Part 20

– Nincsen király. Leköszönt, pap lett, elbujdosott.

– Hát a hadsereg? A poszpolita?

– A hadsereg feloszlott, mert nem kapott zsoldot; a kincstár üres s a poszpolita nem ült fel, mert a diætát szétrobbantotta egy «nye poz wolim».

– Hát mi van még?

– Semmi sincs. Te vagy magad. Te vagy király, hadsereg, Lengyelország.

– Megértettem.

Mondá a hős s azzal megcsókolva szép feleségét, azt mondá neki:

– Te drágám! rögtön kocsira ülsz és utazol Francziaországba. Lajos király majd pártodat fogja. Halljak felőled jó hírt, te felőlem inkább semmit!

Az engedelmes asszonyt hű leventéi kíséretében azonnal útnak indítá. Azt csak nem engedheti, hogy a kozák kezére jusson, s úgy bánjanak vele, mint Konyeczpolszky feleségével.

Aztán sietett megfelelni annak a feladatnak, hogy most ő legyen király, hadsereg és Lengyelország.

Mit talált maga előtt?

Egy rongyos, félmeztelen hadsereget, melynek már kilencz hónap óta nem fizettek zsoldot; mindössze tízezer embert.

Kiosztá közöttök saját kincseit. A mi ingó vagyona volt, mind oda adta a hadseregnek. A zúgolódókat kibékíté; egy hó alatt húszezer főre emelte a hadsereget, s azzal rögtön szemközt ment a betörő ellenséggel. Tizenötezer lovasa volt és ötezer muskétása. Az ellenségnek meg volt kétszázezer harczosa.

S nem vakmerő, mithikus hős kalandra indult ki Szobieszky. Átgondolt terve volt: merész és dicső. A katonai lángésznek egy villáma, mely, amely perczben meggyullad, le is üt; oly merész és nagy terv, minő Nagy Sándor perzsiai hadútja, minő Hannibal italiai hadjárata, minő Hunyadi János belgrádi győzelme, lehetetlen, kimagyarázhatlan, de igaz.

Azt a kis sereget elosztá kétfelé. A nagyobb részét, a tizenötezer lovast, elküldte Wisznovieczkyvel az ellenség hadseregét megkerülni, meghatározva az útját és a találkozás helyét.

Akkor a megmaradt ötezer muskétással és ágyú-telepeivel egyenesen közé veté magát az egész töméntelen ellenséges hadnak.

Egész dandára fellázadt ellene, mikor egyedül látta magát annyi ellenség közepett. Árulást kiáltott a szemébe. De Szobieszkynek emberfölötti hatalom volt adva. Mikor felállt hadserege közepett s csengő hangjának varázsával elmondá előtte vakmerő, de dicsőséges tervét, a lázadó katonák odaborultak lábaihoz, s a nyomai porát csókolva, esküdtek, hogy követni fogják mindenhová, a halálba is!

De Szobieszky olyan helyre vitte őket, a hol a halált ők osztják, nem ők veszik.

A podhaiczei hegyek felé fordulva, odaveté magát a kozák sereg közepébe, s szinlelt futással becsalta azt egy előre kiszemelt szűk hegyi útba s akkor irtóztató pusztítást követett el benne.

Az ellenség csontjain keresztül azután bevonult diadalmasan Podhaicze városába.

Az csak nyilt város, de a hegyi utak a hozzájárást hatalmasan védhetővé teszik.

Jól számított. Az ellenség boszút fog esküdni a kudarczért; minden erejével a kis dandár ellen fordul, mely egy sáncz nélküli város közepébe ékelte magát, hogy azt ott összemorzsolja.

Jól számított. Egyik horda a másik után jött oda Podhaicze alá temetőt keresni magának; kozák és tatár, s a mit keresett, azt megtalálta. Tizenhat napig tartott az ütközet, hol egy nyilt város falai közt egy maroknyi had védte magát tenger sokaság ellen, s az összes ellenhad még nem talált egyebet, mint temetőt magának. Az ötezer lengyel olyan bástya volt, a mit nem lehetett összetörni. Tizenhat napig nem hallott felőlük senki semmi hírt. Tizenhat napig volt általános búcsújárás Lengyelországban, a harangzúgás templomba hítt mindenkit, imádkozni az ellenség közé eltemetett Szobieszkyért és összes hős bajtársaiért. Csak imádkozni érte, segíteni nem sietett a nagy óriás. A hó leesett már, s hóban nem szeretnek a nemes urak hadakozni.

