Part 17

A mint a gyászszertartás véget ért, még a ravatalt szét sem bontották, melyről a király koporsóját az imént beszentelve, leszállíták a sírboltba, midőn egy hang felkiáltott a gyülekezetből:

«Tartsunk országgyülést!»

Ez nem volt szokatlan. A lengyel országgyülésnek lehetett helyiséget változtatni. Ha sürgős volt a dolog, hirtelen összeütöttek bármely szabad téren deszkából egy tágas köröndöt, s meg volt az országház; ha nem lehetett ott tanácskozni a rakonczátlankodók miatt, összebeszélt az egyetértő többség, összegyűltek egy templomba, vagy egy palotába, kikiáltották, hogy «itt az országgyülés» s mire a dissidensek neszét vették a helyváltozásnak, meghozták a határozatot. Mert a határozathozatalhoz egyértelműség kellett: egyetlenegy «nem akarom!» szó szétrobbantotta az országgyülést.

Ezúttal jól volt szervezve a cselszövény. A választott elnök, Lubomirszky György, elfoglalta az elnöki széket a ravatalon. Egyúttal az elnök maga volt az indítványozó.

Előadá a nemes követ azoknak, kik mind az özvegy királyné hívei voltak, hogy az ország mily végveszély válságát éli; fejetlenség a hívek között, és sárkányfejűség a lázadóknál. A zendülés magában a fővárosban is szerteszét dúl. Szövetséges kozákok és tatárok egyszerre ellenségekké váltak. Chmielniczky Bogdán attamán és Murai khán tűzzel-vassal pusztítják a vidéket, s nincs ember, a ki az ellenállást vezesse. Az országnak király kell, azonnal és rögtön. Király, a kinek helyén van a szive, a ki a legnagyobb vész óráiban hivei között jelen van és őket vezetni kész, ki az ég áldását s a pápa beleegyezését előre is biztosítja: csakhogy rá nem mutatott János Kazimir herczegre.

A nemesség nem várta végét a beszédjének, hanem közberivalt, kiáltva «János Kazimir király» nevét. Ulászló még hallhatott belőle valamit, csak akkor csapódott be utána a kriptaajtó.

Egy hang sem kiáltotta, hogy «nem akarom!»

Ez rendbe hozatván, előállt Bonzi bibornok, a pápa nuntiusa, s felolvasá az egyházfejedelem brevejét, mely által János Kazimir bibornokot papi esküje alól feloldja.

A volt bibornokot levetkőztették egyházi köntöséből, ledörzsölték tonzurájáról a szentelt chrysma nyomait, s ezután ugyanazon érseki kezek felkenték a homlokát, hogy képes legyen királyi korona viselésére, s ráadták a fejedelmi mezt, fejére tették a koronát. Mint bibornok ment be a templomba, mint király jött ki belőle.

De nagyon szorult király volt ebben az órában. Elmondhatta magáról, hogy egész országa abból a térből áll, a mit a kardja hegyével körül keríthet.

Országa fővárosának minden hostádjában ellenség tábortüzei égnek.

Azok között legnehezebb ellenfél a két idegen (bár nem a legelkeseredettebb). Legelőször is ezektől kell megszabadulni. A honfitárs ellenségekre majd azután kerülhet a sor.

Mindössze ezerkétszáz testőrből állt az új király egész hadserege.

Tegnap még pap volt, ma már hadvezérnek kellett lennie. Az is a kor szokásaihoz tartozott. Sok püspök, a ki írni nem tudott, a kard markolata végén hordta a bevésett névbetűit, s úgy ütötte azt rá a pergamenre aláirás helyett.

Az özvegy királyné így szólt az új királyhoz:

– Te menj a magad hadseregével Bogdán ellen, én megyek az én haderőmmel Izla khán ellen, s majd a hol ismét egymásnak nyujtjuk a kezeinket, az lesz igazán a «kézfogó».

