Part 21

– No ha ezek mind igazak, – mondá a vén Wisznovieczky (a ki nem volt osztrák-párti, hanem republicanus), akkor az ilyen szörnyeteg nem érdemel mást, mint hogy megölessék. Azért, hogy a hazát megmentette, megérdemli, hogy mauzoleumot emeljünk neki, de azért, hogy a szabadságot elvesztette, megérdemli, hogy alatta fekügyék.

Wawra oda súgott Paznak. (Ez az eredmény nem volt a bécsi tervek sorában.) Paz megértette az intést.

– Nem úgy öreg barátom, – mondá. – A megöletés tisztességében csak azokat a királyokat szokták részesíteni, a kik Isten kegyelméből uralkodnak. A mi királyunk nekünk csak legelső szolgánk. Azt nem illeti az a dicsőség, hogy Brutus és Cassius tőrei halhatatlanítsák emlékét. A választott királyt, ha vétkezik a köztársaság ellen, elitélik és becsukják. A szomszéd magyaroktól tanultuk ezt. Zsigmond királyt, mikor kihágást követett el, törvény elé állították, mint egy közönséges nemes embert, fejére olvasták a törvényt s becsukták Siklós várába s leülették vele a fogságot. A mi királyainkat nem szabad ahhoz szoktatni, hogy ők rendkívüli törvények alatt állanak; hogy nekik csak a halál parancsol. Tanulják meg, hogy büntetésök egyenlő a köznemesével.

De hasztalan volt Paznak minden sophismája s Wawrának minden csillapítása, az összeesküvők többsége azt határozá, hogy Szobieszkyt, a szabadság-eltipró zsarnokot meg kell gyilkolni.

Ez nem volt Wawrának kedvére. Neki az volt Bécsből utasításúl adva, hogy a lengyel udvarnál, akárkinek a királysága alatt, igyekezzék a franczia befolyást kizárni, s az osztráknak ajtót nyitni; hanem, hogy ott forradalmat és királygyilkolást tervezzen, azt nem köszönték volna meg neki.

Wawra azt tette, hogy elárulta Szobieszkynek az összeesküvők tervét.

– Meg ne nevezd őket, – mondá János, – úgy is tudom, hogy kik azok? Eredj vissza hozzájok és mondd meg nekik, hogy ne törjék azon a fejöket, hogy mely helyen és mi módon öljenek meg? Mert én holnap olyan helyre fogok menni, a hol minden órában és százféle módon megölhet valaki, de a mi mégis olyan hely, a hol az összeesküvők semmiképen meg nem ölhetnek engem. Találgassátok, hol lehet az?

Azt ugyan az összeesküvők semmiképen ki nem tudták találni, míg másnap azután meg lett előttük oldva a talány.

Szobieszky János egész testőr-hadával s felfegyverzett jobbágyaival elment a törököktől ostromolt Lembergbe. Ott valóban minden órán megölhette őt valaki, de az összeesküvők nem.

A lembergi hadjárat annyi fényes történelmi ténynyel van tele, hogy a regény maga csaknem eltünik közöttük.

Ott van egy hős leánynak az epizódja: Visoczka Zenobiáé, a ki hazája veszedelmében elhagyta családját s elment azt védelmezni a leghatalmasabb fegyverekkel, a mikkel a nők harczolni tudnak: a női csáb, bűbáj, szépség fegyvereivel; bejutott a szultán háremébe, meghódította az ellenséges ország fejét magát, első kegyencze lett a padisahnak: egy rózsás ujjával hadseregeket tett semmivé, a miknek Lengyelország ellen kellett volna indulniok. Föláldozta a «szívét», hogy megmentse a nemzetét.

Kétszázezernyi had indult ki Sztambulból, s azok között a «halál»-legió. Tizenkétezer janicsár önkéntes, a ki «halálvitéznek» nevezte magát. Kara Mehemed volt az előhad vezére. Ugyanaz, a kit Szobieszky Khoczimnál oly csúfosan tönkre vert. Azóta a vezér gyalázatos számkivetésben élt. Most előhozatta őt a szultán, s kardot adott a kezébe. Itt van a kardod, fend le a csorbáját; ha verve térsz vissza, itt vágatom le a fejedet ugyan e seregek előtt! Ekkor egy lengyel kémet hoztak a szultán elé. – Jól megnéztél mindent? kérdé a szultán s azzal egy erszény aranyat adott át neki. Tehát menj a királyodhoz haza, s beszéld el neki, hogy mit láttál.

