Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXVI. KÖTET

A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL * EGY ASSZONYI HAJSZÁL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A MAGYAR

ELŐIDŐKBŐL

*

EGY ASSZONYI HAJSZÁL

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL

EGY BUKOTT ANGYAL.

Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással.

A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány szétszórt falut és maga a magyar oly egyedül van a világon.

Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk fogytak…

Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripáikon, halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók csatakiáltásait.

A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér?

A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás:

– Ne bántsd egymást, testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot!

Szavunk nem hallik odáig… Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük.

* * *

A mogyoródi csata megvívatott. Magyar győzött, magyar vesztett.

A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett ránézve a korona is örökre.

Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette útját az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon gondolkozott, mint lehetne azt újra kezdeni.

A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt, csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába ügetni képzelt, a csöndes, hallgatag völgyek.

Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte, még kardját apródjai kötötték föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e a vezérnek is együtt veszni vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni?

A király lélekben, testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró könyekkel áztatták azt.

Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a királynak még is úgy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok dalait hordozná hozzáig, tündéries töredékben. – Figyelni kezde s ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a «de profundis»-t.

Az üldözöttnek jól esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak ellenségei üldözték, hanem saját lelke is.

Fölkelt s követve a szent hangokat, egy völgy hajlásában kisded fehér keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifjú leány térdelt, – tán inkább örökké ifjú angyal, vagy valaki a túlvilágról.

A király döbbenve állt meg, félve háborítni a szent hölgy áhitatát, s míg annak csengő éneklése hangzott, úgy érzé, mintha lelke megfürödnék e hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt.

A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is friss lomb árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős szarvastehén bejárt hozzá reggel, este, édes tejével adózni.

A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá pillantani.

– Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szűz, kit társai elhagytak a vadászaton, s ki nálad menedékért esd.

A szent szűz csendes szemrehányással viszonzá:

– Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva jösz.

Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni.

– Ha ismersz, rejts el és szabadíts meg, s ha ura leszek egykor e földnek, kolostort építtetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend menedéke.

A nő jóslatterhesen felelt:

– Ura nem lész te e földnek, s nem kőfal az, a mi a világ elől menedéket ad, hanem az erény.

– Nem rémítesz el szavaiddal. Ha elhagyott az Isten, nem hagytam el magamat én.

– Nem Isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek keze, az Istené ejte el téged.

Salamon összeborzadt.

– Ki adott neked hatalmat szivembe és jövendőmbe látni?

– Az, a kinek keze megszabadíta tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: «te, ki mindenkit üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor?»

– Jehova Istenre, te Irmén vagy! ő mondta azt.

– Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, szólt a szent szűz, felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az térdre hullott.

Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen volt az, mint az angyaloké, kik csak Istennel beszélnek, hajfürtei hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott, mint egy álomkép, mit a szellő jobbra, balra ingat. A király halvány dicsfényt vélt homloka körül látni.

– Teljesüljön jóslatod egészen! szólt a király meghajolva. Mondád: «te, ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e nő előtt fogsz térdelni magad». Im itt térdelek előtted.

– Kelj fel, oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott. Irmén megátkozott, Charitas imádkozik érted; Irmén gyűlölte szerelmedet, Charitas szeretni tanít.

A szűz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szorítá azt; mintha soha sem akart volna tőle megválni.

– Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a világból.

– Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az Istenhez közelebb. Oh, Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a túlvilág gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az Isten közellétét. Én boldogabb vagyok, mint voltam.

– És mégis miattad vert meg Isten. Egy átok sem eshetett rám oly keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először ingadozni. Im most azért találtalak fel újra, hogy megmondhassam: lásd, országom elveszett.

– Van egy boldogabb ország, oh király! melyet nem szerez meg kard, s nem vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik azt, kik nem sóhajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a bűn előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés üdvözültek ajkairól; hol az öröm mindig új és soha el nem fogy, angyalok hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak koszorút csillagokból homlokodra s Isten mosolygása napként süt reád, ki ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel titkos sóhajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el számodra, oh király!

Salamon elmélázva hallgatta a szűz szavait, lelkében új hurokat halla megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szűz által illatos diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behúnyt szemére leszálltak az álom tündérei s megnyílt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb jönni, a felhőket mosolyogni, megannyi angyalarczczá válva, hallá a nyájas köszöntéseket láthatatlan ajkakról suhanó szellő képében, látta a napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e fenséges arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyű cherubkezek véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak repült, egyik kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte benne a kedves leányt, kit a világból rút szenvedélyével kiüldözött, s ki őt azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta Salamon, és csodálkozott rajta; hosszú, ősz ezüst szakáll borult mellére, hófehér haj vállaira s a fényes királyi öltöny helyett durva szőrkámzsa volt tagjain.

Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó király egy csoport lovagot láta a barlang felé sietni, kiknek vezérében Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen, a legvitézebb lovagot, ki valaha hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le.

A hű lovag összegyűjté a csata után Salamon híveinek megmaradt töredékeit és elindult a királyt fölkeresni.

Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sírt örömében, midőn meglátta királyát s leborult, annak kezét csókjaival s könyeivel elhalmozni.

– Te hű maradtál hozzám? szólt érzékenyen Salamon.

– Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, én nem hagylak el s ha az egész világ rád támad, én megvédlek, vagy elveszek.

Salamon a mint a kivont kardot látta megvillanni, elfeledé boldog álmát, újra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megújult büszkeséggel ült lovára, s arczát az égre vetve, felkiálta:

– Elbuktam, de nem törtem össze!

A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszín felhőcskék úsztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszú ezüst szakállát végig simítandó.

Azzal csüggedten tekinte szét, szemeivel Charitast keresve, a szent szűz nem volt látható sehol; Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza sem tekinte többet.

Már látszottak Pozsony vár tornyai a távolból a menekvők előtt, Salamon a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmű vad kedve annál erősebben tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas túlvilági arczának körrajzait elmosták szivében a szép királyné, Judith ragyogó vonásai.

Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon új bajnokokkal szaporodott; a vár, melyhez közelíte, azon időben Magyarország legbiztosabb erőssége, hívei által volt megszállva, a császár, hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a nejéhez siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész világ rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel van is beszórva.

– Nyargalj előre, Opos, szólt a király a kapuhoz érve, gondod legyen rá, hogy midőn megérkezünk, temetés vagy barát, vagy vén asszony ne jőjjön ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza.

És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy agg nő jött ki reá szemközt, nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt körítve.

Opos megdöbbenve rántá vissza lovát. A király anyja volt a nő.

Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott gyermekies zugolódással mondá:

– Miért nem hordatod magadat zselyeszékedben, ha a városban jársz?

– Nem illet már az engemet, szólt reszketeg hangon a matrona, mankó illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra jutott.

– Minő háborodottul beszélsz, anyám?

– Hát nem vesztéd el a koronát?

– Azt igen, de megmaradt a kard.

– Vesztetted volna el inkább a kardot!

– Asszonyok így szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, ha nádszállal látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék.

– A kard az átok a földön, a béke az áldás.

– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten hajított alá, mely a félvilágot tanítá remegni, s melyet négy századon át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni.

– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán állasz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger nem ér még ajkadig, a mit kiontál?

– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen eszik meg egymást: így legalább megölik elébb.

– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak. Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba megölte Pétert, az ő feje is legördült. Atyád Aba vérébe hágott és őt testvére paripái gázolták agyon a csatában. Béla atyád holttestét lépte át a trón lépcsőjéig, s őt a trón omladékai zúzták össze…

– Engem hát a haza omladékai temessenek el! kiálta föl elszilajult daczczal a király.

Az agg királyné eltaszítá fia kezét, s eliszonyodva fordítá el tőle arczát.

– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad a hol jársz; ellenséget találj akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sírrá akarsz ontani, ne találj magadnak egy sírt, melyben megpihenj!

– Asszony, ne tovább! ordíta Salamon magán kívül, s ádáz dühében annyira elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte.

Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével föltartóztatá annak öklét.

– Uram, anyádat látod magad előtt.

– Még pedig utoljára! szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta Salamont örökre, rajta hagyva átkát.

Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását vidámabb gondolatokkal csillapítva. Első kérdése volt odafenn:

– Hol van nőm?

Az udvarmester kedvetlenül felelt:

– Az éjjel elutazott Regensburgba.

Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszontlátás öröme volt benne az egyetlen világos kép s most ez is kitörlődött…

– Tehát nem várt reám. Bizonyosan nem gyanítá, hogy jövök.

– Sőt hallotta, uram, balsors szerint közeledésedet, s eltávozott sietve, mert félt, hogy Pozsony ostrom alá jut.

– Úgy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet?

Az udvarnagy hallgatott. És Salamon úgy szeretett volna kérdezősködni.

– Nem volt-e beteg? Nem érte-e az úton valami baj? volt-e elegendő kísérete?

– Volt uram. Ulrich herczeg kísérte el.

Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sírjon. Rögtön leült levelet írni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által, lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes férjek szoktak nejeiknek levelet írni.