János Kazimir meg volt felőle győződve, hogy a királynénak is van hadserege, s a lengyeleknél nem szokatlan az, hogy a nők vezessék harczba fegyveres hadaikat.

A király tehát úgy tett. A maga hű csapatjával kivonult a kozákok ellen, hanem aztán, mikor meglátta azoknak sokaságát, mást gondolt.

Elküldé a követét Bogdánhoz. A követ elvitte magával a fejedelmi pálczát és a lófarkat, az uralkodás és fővezérség jelvényeit az attamánnak a király nevében, felajánlva neki a békés szövetséget azon esetre, ha az attamán segít a királynak a dúló pogány tatárokat elverni a nyakáról.

A kevély, elbizakodott kozák vezér visszautasítá a fejedelmi jelvényeket.

– Nem vagyok én gyermek, hogy nekem fakardot, meg csörgetyűt küldjetek játszani. A tatár nekem szövetségesem, s a pogány nem roszabb nekem, mint a jezsuita. Nem én kérdezem a ti ma csinált királyotoktól, hogy megengedi-e nekem, hogy attamán legyek? hanem ő tudja meg én tőlem, hogy mi áron engedem meg neki, hogy király legyen.

Azzal előhozatott egy ökörbőrt, egy egész kicserzett ökörbőrt, a minőből a bocskor-talpakat szokták szabni; neki hasaltatott egy pópát, a ki tudott a betűvetés mesterségéhez s teleiratta azt követeléseivel, a mik között a legutolsó volt az, hogy a többiek pontos megtartása végett a kozákok követei ott üljenek a lengyel országgyülésen s a metropolitájuk karszékkel és szavazattal bírjon az országtanácsban.

Bogdán vezér azt hitte, hogy ha mindez ökörbőrre van írva, akkor jobban megmarad. Ezt azután összegöngyölítve az ajándékpálczával és lófarkkal együtt a követ hátára rakta, az úgy tért vissza, mint egy csizmadia a vásárból.

János Kazimir és országnagyjai elszörnyedve olvasták a hallatlan nehéz föltételeket, a mik között voltak egészen teljesíthetlenek is; például, hogy a jezsuiták hatalmaskodása megszüntettessék, hogy a zsidóktól az adóbérlet elvétessék. Ámde János Kazimir nagyon jól ismerte azt a jezsuita szabályt, hogy «mikor nagyon meg vagy szorulva, igérj meg mindent, messze van Rómától Jeruzsálem, még messzebb van a földtől az ég, de legmesszebb van az igérettől a megadás».

A király tehát aláírta az ökörbőrt, rá is akasztotta a függő pecsétet, s úgy küldte vissza azt megerősítve Chmielniczky Bogdán fejedelemhez, kérve őt szépen, hogy már most hát menjen haza békével a maga országába.

Bogdán vezér azonban ekkor azt mondta, hogy meg kell várnia, mit szól a szövetségese, Izla khán, ehhez a kiegyezéshez? s az alatt gondolkozott rajta, hogy mit lehetne még követelni a királytól?

Izla khánnal, a másik ellenséggel, azonban sokkal jobban tudott elbánni a másik hadvezér, a királyné. Nem vitt ellene se hadsereget, se követet nem küldött hozzá: maga kereste őt fel tábora közepén, s csak kincseit vitte magával, és talán még egyebet is. Az asszony-hadvezér nem nyerte meg, nem verte meg az ellenséget, hanem megvette azt, s a tatár vezér eladó volt. A míg Chmielniczky Bogdán azon törte a fejét, hogy mi jogokat követeljen újból a szövetséges tatárok számára, azok egyszerre csak rajt ütöttek, s buzogánynyal verték a fejébe azt a tudományt, hogy a pogány is rosz, a jezsuita még roszabb, de legroszabb a kettő együtt. Luiza Mária diadalmasan érkezett a királyhoz, egyik ellenséggel elkergetve a másikat s a futók táborhelyén keresztül nyujtá kezét a megszabadítottnak, s az igazán örvendetes kézfogó volt.

