, kopjáik hegyén a napfény ragyogott. A sátorok alatt deli ifju hölgyek, örökké fiatalok, mint az igaz magyar vér. – Mint az igaz magyar vér, mely a haza említésére az arczba szökkenik, s kéjt ád a szívnek, mit más nem érezhet!

Mily szentesült öröm minden arczon, minden kebelben! Ez leend tehát hazánk, ez jövendő hírünk bölcsője, fáradalmaink után a nyugalomadó sír. E gazdag föld, melynek mindene van, mely kincseitől tuláradoz, mely boldog leendne, egy paradicsom, csak lelket, csak szabadlelkű nemzetet kell bele oltani. – Ime e lelket mi hoztuk meg neked. Szabad lélek, tiszta vér, melyet számodra hoztunk s boldog leendsz óh hon, egy második éden, melyre a külvilág bámulva fog nézni, melynek nagysága magán a dicsőségen egy fejjel túlemelkedik s minden elmuló század új fényt, új nagyságot fog számodra hozni, míg az emberek nem fognak a mennyországba kivánkozni többé, hanem tehozzád!…

És a kürtök rivalltak, – a napfény ragyogott a vérteken s a hevült arczokon, – az oltárok füstje egyenesen szállt fel a magasba, – a délibáb varázspaloták tüneményeit mutogatta a távolban…

… Tíz század előtt…

Látjátok: milyen néma, milyen csöndes most minden… Pusztaszer e néma táj neve, és puszta annak képe messze és közel.

Barázdákkal tépett síkság, melynek lapján barlangkórót futtat az őszi szél, közelben unalmas arczú pór szántja a fekete földet, olykor ekevasával egy-egy koponyát, rozsdás rézsarkantyút, vagy tört karddarabot túr fel a barázdából, felveszi, megnézi, a csoroszlához veri, hogy a föld lehulljon róla s ismét elhajítja, mert nincsen aranyból, nem ád érte semmit a zsidó.

Távolabb bajnok férfi jön megy az ugar földeken, kilencz agárral fürkészve a nyulat, melynek írmagját is kipusztította már, – s nagy messze dülni induló tanya rongyos teteje látszik, előtte nagy fekete kútgém.

Az őszi fehér ökörnyál száll a levegőben, mint széttépett remény zászlójának rongya, s a délibáb hosszú unalmában egyebet sem mutat, mint árvizet, tavat, tengereket.

A tér sík, erdőtlen, bokortalan, – fű terem rajta s ha néha egy-egy sas nem repülne el fölötte, semmi sem mutatná, hogy a magyar nép itt alakult először nemzetté.

A köznép emleget egy e helyen állott pogány templomot, – tán több is lehetne ott, de ezeknek létezése nem esik a kivándorlás korszakába, sokkal közelebb, tán a tatárfutás idején, vagy még később, a török uralgás századában keletkezhettek azok. Elpusztulásukhoz nem kellett nagy erő, a nép kiveszett, vagy elbújdosott körülök, s azok leomlottak s most itt-ott látni egy elfeketült követ belőlök, mely a földből kiáll s maga körül gyűjti a vadmezők tövisvirágait.

A néptől emlegetett helyen egy kő sem látszik többé, egy kerek zöld halom az, melyen a pusztai kökörcsin tenyész; ezüst levelei, gyász virágharangjai, ősz magfürtei nem hagyják el e dombot. – Őszszel-tavaszszal kivirágzanak itt s a dombnál tovább nem tenyésznek. Mintha e virág csak ott tudna megéledni, a hol romok, pusztult dicsőség romjai vannak.

Éhes kincskereső nép gyakran megásta e regényes halmot, de bárhol kezdte ki, egyebet nem talált, mint megfakult embercsontokat, s néha egy-egy rozsdavette tört nyilat.

Tán a harczban elesteket temették e domb alá s oltárt építettek fölé?

Még e koponyákon is kilátszik, hogy melyik volt a magyar? Azok a kemény vasagyú koponyák, öt-hat hasadással homlokaikon, míg a másik koponya egyetlen csapással tarkóján bezúzva; látszik, hogy azon magyar kéz hagyta szennyét.

Mondják, hogy e dombon gyakran éjjelenként tűz veti fel magát, a nép azt hiszi, hogy ott kincs van elásva. – Kincs, – elmult dicsőség kincse, mely éjjelenként bolygó tűz fényében kisérteni följár. Vagy tán oltár tüze, melynek csak éjjel szabad kigyulladni? vagy a halhatlanság őrvilága, mely a holtak fejénél virraszt a föltámadás nagy reggeleig?…

Én mindig szerettem az éjszakát. – Valami vonzó, valami tisztán felvilági van az éj fogalmaiban, mely a lélekhez szól. S ha a szellem, mely a sír fenekén alszik, fölébred az éjnek néma közeledtére, s megérti annak sötét költészetét, hogy ne szeretné az éjt az a lélek, mely az élő szívben lakik?

Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, el kezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.

A nap csak eltakarja előlünk a világot; kábító fénye földet mutat s az eget elzárja, de az éj föltárja csodás rejtekeit, be hagy látni az ég magas közepébe, – sötéten maradnak az emberbüszkeség minden emlékei, de megjelennek a csillagok, s miktől a mindennapi gyönge fő retteg, a túlvilág. Az élő lélek elhagyja börtönét, a szivet, s megy álmodozni. A holt lélek is elhagyja börtönét, a sírt, s megy álmodozni, s ilyenkor találkoznak együtt s beszélnek egymással. – Beszélnek velök a holdfényben úszó felhők s szárnyaik csapása, a langymeleg szellő; beszélnek a lángoló csillagok, a még gondolattal be nem járt mindenség örök végtelenje, s maga e méla hallgatás mily örök titkokról szól lélekszavakban!…

Az éjszaka a világ költészete.

Egy éjjel, a «szűzek nyara» legmelegebb éjjelén, künn feledtem magam a csillagos ég alatt, a pogánytemplom halmán nőtt buja fűben végig heveredve.

A csillagok hallgatva hányták hamvaikat, közel hozzám a dallos szöcske czirpelt, olykor egyes meleg szellő csapott végig a síkon, mely alatt a bokrok és fűszálak kalászai megingadoztak, mintha láthatlan lelkek tábora futott volna el fölöttük, hosszú palástjával végig söpörve a fenyért.

Szinte érzém, hogy a szellőnek lelke van; valahányszor arczomon végig futott, mindig mintha csalta volna lelkemet maga után, – csak perczekre hunytam le szemeimet s már is ezernyi zavart álomképet láttam, melyeket mind elfelejték, midőn ujra felvetém szemem.

A csillagok mind egyre ragyogtak, a mezők füvei körülillatozták fekhelyemet, a távolban ismeretlen madárdal hallatszott.

A félhold mint egy ketté tört korona támadt fel a láthatárról az égre, s kisérteties világa mellett hosszú fehér felhők alakjai emelkedtek utána, mint fényes halottak fehér palástokban.

A csillagok mindegyre ragyogtak, úgy tetszék, mintha fényes arczokat kezdenék bennök látni, élő lényeket, kikkel rég ismeretségben voltam, s kik most mosolyogva nézének le reám, hogy oly sokáig nem tudtam rájok ismerni.

A táj mindig világosabb lett, az ég közelebb kezde jőni, a különben lénytelen árnyak alakot, arczot kezdének kapni, a szél egyhangú susogása beszélő szózatba kezde átmenni, a távol madárdal halotti énekké változott, s a ringó estharangszó a halálóra ütéseit hangoztatá.

Ó átkozott az álom, mely a sírkövek alól jő!

Ki sírdombon alszik el, lelkekkel álmodik, halvány, meg nem fogható árnyakkal, mik nem enyésznek el előle, mint más álomlátás tüneményképei, hanem éjről-éjre ismét fölkeresik, őrt állanak fekhelye előtt, s mihelyt lehunyja szemeit, megszólítják; előre tudja mikor alunni megy, hogy reá várnak, hogy velök társalognia kell, hogy kínozni fogják; gyötrelmes helyeken fogják meghordani, az álomizzadság kórverejtéke fog homlokán gyöngyözni irtózatos szavaiktól; minden tárgy, minden lélektelen eszköz, mi nappal elébe akad, álmaiban élni, beszélni, mozogni fog, hosszú, rejtelmes történeteket fog elmondani, iszonyú titkokat, miknek hallatára a szív megáll s a lélek önmagától visszaborzad. Legtitkosabb bűneit fogják szemébe mondani látni fogja mind azt, mi vele egykor történt, oly híven, mint az élet maga, kibeszéltetik vele gondolatjait, mindent a mi elmult, a mit emberszív kigondolt, de emberi ajk ki nem mondott, néma, kétségbeejtő szemrehányásul fogják neki ujra megmutogatni.

Átkozott az álom, mely a sírhalmok alól jő…

* * *

Sötét volt, alaktalan, örökké puszta éj; kívül a világ határán, hol a véghetlen semmiség kezdődik, hova a mindenség világainak egyetlen sugára sem juthat el, hova mire a legközelebbik csillag képe megérkezendnék, maga rég megszünt ragyogni. Túl a hetedik égen, hova csak az őrült álom gondolatja mer elrepülni, kétségbe ejtő örök sötétségben ott jár az üstökösnek útja, egyedül, társtalanul, czélját nem ismerve.

Tudjátok-e mi az üstökös csillag? Az ő a csillagok között, mi az emberek közt a kisértet, a hazajáró lélek, mely föl-föltámad sírja vak éjéből, hogy az élőket alakjával rémítse. Test nélküli csillag, melynek magván keresztüllátszik az állócsillag, mely előtt elhalad. Élő tünemény, melynek csak képe van, teteme nincs, mely tömörtelen alakjával ijesztő képül jelenik meg az égen, majd hosszabb, majd rövidebb lesz, lángüstökét mintha a szél lobogtatná.

A földi nép félve tekint az égi kisértetre, mert feltünése éhséget, döghalált, háborút, Isten csodáit szokta jelenteni, magok a csillagok is halványabbak ilyenkor, mint különben.

Tán egy örökké égő tűztömeg az, arra kárhoztatva, hogy a földről elűzött, s a mennybe be nem fogadott lelkek benne melegüljenek?

Mindazon holtak lelkei, kik itt alant vérbűnt követtek el s kik előtt az ég ajtaja zárva van, apagyilkosok, kik megunták várni szülőik halálát s mérget loptak azoknak ételébe, – honárulók, kik eladták oltárszentjeiket, – Istentagadók, kiknek utolsó szava káromlás volt mindenre a mi szent; – öngyilkosok, kik vétkes erőszakkal törtek be a komolyan rémséges halálnak ajtaján, mindezek ott jőnek együtt össze, ott élnek e közös lángok között, együtt bujdosnak vele s viselik az örök kárhozat kínjait.

Látjátok: a bujdosó léleknek oly hideg a világ, kit a vér többé nem melegít, sem a szenvedélyek, sem a dobogó szív… Ha tüzet gyujtasz s látod azt lobogni, – nem jut-e eszedbe, hogy abban tán most egy fázó lélek fürdik, kit a hideg világból a melegség ide csalt? s mikor úgy pattog, úgy kaczag a tűz, nem az ujjongó szellem kiáltása-e az? Mentül jobban fúvod, annálinkább lobog és pattog, s ha végkép elfúttad, elmulik és semmivé lesz; – vagy az elégett papir hamvain bujdosó csillagok nem egyes lelkek-e, kik a meleget keresve, össze-vissza járnak, s ha egy városban tűz támad, a rögtön felkelő szél nem egy egész lélektábor-e, mely egyesülve rohan a lángokba s tovább szitja szét a háztetőkön, a tornyokon, a templomokon, mindig tovább, mindig magasabbra, mig van mit elégetni? s e közben úgy ordít, úgy üvölt, hogy a föld reszket bele!

Jó, hogy álom mind az, mit itt beszélek, az álom nem kérdi, hogy mit mutasson? szépet-e, lelket gyönyörködtetőt, mit a lélek oly örömest elhisz, vagy iszonyatosat és hihetetlent, melynek eltüntével azt mondjuk, jó hogy csak álom!

* * *

Futott az üstökös átkos hosszú útján. Háromszáz esztendő kell rá, míg egyszer a nap körül megfordul, de hisz a földön túl nincsen idő, a nap áll, nem számlálja senki jöttét és lementét.