Part 22

Gravel ott kezdte félhivatalos küldetését, hogy egész hódolatával fordult a szép főkincstárnokné felé. Törekvései nem maradtak sikertelenek. A marquis délczeg férfi volt és finom társalgó. Nem sokára azon kedvező üzenetet küldhette haza Versaillesba, hogy minden a legjobb kerékvágásban van: a franczia befolyás helyre van állítva.

Csakhogy a bécsi udvarnak is ott voltak a szemei, hogy mindent meglásson. A bohócz Wawra észrevette a veszedelmes sakkhuzást, s tudott tenni róla.

A szép franczia lovagot meg lehetett buktatni – egy még szebb olasz lovaggal.

Ilyen is állt készen.

A bécsi udvarnál volt egy fiatal olasz nobili, nápolyi születésű: Sardis Beppo. Férfi, a minő az asszonyok ideálja. Fenékig romlott szív, csábító szép arczczal. Ezt küldték el Varsóba, mint rendkívüli követet.

Az olasz értett a megbízásához. A francziától még nem foglaltak el oly hirtelen első ostrommal egy várat, mint Sardis lovag Gravel marquistól a szép Eleonora szivét.

Az előbbi szerető el lett feledve.

De Sardis lovagnak nem ebből állt minden feladata; hanem a francziát egész királyostól kiűzni Varsóból.

Mikor már egészen bírta a hölgy szívét, akkor elkezdte a féltékenyt játszani.

Egyszer, egy boldog pásztoróra után, ezt a talányt mondta a nőnek:

– Találd ki, mi az: a mi, ha nagyon kevés, akkor sokfelé elosztható, ha nagyon sok, eloszthatlan.

A nő kitalálta: – a szerelem.

– Olyan az enyim, mint az az utolsó.

– És az enyim?

– Mint amaz első.

– Nézzed, neked adom azt a gyűrűt, a mit ősanyáimon kezdve valamennyi asszonya családomnak csak akkor adott oda valakinek, ha igen nagyon szeretett. Én nem adtam azt még senkinek. Egy csontkarika csupán, a mi körül a leghűbben szerető asszonynak egy hajszála van tekerve. Ezért a gyűrűért, a kik elajándékozzák, elkárhoznak: úgy szeretnek.

– Szívem fölött fogom viselni, mondá az olasz. De ha már most ide adtad azt, a mi drágább volt a gyémántnál, add ide azt is, a mi olcsóbb a szemétnél: Gravelnek a leveleit, a miket hozzád írt.

– Ah! Te azt hiszed, hogy azokból mást tudhatnál meg, mint azt, hogy ő szeretett engem; de én őt soha?

– Hinném, ha látnám, szólt az olasz. És pedig nem azt akarta ő megtudni Gravel leveleiből, hogy volt-e a franczia boldog? hanem azt, hogy kezdett-e Bethune marquisnővel politikai cselszövényt?

– Győződjél meg róla, szólt a delnő, s odavezette Sardis lovagot irószekrényéhez.

Az a szekrény az asztalos művészet remeke volt: fiókja nem nyilt kulcsra, hanem talányra. Egy sor billentyű volt az alján, melyeknek combinált megnyomására lehetett csak azt kihúzni. A ki a talány betűit nem ismerte, fel nem nyithatta azt. Annyira azonban ki lehetett húzni a fiókot, hogy egy tollszárnyi nyilás támadjon rajta, a mikor egy rejtett gép oly dobolást, csengetést, kerepelést támasztott a szekrény belsejében, hogy azt az egész palotában meg kellett hallani. E stratagema mellett más, mint a ki a billentyűk titkát bírta, még csak kisérletet sem tehetett a szekrény felnyitására, a nélkül, hogy magát rögtön elárulja. Itt tartotta Leonora Gravel leveleit. A fiókot egyedül a delnő tudta kinyitni.

Ott voltak legfelül Gravel levelei is a gyűjteményben, vékony arany zsinórral egymáshoz kötve.

– Vedd és olvasd!

Kiválasztott gyönyörűség lehet az! egy epedő, egy kétségbeesett imádó ömlengéseit olvasni annak, ki boldogítva van! s nevetni amannak a fohászain, párosan.

Sardis lovagnak meg volt adva az a gyönyör.

De mit gondolt ő erre a gyönyörre most! azt csak az arcza mutatta: a szívében harag volt a fölött, hogy csak «ezt» találta a levelekben; semmi államtitkot, semmi politikai cselszövényt, a mit igazán keresett. Üres szalma volt rá nézve az egész fölfedezés.

Ekkor valami jutott eszébe.

Lehetne ezt kincscsé változtatni mind! Csak kézre lehetne keríteni!

Hanem ebben az egyben Leonora kérlelhetlen volt. Azokat a leveleket még Sardis lovag szép szemeinek sem áldozta fel. Tehát vándoroljanak vissza hozzájárulhatlan rejtekükbe.

Sardis lovag folytatta a tervét.

A míg Leonora Gravel levelkéit egyenkint visszadugdosta finom chinai papirborítékjaikba, az alatt Sardis lebontotta a kapott gyűrűről azt a körüle csavart hajszálat. Azt a hosszú, aranyvörös hajszálat, mely egykor a legszebb Gonzaga úrhölgy fonadékaiból lett kiszakítva, a mihez annyi emlék és varázs, és szívbeli babona volt kötve: azt ő észrevétlenűl hozzákötötte az arany fonálhoz, a mivel aztán ő maga egész gyöngéd előzékenységgel segített újra összekötni a végig olvasott édes levelkéket, s ő maga helyezte el azokat abba a szegletbe, a honnan azokat elővették. A hozzákötött hajszál vége kívül maradt…

Az volt a kérdés, hogy az a vékony hajszál nem szakad-e el az alatt, a míg egy összekötött levélcsomagot azon a szűk hasadékon, a mit a megrántott fiók enged, kihúznak vele?

Sardis lovagnak volt egy megvesztegetett frajja a kincstárnokné szolgálatában, ki ezt a tolvajremeket úrnője távollétében szerencsésen véghez tudta vinni. Még az nap este birtokába jutott Sardis Gravel marquis szerelmes leveleinek.

Nos aztán?

Mire volt neki jó egy csoport billet doux, egy nemes lovag által egy nemes úrhölgyhöz irva? Ha el akarta azokat árulni talán Bethune marquisnak, azzal legfeljebb annyit érhetett el, hogy a két franczia közül egyik a másaknak egy karddöfést fog adni s azzal az egész ügy be lesz fejezve: az árulót azonban előbb mind a kettő meg fogja korbácsolni.

Egészen másra volt jó ez a levélcsomag Sardis kezében.

XXXII.

Volt egy chansonette, a mit Versaillesban a Brisacier-féle esetre készítettek. Akkoriban nagy divatja volt ennek a gúnyirodalomnak. A chansonette refraineje ez volt:

«Je fis le roy mon père: Le roy me fera paire.» («Királyt én atyámmá tettem: Király herczeggé tesz engem.»)

A hirhedett gúnydal végsorai Mária Kazimira füléig elhatoltak.

S a féltékenység tudvágya nagyobb, mint a beteg ember szomja.

A királyné epedett e gúnydal után. Meg akarta annak ismerni minden strófáját, magába szívni az egész keserű mérget. Meg akarta tudni, minő gonosztetteket bírtak hát napvilágra hozni az ő férje felől. Azon imádott, bálványozott férfiról, kiről ő azt hitte, hogy az oly tökéletes, mint egy Isten; s most aztán kisül rá, hogy ő is csak hamis isten: csak Jupiter.

– Ön egy nagy szívességet tehetne nekem, suttogá egy napon a királyné az udvarias Gravel lovagnak. Szerezze meg nekem Versaillesből azt a bizonyos chansonettet.

– Nem fog megharagudni a király?

– Meg akarom őt vele tréfálni. Nem tudja meg soha, hogyan jutottam hozzá? Ha megérkezik a dal, tegye ön borítékba, s adja át a franczia komornámnak, ez jó titoktartó.

Gravel marquis megigérte a királynénak, hogy megszerzi számára azt a mulatságot. Nem is kellett a chansonetteért Versaillesba fárasztani a futárját: meg volt az nála, csak szépen le kellett irni a királyné számára, s aztán titokban a franczia komorna kezébe juttatni, a ki azt azután átadta úrnőjének.

Az a komorna is a bécsi cselszövők megvesztegetett kéme volt.

A királynénak most már adatok voltak a kezében; mert a chansonette hiteles okmány. Szobieszky minden találkozásuknál kénytelen volt tűrni a csipkedő czélzásokat, a mikkel a sértett női becsvágy elégtételt szokott venni magának. Hanem oly nagylelkű volt, hogy mindenkinek meg tudott bocsátani: – még a nejének is. (Ez pedig nehéz feladat!)

Olyan nagyon szerette Mária Kazimirát, hogy annak még a féltékenysége is az asszonyi remeket kiegészítő vonásul tünt föl előtte. Még a gúnyolódásaiért is háládatos volt. Megsérthető volt; de megharagítható nem.

Különben is nagy gondok foglalták el lelkét. Egész Európa egy nagy átalakulásnak ment eléje.

Egy nagy, sok darabból összetett birodalom készült végfeloszlásához, a nagy «római szent birodalom».

Vesztett hadjáratok után, megfosztva Spanyolországtól, legyőzve Németországban a franczia hadvezérektől, csak a kegyelem-csapásra látszott még várni, s az elháríthatlanúl közeledett feléje a diadalmas félhold hadseregeivel. A magyarok összetörték a kezeikre vert lánczot, s Tököly győztes seregei hajtották magok előtt a jezsuitákkal szövetséges tábort. A szultán megtette magyar királylyá az ifjú fővezért s csak a koronát kellett még elvenni Lipót császártól: az ország már el volt tőle véve.

Kara Musztafa, a török birodalom akkori vezetője, kimondá a nagy szót, hogy «addig nem fog megpihenni, a míg Rómában a szent Péter templomából istállót nem csinál a szultán lovai számára!» Bécs csak az első állomás volt számára. Hét évig gyűjtötte a hadsereget a mohamedán világ minden részéből; hét évig látta Magyarország gyülekezni Ázsia és Afrika minden harczi népeit rónáin, az élelem-szállító tevék hosszú sorát, s a gabonával, lőszerrel terhelt hajókat a Dunán, s ezereit a szekereknek, mik a török tábor podgyászát szállíták utána. Soha nagyobb és fényesebb hadsereg nem vonult keresztül Magyarországon.

Lipót császárnak egyedüli reménye volt a sokszor megsértett lengyel nemzet és Szobieszky. Egyedüli félelmes ellensége a töröknek ez volt. A franczia udvar jól tudta ezt, s minden rugót mozgásba hozott, hogy a lengyelek szövetségét Ausztriával megakadályozza. Varsó el lett árasztva röpiratokkal, melyek a lengyel nemzetnek a magyar iránti rokonszenvét hirdették, s az Ausztria elleni gyűlöletet szították; a franczia követ, Morstyn lovag maga köré gyűjtötte mind azokat a lengyel főurakat, a kik a franczia pártot képezték, s előkészíté a tervet, hogy Szobieszkyt letegyék a trónról, s helyébe Jablonszky Szaniszlót emeljék, a korona nagy hetmanját. Ha máskép nem megy: meg kell ölni a királyt.

Egy hajszálon függött minden, s – ez a hajszál nem szakadt el.

A királyt az országlás gondjai foglalták el egész nap, s mikor a pihenés rövid idejére családja körébe vonult vissza, akkor ott enyhülés helyett újabb kínzásra talált, a feleség féltékenykedésére. Ez, mikor alaptalan, még ingerel is. A két házastárs között heves összezördülések fordultak elő, a miket az udvari bolond megtudott.

– Komám te! mondá egyszer a királynak. Tudod, hogy minek a jelensége az, mikor egy asszony a férjét ok nélküli féltékenységével gyötri? Ez azt jelenti, hogy meg akarja előzni a férj féltékenységét. Mikor az asszony ok nélkül veszekedik, akkor bizonyos, hogy takargat valamit.

– Mit mondasz?

– Azt mondom, hogy jól tennéd, ha egyszer felkutatnád a feleséged irószekrényének a fiókjait, mert én úgy tudom, hogy van itt az udvarnál egy veszedelmes lovag, a ki az asszonyok körül nagyon szerencsés, s az a te királynédnak titokban leveleket küldöz.

– Az nem lehet!

– Gravel lovag a neve. Én magam láttam, mikor egy ilyen levelet suttyomban adott át a királyné udvarhölgyének, ujját a szája elé téve, s suttogva mondá: a király meg ne tudja.

– Bolond vagy!

– De a kisebbik.

Már a szívébe volt verve a tövis a királynak. Fölkereste a királynét.

Véletlen, sorsszeszély, a világszellem rendelése volt-e? hogy épen akkor, a midőn János Mária Kazimira szobájába ment, annál épen a testvére is ott volt, Leonora.

A király mosolygó nyugalmat erőltetett.

– Te neked Gravel lovag levelkéket szokott küldeni titokban?

– Bohóság, szólt a királyné elpirulva.

– Mi van bennük?

– Franczia chansonettek.

– Ha chansonettek, miért kell azokat titokban küldeni?

– Hogy a király meg ne lássa.

– De én meg akarom azokat látni.

Mária Kazimira a méltatlanúl gyanusított női erény büszkeségében elhallgatott: nem védekezett tovább. Az ő irószekrénye soha bezárva sem szokott lenni. Némán mutatott oda: győződjék meg felőle a király saját szemeivel, mit talál abban?

A király nem restelt kutatni. Meg is találta azokat a leveleket, a miknek borítékjain Gravel lovag irását megismeré. Aztán kibontá azokat s elkezdé olvasni.

Mária Kazimira félre fordult s büszke közönynyel kezdett el testvérével beszélgetni. Hanem Leonora annál jobban figyelt Szobieszky arczvonásaira, kinek ábrázatja az olvasás alatt rémítő kifejezést öltött; szégyen, fájdalom, keserűség vegyült e kifejezésbe, míg valamennyit egybeolvasztá a kitörő harag. Indulatosan kiálta Mária Kazimirára:

– Asszonyom! Chansonettek ezek? A mik így kezdődnek: «ma princesse! ma déesse!»

S oda tartá Mária Kazimira elé a szekrényében talált iratokat.

A királyné, mint egy álomittas bámult e levelekre. Ő nem ismerte azokat. Most látta először valamennyit.

De annál jobban rájok ismert Leonora; ő egykor keblében hordozta, ajkaival oly sokszor érinté azokat! Ezek az ő hozzá irt levelei voltak Gravel lovagnak.

A bécsi cselszövők a Bethunenétól ellopott szerelmes leveleket a királyné irószekrényébe csempészték át, a kinek még arról sem volt sejtelme, hogy azok Leonorához lettek irva.

– Esküszöm az élő Istenre, hogy nem tudok e levelekről semmit.

– Hát én nem esküdtem-e az Istenre önnek, hogy nem tudok Brisacierről és az anyjáról semmit, s hitt-e ön nekem? Pedig az elmult volt; még ha vétek lett volna is: olyan idő vétke, a mikor ön még nem volt nekem királyném. De ez az árulás mostani; friss, még meleg! Holott én önnek már királya vagyok!

– Férjem!

– Talán az is! De királya minden bizonynyal.

– És ön elhihetné azt én rólam, gyermekei anyjáról, a kinek nem volt boldogságom egyéb, mint gyermekeim fölnevelése, hogy én aljas gyönyöröket kerestem titokban?

– Nem elhitte-e ön is azt rólam, gyermekeinek atyjáról, kinek szintén nem volt egyébről álmom, örömem, gondolatom, mint róluk és önről: hogy én nem mondok igazat?

– Fölteheti ön ezt rólam? Én rólam? Ki együtt jártam önnel minden vészben, ki követtem önt, mikor meghivott magához, hogy temetkezzünk el egy sírba?

– Annál iszonyúbb a bukás, mentől magasabbról történik az!

– Állíttasson ön törvényszék elé!

– Nem, asszonyom. Hűtlen feleségeiket lefejeztetni csak angol királyok szokták, a kiknek «fölséges» a czímük; a lengyel királyok, a kik «csak» nemes emberek: maguk ölik meg a hűtlenségen kapott nőt.

– Hát tegye ön azt.

– Elismeri ön, hogy e leveleket önhöz irta amaz ember?

Szobieszky képes volt egy «igen» szóért megölni azt a nőt, a kit jobban szeretett, mint az egész világot.

És Mária Kazimira képes volt az «igen» szót kimondani azért, hogy Szobieszky által megölessék. Minek tovább élni, ha férje szerelmét elveszté?

Ekkor oda rohant közéjök Leonora s mind a kettőnek eltakarta ajkait kezével.

– Hallgassatok! s ne szidalmazzátok egymást és az Istent. Ezek a levelek én hozzám lettek irva. Én vagyok az a nő, ki kötelességét elfeledte, ki esküjét megszegte, ki meggyalázta becsületét. Nekem kell meglakolnom. E levelek az én bűnöm. Könyvnélkül tudom mindannyinak a tartalmát. Százszor elolvastam őket. Bűnös gerjedelemből átszívtam azokat lelkem emlékezetébe. Engem itéljetek el, állítsatok pelengérre. E leveleket az én szekrényemből lopták ki, egy hajszál segélyével, gyalázatos árulással: azért, hogy ide csempészszék a királyné szekrényébe.

Mária Kazimira a hála elérzékenyülésével tekinte Leonorára, kiben nagyobb volt a testvéri szeretet, mint a saját női becsületének féltése, a ki inkább fölfedte a saját hűtlenségét, mint hogy testvérét elhagyja veszni az ő hibája miatt.

Hanem Szobieszky arczáról még kétség és gyanú volt leolvasható. Hátha ez önfeláldozás alapja csak kegyes hazugság.

Leonora vette észre e kétkedést, s hévvel folytatá:

– Ha kétkedik ön szavaimban, foglaltassa le Gravel ratait. Meg fogja közöttök találni az én saját leveleimet, a mikben mindezen levelekre választ adtam. Mert azt is megtettem.

Azzal szégyentől megsemmisülten rogyott össze ez önmagát semmivé tevő asszony. Kétségbeesett zokogása nagyobb bizonyíték volt minden tele irott papirlapnál.

Szobieszky keblére ölelte nejét s reszketve suttogá neki:

– Ne kétkedjünk egymásban többé. Most már tudom, mit szenvedhettél te, a míg megszüntél bennem hinni; mert a mit én ez órában szenvedtem, az fölér egy pokollal. Ne nyissunk ez ördög előtt ajtót többé.

S azzal inte neki, hogy maradjon és vigasztalja testvérét.

A király elsietett.

A folyosón találkozott a bohóczczal.

– Vicisti Galilèe! mondá neki. Hanem azért a feleségem ártatlan.

– De Gravel nem az!

– Azt majd megtudjuk azonnal.

XXXIII.

A király drabantjai rögtön körülfogták Gravel lakását s a lovag tiltakozása daczára elkobozták iratait.

Szobieszky azt parancsolta, hogy rajta kívül senki se fürkészsze a lovag irományainak tartalmát, ő fogja azokat maga átvizsgálni.

A vizsgálatnak meglepő eredménye lett.

Először is megtalálta a király Gravel levelei között mindazokat a szerelmes leveleket, a miket az saját leveleire válaszúl kapott. A kézvonások és a tartalom meggyőzték felőle, hogy azokat Leonora irta.

Egészen boldognak érezte magát e felfedezés által.

Hanem a boldogság nem tartott sokáig.

Azoknál még sokkal nevezetesebb titkokat is talált a király Gravel lovag iratai között. A franczia miniszterhez irt leveleit a franczia követnek, ki azokat Gravel marquis révén szokta Versaillesba elküldeni. E levelekből mindent megtudott Szobieszky: az egész cselszövényt, melyet a háta mögött szőttek, fontak. Hogy a franczia udvar maga, melynek ő oly hű szövetségese volt, dolgozik azon, hogy őt a trónról letaszítsa, csak azért, mert már nagyon erős és önálló lett neki! És minő hangon irtak róla? tele gúnynyal és megvetéssel, nevetségessé tették termetét, arczát, bajusz- és hajviseletét, apró házi szokásait, tréfára vették neje féltékenységét Brisacier miatt, és mind e gúny csak viszhang volt a versaillesi hangra a «tekintetes király» iránt, és neje az «úgynevezett» D’Arquien Mária iránt, ki egy franczia «duc et père»-nek – kis betüvel – állítólagos leánya, de igazában egy Gonzaga-korcs, s mégis azt meri kivánni, hogy a franczia király így szólítsa őt: «hugom!» és a férjét így: «öcsém!» Quelle étourderie!