A tizenhatodik nap reggelén már az utolsó töltények járták. De hajnalban kigyulladtak a hegytetőn a várva-várt jeltüzek. Ott közelít Wisznowieczky! kiálta Szobieszky katonáinak, s azzal csatarendbe állítva megtizedelt hadtestét, kirontott vele az ellenségre, melyet hátulról a hegyekről alárohanó Wisznowieczky fogott két tűz közé; a kozák és a tatár, a tizenhat napos ostromban kifáradva, kiéhezve, a szűk völgy-katlanban megszorítva, tökéletes kudarczot vallott; a Kalga szultán és Doroszenko attaman a harcz estéjén békét könyörögve jöttek Szobieszky elé s térden könyörögtek tőle kegyelmet.

A podhaiczei győzelem megszabadítá Lengyelországot, csodamódon s egész Európa viszhangzott a diadal hírétől.

A podhaiczei hősök dandárát diadalkapukkal fogadta minden város, s mikor Szobieszky az országgyűlésbe belépett, az ország egybegyűlt rendei mind egy tömegben felálltak előtte, a mit csak a királynak szoktak megtenni, s a kulmi érsek, a korona kanczellárja, e szókkal üdvözlé őt:

– Te mentéd meg Lengyelországot! S aztán hasonlítá őt Herkuleshez, Achilleshez, Apollóhoz s nevezte őt a «nagyok közt nagynak, a nagyobbaknál nem kisebbnek s a legnagyobbak közt egyenlőnek!»

Szobieszky pedig azt felelé rá, hogy Isten menté meg Lengyelországot, s aztán beszélt igen egyszerű szavakban a diadal legnagyobb részeseiről, a közkatonákról s kérte a rendeket, hogy ebben a nagy lelkesedésben fizessék ki nekik a hátralevő zsoldjukat.

S tán kifizették? Azt nem tették. Mikor fizetésről van szó, akkor mindig «nye poz wolim!»

XXVI.

Királyok változtak, hanem az udvari bolond megmaradt. A csörgő sipka nem esett választás alá. A bohócz állását két hatalom biztosítá: az egyik a saját esze, a másik az osztrák aranyak. A sipkájának a csörgése nem kevésbé tudott mosolyt varázsolni a mogorva arczokra, mint az erszényének csörgése.

A podhaiczei diadal után azt mondá Szobieszkynek a bohócz:

– Hallottad-e már az örömhírt, mely rád vonatkozik?

– Hallottam. A feleségem fiút szült nekem.

– Nem azt. A rendek téged akarnak megkinálni a koronával.

– Gyönyörű, ép, egészséges fiú!

– Te léssz III. János király, ha egyetértesz.

– Nagyatyja nevére Jakabnak keresztelték!

– A «koronák» pártolni fogják jelöltségedet, mondá Wawra.

– Lajos király s az angol királynő tartották őt a keresztvizre, folytatá Szobieszky.

– De hallgass hát rám, mikor én a koronáról beszélek.

– Ne beszélj nekem a koronáról, mikor én a fiamról szólok.

– Hallod? Híveid pártja ma éjjel Jablonovszkynál fog összegyűlni, odajőjj.

– Ma éjjel én a feleségem elé megyek, a ki jön haza Francziaországból s hozza magával a kicsinyemet, mondá Szobieszky, megcsókolva a levelet, melyben Mária Kazimira az édes örömhírt tudatá vele.

A bolond megrázta csörgősüvegét.

– Kár, hogy kettőnk közől az egyik bolond.

Hogy melyik volt az? nehéz volna megmondani. Az-e, ki újszülöttének első mosolygását nem adta oda egy koronáért, s azt a csörgetyűt, a mivel csecsemő fia játszik, többre becsülte annál az arany jogarnál, a mivel a bepólált lengyel királyok játszanak?