Ennek a hadseregnek kellett Lengyelország ellen indulni. Lipót császár követei ösztönözték a portát, hogy támadja meg a lengyel királyt. Hanem egy gyöngéd kéz keresztül húzta számításaikat; Zenobia addig suttogott a szultán fülébe, míg az a rettentő hadsereg felét az orosz czár ellen küldte Ukrániába s az óriásnak most már csak fél karja volt Lengyelország megtámadására. – Az is elég volt akkor a lengyelnek. Egész hadserege Szobieszky testőrhadából és jobbágyaiból állt.

Az összeesküvők nem követték őt oda, csupán Wisznovieczky ment utána.

Mikor utol érte, azt mondá neki:

– Mikor a trónon ülsz, akkor félj a kezemtől! De mikor lovon ülsz, vagy a sátorban fekszel, akkor bízd rám a fejedet, az én testem védelmezi azt!

Egy hősnő neve van feljegyezve e hadjáratból, Chrazanovszka Helenáé, kinek a férje, Chrazanovszky Samu, tartá fel Trembovla várában Ibrahim vezér táborát, míg Nuraddin Lemberget ostromolta. Rommá volt lőve az erőd, s négy visszavert ostrom után egyébre nem lehetett gondolni, mint a feladásra. Ekkor Helena két tőrt mutatott a férjének: – ha feladod a várat, az egyik tőrrel téged öllek meg, a másikkal magamat. – Ő maga az ostrom viharában ott járt a legsűrűbb golyózápor közepett s kergette vissza a helyeikre, a kik a vész elől megfutottak.

Ez mind a történelemé, ez nem regény; de végig vonul mégis az egész hőskölteményen az az uralkodó eszme: a szerető szív gondolatja, mely, miként az oczeán láthatlan ázalagjai képesek az egész vízegyetemet átvilágítottá tenni: ez is hozzáadja tüneményes fényét a nemzetélet nagy forrongásaihoz.

Mikor Szobieszky megérkezett Lembergbe, saját seregénél tízszerte erősebb ellenfélt talált maga előtt. Annyi volt előttük a sírásó, hogy bízvást halottaknak nevezhették magukat.

És akkor az jutott neki eszébe, hogy meghívja magához a feleségét. Jöjjön oda gyermekével együtt vele eltemetkezni.

Más időben aggódott miatta, mikor maga csatába indult, a nőt elküldte Párisba. Akkor reménylette, hogy győzni fog. Most csak arra volt készen, hogy dicsőségesen eltemeti magát. Ehhez meghívta a feleségét és a gyermekét is, hadd temetkezzenek egy sírba.

És Mária Kazimira megjelent férje hívására gyermekével együtt a sírhalomnak szánt városban.

A köröskörül füstbe, lángba borult láthatár hirdeté, hogy a tatár török-tábor zöme a fővezérrel együtt megérkezett.

Augusztus 24-ike volt, legforróbb nyári nap; délután négy órakor a Lemberg körüli halmokról özönlött alá az ellenséges tábor. Szobieszky elhatározá, hogy nem várja be a támadást, hanem ő maga indul ellenére rohammal.

Halálmerénylet volt az!

Wisznovieczky odaborult a lábaihoz, átölelte térdeit, úgy könyörgött neki, hogy ne vigye a biztos mészárszékre királyi életét.

Szobieszky keserüen mondá neki:

– Csinálok magamnak egy mauzoleumot, hogy alatta fekügyem. Dicsőt, de drágát. Nektek nem kerül semmibe: csak hazafiak csontjából lesz rakva. Az alatt fogok fekünni.

– Felejtsd el a mit mondtam! Engedd, hogy jóvá tegyem halálommal. Engedd, hogy én vezessem rohamra a sereget.