Ez nem volt elég.

Vitry, a franczia követ levelei, miket a franczia miniszterhez irt, gyalázták a lengyel nemzetet is, s azt híresztelték róla, hogy minden nagy embere megvehető pénzen. Szobieszki legjobb barátai, a legelőkelőbb főurak, saját fegyvertársai, a hozzá legközelebb álló hivatalnokok, kiket ő tett nagygyá, mind meg hagyták magukat vásároltatni, s egyike a legkedvesebb rokonainak kész volt a vérdíjt előre felvenni, hogy a királyt megölesse, s a koronát saját fejére tegye azután.

És ez épen akkor történik, a mikor ő, Szobieszky János, azon törekszik, hogy a világ minden elnyomott népeit felszabadítsa, a Kárpátokon túl úgy, mint a Peloponesusban! Mikor Lengyelországot nagygyá, hatalmassá, rettegetté alakítá át, mikor a fél kezével Moszkváig, másikkal Adrinápolyig elér, s Lengyelország és a civilisált világ két ellenségének torkát szorítja velök! És most akarják őt a trónról bezúzott fővel letaszítani! Akarják saját országnagyjai, barátai s legfőbb barátja, a franczia király.

Ez lesujtó csapás volt Szobieszky lelkének.

S hogy semmi kétség se maradjon fenn, oda volt mellékelve a lajtsroma az összeesküvők neveinek; csakhogy titkos jegyekkel, a miknek a kulcsát egyedül a követ és a franczia miniszter birta, és még egy ember, a kit a követ megnevezett: «Morstyn».

Ezt is Szobieszky emelte a legmagasabb államhivatalba. És ő vala az összeesküvés jobb keze.

Szobieszky sietett fel a senatusba a levelekkel.

Bizonyára ott találta mind azokat, a kik ellene össze voltak esküdve, trónja körül csoportosulva. Felolvasta előttük de Vitry leveleit.

A megrémülés zsibadt némasága követte szavait.

Ekkor így szólt a király:

– Ez mind hazugság! a lengyel nem lehet áruló! A lengyel férfiak nem lehetnek megvásárolhatók, mint a háremhölgyek a stambuli rabszolgabazárban. Az egész egy alávaló rágalom.

S széttépve szórta szét a franczia követ levelét.

Szavára kitört a vihar. A senatus minden tagja felszökött helyéről s odarohant a király elé, esküdve, hogy ártatlan az árulásban.

Az egyedül megnevezett Morstynt mellén ragadva, oda ránczigálták a király lábaihoz s térdre nyomták, egy ember a hajába markolt, s úgy ordított rá, az üstökét czibálva:

– Add elő a titkos irás kulcsát, hadd tudjuk meg a gaz árulók nevét!

És meglehet, maga a követelő volt elsőnek felirva abba a lajstromba. Hanem a liga tagjai maguk siettek leghangosabban tiltakozni az árulás ellen.

– Kínpadra kell őt vonni! ordíták a senatusban, míg elő nem adja a titkos irás kulcsát!

Végre Morstyn, a mint egyszer a torkát eleresztették, azt mondá, hogy ennek a kulcsnak nincs birtokában. Azt otthon tartja a podoliai kastélyában: engedjék oda menni, ott előadja.

– Meg kell tudnunk, kik az árulók közöttünk! Kiálta felhevülten Jablonszky István. Ő maga volt királyúl kiszemelve az összeesküvők által Szobieszky helyébe.

– Meg kell őket ismernünk! kiálta az egész gyülekezet.

A király pedig talált egy égő viaszgyertyát a tanács asztalán, föléje tartá a papir lapot, melyre az összeesküvők nevei föl voltak irva, a papir lobbot vetett, s fekete foszlányai csöndesen szállongtak el a nemes urak fejei fölött.

– Nincsenek!

S ezzel a szóval kiverte valamennyinek a kezéből az orgyilkot.

A helyett kardjaikat rántották ki a főurak, s ott rögtön össze akarták aprítani Morstynt a király lábainál. A király betakarta a bűnöst a palástjával, nem hagyta bántani. Elviteté börtönbe s nyitva hagyatta börtöne ajtaját, mielőtt itéletet hoznának a fejére. Hadd szökjék!

XXXIV.

Ez az esemény képezte a forduló pontot a világtörténelemben.

A franczia udvar által tervezett összeesküvés napvilágra jött egy cselszövény által, melynek sikerülte egy asszonyi hajszálon függött. A hajszál nem szakadt el, mely oly gyönge, hanem e helyett elszakadt a láncz, mely Lengyelországot Francziaországhoz köté, az az erős láncz.

Az a párt maga, mely a francziához szított, megszégyenültében a legdühösebb ellensége lett a tegnapi szövetségesnek, mikor annak gúnyszavaiból megérté, hogy mily megvetett eszközül adta oda magát s ez fordult legdühösebben ellene.

Egész Varsó fellázadt a franczia követ ellen. Az országgyűlésen törvényt hoztak, mely megtiltja a franczia követnek Lengyelországban letelepülését, s egy szónok – a lithvaniai Tiszkievicz – azt indítványozá, hogy marquis de Vitrynek négyszáz botot kell veretni a talpára török módra! Ez az indítványa ugyan nem fogadtatott el, de Tiszkievicz azért esküdött égre és pokolra, hogy de Vitry mégis meg fogja kapni a négyszáz botot a talpára. A franczia követnek a hintaját az nap kövekkel dobálta meg a nép. A király tudtára adatta de Vitrynek és Gravelnek, hogy jó lesz az éjszaka oltalma alatt elhagyniok Varsót, minden hozzátartozandóikkal együtt.

S a két marquisnak igen jó sugallata volt, a midőn pompás hintajaikat, kiséreteikkel együtt, a varsói főuton elbocsátva, ők maguk ketten, álruhába öltözve, egy paraszt szekéren mellékutakon igyekeztek kijutni az országból; mert bizonyára Varsótól egy napi járásra ott várt rájok lesben Tiszkievicz négyszázad magával, s mindegyikénél volt egy mogyorópálcza; úgy akarta beváltani a fogadását. Jó szerencse, hogy csak az üres hintókat kapták meg.

A franczia befolyás ezzel teljesen megbukott Varsóban.

S mily csekély okok miatt!

Azért, hogy D’Arquient nem irták Ducnek nagy betűvel, azért, hogy a franczia királyné egy marquisnak királynévá lett leányát nem akarta testvérének nevezni, azért, hogy Sardis lovagnak olyan szép szemei voltak, azért, hogy egy Gonzaga-hajszál egy levélcsomagot megbirt.

És ezen a láthatatlan csekélységen mult, hogy Lengyelország Moszkva ellen forduljon, s hatalma teljében összezúzza a keletkező orosz birodalmat, elmult, hogy a török birodalom Bécs városát birodalma ötödik fövárosává tegye, a negyedik volt már Buda; és elmult, hogy Budán egy Tököly királyi dynastiája örökítse meg magát. Megfordult a végzet!

XXXV.

Szobieszky bölényvadászatra ment a Kárpátokba.

Azt mondta, hogy nincsen egyéb dolga, mint mulatni.

Történetesen épen akkor ment Tököly Imre is bölényt hajtani ugyanoda.

A két jó barát találkozása nem lehetett véletlen.

Szobieszky itt mondta el jövendő terveit őszintén Tökölynek.

Se a lengyel király, se a lengyel nemzet nem lett többé XIV. Lajos szövetségese a helyrehozhatlan sértések után.

Se Szobieszky, se a lengyel nép nem lett szövetségese a török hódítónak.

De azért mind Szobieszky, mind a lengyel nép megmaradnak a magyarok jó barátainak.