Chmielniczky Bogdán ugyan már magával vitte az aláirt ökörbőrt, de biz azt a szép darab bőrt kár volt elrontani azzal a sok ráfirkált betűvel, mert nem elég ahhoz a király aláirása, abba még a rendek is beleszólanak. Mikor a convocatios országgyülésre feljöttek a kozákok követei, azokat a nemesi rendek az ablakon dobálták ki; a metropolitájuk jobban járt, mert azt be sem eresztették.

Mire azután újból elkezdődött a kozák lázadás, tatár pusztítás.

XIV.

Hanem ez mind nem akadályozta azt meg, hogy a zűrzavar közepett is meg ne tétessenek az előkészületek a királyi menyegzőhöz, Luiza Mária és János Kazimir között.

Az új király talán szerelmével is adós volt az özvegy királynénak, de hálájával mindenesetre tartozott neki. Az tette őt meg királynak. Bethune marquis, a kincstárnok, mondhatná meg, hogy hány kiürült pénzes láda siratja azt az általános lelkesedést, a mely János Kazimir számára Ulászló ravatalából trónlépcsőt csinált? Ezt vissza kell fizetni.

Luiza Mária azt hitte, hogy végre feltalált János Kazimirban egy «csillagot», mely azt a végtelen sötétséget, a mi egy napjától megfosztott női szív, át fogja derengeni. Nem a bálványozott hős ugyan ez, de mégis dalia és nemes ember.

Azonban még a menyegző előtt történt valami baleset, a mi még ezt a halvány csillagsugárt is kioltotta.

Mikor a király menyasszonyát kézen vezetve, a székesegyház lépcsőin fölfelé haladt, egyszer csak útját állta egy férfi a templomajtó előtt. A templom-bejárat előtti csarnokot, mint rendesen koldusnép ülte tele, azok között senkinek se tünt fel egy marczona férfi-alak, kopott gúnyában, meg egy fiatal sápadt nő, egy ingben, mezítláb, ki hosszú leomló hajával takargatja ölébe buvó félmeztelen porontyát.

Mikor a királyi jegyespár a templom küszöbére lépett, eléjök toppant a koldustömeg közül ez a férfi, felrántva karjánál fogva a reszkető asszonyt térdepeltéből.

– Ismersz-e engem? János Kazimir! kiálta a vakmerő a királyra. Hát ezt az asszonyt ismered-e, kis porontyával? Én vagyok Radziejowszky Jaromir, s ez itt a feleségem, a te szeretőd, a kit te elcsábítál; ez a te gyermeked, a kinek atyja lettél. Nem ismered-e őket?

– Őrült vagy, mondá a király, s félre akarta tolni maga elől a dühöngőt.

De a sértett férj megragadta vállán a királyi palástot, s fékezhetlen dühvel kiáltá:

– Nem mégy be a templomba, míg szónak nem állsz! A míg bibornok voltál, nem támadhattam fel ellened, nagyon magasan voltál hozzám; de most már csak király vagy, most elérhetlek. Én ezt a nőt és gyermekét kitaszítom házamból, egy ingben mezítláb: a tieid. Vedd fel, vagy taposd el: a tieid. Ezt tedd királynéddá, azt tedd trónörökösöddé: mert a tieid. Esküszöm az élő Istenre!

S azzal a reszkető asszonyt gyermekével együtt odaveté a királyi pár lábai elé.

Luiza Mária bámulva látta biboros vőlegénye arczán a férfi-gyalázó sápadtságot, az ijedséget, s a mi ezt felváltá, az nem a nemes harag pírja volt, hanem a gyáva szégyené, a kelepczébe jutott hazugságé. Szemei zavarodottan kapkodnak segély után, fagyos keze reszket menyasszonya kezében, nincs egy szava sem ahhoz a nőhöz, ki zokogva borul lábaihoz, s hosszú selyem hajával söpri a hideg márványt; sem ahhoz a gyermekhez, ki kérő kis kezeit összekulcsolva emeli fel hozzá, sem ahhoz a koldushoz, ki úgy tart leczkét a királynak, mintha ő volna annak a bírája.