– Te is ott fogsz lenni. És látni fogod, hogy hal meg a zsarnok, a kit nemzete halálra itélt.

És neje, kis gyermekével együtt nem váltá fel a könyörgő főurat, hogy őt visszatartsa. Ő az alatt, míg férje a harczba rohant, ott térdelt a templomban, a nagy nemzeti vértanú, Kotska Szaniszló szobra előtt s Istenhez imádkozott segítségért.

Szobieszky azt mondá lovas dandárainak: «ma csak karddal fogunk harczolni, nincs szükség a dárdákra!» s azzal elszedette a lovasaktól a lándzsákat s mind azokat kitüzette a halmok mögé, az utak árkaiba, hogy messzire csillogó hegyeikről azt higyje az ellenség, mintha ott még tartalékhadak állanának készen.

S egy tartalékhad csakugyan segélyére sietett.

Szobieszkyt úgy hívták gyors hadműveleteiért, hogy «vihar». Testvére érkezett meg: az igazi vihar.

Az északi láthatár egyszerre elborult s égre emelkedő porfelleget hajtva maga előtt, rohant a zivatar a síkra alá. Az égi és földi csodáknak napja volt ez. Az afrikai hőségre hirtelen oly hózivatar következett, mintha a Nemere tartaná a menyegzőjét: hózivatar és mennykőhullás, közbe pedig kardcsattogás és csataordítás. – Szobieszky, szövetségesével, a hóviharral együtt támadta meg az ellenséget. Neki barátja volt a hideg szél, a hó, amannak megölője. – Ő neki hadi terve volt, jól kiszámított, összevetett praktika, amaz azt sem tudta merre van előre, merre hátra? János király maga rohant dandára élén az első támadásra, s Nureddin seregei szétbomlottak előtte. Az oldala mellett vágtató marseillei érsek alól két lovat kilőttek a csatában; a királyt nem érte semmi vész. Az ellenség óriási tömegei egymást gátolták mozdulataikban. Szobieszky, ha egy helyütt szétzavart egy dandárt, azt hagyta futni, maga a másik ellen fordult s ott jelent meg, a hol nem várták a sűrű hófuvásban. Nureddinnek egész rengeteg tábora szétrobbant – a két «vihar» előtt, s azok üldözék őt naplementig, míg szétverték tökéletesen. Mikor alkonyatra a vihar elcsendesült, Mária Kazimira királyné Lemberg fellegvárának ormáról széttekinte, egy nagy szemfedelet látott maga előtt, mely a megölt ellenséget takará: a hómezőt deréknyárban, s e hómezőn visszatérő férjét és hőseit az elfoglalt zászlókkal.

XXX.

Megmondta azt a «fekete tyúk»! Mikor Lemberg alá megérkezett a nagy derék had, az ütközet előtt a tatár szultán jóslatot tartatott. A tatár augurok egy fekete tyúkot bocsátottak szabadon. Ha az Lemberg felé fut, akkor bizonyos a diadal. Egyszerre azonban a fekete tyúk visszafordult s ijedten repült vissza a török táborba. Ez vészjel volt. Meg volt jósolva a nagy kudarcz előre. Még egy ostoba tyúknak a röpte is befolyással bír az ütközet eldöntésére. A tatárhad előre látta, hogy megverik.

A vihar elmult, de Szobieszky megmaradt viharnak; tovább verte a futó Nureddint, megérkezett Trembowla alá, hol Ibrahim az ötödik rohamot intézte a hős Chrazanovszkyak ellen. Egy dombtetőről húsz ágyú dörejével adta hírűl az ostromlottaknak, hogy megérkezett fölmentésökre, s az ősz muzulmán futva vitte vissza vert seregét a Dnieszteren és a Pruthon, a Dunán innen meg se szállt pihenni. Szobieszky ötezer vitézzel üldözte a százötvenezernyi ellent.

Istenkisértésnek látszott; – Isten itélete volt az!

Wisznovieczky és mindazok, a kik János király ellen összeesküdtek, oda gyűltek most köréje, nem hogy a zsarnok ellen hozott halálitéletüket végrehajtsák, hanem hogy őt a haláltól megőrizzék. Szobieszky rohant előre: ők mindenütt az oldalán. – Bocsáss meg! Felejtsd el a bántást! Tartsd meg magadat!

Nem engedett nekik. – Mennem kell előre, a míg meg nem halok. Meg kell halni annak a királynak, a kinek van egy embere az országában, a ki őt nem szereti!

Rettenetes mondás volt! S a ki azt kimondta, annak azt megtenni is volt bátorsága. Egyik csoda után a másikat követte el. Csoda volt minden győzelme, csoda volt életben maradása.

Utoljára azt tették vele az összeesküvők, hogy mikor már a Dnieszteren is átkergette az egész török hadsereget s készült azt tovább is űzni, akkor felgyujtották előtte a Dnieszter hidját Khoczimnál. Ezzel gyökeresen meg lett akadályozva, hogy fogadását megtarthassa, hogy meghaljon.

Akkor azután odamentek hozzája, körülvették, meghajták előtte térdeiket, s mindnyájuk nevében az ősz Wisznovieczky igy szólt hozzá:

– Most már az a király vagy Lengyelországban, a kinek egy embere sincs, a ki őt ne szeresse, nekünk sincs egyéb dolgunk, mint hogy téged vigyünk Krakkóba megkoronázni.

Ezzel egy fejezet be lett rekesztve a Szobieszky család regényében.

Többé orgyilokkal nem fenyegette őt senki.

És még egy csodát jegyzett fel a történelem, a mit a világszellem asszonykézre bízott. A szerály első asszonya, a «sultana aszszeki», a szép lengyel hölgy rávette a szultánt, hogy kössön békét Lengyelországgal, s fordítsa egész erejét Bécs ellen. Hasztalan volt a római birodalom minden követeinek cselszövénye, Stambulban úgy, mint Varsóban, megbuktatta őket az első és örök nagyhatalom, mely áll azóta, a mikor csak egy nagyhatalom volt Európában, s áll most, a mikor a sajtóval együtt hatot csúfolnak így, és állni fog örökké: a női varázs.

A diván békét kötött Szobieszkyvel, s a lengyel országgyűlés egyhangúlag határozá el a király és királyné megkoronáztatását.

A krakkói székesegyházban az oltár előtt két sorban vannak eltemetve a megholt királyok. A lengyel királyokat kétszer temették el: rögtön haláluk után a varsói egyház sírboltjába; ott vártak azután, a míg egy új király érkezett, a ki megérdemelte, hogy egész pompával koronázzák meg a krakkói székesegyházban. János Kazimir és Koributh Mihály előkerültek koporsóikban a varsói kriptából s az ő hatlovas gyászszekereik nyiták meg a koronázási menetet.

A gyászszekér után járult gyalog és hajadonfővel az élő király és a királyné. A koronázás a gyászpompával kezdődött. A koporsókat letették a ravatalra, s akkor öt herold lovagolt be a templomba, feketével bevont paripákon, a királyi és hadvezéri jelvényeket hozva kezében, koronát, jogart, ország almáját, kardot és lándzsát. Azokat a két koporsó fölött darabokra törték. Csak ekkor lett megszüntté a megholt királyok uralkodása, csak ekkor léphetett helyökbe az új király.

Egész Lengyelország színe, java ott volt a koronázáson. De meg a salakja is. Több mint ezer volt a nyavalyatörősök száma, kiket akkoriban ördöngösöknek neveztek, s kik az ország minden részéből összegyülekeztek rémordításaik kardalával megdicsőíteni az ünnepélyt. E szerencsétlenektől hemzsegett kis Lengyelország. S az volt a néphit, hogy a kit azok megáldanak, az szerencsés lesz teljes életében. De mikor aztán Olszovszki, az ország primása, elmondá a fényes templomi gyülekezet előtt, miket tett az országért Szobieszky, s mennyi része volt tetteiben Mária Kazimirának? mikor Szobieszky homlokát hétszer fölkenve a szent chrysmával, a koronával érinté, s azután a királynénak intett, hogy készüljön a korona elfogadásához, a midőn annak haját egészen le kellett bontani, hogy az aláomló gazdag hajsátor, mint egy második királyi palást, takarta be egész sarkig: akkor a templomot betöltő fényes ünnepi sereg örömkiáltása még az ördöngösök ordítását is túlhangzotta.

S a király koronázási pompáját emelték az európai hatalmasságok fényes követségei, egymással versenyző fényes kíséreteikkel, ott volt a perzsa sah küldötte is, keleti pompával ragyogó dandára élén; de a legfeltünőbb alak volt valamennyi idegen fényes úr között egy kicsiny kis ország uralkodójának, Apaffy Mihály, Erdély nagyfejedelmének követe: Tököly Imre. Ekkor még csak magyar főnemes, de nemsokára a magyar szabadságharcz vezére, s nemzeti király.

E koronázási nappal Lengyelország történetében egész forduló pont állt be. A török szultán még egy sikertelen ostrom után, mely ismét Szobieszky és Mária Kazimira egyesült hősi erőfeszítésén tört meg, békét kötött Lengyelországgal; Fedor czár meghalt s utódjának még sok baja volt saját országa népeivel, Lengyelországot senki sem támadta meg, de mindenki versenyzett a barátságaért, Európa első hatalmasságai. S a lengyel e rokonszenvet, e sokaktól kért baráti jobbot egy szegény, elnyomott, szenvedő nemzetnek adta önként: a magyarnak.

Szobieszky megszerette Tököly Imrét az első találkozás óta, s engedélyt adott rá Boham lovagnak és Lubomirszkynek, hogy a magyar szabadságharczosok számára segélycsapatokat toborzzanak. A két vezér hatezer harczossal kelt át a Kárpátokon, s segített Tökölynek diadalmas hadjáratában Lipót császár hadseregei ellen; míg a Duna felől ugyanazon roppant ozmán tábor, mely az előtt Lengyelországot ostromolta, irányt váltva, a római birodalom ellen nyomult előre. XIV. Lajos seregei mindenütt győztek a császári seregek fölött. A római birodalom napjai meg voltak számlálva.

Ámde még nem volt a jezsuita fegyvertár kiürülve egészen.

Ha nem sikerült Szobieszkyt a diætán megbuktatni, a harcztéren megtörni, palotájában meggyilkolni, vagy jellemében megfordítani, ha diadal kísérte minden téren: még volt egy tér, a hol nincs legyőzhetlen ember, még volt egy fedetlen része a hősnek, a mit nem véd meg semmi pánczél. A jezsuiták tudnak mérget keverni ital nélkül is.

Szobieszky boldog férj volt. A legszebb és a leghívebb asszony férje. Mikor Mária Kazimirát megkoronázták, mindenki azt kiáltá körüle, hogy «éljen az első asszony, a legszebb asszony, a legjobb asszony Lengyelországban!» S ő maga is ezt kiáltotta.

Mikor a korona érte Mária Kazimira fejét, akkor a királyné magas jó reményben volt, abban az állapotban, a mikor még a római köztársaság is királynőnek tekinté az asszonyt s lictorai tisztelegtek előtte az utczán. Ketten lettek megkoronázva: ő és a szíve alatt hordott gyermek (a kit ezért jobban is szeretett mindig az első szülötténél).

Lebetegedését Párisban akarta bevárni, királyi komája, XIV. Lajos udvaránál, s előre küldé Bethunet, hogy fogadtatását előkészítse.

XIV. Lajos ez alkalomra a herczegi kék szalaggal szándékozott feldíszíteni Szobieszkyt.

Ha Koributh Mihályt a római császár az aranygyapjas rend szalagjával tünteté ki: úgy következett, hogy a franczia király meg Szobieszkyt tisztelje meg a franczia trónnak e legfényesebb díszajándékával.

A jó D’Arquien, az öreg, azonban még mindig csak duc és père volt – kis betűvel; s Mária Kazimira azt a kegyet kívánta a franczia királytól, hogy adja inkább a kék szalagot «atyjának».

A rieux-i herczegség épen megürült, s D’Arquien marquisnak még akkor megigérte a herczegi czímet XIV. Lajos, mikor Gonzaga Máriát rábirta, hogy menjen el királynénak a vén Ulászló mellé. Egy kis, nagyon megérthető hiúság is járult ez óhajtáshoz. – D’Arquien Mária Kazimirát a hétszer felkent chrysma-olaj nem óvta meg attól, hogy a versaillesi udvarnál a királyné és a kegyencz-hölgyek azt mondják neki: «hogy van ön marquisnő?» Mert hisz egy «lengyel» királynét csak nem szólíthat a franczia királyné «testvérnek» s a franczia herczegnők nem czímezhetik «felség»-nek! De ha egyszer franczia herczegnő a czíme, akkor legalább azt meg kell neki adni.

Tehát a rieux-i herczegséget kérték XIV. Lajostól D’Arquien papának s semmi ok nem volt reá, hogy ez meg legyen tagadva.

Egy napon, mikor már a királyné épen csak Bethune visszaérkeztére várt, hogy Francziaország felé útra keljen, Wawra, az udvari bohócz meséivel mulattatá a türelmetlenkedő úrnőt.

«Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú lovag, ki a távol sarmaták országából elvándorolt a fényes Versaillesba, s beállt a franczia király testőrhadnagyának. A fiatal sarmata délczeg ifjú volt. Lutetia hölgyei bolondultak utána. Egynek közülök, a szép Brisacier asszonynak aztán az ifjú testőrhadnagy segített eszére térni. Derék pénzváltó felesége volt a hölgy, a ki nem igen vette észre, ha a pénzei közé egy hamis veretű is keveredett. Az ifjú testőrhadnagy azután tovább ment s lett belőle király. Mikor aztán már király lett és sok pénz megfordult a kezén, egyszer a hamis pénz is visszakerült hozzá, s azt mondá neki: apám, nem ismersz? Pedig a te képed viselem!» Traillom lárom! Ilyenek a testőrhadnagyok mind! Az ördög tud felőled valamit! felelt mogorván a király. Ilyenek a királyok mind!

A féltés lángra volt lobbantva Mária Kazimira szívében.

– Mit tudsz te e dologról?

– Én nem oly sokat, mint egy karmelita, a ki fontos levelekkel érkezett III. János királyhoz Versaillesból.

– Hozd ide nekem azt a karmelitát!

Wawra előkészíté a franczia szerzetest, a ki azután elmondá a királynénak az egész regényes történetet: miszerint Szobieszky János, mikor még fiatal testőrtiszt volt Lajos udvaránál, szerelmi viszonyban állt egy madame Brisacier-val. E barátság következménye volt egy ifjú Brisacier, ki jelenleg a franczia királyné belső titkárja. Most, midőn Szobieszky világszerte felmagasztaltatik, Brisacierné eljöttnek látta az időt, hogy gyalázatából dicsőséget csináljon, s fiának bevallja, hogy ő a dicső Szobieszky Jánosnak a gyermeke. E reményteljes sarjnak fényes, eredetéhez méltó név és állás kell. A franczia királyné a nagy Szobieszky iránti hódolatát véli az által kifejezni, ha azt kívánja, hogy a rieux-i herczegség az ifjú Brisaciernek Szobieszky természetes fiának adományoztassék.

Egy vesztett ütközetnek a híre nem lett volna olyan rettenetes Mária Kazimirára nézve, mint ez a rágalom.

Mert rágalom volt az elejétől végig.

Szobieszky azt felelte feleségének: «esküszöm neked, hogy te voltál első, te vagy egyetlen szerelmem. Kívüled más asszony nem létezett reám nézve soha».

Az ilyen esküt még egy király szájából is nehezen hiszik el.

A ki XIV. Lajos udvaránál mint testőrtiszt szolgált valaha!

Hasztalan mondta el János neje előtt fiatal éveinek történetét, a mi csak a küzdelmek, komoly tanulmányok, férfias testgyakorlatok, vészterhes utazások szakadatlan krónikája volt, hogy büszkesége, magas vágyai úgy betölték egész lelkét, miként annak gondolatja sem lehetett hiú kedvcsapongások után: a nőt soha se nyugtatá meg egészen. Az ilyen tövis benn törik.

S még azt, hogy e titkot megtudta, megbocsátotta volna a nő: de azt, hogy mások is megtudták, azt nem birta elviselni. Ez eset óta mind a sírig gyötrötte magát és saját gyötrelme által a férjét féltékenységével. Levelei, miket a táborozás alatt férjéhez írt, s annak a válaszai mind tanúskodtak a kínos lelki állapotról. A királyi pár boldogsága meg volt mérgezve.

S aztán voltak, a kik a rágalmat világhírűvé tudták tenni. Megnyerték a franczia királynét magát, hogy írjon leveleket Szobieszkynek Brisacier elismerése végett; eleresztettek a közhír szárnyára egy mende-mondát, hogy Brisacier egy százezer talléros kötelezvényt küldött Szobieszkynek azért, hogy őt, mint természetes fiát, ajánlja a rieux-i herczegségre, s hogy Szobieszky azt elfogadta. Ő! a lengyel király! a korona nélkül is dynasta! Ki milliókat dobott oda saját kincstárából, ha szüksége volt rá a közügynek, vagy köznyomornak, de a ki vesztegetésre soha egy lengyel garast ki nem adott: hogy ez engedje most magát megvesztegetni piszok pénzzel, egy nyomorult kalandor által, kinek soha száz tallér sem volt együtt a zsebében! Elhitték! Hiszen mentül eszeveszettebb a rossz hír, s mentül fényesebb, magasabb az ember, a kiről azt kikiáltják, annál kedvesebben fogadják azt. Párisban chansonetteket irtak e tréfás esetről, s Mária Kazimirának azt is hírül hozták.

A királyné akkor aztán azt mondta, hogy nem kell már a «cordon bleu» se az apjának, se a férjének; legyen a rieux-i herczeg, a kinek tetszik; a jó D’Arquien csak maradjon tovább is duc kis betűvel; ő maga sem utazott el Párisba; hanem otthon maradt a keserűségével.

Talán e lelki harcznak volt befolyása másodszülött gyermekének lelkületére. Az a bátyja elleni gyűlöletet hozta magával a világra, mely gyűlölet végzettessé lett Lengyelországra nézve.

Végre Szobieszky maga is türhetlennek találta a Brisacierrel való boszantást, s a franczia királyhoz fordult e miatt. XIV. Lajos igazságot szolgáltatott neki. Brisacier anyját bezáratta a Bastillebe, a nyomorult kalandor maga megszökött, s hol orosz, hol angol szolgálatban folytatta vakmerő vállalkozásait; utoljára Amerikában veszett el.

Hanem két dolog megmaradt belőle, a mire valakinek szüksége volt: a lengyel királyi párnak megzavart házi boldogsága s a lengyel udvarnak elhidegülése a franczia iránt.

XIV. Lajos sejtette, hogy a lengyel királyi párból legalább az egyik fél fel van ingerülve ellene s ez nagy baj volt ránézve. Vitry, a püspök, csak hivatalos képviselője volt Francziaországnak Varsóban, az igazinak Bethune marquisnak kellett volna lenni, a ki e szolgálatáért gazdagon mért évdíjt húzott. A franczia király gyanakodott Bethunere. Ez is veje volt D’Arquien marquisnak, a ki nem kapta meg a herczegséget. S a feleségek haragja olyan betegség, a mi a férjekre elragad.

Nem volt fölösleges még egy második titkos követet küldeni Varsóba, a ki az első titkos követ eljárására felügyeljen.

Elküldték Varsóba Gravel marquist.

XXXI.

Gravel marquis tökéletes udvaroncz volt, a ki az első tekintetre kitalálta, hol kell hozzá kezdenie a feladatához.

Bethune marquisnő szép asszony volt, – és ezt tudta.

A két D’Arquien ikertestvér mintha teljesen megosztozott volna a Gonzaga-örökségen, a mit eltitkolt anyjuk hagyott rájok: Mária Kazimirának jutott minden büszkeség, nagyravágyás, hűség, szenvedély; Leonorának minden könnyelműség, csapodárság, élvhajhászat a Gonzaga-vérből.

Mária Kazimira egy koronához juttatta férjét, Eleonora is szerzett a jó Bethunenak koronát, de a miről jobb nem beszélni.