Part 2

A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és szakálla leégett, a tűz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta, hogy él, míg a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor egyszerre felugrott a tűz közül, s egy égő hasábbal szétcsapva maga körül, a felriadt csoporton keresztül, összeégett testtel kirohant és beleveté magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes kaczagással fordítá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire, kikben hülni kezdett a vér.

– Nem. Ördögökkel nem harczolunk, mondának Mjeskó zsoldosai, ha csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek világosan ördögök, kik tűzben, vízben hadakoznak. Te is fogj magadnak ördögöket, ha velök harczolni akarsz.

Mjeskó mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, hogy vele menjenek, kénytelen volt őket visszavezetni Mosonyra.

A király már azt hivé, hogy az ellenséget hozzák.

– Derék szomszéd, monda Mjeskó szörnyűképen kegyes képpel. Tudod, hogy én a múlt husvét előtt való nagyhéten bűnös vallástalansággal vadászatot tartván, lovamról leestem s kimarjítám a bokámat; akkor fogadást tevék szent Hubertusra, hogy soha az egész nagybőjtön keresztül semmiféle vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólítál, nem jutott eszembe, hogy épen a nagybőjtben vagyunk, most figyelmeztet reá a castellanusom. Én kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagybőjt végit, hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácslom neked, állj ki te magad a mennyi embered van e gaz pogányok ellen, így te fogod kezdeni a harczot, nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, én bele elegyedem a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kívül esik.

Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hová neki tetszik, maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s összegyűjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd reszketéstelen hangon szólt:

– Itt az idő, hogy meghaljak, a ki halni akar, velem jön utánam.

A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra, de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámította volna mindegyik: hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle.

– Nem úgy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem előtted megyünk.

A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a kiknek nem maradt idejük róla beszélni.

– Hogy elvesztém országomat, szólt a király, az a gondolat is nehezen ül szivemen; hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki száműzött, ez fáj és kétségbeejt; de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem a magyar királyt, s bepiszkolja nemzetemet, azt nem tűröm, s ha nem maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvívok, vagy elveszek.

A harczosok elkeserült ordítása hirdeté, hogy nem fog elveszni egyedül.

– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók, megmutatom, hogy még nem gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor?

Ezalatt a Hanság téreit e barbár gyülevész ellepé.

Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad térre kapott az erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak süppedékes szigetjeit.

Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép, magok is rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers húst nyergeik alá tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra fordíták; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre, hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült, egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédítő sánczormokat is lóháton nyargalták össze.

Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre kezdtek átlövöldözni nyíllal.

Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették elhajtani a más csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbókba kötve, mely jobbra, balra fityegett.

Középen feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike képes volt lovon nyargaltában ellőni nyíllal a repülő fecskét s egy kötéllel elkerített térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszú kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek, a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s úgy csüngtek végig hátaikon, úgy, hogy messziről két szarvú ördögcsordának lehete őket bátran nézni. Köröskörül iszonyú tüzeket raktak összehordott nádkévékből, nem azért, hogy süssenek nálok valamit, hanem hogy megvilágítsák a tájat.

Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt, mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle, engedék gyanítani mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni, hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot.

Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot, melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király saját harczias leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyzett vőlegénye, Zolta segélyére.

Hadilán volt a neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó rendet nézzük, ismeretség előtt gyanítanunk kell, hogy nevét megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul «hadi lányt».

A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek visszaérkeztek azon hírrel, hogy Salamon síkra szállt.

Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (így hívták a tábori gyűlést náluk), de hiába ránczigálták azt, meg-megmozdult, jót rugott azon, a ki költögette s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni bele.

Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a riadót, s a mint az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s egyszerre kijózanulva tekinte szét.

– Mi hír? kérdé, meglátva kémeit.

– Salamon közeleg hadával.

– Mennyit tesz e had?

– Mehet mindössze nyolczszázra.

Zolta felkaczagott.

– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök. Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat.

A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak Hadilánra várakoztak még. Ezalatt zajgott, lármázott mindenki; minden vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket csalni a Hanságba s ott megszorítani; a jászok rögtön akartak menni, a kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között, végre katonáikkal.

Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart hátul, vagy oldalvást állni, hanem valamennyi első akart lenni, ki az ellenséget megtámadja.

A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállítani csordáikat s behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok észrevéve, hogy őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek, előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, míg a kazarok, kik a magyar sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék.

Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenvén a lármás korultájon, a hol már akkor senki sem hallotta saját szavát.

A magas, karcsú amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, miknek villanása többször tudott győzni, mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja, mint egy palást borult le kereken domború csipejéig, s utána lobogott, ha vágtatott a csatában. Gömbölyű karjai fedetlenek voltak, arany pereczekkel körülszorítva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez csattos boglárokkal. Gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon, s nem véve észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva.

Zolta durva tréfával fordult arájához.

– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagyon sokáig piperézted magad. Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával.

– Ma ránk nézve nem lesz csatanap, – viszonzá Hadilán komolyan.

– Mit mondasz?

Az éjjel kimentek a jósok a berkekbe a farkasok szavait hallgatni, és megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot lemenni, s kezdj harczot azután.

– Vessz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt, s engedik magukat asszonytól vezérelni, gyávák valamennyien. Szállj le lovadról némber, s végy guzsalyt és pártát, kard és sisak helyett, és ti gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok.

– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán felemelve fokosát; megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt.

A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt egymás közt kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva, Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába; hanem azt nem gátolhatták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros kiabálással és fütytyel ne boszantsa a kunokat s egy merész ficzkó szekérsánczuk szélére egy kopjára szúrt szoknyát zászló gyanánt fel ne tűzzön.

Ezalatt lassankint előre mozdult a tábor, nagy hühó és rikoltozás között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a többi azt tette, a mit akart.

A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékutait, ha sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor csak a közepén járható az út.

E síkon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől volt, míg a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek, hadseregfelállításnak, haditervnek híre sem volt. Iparkodott mindenki mentül előbb ellenséget találhatni.

Salamon és kisded csapatja – mind elszánt bátor vitézek, – azonban hátukat egy fűzes dombnak vetve, várták ellenségeiket, készek vagy győzve, vagy holtan maradni a csatatéren.

Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyíl őt keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné.

Egyszerre megharsant körül a csataordítás. Az elősietett jászok kibukkantak a fűzerdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad süvöltéssel kapták le vállaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi távolból sűrű nyílfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémíteni akarnák elleneiket; a nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul hullottak le Salamon harczosai lábaihoz, egy-kettő megüté a király pánczélját is és visszapatant róla.

De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyílzáporral rémíté a magyarokat, mintha Isten szavára viszhangoznának, megdördültek egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva, a villám végig czikázott az égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg legfélelmesebb fegyvere, a nyíl, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani többé.

– Isten harczol velünk! kiáltá a király s megeresztve lova zabláját, lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától.

A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze csapásai elől.

Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak aprítva.

A mint a sötét láthatáron föltüntek e borzalmas alakok, ágas szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve, hogy ördögök jönnek rájuk.

– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint az elsővel találkozék, azt úgy találta két szarva közt ütni buzogányával, hogy menten a lova alá bukott.

Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe, oly pusztítást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetségessé vált előttük.

Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött Bátor Opos, neki fordítá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva.

A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyú csapást mért vele Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját rántá ki ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő kopjája elől megóvja, de az elhajított gerely keresztül törte a tizenkét bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a denevért szokták az ajtóba verni.

Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezdett veszélyes ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra.

Ez rendes fogás volt a barbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak, visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, míg alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe csalhatták az utánok rohanókat, s akkor egyszerre körülfogták.

De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadó zápor megárasztá az ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat legeltették, süppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt s elnyelte a lovagot lovastul; a mocsárnak szorított nyirek nem birtak kihatolni a dágványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az iszapba, míg Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt járható ily időben, bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki seregeit veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissza Hadilán szekérsánczáig, segélyt és menedéket könyörögve arájától.

– Eredj tova! – szólt az amazon, elutasítva őt onnan. – Bolond voltál a harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt.

Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állíthatva meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult s szemeivel látva, mint vesznek el a többiek, kik a mellékutakon rohanva, a mocsárba tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb a víz, s annál kevesebb a fő, nagy messze alig látszik még egynehány, kik beúsztak a Fertő közepébe, ijedelmükben nem tudva: merre a part?

Mint a krónikaíró mondja: «az ellenség elolvadt a király arcza előtt, mint a viasz a tűz színétől». Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még ellent a győztesek rohamának. A kunok hosszú dárdákra kapva, szekereiken álltak s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan, megtagadva tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal fordultak üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a szemetet elfútta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket lelkesíté a diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyíl haszontalan fegyver volt e perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet vértnek fektetve víttak, csattogott az érczpaizsokon a buzogány s ki-kihallatszott a harczból, mint a menykőcsattanás, Bátor Opos harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok a szekereken állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve, csengő hangja bátorítá a harczolókat; hosszú langos haja lobogott mint egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanásai versenyeztek a villámokéval.

Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán, midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát megrémült ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá föl a reáirányzott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakítva a szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott vívott Hadilán, ércz szavával bátorítva mellette harczoló híveit. Mindig apadt azoknak száma, alig vívott még nehány ifju, egyenként elhulltak ők is, egyedül maradt az amazon, a győztes magyaroktól körülfogva.

– Add meg magad kún leány! kiálta rá Opos dörgő szava.

– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját s úgy állt fedetlenül, ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni.

E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője odavilágított a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen közelíte a hölgy felé.

Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki.

A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjeskó gróf arcza is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata folyamát.

Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól viseltük magunkat, s kivánta immár, hogy miután az ellenség meg van verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott segítségért.

A király elbámult: hisz te csak nézni segítettél.

– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a sor!

– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi vékával méress ki magadnak kincstáramból – ne garast, hanem aranyat.

Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagybőjt alatt vérengzést nem kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga embereivel, sok tapasztalást vivén magával.

Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált az el tőle. A király nem látta e könyet.

A kit a korona gondja foglal el, nem lát az álmában rózsakoszorúkat.

– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy búcsúztában, jer mi hozzánk s ott új hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott fogsz találni, a ki örökké szeretend.

Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte; a mint elfeledett annyi mindent!

Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segíté őt többé a király ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem lehetett más, mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az orgyilkolásra.

Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét.

Hol most ama négyszögű rom Visegrád tövében szomorúan tekint alá az örök Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel nevet adva börtönének.

Fogva volt, de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak érzé magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap.

Egész nap szőtte, fonta terveit, és az mind háború volt. Várta, mint fognak egy napon hívei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül a háborgó nép s László ellen őt hívja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az idő csendesen múlt. Hívei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja volt saját pártos vazalljaival és a magyar megnyugodott valahára; királya szent volt és hős.

Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy vadász és tegezét megfeszítve felczéloz. Ez titkos hirnök, gondolá, ki nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy vadlúd után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez tán nejének küldötte, ki titkos örömhírt fog énekszóban tudtára adni. Csalatkozott. Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának szép szemei miatt állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete végnélkül. Majd pihegő galamb csapódott ablakához. – Ez galambpósta, gondolá repesve, pedig csak vadgalamb volt, mely az ölyv elől menekült oda.

Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében megvívott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségű nőn, kivel megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s sokszor midőn aludni lefeküdt, könyezve imádkozék Istenhez, hogy bár csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele.

És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt megnyilt az álmok világa, két alak jött mindig elé, egymást váltva, hol az egyik, hol a másik; két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s kiket hogyha fölébredt, újra elfeledett: Charitás és Hadilán.

Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza glóriájával megvilágítá annak sötétjét s intve a hűs pálmaággal, vezeté őt maga után fényes menyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők közől.

Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete szemei lobogtak, mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára, nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül, gomolygó csaták viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé: – levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Csak neje nem jelent meg neki álmában soha.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon nagy nemzeti ünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István királyt a szentek közé sorozta s az összegyűlt főpapok leszálltak a királyi sírboltba a király holttestét koporsójából felveendők.

De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ súlya feküdnék rajta, hiuvá lőn minden erő, a követ nem lehete arról leemelni.