Part 19

Ez a hír hazahivta őket. Nem kerültek a hosszú, de biztos tengeri útra, hanem lóra ültek, – merre legegyenesebb az út Sztambulból hazáig – Thráczián, Bulgárián keresztül, át a Dunán Oláhországba, azon keresztül a podoliai határig, egy napot sem pihenve s megrövidítve az éjt.

És végtűl végig a hosszú úton, a mi szemközt jött rájok, az elfogott lengyel honfitársaik tömege volt, kiket, mint a csorda barmot, hajtottak rabságra, vásárra, tatárok, oláhok, kozákok. Egy hosszú processió, több, mint kétszázezer ember, rabkötélre füzve; a papok, apáczák egymáshoz kötözve, s az embernyáj félmezítelen és korbácsütéstől vérző tagokkal; megannyi nemes alak!

A két Szobieszky elkeseredett dühvel állta útját e gyászmenetnek. Csekély csapat volt kiséretük; de az első csata után megszaporodott az. A foglyokról letépték a rablánczokat, s a levágott kisérők fegyvereit adták kezeikbe, s aztán mint a hógomoly nőtt egyre az úti kíséret. A két hősfiú hazatértében felgombolyítá a rabságra vitt lengyel tábort, s hadsereget gyűjtött az ellenség földén, s ezzel a felszabadított rabokból összetákolt haddal, melynek fegyvere az elkeseredés, taktikája a halál megvetése, rohanta meg az ellenségek leghatalmasabbikát, a svéd királyt Zamojszcze ostroma alatt és legyőzte azt. Legyőzte ugyanazzal a haddal a legvitézebb svéd sereget, mely mint a polyva porlott szét az ellenségek legmegvetettebbike, a kozák paraszthad előtt!

Ez volt Szobieszky János első diadala.

Tudta jól, hogy az egyetlen helyen, mely még Lengyelországból meg nem hódolt az ellenségnek, ott kell találnia azt a nőt, a ki a Szobieszkyek anyja! Nem volt több húsz évesnél. Az anyai csók jutalmáért vágyott.

XXI.

A földre tiport óriás testébe visszatért a lélek. Ez a húsz éves ifjú volt az ő lelke, nemtője, sorsa.

Szobieszky János nem maradt Zamojszcze várában. Nagy munkája volt, sietett. Megverte az ellent, megcsókolta az anyját; a harmadik volt feltámasztani hazáját.

Mint az itéletnapi arkangyal kiáltó szava a halottakhoz: «keljetek fel!» úgy hangzott végig az országon ébresztő hívása. A hadseregek a földből támadtak elő.

Ha a lengyel alkotmány szerint joga volt egy embernek azzal a szóval, hogy «nye poz wolim» szétrobbantani az egész országgyülést, megtagadni adót és hadsereg-állítást a kormánytól; de viszont az egyes kerületeknek megint szabadságuk volt az országgyülés rendelete ellen konfederálni, s a szövetséges gyülésben venni fel, a mit az országgyülés elejtett. Egyetlen egy kerület is protestálhatott az országgyülés ellen, s joga volt mást határozni, mint az országgyülés. Ezuttal a konfederáczió mentette meg Lengyelországot.

Szobieszky sietett visszahívni az országba a királyt és királynét, s azután megindult első diadaltól lelkesült hadserege élén, a királypárt oltalmazva, Varsó felé.

Közeledtének híre is győzelem volt már. A lengyel főurak, a papok és nemesek, kik a svéd hódítónak olyan könnyen esküdtek hűséget, olyan könnyen el is feledték az esküt, s tömegestől szöktek el Varsóból, megtértek bűnbánattal saját királyukhoz.

Minden lépésnél nőtt az óriás, s Varsó alatt már egyenlő magasan hordta fejét az eddigi győztessel.

Károly Gusztávot az utolsó lengyel főnemes is elhagyta. Ez volt Radziejowszky maga. A háború okozója. A ki hazájába behívta az ellenséget. Ő is visszatért a királyhoz. – Kezeire, lábára, nyakára lánczokat veretett, úgy ment a király elé, bűnbánón, vezekelve, meghunyászkodva.

– Itt vagyok. Büntess meg. Én már elítéltem magamat; ítélj el te is. Inkább te nálad a rostély mögött, mint az idegennél.

(Károly Gusztáv kanczellárrá tette a honárúlót: s a rostély börtönt is jelent.)

Olyan jól megtudta magát gyűlöltetni a hódító rövid hatalma alatt, hogy a lengyel királyhoz, ki népének nemcsak földéről, de szívéből is ki volt űzve, visszatéríté az országát. Kénytelen volt odahagyni Varsót.

János Kazimir és Luiza Mária a nép üdvrivallása mellett tértek vissza fővárosukba, honnan az ellen sietve elvonult.

És Luiza királyné ismét karjába szoríthatá itt a másodszor is özvegy asszonyt, ki az alatt a rövid idő alatt, hogy egymástól távol voltak, egy egész csodákkal és rémekkel teljes korszakot élt keresztül. Lelkületök között oly végtelen nagy lett a különbség. A királyné folyvást futásban, egy remegő férj kezétől vonatva, kinek nincs sehol megmaradása, folyvást imádkozva, kétségbeesve, oltalomért rimánkodva, a távoli ágyúdördűléstől tovább futva; az özvegy ifjú hölgy pedig megszokva az éjt, napot egygyétevő harczi lármát, a véres arczokat, a nők lángoló honszerelmétől átgyullasztva, a hős férfiak mesés erényeiben megdicsőülve, emlékében egy nagy hős gyásza, reményeiben egy még nagyobb hős aureolája: – egymástól mi távol szakadtak ők!

Hanem Bethunné Leonora, a másik, az hű képmása maradt a királynénak: az vele futott, félt, imádkozott, olyan volt, mint ő.

A két Szobieszky diadala végig hangzott egész Európán. Rokonszenvező királyok küldték üdvözleteiket a visszahelyezett királynak; a pápa ajándékozott egy ezüst sisakot, tetején arany koronával János Kazimirnak, Luiza Máriának pedig adományozta a husvét ünnepén megszentelt «arany rózsát», a legmagasabb kitüntetést.

A két Szobieszkyvel egyszerre két Isten jött segítségére Lengyelországnak. Még Allah is melléje állt.

Sztambulban mulatásuk alatt Szobieszky Márk, az idősebb testvér, mély barátságot kötött az új nagyvezérrel, Küprili Mehemeddel. A két testvér közül az öcsnek jutott a lángész, a bátyának a megfontoló bölcseség. Márk bölcs szava ép olyan nagy diadalt szerzett Lengyelországnak, mint János fegyvere. A török nagyvezér megfordítá a tatár vazall fegyverének élét, s mely eddig a lengyelt törte, az ő parancsára annak védelmében csorbult. Izla Ghirai khán előbb szétverte a kozákokat, aztán elfogta Rákóczy György hadseregét, s mire a svéd új erővel visszatért Varsó alá a brandenburgi szövetségessel, már akkor a föltámadt lengyel tetszhalott mellett egy arczvonalba sorakozva találta Izla khán seregét.

S ez a diadal a másik Szobieszky, Márk bátya műve volt.

XXII.

A lengyel főváros, Varsó, a Visztula balpartján fekszik, átellenében Prága, a külváros. A két hadsereg ott adott egymásnak találkozást a jobbparti mezőnyön, Prága előtt.

A ki csak férfi névre érdemes volt Varsóban, az mind ment az ütközetbe. Ez nem szólásmód. Valóban úgy volt. Három napig tartott a harcz, megújulva minden reggel; s a lengyel asszonyok kiűzték házaikból a férfit, a ki magától menni nem akart; új meg új csapatok érkeztek a csatatérre; már az őszszakállú véneket, már a tizenkét éves gyermekeket is csapatokra oszták, felfegyverezték s oda küldték a vérmezőre. Menni kellett a rokkantaknak, a fellábbadt betegeknek is s a papok, püspökök ott száguldoztak a csapatok élén; egyik kezükben a kereszttel, a másikban a karddal, míg a nők a hidfőket foglalták el, s a gyáva megfutamodót visszakergették az ütközetbe.

A királyné és Mária Kazimira a balparti halmokról nézték e rettenetes dráma lefolyását. Ott volt körülöttök Lengyelország nemes hölgyeinek színe, virága: valamennyi közt legkitünőbb alak a két Szobieszky anyja, Theophila.

A lengyel hősök ott remekeltek, feleségeik, anyáik, nővéreik, szerelmeseik szemeláttára buzdítva a túlpartról áthangzó üdvkiáltástól, új dühös rohamra elkeserítve a szélhordta átokrivallás mennyei kardalától. Minő harczjáték volt az! Az egyik parton egy nemzetnek valamennyi hős férfia, a másikon valamennyi honszerető leánya s a hogy nem mozdul el helyéből a harczoló férfi három nap és három éjjel, úgy tanyáz elszéledetlen a hölgysereg, helyét el nem hagyva, dolgát meg nem únva a szabadban. Jöhet zápor, szél, zivatar, égetheti a forró nap arczaikat, nem mozdulnak el helyeikből, nem jut eszükbe éhség, szomj, félelem; nem alélnak el, nem jön szemeikre álom. Csak a sebesültek ápolására gondolnak s a harcz kimenetelét lesik reménykedve.

Ott ül a királyné is egy dombon; egy fordított dob a trónja. Az égető napszurás ellen nappal, a hideg szelek ellen éjjel, egy vállára vetett darócz szűr védi.

S aztán mutogatják egymásnak: az ott az én hősöm! az a tiéd! Megismerik őket zászlóikról, fegyverzetükről. S mikor egynek a hőse lefordul lováról, nem szabad sírásnak hangzani! Vissza kell fojtani a könyeket a szívbe.

A harmadik nap is leszállt már s az ütközet még nem volt befejezve. A tatár lovasság egyszer már keresztül törte a svéd sereg derekát, s egész a király testőrseregéig hatolt. Izla khán dárdája Károly Gusztáv mellvértjén hajlott el; de elhajlott. A testőrcsapat állt, mint az érczfal, s estefelé a lengyel sereg balszárnya össze volt törve.

A túlpartról látták az asszonyok, hogy dől meg egy dandár a másik után: a svéd had egyre előre nyomul.

Ekkor hangzott fel az első jajkiáltás ajkaikról.

És ez oly rettenetes hang volt, hogy megrendíté a harczolókat. Az éj sötétje nem volt elég hatalmas szétválasztani a küzdő feleket; a lengyel nők jajszava nem hagyott pihenést a harcznak. A vezérek kazalokat gyújtottak fel a mezőn, a zászlótartók fáklyákat vettek kezeikbe lobogó helyett, hogy a harczolók láthassák egymást, s mikor a felhős ég koromsötét éjszakát borított a földre, ott lehetett látni e rémes bolygófényeit a temetőnek, a mint előre-hátra száguldoztak, egymást üldözték, keresték, összecsaptak, kialudtak, újra kigyuladtak.

A fáklya fényénél messzire kitünt a király alakja. Aranykoronás ezüst sisakjáról messziről rá lehetett ismerni.

Egyszer aztán az ezüst sisak eltünt. Nem esett el a király: csak csukláját rántotta sisakja fölé; s aztán futott. Feladta a csatát.

A néző asszony-tábor hogy elhallgatott egyszerre! Ebben a némaságban volt a legnagyobb fájdalom.

A királyné láztól reszketve rogyott a földre. Vége mindennek.

A svéd fáklyák előre nyomultak a balpart mentében.

Most egy új dandár állítá meg őket; a fáklyáktól körüllángolt körben egy ifjú lovag vágtatott, arany harczbárdját magasra emelve.

– Az ott Szobieszky János!

– Az én fiam! Kiáltá Theophila. Imára, nők. Le térdeinkre! Kiáltsunk Istenhez!

– Nem, nem imádkozunk most, kiálta egy másik asszonyi hang. Nem olvasó kell ide, hanem tüzérkanócz! Ágyukat ide! Hozzatok ágyúkat!

E szózatot Mária Kazimira hangoztatá.

S pillanatok mulva ott voltak az ágyúk: az asszonyok maguk töltötték, irányozták, lobbantották el azokat, oda tüzelve a folyón keresztül az ellenség közé, a hol legsűrűbb a tömeg.