Salamon nem volt ember addig, míg a hirnök válaszszal vissza nem érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja ez egyen kívül, tízszer fölment egy órában a vároromra, vizsgálva, hogy nem jön-e futárja? Kiszámítá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett nejének, hogy levelet írjon, s azután vissza az útat. S midőn elmult az óra, nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem jő. Tán a hirnököt fogták el az úton, vagy elveszté levelét s nem mer vissza jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a víz elvitte a kompokat s a hirnök tulnan rekedt.

Oh, az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja.

Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet, mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a hogy a másnap is elmult, nem állhatá tovább; új hirnököt küldött új levéllel, harmadnap harmadikat, s ez így ment egy hétig, a levelek mind panaszosabbak, mindig szemrehányóbbak kezdtek lenni.

Salamon elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre gondolni, kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte és minden izgatta. Végre mintegy heted napra visszaérkezett valamennyi hirnöke, egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith szárazon tudósítja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő a helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza elvesztett országát.

Ez keserű orvosság volt, de használt.

Salamon egy ideig zúgolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis szerelmi, vagy családi keserűség.

IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel megindult a Duna balpartján, veje országát visszahódítani.

De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre, mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok híre elterjedt a katonák közt, s azok az út felén megálltak vezéreik ellen fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban láttak.

Salamont elhagyta Isten és ember.

A beteg oroszlán ellen feltámadnak a farkasok.

A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet, ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hírére mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől futni látott.

A kún és bessenyő fajok, elűzve a Száván túli erdők menedékébe, összegyűjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett boszúállót meggázolni.

A király hívei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját elleneivel a sík mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos vazalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf, Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el róla a hivatlan vendégeket.

A grófnak úgy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival Mosonyba.

Derék, termetes ifjú vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős. Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszú bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt bedugva, nehogy valamibe találjon akadni.

Rettentő ereje híres volt hetedhét országon, mert a patkót csak úgy tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasítani a pánczélos embert. Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet felkelni, s ha egyszer lovára felült, nem tudott többet leszállani.

Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s másnap mindjárt neki indult, megtudva, hol az ellenség, s igérte keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni fognak.

Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő partja mellett tartva s naponként elismerést érdemlő óvatossággal és körültekintéssel nem téve több útat két órainál, végre egy szép esti órában meglátta a túlsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit, miknél e barbár emberek egész ökröket sütöttek.

Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a víz nagyon széles volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is veretve mellé, azon hadi tervet készítvén magában, hogy onnan addig meg nem mozdul, míg ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem kényszeríti, hogy sánczait megrohanja a vízen keresztül, vagy pedig megadja magát.

E becses határozatnál maradván, maga s több vezérei kisétálának a tópartra, fölállítának egy hordót s azt körülülvén, poharazának emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörűen behinté aranynyal a Fertő síma tükrét.

A Fertő síma tükrén itt-ott egy úszó lápot hajtogatott a föltámadó szél. Mjeskó, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől megmagyaráztatni, hogy azok tündérnádasok, miket az elfek és érlek, s más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet, mint békát és szunyogot.

A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni, hogy úsznak erre-arra! bárcsak egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket, és spiritusba téve bemutatnánk a synodusnak.

És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani szép egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a víz színe felett csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná őket alól.

Már egészen közel ért az úszó nádberek.

– Sehol sem látom a tündéreket, – szóla Mjeskó. – Hja azok a víz alatt vannak, ott készítenek sípot és dudát a nádszárból s lovagolnak a halakon. – Hálót kell alájok vetni s elfogni őket halastól.

De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a nádberek, s helyette száz torzpofájú rémalak bukott föl a víz színére, vad ordítással rohanva a parton iddogálókra.

Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjeskó táborát, a tóba bocsátkoztak, mindegyik egy hosszú nádszálat fogva szájába s azon keresztül szíva levegőt a víz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek volna, rajtuk rohantak görbe fűrészfogú késeikkel, s kikeresték a helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva a meglepett vigadókat.

Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak; a pokoli lárma, e vízből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket, hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vízbe s átúsztak, a honnan jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlük fogságra, ki Mjeskóval magával eredvén birkozásba, azt ugyan fel bírta taszítani, hanem a herculesi erejű ember ekkor úgy magához szorította őt két kezével, hogy az meg sem bírt mocczanni, s ha Mjeskónak azon már elébb említett sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem tudott, legyürhette volna ellenségét; így azonban be kellett érnie azzal, hogy őt ott tartsa magán, míg emberei oda érnek s elébb azt jól megkötözve, őt is szépen felemelik.

Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rúgták vagy ütötték, semmi jelét sem adta az életnek.

– Ebből ugyan kiszorítád a lelket uram. Mondának Mjeskónak.

– Nem kell neki hinni, kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de készakarva nem tevém, hogy tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet. Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is megszünik a halottat játszani.

A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt, az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel.