Part 18

Az elátkozottaknak voltak ünnepnapjaik is. Mikor a megbélyegzett ember éjjel valami nagy égés verőfényét látta az égen, akkor hajnalban elindult azon táj felé. Nem kellett félnie, hogy honfitársaival találkozik össze. Ott az ellenség jár: – jó czimbora! Attól már nem kell neki félni. Azok is tisztelték az ő átkozott hírnevét. Olyankor aztán örömhírekkel megrakodottan tért haza a puszta lakba, s friss vad helyett friss rémtetteket rakott fel az inséges asztalra. De hát nem többet ért-e az az úri asztalok minden csemegéinél, hogy gróf Konyeczpolszky elfogta a lázadó kozák vezér, Bogdán feleségét és fiát, s megölette mind a kettőt. A kozák vezér aztán visszafordult, ő meg Konyeczpolszky várát foglalta el, annak is volt felesége és két fia: azokat a kozák a lengyel tábor szemeláttára keresztre feszítteté, «mint Krisztust és a két latort a Golgotán!» – Hogy a kiüldözött socianusok, a kozákokkal együtt visszatérve, összefogdosták a kolostorból a szerzeteseket és az apáczákat, s kényszerítek őket egymással házasságra kelni, s úgy vitték el rabságra; hogy Csapliczky lengyel vezér az elfogott kozák hetmánt, ki városostól együtt feladta magát, kivégezteté: de nem hóhér keze által, hanem szakácsával ölette le, ezt a csúfságot egy egész ország vére sem lesz elég lemosni. Ha agyonkínoztatta volna, azt még megbocsátaná a kozák, de hogy a szakácsával ölette le, mint egy ludat: azt nem.

S az elátkozottnak ezt jólesett tudni.

Fut már a király és a királyné; pusztáról pusztára! A mely házban este lefekszik aludni, abban nem talál nyugtot reggelig! A svéd had elfoglalta nagy Lengyelországot. A főrendek csapatostól sietnek eléje; nem harczolni: meghódolni. Csak Krakkó áll még, az őrzi a koronát, a kincstárt, a templomok ékszereit és a pactum conventumokat.

XVIII.

A király és a királyné futottak pusztáról pusztára.

Hasztalan fordultak a föld minden potentátjaihoz, Lipót császárhoz, XIV. Lajos királyhoz, azoknak maguknak is mind nagy bajuk volt akkor.

Különös idők jártak. Az égen üstökös csillag rémképe kisértett éjszaka s nappal álnapok rajzoltak kettős keresztet a firmamentumra: a csillagászok világromlást jósoltak a Mars és Saturnus közelgő conjunctiójából, s Varsó alatt olyan nagy földrengés volt, hogy a házak ledőltek. S a mi az égben és a föld alatt végbement, az történt a föld felett is.

Nemcsak Lengyelországban pusztítottak a lánczaikat széttört rabszolgák, az egész világ tele volt futó királyokkal. Nápolyban Masaniello halász fordította fel a trónt; Moszkvában a lázadó nép előtt kellett fedetlen fővel meghajolni Alexis czárnak; Sztambulban Ibrahim szultán számára fonták a selyem zsinórt az elégületlen janicsárok; Lipót császárt saját országában keresték fel a magyar kurucz hadak, s Anglia királya I. Károly szobája ablakából nézte, hogy tákolnak össze egy alkotványt lába előtt, a mi aligha vérpad nem lesz, s maga XIV. Lajos is futott Párisból saját népe elől.

Egyik földi király nem segíthetett a másikon.

– Forduljunk az égi királyhoz! Szólt ekkor az özvegy Radziwill herczegné Luiza Mária királynénak.

Az özvegy (csak özvegy menyasszony!) akkor volt legvirulóbb hajadon korában. Férjhez menetelekor neki is új nevet adtak: «Mária Kazimirá»-t. A kik szerették, azután «Mariettá»-nak hívták, s a kik rettegték később «Kazimirá»-nak jegyezték föl.

– Forduljunk segélyért az égi királyhoz! S ha már nincs más hely, mint Krakkó: vándoroljunk mi asszonyok szent Szaniszló vértanú sírkápolnájához, gyalog és mezítláb.