Luiza királyné láztól reszketve bámulá azt a fekete ruhás gyermeket: az ő kis kedvenczét, Mária Kazimirát, a mint özvegyi fekete ruhájában ott parancsnokolt az ágyúüteg közepett, maga irányzá, maga vezénylé a lövésre a halálszóró ércz-csatakígyókat, utat seperve a lángfény közepett harczoló hős számára, a vértezett embertömegek között, a kik omlottak előtte, mint a kaszált rend.

Szobieszkynek egy asszony segített harczolni; egy asszony, a ki imádja őt és hazáját; a varsói hármas nagy nap utolsó éjszakáján.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Győzött-e e döntő ütközetben a svéd? azt nem mondhatja meg senki. Csodák történtek; égi, földi tünemények.

Még egy hatalmas nagy haderő állt Lengyelország határán: Alexis orosz czár hadserege.

A svéd király őt is felhívta Lengyelországon megosztozni.

S az orosz azt mondta rá: osztozni bizony jó!

Csak az a kérdés, hogy kinek a köntösén megosztozni, a lengyelén-e, vagy a tieden?

Az orosz czárnak több szüksége volt a keleti tengerpart tartományaira, mint egy darab, megszelídíthetlen lengyel nép lakta sivatagra.

Az éhes farkas azon tanakodott magában, hogy a két dulakodó bika közül melyiket vágja le?

Istenitéletre bízta a dolgot.

Alexis előhozatta az ukraniai pusztának két legszilajabb bikáját; tüzes billogvassal az egyikre rásütteté Lengyelország czímerét, a másikra Svédországét, s aztán országnagyjai és vezérei szeme láttára egymásra bocsátá a két dühödt vadat a sorompok között.

Ez döntse el: a svéd bukik-e el, vagy a lengyel?

A lengyelország czímerét viselő vad törte le a másikat.

Ez volt az oraculum.

A sors úgy rendelé, hogy Alexis czár ne Lengyelországot rohanja meg, hanem a jó barátot, a svédet. Osztozni a szövetségessel jó: de belőle még jobb.

Károly Gusztáv, a míg Lengyelországot leigázni járt, egyszer csak azt vette észre, hogy a háta megett a szövetségese elfoglalja az ő legszebb tartományait: Liefland, Kurland, Finnland egy kardcsapás nélkül odavesz. Akkor aztán hanyatthomlok futott haza Lengyelországból, a saját birodalmát védelmezni a szövetséges társ ellen.

Ahogy elmulasztja a háromhetes zivatart egy holdmegújulás: úgy tűnt el Lengyelország földéről minden ellenség. Még havak előtt nem volt több szabad lengyel föld, mint a mit Zamojszcze vára ágyui tisztára sepertek, s ma már nem volt ellenség a haza földén.

S mind ez két Isten csodája, és a két Szobieszky hőstette volt.

Nem sokáig voltak ketten.

Szobieszky Márk a szlobodiszai ütközetben elesett. Kár ifjú hősvéreért; de még nagyobb kár bölcs eszéért, mert vele együtt húnyt el a töröklengyel szövetség. Most azután már csak egy Isten és egy hős maradt, Lengyelország számára csodákat elkövetni.

Hát nem elég az?

XXIII.

A királyné haldoklott.

Testi és lelki szenvedések megtörték életerejét. Elvégezte, a mire küldve volt és semmi tenni valója sem volt már a földön. Kifáradt a küzdelemben annyi külellenséggel, egy magában meghasonlott nemzettel, s egy minden nagyra képtelen királylyal: – a sorssal magával.

A Visztula partján sétálva egy napon, miután hasztalan vitatkozott visszavonó országnagyjaival, e keserű szókra fakadt: «ergo moriendum!» (No hát haljunk meg!)

Ez volt az ifjú deli Cinq Mars lovag utolsó szava, mikor a vérpadra lépett. Gonzaga Luiza Mária «ezt» ismételte.

Érezte, hogy meg fog halni; hogy meg kell halnia.

A franczia udvari orvos, a királyi csillagász s az irgalmas szűzek minden betegápolói nem birtak halálos baján segíteni. Mi baja volt? Az «élet!» Ebből kellett kigyógyulnia.

«Ergo moriendum!»

A halál sejtelmeivel szívében, a királyné odahivatta két kedvenczét, Leonorát és Mária Kazimirát. Két gyűrűt vont le ujjáról. Az egyik egyszerű csontgyűrű volt, a másik aranykarika.

– Ez a Gonzaga-gyűrű, mondá a haldokló, Leonora kezét megfogva; ami úgy fénylik rajta: nagyanyámnak egy szál körültekert haja. Ez a gyűrű talizmán: boldogság, szerelem, hódító varázs lakik benne. Ezt neked adom Leonora. Azután Mária Kazimira kezét vonta magához, s az arany karikát annak az ujjára húzta. Ez is talizmán: a Gonzaga herczegnők jegygyűrűje volt mindig: ezzel a gyűrűvel jár a hatalom.

S mikor odavonta magához Mária Kazimira fejét s megcsokolá homlokát, ezt sugá neki:

– Ez a homlok koronát fog viselni. A királyné meghal, s utána te jösz.

Pedig még akkor élt a király is.

Hogy kinek adta Leonora a Gonzaga-gyűrűt? nem tudjuk még; hogy Bethune marquisnak nem, annyi bizonyos. Mária Kazimira az arany karikát Szobieszky jegygyűrűjével cserélte ki. A varsói napok jegyezték el őket, s soha egymáshoz illőbb pár nem találkozott egymással a földön.

A királyné ajtajában ott várt már a vőlegény küldötte, Matheinszky Máté, a mátkakoszorúval, a mi rozmarinból volt fonva.

A királyné maga tette fel a koszorút Mária Kazimira fejére, megküldve a vőlegénynek a szokásos mátka-tálat.

A lakodalom napján, ősi szokás szerint, még hajnalban, napfölkelte előtt, mikor még minden sötét volt, fáklyavivők seregétől környezve jött el a vőlegény menyasszonyáért, kisérve pompában ragyogó daliái, huszárjai csapatjától, ő maga gyémántoktól tündöklő vőlegényi köntösben, paripájának zablája, patkója vert arany, csótárja, nyerge igazgyöngy és smaragd-kövektől fénylő; a királyi palota előtt fogadta a főkanczellár maga a nászmenetet. A királyné volt az örömanya; ő vezeté kézenfogva Mária Kazimirát az oltárhoz; s a pápai nuntius, Odescalchi, adta az ifjú párra az áldást. (Rövid időn az eskető áldozárból pápa lett, az egybeadott vőlegényből, menyasszonyból királyi pár, s az örömanyából – halott.)

Egész serege a poetáknak várta a templomajtóban az ifjú párt, verseit egyszerre valamennyi igyekezve össze-vissza szavalni előttök. Délutáni négy óráig nem szakadt vége a lengyel és latin epithalamium-szavalásnak. A lakoma a királyi palotában kezdődött meg, s ennek minden terme a meghívott vendégekkel volt tele, kik a vőfély Matheinszky Máté hívására egyenkint az új pár elé léptek, s menyegzői ajándékaikat odarakták eléjök egy márvány asztalra, hogy az, ha márványból nincs, leszakad a kincsek terhe alatt. Arra elkezdődött a lakoma; hordó számra folyt a tokaji bor, s mellé a lelkesült áldomások; éjfélután félrevitték az asztalokat, bevonták veres bársony szőnyeggel a termek padlatait s kezdődött a táncz.

S a reggel nem új napot hozott, csak a tegnap folytatását; lakoma, zene és táncz, dicsbeszéd és áldomás váltogatták egymást.

S még a harmadik nap is csak folytatása volt a menyegzőnek, a násznép a vőlegény házához kisérte a menyasszonyt, s ott még nagyobb volt a pompa, mint a királynál. Az étkező asztalok arany csipkés abroszokkal megterítve, tányérok, billikomok ezüstből, velenczei kristály és porczellán a hölgyek számára; a drága csipkékkel szegélyezett asztalkendők odaszegezve az asztalhoz, hogy az inasok el ne csenhessék, s a lakománál felhordva minden, a mit csak a négy világrész izeset teremt, ételek hód-farkból és medvetalpakból, a lengyel asztal ínyencz különlegességei, franczia és magyar borok; s aztán a drága jó dohány, a minek a kultuszát a pipával a lengyel már akkor oly magasra vitte, hogy estefelé a terem egyik végétől a másikig nem lehetett látni. A harmadik nap estéjén már a felhevült fők exotikus állapota tetőpontra jutott: az áldomás-iváson a nemes urak összekaptak; «kard ki kard!» hamar kimondott jelszó, a kardok összepengettek az asztal fölött: a felszolgáló inasok uraik segélyére rohantak; a zűrzavar, a tombolás általános lett, hajdusereg, bámész nép, maga a muzsikáló czigánybanda berohant a terembe; kristályt, porczellánt összetörni, az asztalkészletet, ezüst tányért, billikomot elkapkodni, egymást agybafőbe verni; kard csattogott, buzogány pufogott, a vér s a bor összevegyült a padlón, úr és tolvaj dulakodott egymással s az «amabilis confusio» alatt a vőlegény és menyasszony és a királyné udvari kiséretével a belső szobákba elmenekültek.

Mert ez csak rendes lefolyása volt az úri lakodalomnak s az ifjú pár örülhetett a szerencséjének ezúttal; mert ősszokás szerint, a míg a lakodalmat az általános tülekedés, melyben az asztal étszerei közprédává kerülnek, be nem fejezi, addig ők magányukba vissza nem vonulhatnak, s ha a násznép hét napig megtartja az illendő tartózkodást, ez csak az ifjú pár vesztegzárát hosszabbítja meg.

A királyné maga vetkőzteté le az ifjú menyasszonyt, s megcsókolta, úgy hagyta ott vőlegénye nászkamarájában.

Aztán ő is haza ment s lefeküdt ahhoz a vőlegényéhez, a kinek a csókja csak a másvilágon ébreszt fel. Meghalt.

XXIV.

A mint Luiza Mária lehúnyta a szemeit, vele együtt Lengyelország jobb napja is lehúnyt. A vihar újra hallatá távoli dörgését, s a láthatáron köröskörül vészthirdető felhők tornyosúltak.

Küprili nagyszerű hadjárata megindult az egész keresztyén világ ellen; a tatárhad ismét ellenségűl tört be a határon; a kozák elővette régi boszúját s csatlakozott hozzá; János Kazimir segélyért kiáltott minden barátságos hatalomhoz. Követei bejárták az udvarokat. Mindeniknek más dolga volt, nem jöhetett. Bécshez bízott legtöbbet. Onnan visszatérő követétől várta a vigasztaló biztatást. A visszatért követ a hozott izenetet Wawrának adta át, (oka volt rá, egyenesen nem adhatta azt át a királynak.)

– Itt van a bécsi segély! mondá a bohócz. Hol? Nem látod? Itt a dobozban. Hadsereget ma nem küldhet Bécs a lengyel királynak; de megsegíti az özvegy embert: küld neked hét arczképet: uralkodó családi herczegasszonyok képei mind. Választhatsz közülök feleséget.

A királynak nagy zsebű franczia kabátja volt, abba dugta az arczképeket. Azután lement sétálni a palotája parkjába.

A palota földalatti boltüregeinek ablakai e parkra néztek; azok börtönök voltak, nevezetesebb államfoglyok számára.

Ez ablakok egyikéből asszonyi énekhangot hallott a király felrévedezni. A hang ismerős volt, és megfoghatatlan, hogy támad az egy börtönből elő, hová asszonyokat nem szoktak elzárni soha.

Oda ment a király. Bekémlelt a kettős vasrostélyon át az ablakon.

Lobogó szövétnek világítá meg a mély börtönüreget.

Ott hevert annak a fenekén, redves szalmán, egy lánczra vert férfi, kiben a király a meggyalázott férjet, Radziejowszkyt ismerte meg. Az ének egy asszony ajkairól jött, ki a földön fekvő fogoly fejét ölében tartá. Az asszony kis fia pedig a fogoly lánczszemeivel játszott. Egy gyóntató barát térdelt a fogoly lábainál s az utolsó kemetet adta fel a haldoklónak. A nő halotti zsolozsmát énekelt.

És a király megismerte a nőt is, a gyermeket is.

A férj visszatért az elárult királyhoz, bűnbánva, bünhödésre készen, a hol az elengedett vérpad után a börtön várt reá, s a nő visszatért az elárult férjhez, hogy megoszsza vele börtönét.

Ez a nő holnap reggelre özvegy lesz, s az a kis fiú árva lesz.

János Kazimir, mint a kisértet-üldözött, rohant el e helyről, fel palotájába.

Valami nagy elhatározás fogamzott meg lelkében.

– Ez a nő holnapra özvegy lesz, s ez a kis fiú árva lesz.

– Nos? hát választottál a hét herczegnő közül? kérdezé a bolond.

– Egyikét sem! Hozd elő papi taláromat, add ide camaorámat, pásztorbotomat. Megyek a kolostorba vissza.

És azzal egy asztalra rakva a koronás ezüst sisakot, az arany vezérbotot, kardot, övet, sarkantyúkat: felvette hajdani bibornoki jelmezét újra.

– Vedd át, mondá Wawrának, a királyi jelvényekre mutatva. És mondd meg az országnagyoknak, én Isten országát keresem, s visszaadom nekik a földit.

És ennek a hírül adását a bolondjára bízta!

Az a nő lehetett már özvegy; az a fiú lehetett már árva.

János Kazimir még egyszer megjelent az országgyűlés előtt, hogy megmondja az ország rendeinek: «Ti meguntatok engem s én meguntalak titeket». Azzal kiköltözött Párisba s lett Saint-Germain des Prés-i apátúr. Hogy azután mindvégig mily jámbor életet élt, arról beszélnek eleget Ninon de L’Enclos és az özvegy L’Hopital marquisnő memoirjai.

XXV.

Zolkiev valóságos kis paradicsom volt. A leggazdagabb és a legmíveltebb lengyel főúri családnak székhelye; a természet szépségei egyesítve az építészet és művészetek minden remekeivel. Ide hozta Szobieszky János ifjú szép nejét, boldogsága tavasz korában, s az új pár szerelme által igazán paradicsom lett Zolkiev.

A hol két ily nemes lélek összetalálkozik, eszményi szépségben arczra, alakra egymáshoz illő; jellemében, hajlamában egymásnak tulajdon mintája, ugyanazon gondolatok, ugyanazon álmok osztályosa, az érzelmek kimeríthetlen mélységével, a nő és férj lelke annyira egymásba olvadó, mint a szivárvány ellentétes szinei; az ott a paradicsom.

A mesébe illő harczok hőse egyszerre királya és rabszolgája volt nejének; boldog csak annak mosolyában; aggódó csak annak elmélázó arcza miatt. Hisz e méla arcz mögött nem rejlett bánat, csak az a titokszerű sejtelem, a mit a nő érez, mikor közelegni érzi az időt, mely egy új világot s abban egy jóslatteljes életet, vagy talán halált fog hozni.

A hős nem gondolt babéraira, csak arra a piczi gyöngyös főkötőre, a mit Mária Kazimira rózsás ujjai hímeztek. Pihenhetett csatabárd és vadászfegyver az agancsra akasztva; tombolhatott nyugtalankodva a mén az akolban; a csaták hőse azzal foglalkozott, hogy az elejtett gyöngyszemet fölszedje s a tű hegyére adja. A hadvezér költő is volt és énekes, festő és szobrász; tudott szavalni és játszani; mindez annak a szolgálatába állt, hogy ifjú nejének arczáról eloszlassa azt a felhőjét az «édes bánatnak».

Egyszer azután e tündér-napfénytől beragyogott paradicsom közepébe berohan egy rongygyá tépett alak, kinek arczán a por és sár csak a friss sebhelyeket eltakarni jó; csak hangjáról ismerni rá. A jó Mateinszky Máté az, a volt vőfély.

– Nem csókolózás napja ez, Szobieszky János! Kozákok és tatárok kétszázezernyi haddal törtek be a határon, Doroszenszko hetman és Adel Ghirai khán a vezérük, Küprili Achmed hadat izent Lengyelországnak, fél hazánk lángba és vérbe van borulva.

– Hát a király? kérdé Szobieszky.