Szobieszky elment a felesége elé, őt fele úton elfogadni. S a lengyelek választottak aztán maguknak egy épen nekik való királyt: egy tehetetlen nyomorékot, az ős «Piászt» vérből. Koributh Miskának semmije sem volt királyi, csak a gyomra. Egy ülő helyében meg tudott enni ötszáz narancsot. Megválasztották királynak.

Wawra megmaradt annál is udvari bolondnak.

– Komám, mondá a királynak. Te neked meg kellene házasodnod.

– Minek? szólt Koributh Miska, a király. Én nem vagyok «ember a háznál».

– Van a római császárnak egy huga, Eleonora, vedd el: majd lesz az «ember a háznál!»

– Biz az jó lesz!

Eleonora császári herczegnőnek derék, vitéz jegyese volt már akkor, a lotharingi herczeg Károly; annak visszaküldték a jegygyűrűjét, a herczegnőt szánra tették, mert tél volt az idő; jégtől zajló folyamokon, hómezőkön keresztül, tíz mértföldet vágtatva naponkint, elszállíták Lengyelországba s nagy hirtelen összeeskették a czensztochaui kolostorban a szegény Koributh Miskával, Lengyelország királyával.

Ezzel a franczia befolyás egyszerre ki lett szorítva az osztrák által. A franczia udvaronczok kiszorultak a Viasdova palotából, helyet kellett adni a németeknek s hangzott német szó a franczia helyett.

A lengyeleknél akkor keletkezett az a népdal, a minek a refrainja így hangzik: «Poki szviát szviatem; Polak Nyemczovi nye bedzie bratem». «Elébb lát a világ véget, mint jó barát lesz lengyel s német.»

A lengyel rendek dühösködtek a házasságért s a király miatt hazájukon álltak boszút: hagyták dúlni az ellenséget. Mahomed szultán vezérei óriási haddal áraszták el Lengyelországot.

A nyomorék király aztán megboszulta magát a rendeken azzal, hogy kötött egy csúfos békét a szultánnal, melyben tartománya felét átengedi a portának, s a megmaradt felét adófizetőjévé teszi.

Mahomed e békekötés után küldött Koributhnak egy pompás elefántcsont dobozkát, abban volt a díszkaftány, mely a lengyel királyt vazallhoszpodárrá alázza le.

A diæta felordított dühében s nem akarta elfogadni a kaftányt, s felhívta Szobieszkyt, hogy űzze el trónjáról az áruló királyt.

Szobieszky annál jobbat tudott. Elűzte az ellenséget. A khoczimi ütközetben megsemmisíté az egész tábort, mely Lengyelországot leigázni jött, s visszafoglalt mindent, a mit a nyomorék király elvesztett.

Koributh Miska király pedig még sem viselhette a díszkaftányt, mert azon a napon, melyen Szobieszky negyvenezernyi ellenséget levágott, ő is megtette a magáét; Danczig várostól ezer darab narancsot kapott ajándékba, s azt egy nap alatt mind megette. Másnap meghalt. Elmondhatni róla, hogy a csatatéren halt meg.

XXVII.

Most már csakugyan ő rajta volt a sor: a mythosi hősön, kiről meg van írva, hogy sasszárnyakon repült az ellenség elé s teknöncz-lábakon közeledett a trónhoz.

A trónnak kellett eléje menni, hogy hamarább összetalálkozzanak.

Mikor a nyomorék Koributh ledűlt a királyi székből, lehetett-e egyébre gondolni, mint hogy helyébe a nemzet ünnepelt hősét ültessék?

Lehetett bizony! A megüresült trónnak akadtak vevői!

A hová a német gyökeret vert, az ott megörökül. Az özvegy királynénak s vele együtt a trónnak kérői akadtak. Az egyik volt a hajdani vőlegénye: Lotharingi Károly, a másik bajor Fülöp. S egyik sem jött üres kézzel. Károly kilencz havi zsold kifizetését igérte a hadseregnek, két új vár építését, ötezernyi hadnak saját költségén tartását s örök szerelmet a királynénak. Fülöp megduplázott mindent, kivéve az örök szerelmet.

Két német párt küzdött egyszerre a lengyel trónért, s mind a kettő nem sajnálta a pénzt, a mit a nemes urak mindenkor szivesen fogadnak.

A nagy választási országgyűlés Európa közfigyelme alatt ment végbe Varsóban. Országgyűlés, a minőhöz hasonlót azon század nem látott.

A megyék annyi követet küldtek, a hányat nekik tetszett, ha két jelölt lépett fel a követi megbizásért, nem vesztek rajta össze, megválasztották mind a kettőt, ha három versenyzett, mind a hármat. A hány jelölt pártot tudott magának csinálni, mind bekerült az országgyűlésbe.

És a követeken kívül joga volt a «Kolo»-a megjelenni minden nemesnek. A választási napon százezer lovas nemes volt együtt a Vola mezőn, az országgyűlés épületét körülfogva s a százezernek mind joga volt koronát adni, vagy megtagadni, joga volt azt követelni és elfogadni.

A Kolóban összegyűlt ezer követ között egyetlen egynek a «nye poz wolim» szava elég volt megsemmisíteni az ajánlott jelöltségét, s ha a «szopa» és a «Kolo» megegyezett egy jelöltben, a százezer közül odakünn egyetlen egy hang «nye poz wolim» elég volt arra, hogy ne legyen belőle király.

Itt pedig már volt két jelölt, s mindegyiknek nagy pártja volt. S mindegyiknek a pártja jól meg volt vesztegetve.

Hiszen ily tömérdek hadat heteken át együtt tartani, etetni, itatni, ahhoz egy hadjárat költsége kell. S az előtanácskozás maga huszonkilencz napig tartott. És az alatt folyvást érkeztek újabb csapatok, a lengyel tartományok legtávolabb palatinátusaiból, sztarosztáikkal, élükön a pompázó főnemesek, kísérve czifra fegyverzetű német, oláh, kozák, tatár cseléd-néptől, soknak magyar hajdui is voltak; előttük vitték a szalagoktól repkedő boncsukot, a hetmani jelvényt, a buzogányos bulevát aranyból, ezüstből. A lovak maguk, akkori divat szerint, megfestve tarkára, egyik párducznak, másik tigrisnek, sörényük, farkuk biborpirosra, égszínkékre; a lovagok öltözete, fegyverzete ragyog a drága kövektől. Mikor együtt vannak, tengere az a drága prémnek, beszórva boglárokkal, miben mint hajók vitorlái repkednek a szélnek eresztett zászlók ezerével.

A harminczadik napon megérkezett maga a főmarschall, Szobieszky János. Őt is kísérte a pompa; különb, mint a többié. Száz lobogót hoztak utána, a mit az ellenségtől foglalt el. Testőrségét kétszáz janicsár képezte. Ilyen másnak nem volt. Ezek voltak azok a janicsárok, kiket Khoczimnél a leghősibb védelem után foglyul ejtett, nyomban megkegyelmezett, s a kik attól a percztől fanatikus hívei lettek, s legvitézebb testőrei; a meghódított ellenfél is imádta őt.

Az összegyűlt lengyel nemesség valóságos két táborra volt oszolva, mind a két fél a maga jelöltjeért kardot húzni kész. Nem királyválasztás szavazat szerint, hanem ütközet készült itt, a hol előbb megmártogatják honfivérben a koronát, úgy teszik a fejére annak, a kié a csatatér marad.

A legdühösebb lárma benn az országgyűlésben folyt. Mind a két párt rajongott a maga jelöltjeért, az idegenért, a kit soha sem látott. Nagy volt a lelkesedés! felvették az árát.

Ekkor lépett be a Kolo-ba Szobieszky. Mikor már a püspökök, a nagyhatalmak követei rekedtté kiabálták magukat. Megjelenése elcsendesíté a zajt, s egyenesen a szószékre lépett.

Hangja, ha akarta, a népviharon is uralkodott, most a csendben az is csendes volt és nyugodt.

Csak igazságokat mondott: felmutatá mind a két jelöltet egymás mellett, a lotharingit és a bajort, s kimondá mind a kettőről, hogy egyik sem való a lengyel trónra. Tegyenek le mind a kettőről a pártok, s válaszszanak egy harmadikat, egy hőst, egy igazán királynak való férfit.

Mindenki feszült figyelemmel várta, mit fog mondani. Lesz-e bátorsága így szólni: «magam vagyok az! én leszek királytok!»

Szobieszky meglepte mindannyit. Kimondá a nevet.

«E férfi a nagy Condé herczeg.»

E szóval szét volt robbantva egyszerre mind a két párt. Mind a kettőben nagy száma volt a franczia szövetség hiveinek, s azok innen is, túl is, tapsolni kezdtek a kimondott névnek s a harmadik jelölt miatt felbomlottak a zárt sorok, megsemmisült mind a két párt, s csak egy kiáltás hangzott: «éljen Condé!»

De Szobieszky ellenfelei, a hírére féltékeny, nagyságára irigy Paz grófok, addig tudták halasztani a tanácskozást, míg beesteledett, s naplement után nem szabad királyt választani.

Egy éjszaka pedig hosszú idő; reggelig a két német párt jezsuitái tele harangozták a nemesi tábort Condé herczeg eretnekségével, hogy nem hisz Istent, hogy pénteken húst eszik, hogy nem gyónik soha! hajnalra már egész tömeg volt, mely a Vola mezőn azt kiáltotta a nevére: «nye poz wolim!»

Nem volt hátra más, mint az ütközet! Kardra bízni a döntést: ki legyen a lengyel király?

Már épen azon a ponton állt az országgyűlés, hogy minden ember kardot rántson s azzal adjon jelt a Vola mezőn dandárokra felosztott nemességnek az összecsapásra, a midőn a krakkói érsek felállva helyéről, jelt ad az egy sorban ülő főpapoknak s azok egyszerre rákezdik énekelni a «veni Sancte Spiritus»-t.

A szent zsolozsmára egyszerre elhallgat az ádáz zaj. A tiszteletre méltó prælatusi kar az égi szent lelket hívta alá, az emberek térdre borultak.

S a meghívott leszállt!

A mint a zsolozsma után csend lett, felállt a helyéről Jablonovszky Szaniszló, kis Russia palatinusa s azt mondta: «béküljünk ki lengyelek! ne vesszünk össze a németen és franczián, válasszunk királynak egy lengyelt!»

E pillanatban egy vékony selyemzsinór, mely a török, tatár, kozák, svéd háborúk diadaljelvényeiül elhozott zászlókat az elnöki szék mögött egy csomóba fűzve tartá, elszakadt, (vagy tán elvágatott) s arra mind a száz lobogó egyszerre előre omlott, mint egy dicskör terjengve szét az elnöki trónmennyezet körül.

E zászlókat Szobieszky foglalta el mind. Hisz azt tudta mindenki.

Egyetlen rivallás tölté meg a Kolót.

«Éljen Szobieszky János! Éljen a király!»

Fredro Miksa kiugrik az erkélyre s kikiáltja e nevet a százezernyi sokaságnak. És arra azután nem hangzik egyéb szó, mint Szobieszky neve. A kik Károly, a kik Fülöp hívei voltak, letépték a jelölt tollait süvegeik mellől s nem gondoltak többé harczra, ütközetre: ebben a névben megtalálták a talizmánt, melyen kibéküljenek; dandárról-dandárra, egyik palatinatusról a másikra terjed az üdvkiáltás, s az ellen-főurak, a Pazok azt látják, hogy híveik ott hagyják a lotharingiai zászlót, s a Kolóhoz tódulnak, szavazataikkal megelőzni a többieket. Minden zászló meghajol előtte. A nép örömtől ittasul, az egész város megzendül az üdvriadaltól, Szobieszky ki van kiáltva királynak.

Ekkor megkondul az estharang. A diætát folytatni nem szabad. A királyválasztás második napja is eredménytelen marad. Estharangszó után tiltva van a szavazás.

És ismét következik Varsóra egy izgalmas éj. Nem száll le álom e városra ma. Az utczákon lovas csapatok nyargalnak, hintók vágtatnak végig, fáklyásoktól kísérve, minden palota ki van világítva. A királyjelöltek pártjai, a Szobieszky-család ellenségei mindent megkísértenek, hogy a holnap reggeli választást meghiusítsák. Egy «nye poz wolim» elég.

Elég. De annak ott kell hangzani a maga helyén.

S az egyesült nép: oroszlán, a kinek a torkába kell dugni fejét az ellenmondónak, s bizony leharapja!

A Koló minden bejáratát, lépcsőit, gádorát elfoglalták a jó hazafiak, a kik ismerik a maguk embereit, s a kiről azt tudják, hogy Szobieszky ellensége, azt nem eresztik be a gyülésterembe.

A szavazásban meggátolni a lengyel nemest semmi hatalomnak sem szabad; hanem a fejét kettéhasítani a szavazás előtt a legközelebbi szomszédjának, szabad.

A Kolóba csak azok gyűlhettek össze, a kik a Szobieszky megválasztását akarták. Maguk a Pazok, a litvániai hetmanok, kinn rekedtek.

Paz Mihály, kit eltaszigáltak az ajtótól, pisztolyait ragadta elő, s belőtt a Kolóba velök, úgy kiáltá el tiltakozását; golyói ott fütyöltek el az elnöklő alkirály fülei mellett. Odabenn nem törődtek a kinn rekedt szidalmaival és golyóival; folytatták az értekezést. Egy ellenmondó hang sem jutott be.

De hátha mégis!

Emlékezünk még tán a szomorú alakra, ki János Kazimir alatt szétrobbantotta az országgyülést a «nye poz wolim» szóval, s azóta elhagyott magányában ült egyedül, számkivetve minden emberi társaságból. Az utolsó lény is magára hagyta már: az elüzött asszony, kit meg akart boszulni. Az megbocsátott már az ellene vétőknek, s visszatért eltiprói lábait csókolni; de a boszú, ez megmaradt neki, az elátkozottnak.

Senki sem emlékezett már arczára, feljöhetett bátran Varsóba. Senki sem látott a szívébe, mit rejtegetett benne?

Ez az ember, Sziczinszky, elszánta rá magát, hogy ő szétrobbantja az országgyülést, s meghiusítja Szobieszky megválasztását egy maga.

Furfangosan kigondolt terv volt. – A Kolónak elnöki tribünje mögött volt egy roppant nagy kályha, a mit olyankor, ha télen volt az országgyűlés, fűteni szoktak. Sziczinszky éjjel fölmászott a Koló tetejére s onnan a kürtőn át leereszkedett abba a magas kemenczébe s várt, míg az elnök fölteszi a kérdést:

– Akarjátok-e Szobieszkyt királytoknak?

A második felhivásnál felemelte Sziczinszky a kályha tetejét, s kidugva rajta a fejét, bekiáltott a terembe éles, rikácsoló hangon:

– Nye poz…

De a harmadik szót már csak a másvilágon ejthette ki, mert ott állt a kályha párkányára felkapaszkodva Matheiszky Máté, s az hirtelen egy bárdcsapással úgy ütötte le az ellenmondó kidugott fejet, hogy az odagurúlt az elnök lábaihoz.

Az elnök a lába alá esett fő felett a napirendre tért át.

Harmadszor is föltette a kérdést:

– Akarjátok-e Szobieszky Jánost királytoknak?

Az egész országgyülés harsogtatá: «akarjuk!»

De mikor minden elcsendesült, egy kiváló, csengő, határozott hang elkiáltá:

– Nye poz wolim! Én nem akarom!

A ki e szót kimondá, az maga volt Szobieszky János.

Mindenki bámulva tekinte rá, míg ő helyéről fölkelve szólt:

– Nem akarom, hogy királylyá legyen választva valaki az országban, a míg törvényeink meg vannak sértve, a míg egyetlen egy nemes akadályozva van e gyülésben megjelenhetni; a míg e nemzet szabadságán a legkisebb csorba van ejtve. Nem akarom!

E varázshatású szavakra a bejáratokat elzáró tömegek félrevonultak s belépett a Kolóba a két Paz hetman, a Szobieszky-család ősellenségei, a hősnek elkeseredett irigyei, versenytársai, Leonora bérenczei, a lotharingiai herczeg pártfőnökei.

Odamentek Szobieszky elé.

Paz Mihály így szólt hozzá:

– Te ma legyőzted magad, s ezzel legyőztél minket. Elutasítottad a koronát, s ezzel megtetted magadat királynak. Alávetetted magad törvényeinknek s ezzel fölemelted magadat vállainkra. Kimondtad e szót: «nye poz wolim!» s ezzel lehetetlenné tetted másnak, hogy azt kimondja. Neked, mint jelöltnek, nincs szavazatod. Királyunk lettél!

S a felrivalló ordítás százezer ajakról hirdeté, hogy Lengyelországnak olyan királya van, a kit mindenki szeret, III. János.

Szobieszky még követelte a személy szerinti szavazást is. Végbe ment az is, dandáronkint. És százezernyi szavazat között egy sem volt «nye poz wolim».

XXVIII.

Még egy kisértet várt a megválasztott királyra.

Az özvegy királyné, Leonora hívei odamentek hozzá s azt mondták neki:

– Lásd, most erős lánczokkal köthetnéd magadhoz a szent római birodalmat. Válj el a feleségedtől: csak egy franczia marquis leánya az, s vedd nőül Eleonorát, a római császár húgát.

– Fiamnak anyját taszítsam el magamtól? – Szólt Szobieszky. – Akkor tartsátok meg a koronátokat.

S elutasított egy császár-leányt, hogy felemelje a trónra D’Arquien Mária Kazimirát, a kit szíve szerint szeretett.

XXIX.

Tehát Szobieszky János király volt már, és D’Arquien Mária-Kazimira királyné. De még nem voltak megkoronázva. S a koronázási ünnepély nagy pompa volt Lengyelországban.

Hanem III. János azt mondta az ország nagyjainak, hogy: «hagyjuk most azt a pompát, ráérünk még arra; most nekem elébb való dolgom a törököt meg a tatárt kiverni az országból. Az ellenség Lemberget ostromolja már. Én odasietek. Azok majd rám ismernek korona nélkül is».

Csak az volt a kérdés, hogy a mi költséget az országgyülés a koronázási ünnepélyre megszavazott, ugyanazt engedje a királynak a hadsereg ellátására, s az ország megszabadítására fordítani. Ki mondhatott volna ellent?

Egy ember még is akadt, a ki ellentmondott. Nem jegyezzük fel, hogy hítták. Minek a Herostrateseket emlegetni? Neki inkább kellett koronázási parádé, mint Lemberg felszabadítása. A «nye poz wolim!» elkiáltása után szerencsésen kiugorván az utczára, a többi követek utána szaladtak, elérték. Ott már haszontalanság lett volna őt agyonütni, mert a szavát ott hagyta az országgyülésben; hanem elkezdtek vele alkudozni, hogy jőjjön vissza a Kolóba, s ott vonja vissza a liberum vetoját; adnak neki ezer aranyat. Utoljára felverték az ajánlatot húszezer aranyra. A nemes úr rongyos volt, kardja, sarkantyúja rozsdás; hanem azért attól, a mit egyszer kimondott, el nem állt húszezer aranyért sem, egész Varsó városáért sem.

A diæta szét lett robbantva.

Ekkor aztán Szobieszky János a saját királyi hatalmánál fogva kezdett el hadsereget gyűjteni, testőrség czíme alatt, s vaskézzel hajtott be minden adót és tartozást, hogy pénze legyen a hadviseléshez.

Lett azért nagy zúgolódás.

A bécsi udvar szította a tüzet, nem birva elfelejteni Eleonora királyasszony megszégyenülését, Wawra keze dolgozott az összeesküvők között.

Szobieszky régi családi ellenségei ligát kötöttek s abba sok régi hű barátja is be lett vonva. A tiszta vérű nemes urak, kiknek a nyaka semmi jármot nem akart eltűrni; kik előtt a nemzeti hősnek babérkoronáit eltakarta a fejedelmi süveg, mihelyt azt valósággal viselni akarta a király. Még Wisznovieczky is beállt a ligába.

Az összeesküvők gyülésén a büszke Paz Gáspár felsorolá János királynak rettentő bűneit: hogy az ősi szabadságot tiporja el, és zsarnoki kézzel markol a nemzet szentséges jogai közé.