Szaniszló vértanú, Lengyelország védszentje, megérdemelte nagyon, hogy nemzete tiszteletben tartsa; ő nemcsak az égi világban volt szószólója hazafiainak, hanem ezen a földön is sokszor kisegítette őket. Mikor már minden segélyforrás kiapadt, a végveszedelem idején, megnyitotta szent Szaniszló a kincstárát, s a mi kegyes adományképen abban összegyűlt évek alatt, oda adta a királynak hadviselésre. Mindig hozzá fordultak a végszükségletben és soha sem tagadta meg busás segélyét. Az ilyen aztán az igazi szent! A ki megérdemli, hogy a királyné és udvarhölgyei kiszálljanak czifra hintóikból s lehuzva piros sarkú czipőiket, selyem harisnyáikat, napokon át, kavicsos, göröngyös utakon keresztül, porban és sárban, hosszú, mértföldekre nyuló búcsújárásban, alázatosan közelítsenek felé.

Kitartottak. A nők erősek, ha valamit fölfogadtak, s az égiekben legalább hűségesebbek az erős nemnél.

Mikor már csak egy napi búcsújáróra voltak Krakkótól, szemközt rohan rájuk egy felriadt raj, a Krakkóból menekülő nép e rémhírrel: «Krakkó alatt az ellenség!»

Asszonyok, leányok, férfiak, koldusok, nagy urak, hintók, talyigák, lovasok, gyalogok, összekeveredve, egymást rémítve, kergetve.

A hol a két futó had összetalálkozott, ott azután meg kellett állni. Egyik a másikat tartóztatta fel. Ez is ütközethez hasonlított: csakhogy az volt benne az eldöntő kérdés, hogy melyiknek a rémülete nagyobb? Az viszi el a másikat magával. A keletről jövő búcsújárók a kozákok dúló hadáról beszéltek, mely hátuk mögött jö hömpölyögve, mint az áradat; a nyugatról jövők pedig a nagy futásról, melylyel a pilaviczi ütközetből a svéd sereg elől felbomolva porlott szét a lengyel nemesi felkelő had, s védtelenül hagyta Krakkót. A várparancsnok ott közelít nehéz társzekereivel, a mikre az ország kincsei, a korona, a királyi jogar, a szent Szaniszló ezüst koporsója vannak sietve felhányva. Merre futni velök?

A királynak csak egy okos embere volt: a bolondja.

– Meneküljünk a koronával együtt Ausztriába! kiálta Wawra, s általános volt a helyeslés.

– Fussunk át a határon!

A király és a királyné is ezt találták legokosabb tanácsnak.

Hanem ekkor egy minden zsivajon túldörgő mély férfihang kezdett úrrá lenni a zűrzavar fölött.

– Hallgassuk Zamojszkyt! zsivajgja a nép, s utat nyitott egy porlepett lovag előtt, kinek két ágra nyúló fekete szakálla hosszan terült le bivalybőr pánczélos mellén.

Zamojszky János mintaképe volt az igazi lengyel nemesnek.

Vagyonban gazdagabb mint a király; czímeiben «a római szent birodalom herczege», Sandomir nádora, Zamojszcze várának örökös ura. S a hogy termetével betölté azt az óriásra szabott pánczélt, úgy betölté tetterővel a magán viselt czímeket.

Fia volt annak a Zamojszky Jánosnak, a ki Báthory Istvánt megválasztatta lengyel királynak s az ellen trónkövetelőt, ausztriai Miksa főherczeget, hadseregestől együtt foglyul ejtette, ki az orosz czárt a lengyel trón zsámolya elé térdelni kényszeríté, ki Zamojszcze városában épített egy várat és egy tudományos akadémiát – a saját költségén.

A fiára maradt örökségül megmutatni, hogy mire való a mesés kincs, az erős vár, és a tudományok háza.

Akadémiájában neveltetett Lengyelország számára tudósokat, jó hazafiakat és becsületes embereket: a várában pedig tartott jó katonákat és hatalmas tüzérséget. Palotája tárháza volt a művészet és díszmű-ipar remekeinek, miknek beszerzéséhez a jó izlést franczia és olaszországi utazásában szerezte meg. Háza mindig otthona volt minden hazai és külföldi tudósnak.

– A király futhat az országból, ha úgy akarja; de a korona nem fut el a lengyel földről.

Ezt akarta az a dörgő hang tudtúl adni.

– Még áll Zamojszcze vára! s ha kell, daczolni fog a kerek világgal. A kinek még van szíve, jőjjön velem. Nyitva a kapum jó barátaimnak, s nem nyilik meg ellenségnek soha!

A király nem vette magára a kérdést, hogy van-e szíve? Ő a bolondja tanácsát kivánta követni.

Luiza Mária mit tehetett volna egyebet, mint hogy férjét kövesse?

S ha a királyné azt határozta, hogy a határon túl fusson: nagyon természetes, hogy udvarhölgyei is vele menjenek.

Hanem egy alak kivált a sok közül. Mária Kazimira, a két iker-leány egyike.

– Én nem hagyom el ezt az országot, mely engem leányának fogadott; ezt a földet, melyben férjem hamvai nyugosznak. Én megyek Zamojszcze várába!

S ez a mondás oly szikra volt, mely lángot gyújtott egyszerre ezernyi ezer elbusult szívben. A gyávából hős lett, mikor azt látta, hogy a gyengék leggyengébbike, egy özvegy, a ki még gyermek, lép előre, szemközt az ellenséggel, s azt mondta: én jobban szeretem a hazámat, mint az életemet!

A királyi pár azon vette észre, hogy udvaronczaival együtt magára marad.

Luiza Mária szíve megdobbant Mária Kazimirának e nagy elhatározásától. Keblére vonta az ifjú nőt: legkedvesebb kegyenczét s marasztalni kezdé.

– Hogy mennél te Zamojszcze várába, hogy élnél ottan – egyedül?

Zamojszky János pedig már akkor abból az egy szózatból megtudta, hogy ez a nő az, a ki az ő szívére legméltóbb ebben az országban.

– Nem fog egyedül élni Zamojszczéban e hölgy, nemes királyném: hanem élni fog, mint az én párom, az én feleségem, Zamojszk úrnője.

S minthogy Mária Kazimira gyalog volt és mezitláb, félkezével fölemelé őt magához, s odaülteté maga elé a nyeregbe s azzal a bámulat zaját túldörgő hangon kiáltá hadnagyának:

– Vágtass előre Zamojszczéba! Lakodalomra készüljenek! Nászmenet jön a házhoz! Ezt az egész vidám társaságot itten meghivom magamhoz násznépnek! A ki vigadni akar, jőjjön az én házamhoz! Szívesen látott vendég lesz mindenki!

S azzal szerelmes jegyesét egy előjáratott hintóba ültetve, a kocsi mellett lovagolva kisérte Zamojszczéig; az egész menekülő tömeg: asszony, gyermek, férfi, úr, koldus, gyalog, lóháton, szekéren tódult a nyomába, s mindnyáját befogadta Zamojszcze vára.

És hét napig nem volt vége-hossza a lakodalomnak, a hol a násznép egy egész vidék menekülő népsége volt. Ide futottak a Wisznovieczky herczegek, az ifjú Koributh, s a Szobieszkyek anyja Theophila, két leányával; a környék nemessége kincseivel és gyermekeivel. Mindannyinak volt helye a vőlegény lakában.

Zamojszkynak telt az ilyen vendégségre. Tárházai tele felhalmozott eleséggel; pinczéi borokkal. Az úri lakomáknál ezüst tányérról evett minden vendég. Csak a kést, villát kellett magával hoznia hazulról, s a vendégszerető házi gazda tréfái közé tartozott az, hogy mikor a vendégei egy narancsot felszelnek, vagy egy diót feltörnek, abból mag helyett fényes aranyak hulljanak a tányérára.

Ezzel a lakomával felelt Zamojszky a svéd királynak a pilaviczi győzelemre.

S a tréfa annyira meglepte a győztest, hogy elkerűlte Zamojszcze várát.

János Kazimir király és a királyné pedig futottak a határon túl.

XIX.

A pilaviczi ütközetből megfutott lengyel főurak nem tartották elég nagy sárnak azt, a miben megúsztak, még benne is akartak maradni. Mind oda sereglettek a győztes svéd királyhoz, átadni hódolatukat.

Egész «Nagy-Lengyelország» meghódolt az idegennek, s a nemes urak jártak karöltve Varsó utczáin a svéd lovagokkal s hagyták écossaiset tánczolni az asszonyaikat a Wasa fejedelmek veres dragonyosaival.

Csak egy hiányzott közülök, a kinek a távolléte nagyon feltünt: Zamojszky János herczeg.

A svéd király nagy elfogadási ünnepélyt rendezett, a minek diæta nevet adott, s arra meghivó leveleivel felszólítá a megjelenésre a meghódított Nagy-Lengyelország főnemeseit. Zamojszky is közöttük volt.

Mind siettek megjelenni; csak Zamojszky küldött kimentő levelet a svéd királynak.

Válogatott derék mentsége volt: jobbat nem is kereshetett volna.

– Nem mehetek; mert azon a napon a király inasának a lakodalma van, s azon nekem ott kell lennem!

A királynak az inasa ő maga volt.

– No megállj! Majd viszek én hát neked násznépet is, meg muzsikát is lakodalmadhoz.

Károly Gusztávnak igen jó czíme volt háborút indítani Lengyelország ellen. – A lengyel király egy levelet írt hozzá, melynek a boritékán a svéd király nevét követő czímek elszámlálása után csak kétszer volt odatéve etcætera. Háromszor kellett volna odatenni.

Ennek a harmadik «etc.»-nak az elmaradása elég ok elpusztítani egy egész nemzetet.

Ekkor született meg először Lengyelország felosztásának a terve.

A svéd király felhívta Alexist, az oroszok czárját, Bogdánt, a kozákok fejedelmét, a brandenburgi herczeget és II. Rákóczy Györgyöt, Erdély nagy fejedelmét, hogy oszszák fel magok között Lengyelországot. A négy utóbbi fejedelem ráállt: csak az orosz habozott még.

A lengyel nemesség négy oldalról megtámadva, saját országgyülése által az önvédelem eszközeitől megfosztva, királyától elhagyva, az ellenfelek között leghatalmasabbik karjai közé veté magát: meghódolt a svéd királynak, s azt hívta meg Varsó fővárosába.

Úgy hullott a svéd király kezébe Lengyelország, mint egy érett alma.

Aki pedig az alatt Krakkót elfoglalta, az Rákóczy György volt.

A svéd király aztán megtanította a lengyel nemes urakat szelíd erkölcsökre. Az nem azért hívta össze az országgyülést, hogy egy ember kiáltó szava azt mondhassa: «nem akarom», hanem azért, hogy egy ember megmondja a többinek: «én így akarom!» s a többi hallgasson. Úgy hívták azt csúfságból, hogy «néma országgyülés».

És a nemes főuraknak és a követeknek ott künn kellett hagyni a kardjaikat a folyosón, mikor az országgyülésbe beléptek. Elhagyni az elválhatlan kardot, amire a tanácsteremben is jól esik hivatkozni! A kinek a kardját elvették, az nem is tehet mást, mint hogy hallgat.

A svéd király azt is tudta, hogy hogyan kell adót kivetni, és behajtani? s a szűz nemesi vállak megtanulták azt viselni.

A barbaroktól féltek a lengyel főurak, hogy azok elpusztítják, fölégetik a királyoktól ápolt kultura remekeit. Inkább égtek volna azok porrá és hamuvá! A svéd elküldte azokat diadaljelül Stockholmba, a Viasdova királyi palota remek szobrai, Dolabella nagy festményei elvándoroltak a Wásák palotáiba.

A vad scytya fajtól féltek, ki a fogoly nemes urakat keresztre feszítteté, élve elsíroltatá; s a kihez menekültek, az még roszabbat tett velök: kigúnyolta és lenézte; s igaz nemesre nézve ez az igazi keresztrefeszítés, élve eltemettetés.

Az Athosz hegyi barátok, az olympi püspök fanatizált népe, tűzzel-vassal pusztította a római hitű lengyel templomait, kolostorait; a czivilizált svéd protéstáns volt: az nem üldözte a jezsuitákat, csak épen nevetni járt a szertartásaikra, s belekaczagott a misemondás antiphonáiba; nem gyilkolta le, csak összecsókolgatta a szent szűzeket, s a misemondó ruhákba, a papi kasulákba és szutánokba a trombitásokat és dobosokat öltözteté fel, úgy parádézott velök Varsó utczáin. És minden közhelyen nevetségessé tette a lengyel nemzeti viseletet; az ő tollas kalapja, szalagoktól repkedő tarka öltönye lett a divat.

A «néma diæta» az egész országot jelentette.

Hanem ekkor is volt egy ember, a ki azt merte mondani: «Nye poz wolim!» Zamojszcze ura: az utolsó otthon maradt nemes, a ki azt merte üzenni a királynak: «én nem mehetek ma te hozzád, mert a király inasának a lakodalmára kell mennem!»

– No hát majd elmegyek én arra a lakodalomra! mondá Károly Gusztáv, s megjelent Zamojszcze vára előtt, a vendégsereggel.

– Szállok az úrnak!

A násznép azt mondta:

– Állok eléje! S megkezdődött az «áldomásozás».

Húsz napig tartott ez az áldomásozás-koczintás – mozsarakkal! Húsz napig szóratta Károly Gusztáv tűzgolyóit és bombáit Zamojszcze várára. A lakodalmas ház, a gyönyörű palota, melyen olasz művészek kezei remekeltek, a diadalmenetek képeivel fedett falak, a drágakövekkel rakott mozaikok, a könyvtár, a ritkaságok muzeuma, mind korommá égett. Három millió tallér értéke volt a kincsnek, a mi a király inasának a lakodalmát megbánta.

– Csigavér! szólt nevetve Zamojszky, s megcsókolta szép Máriáját. Ne búsúlj miatta! Jövő évben másikat építünk helyette.

S aztán levezette a nejét a palota alatti boltozatok alá, s megmutatta neki a felhalmozott kincseket, a mikből még pompásabb palota is kitelt a leégettnél.

Egy nap aztán félbehagyta a bombázást Károly Gusztáv.

Zamojszky másnap küldött neki egy hordó lőport, izenetével.

– Úgy látom, hogy elfogyott a lőporod. Adok kölcsön.

A király erre odaküldé heroldját a vár kapujához.

Zamojszky a felhívó trombitaszóra megjelent a bástyán.

A herold felszólítá a király nevében, hogy ne hagyja tovább pusztítani se várát, se népét, hódoljon meg.

Zamojszky nevetve válaszolt:

– Nem tett a király még eddig semmi kárt az én váramban, s ágyútekéitől még nem sérült meg más, mint egy vénasszonynak a fejkötője, aki az ablakon kinézett, meg egy pulykának a farka, a mi az udvaron sétált.

E sértő gúny a hatalmas ország-hódítónak egész haragját kihívta. Az ostrom újra megindúlt, s szakadatlan ágyúzás után a svéd hadak a várfalakat rohammal készültek elfoglalni.

Zamojszky tudta azt, hogy mi vár reá.

Kézen fogta, átölelte Mária Kazimirát.

– Kedves galambom, mondá neki. Holnap lesz a lakodalmunk utolsó napja; következik a bezáró táncz: a fegyvertáncz. Lehet, hogy új vendégeink jönnek. Te vagy a gazdasszony: neked kell őket elfogadnod, ellátnod mindennel. Jer velem, megmutatom a kamarádat, a honnan a konyhára te adsz majd ki a «nagy vacsorára».

Azzal levezette a fiatal feleséget még egy boltozattal alább, egy mély pinczébe.

A nagy vacsorához valók ott voltak hosszú sor tonnákba elrejtve. Drága kincs: lőpor.

– Hallod-e, gyémántom, ma vagy holnap rohamra indul az ellenség s Isten kezében van sorsunk. Amennyi férfi van Zamojszczeban, az mind a falakon fog harczolni, meg nem tér onnan, hacsak győztesen nem. Az asszonyok pedig összegyülnek itt a boltozatok alatt, a mik fejünk felett vannak. Köztük van Grizelda testvérem, a Wisznovieczka herczegleányok, Szobieszka két hajadon leányával, Konyeczpolszky Jaromir neje: a lengyel nők ős mintaképei, szentek az égben, hívek a földön. Itt várják a harcz kimenetelét. – Mikor az el fog kezdődni, te lejösz a bolt alá egyedül, s itt várod, hogy érted jőjjön valaki; bezárt ajtónál. – Nem fogsz félni egyedül? Nem. Mária Kazimira nem tudja, mi a félelem. – Tehát vársz. – S ha férfihang lesz az, mely a zárt ajtón keresztül megszólít, akkor felkiáltasz: «gloria in excelsis!» s sietsz kinyitni az ajtót; ha pedig női hang, a mi megszólal künn, akkor azt mondod: «dies iræ: dies hodierna!» A mai nap a harag napja!

Akkor tudod, hogy veszve van minden; akkor tudod, hogy mit kell tenned.

Mária Kazimira megszorítá hős férje kezét. Úgy lesz.

– Hallod, már kezdi az ágyúzást az ellen! Isten veled.

Megcsókolták egymást. Mária Kazimira becsukta magára a vas ajtót és egyedül maradt. S az ezüst kargyertyatartóban égő viasz fáklyán számolá, meddig tart még az élet? Talán addig, míg az a viaszgyertya csonkig leég? Még akkor is alig volt több, mint gyermek. Második menyegzőjéhez a mindennapi éji zene az ágyúdörgés volt s a feje fölött megütött boltozatok döngése.

Várt sokáig. Az ágyúdörej megszüntével semmi hang sem hallatszott ide alá a felvilágból. Ki tudja, mi történik odafenn? A harcz rémképei végig vonultak lelke előtt. Ha megannyi hős is minden férfia Zamojszczenak, a hatalmas svéd sereg előtt meg nem állhat összetöretlenül. Történnek-e még csodák a földön? Talán ha valaki erősen imádkozik ott mélyen a föld alatt, meghallja azt, a ki ott lakik a magasban a csillagok fölött.

Mikor már a viaszgyertya a végső ízén égett, léptek és hangok hallatszottak a vasajtóhoz vezető lépcsőzeten: férfi léptek, férfi hangok.

Mária Kazimira kitörő örömmel rohant az ajtót felnyitni, s a mint azt kitárta, a vakító fáklyafény aureolájában egy ismeretlen, idegen férfi lépett eléje. Egy délczeg ifjú, a hősregék tüneményes alakja: sisakja, vértezete ezüsttől, aranytól ragyogó, vértől és koromtól szennyes; kard, lándzsa nyomától horpadt és tépett, arcza diadalmámortól szilaj, gyöngéd fájdalomtól érzékeny, hódító és szelidítő egyszerre. – Ez arczot nem látta Mária Kazimira még soha, ez nem volt a mindennapi vendégek között! Az égből kellett ennek ide leszállni.

Az ifjú belső hévtől reszkető, harangzúgásként zengő hangon mondá az ifjú nőnek:

– Asszonyom: a diadal miénk! A svéd szétverve! Hanem hős férjed elesett.

Az ifjú nő, annyi ellenmondó indulat, ily nagy egymás ellen lázadó érzések küzdelme alatt ájultan rogyott össze.

Mikor felocsúdott, a nemes hölgyek körében találta magát, s ott meglátta ismét azt az ifjút, ki mély sírjában a diadal és a gyász hirét hozta meg neki. Most már nem volt fegyver, pánczél rajta; selyem köntösben volt, s egy nő lábainál térdelt, annak a térdeit ölelte át, annak a kezeit halmozta el csókjaival s örömtől zokogva rebegte: «óh anyám! édes jó anyám!»

Az a nő volt Szobieszky Theophila.

A hős nevét megmondá a vár-udvarról felhangzó diadalordítás:

– Éljen a mi megszabadítónk, Szobieszky János.

XX.

Ki volt ez a Szobieszky János? s hogy jött az most ide?

Kezdjük az ismertetést a hősök anyjánál.

Szobieszky Anna, a nagy Zolkievszky leánya volt; azé a hős lengyel vezéré, ki Moszkvát ostrommal foglalta el, s a minden oroszok trónját a lengyel királynak szerzé meg, és a czárt magát is elfogta. A Viasdova palota boltozatán ott állt a kép, a mint Zolkievszky a fogoly czárt lánczra verve viszi a lengyel király elé. A képet Dolabella isteni ecsetje örökkévalóvá tette volna, ha Nagy Péter czár el nem követi azt az istenölést, a mitől Attila is visszaborzadt, hogy a nemzetét sértő remekművet a falról levakartatá. Mert a művész remekét megsemmisíteni, valóságos istengyilkolás.

E nagy hadvezér legvitézebb hőse volt Szobieszky Jakab. Ő maga egy saját költségén kiállított ezredet vitt a hadjáratba. Elindulásakor «az arany ezrednek» nevezték azt, ragyogó fegyverzetéről; visszatértekor a «vas ezred» volt a neve. Ő tört be legelső Moszkva kapuján.

Ez a Szobieszky Jakab győzte le a khoczimi ütközetben Ozman szultánt s diktálta neki a békét. E dicsőséges harczban elesett Zolkievicz egyetlen hős fia, s csak unokái maradtak meg, egy ifjú, Dániel, s egy hajadon, Theophila.

Egy ütközetben a vakmerő ifjú Dániel tatárfogságba jutott, s a fogoly herczeget a tatár lefejeztette, fejét elküldte Stambulba.

Csak az egyetlen unoka maradt meg, Theophila. Ez örökölte a Zolkieviczek egész roppant hagyatékát; kincseiket, gyülöleteiket, és hazaszeretetüket. Ennek lett a férje Szobieszky, a khoczimi győző, a ki ezt a három kincset meg tudta kétszeresíteni.

A mi Theophilának legelső gondja volt: mesés váltságdíjért visszaszerezni testvére, a hős Dániel levágott fejét. Annak a számára épített fényes kápolnát Zolkievben; s aztán mikor a két fia, Márk és János annyira megnőtt hogy a szót megérté, minden reggel elvezette őket ebbe a kápolnába s letérdelteté nagybátyjuk siremléke elé, s újra meg újra elmondatá velük az esküt, hogy nagybátyjuk halálát nem hagyják megboszúlatlan.

De nemcsak vad dühvel készíté elé fiai lelkét nagy feladatukra, a mívelt külföld legjobb tanárait hozatta el Zolkievbe, s ahogy növekedtek gyermekei, egymással vetélkedve lovagias testgyakorlatokban, úgy gyarapodtak tudományban és művészetben. A gyermek János úgy tudott bánni az ecsettel is, mint a kelevézzel és karddal: eltalálta az emberfőt; élethíven az ecsettel, halálhíven a fegyverrel. Költő volt és troubadour; elragadó szónok. Már gyermekkorában arra szoktatta az apja, hogy vele vitatkozzék, szabatosan és kifejezésteljesen. Kezdje a szabadság kultusát azon, hogy még az egyetlen emberrel szemközt is, kit az isteni törvény maga tesz korlátlan urává, az apával szemközt is, tartsa meg függetlenségét, mit nem a durva nyerseség, hanem ész és öntudat tart fenn.

S mikor kinőttek az iskolából a fiúk, akkor az apa kirepíté őket a világba: tanúljanak repülni a maguk szárnyain. Theophila gyermekeinek búcsúzásakor a két család czímerét egyesítő paizst adott át, a spártai anya e jelszavával: «vagy ezzel, vagy ezen!»

A két hösfi nem szerelmi kalandokat, nem élvezeteket hajhászni ment a világba. Azt a helyet keresték föl mindenütt, a hol zivatar volt. Angliát beutazták Cromwell nagy küzdelme idején; Nápolyt felkeresték, mikor Masaniello volt az úr, s Párisban harczoltak mint köztestőrök a liga ellen.

S akkor összebeszéltek, hogy beutazzák – Törökországot. Felkeresik magát azt a leghatalmasabb ellenfélt, a kivel apáik annyi végzetes harczot vívtak, saját titokteljes birodalmában: tanulmányozzák a rejtelmes óriást, ki egész Európát fenyegeti, tulajdon udvarában. Elmentek együtt Stambulba.

A keleti tündérmesék világának közepette érte őket utól a gyászhír, hogy atyjuk meghalt, – s a még annál is nagyobb gyász, hogy hazájok haldoklik.