– A mit vétettél mint pap, tedd jóvá, mint király! Mert ha te becsuktad előttem, mint pap, az üdvösség ajtaját, én becsukom előtted a templom ajtaját!

S az őrjöngő még megtette volna, a mivel fenyegetőzött, ha Lubomirszky és Bethune meg nem ragadják s a testőrök segélyével félre nem hurczolják az útból a férfit, nőt és gyermeket, a kiknek sírásuk, átkozódásuk még a templomba is utánuk hangzott, s belekiáltott a «Domine Salvum fac regem et reginam» khorusába.

És ezzel az indulattal járulhatott az eljegyzett fejedelmi pár az oltár elé, tanunak hívni a szerelem esküjéhez «azt», a ki a szivekben olvas.

János Kazimir ajkain reszketett az eskümondás, a boldogságról, a szerelemről, az örök hűségről beszélő szózat, míg lelkében a szégyen, a harag s az önvád dæmonai lázongtak; de a menyasszony szívvilágának ez volt az utolsó napelsötétedés: az a félretaszított asszony, síró, imádkozó kis gyermekével úgy állt a férj és feleség szíve közé, mintha a hold sötét tekéjét örökre ott felejtené egyszer a boszúálló világ-úr a nap és a föld között. A férj arczának minden glóriája eltünt örökre. Csak kezeik lettek összekötve, sziveik soha.

XV.

A tatár fejedelem behívta a törököket, a kozák attamán pedig az oroszokat Lengyelországba, az egyik dél felől, a másik kelet felől pusztította az országot. János Kazimir királynak bő alkalma nyilt királyi hatalmát érvényesíteni a haza külellenségei rovására, hanem hát arról ő nem tehet, hogy a jezsuita köntös hosszabb a királyi palástnál. Neki elébbvaló dolog volt az, hogy az országából kitisztítsa a lutheranusokat, anabaptistákat és sociniánusokat s elkérje kölcsön Spanyolországtól a szent inquisitiót. Divatba jött a máglya és a keresztre feszítés. Mindenekfelett pedig arra fordítá figyelmét, hogy az őt nyilvánosan meggyalázó Radziejowszky Jaromiron fejedelmileg boszút álljon. A felségsértő férj a senatus elé idéztetett, s ott egy szavazattöbbséggel elitélték halálra és egész nemzetségét örök becstelenségre, czímerét összetöretésre; még a lovát is elitélték megnyúzatásra, a házát is elitélték földig lebontatásra, még a földeit is elitélték – sóval bevettetésre.

(Az egy többséget tevő szavazat annyi pénzébe került a királynak, hogy abból egy ezredet ültethetett volna lóra a kozák ellen.)

Az itélet mind rendén végre is hajtatott, egész Radziejowszkyig, a ki nem engedte magát nyugodtan lenyakaztatni, a hogy czivilizált népeknél van már begyakorolva a nemesi rend, hanem birokra kelt a fogdmegekkel, s barbár módon keresztül vágta magát rajtuk és elmenekült.

János Kazimir rövid időn megtudta, hogy hová szökött Radziejowszky?

A lengyel két dolgot tud mesés módon. Szeretni és gyűlölni. Hazáját szeretni, s az idegent gyűlölni. Hanem a mit még jobban tud, ez: «gyűlölni a maga fajtáját».

Ha a lengyel megharagszik a saját nemzetére, az kiengesztelhetlen. Annak a haragja nem olvad fel az anyja könyjeiben, mint Corioláné.

Radziejowszky Jaromir Károly Gusztáv svéd királyhoz menekült. Magával vitte az itéletet, melyet János Kazimir ellene kiadott, s nem kért kevesebbet a svéd királytól, mint hogy indítson háborút a lengyel király ellen.

A svéd király elolvasá az itéletet s biz azt elég sulyosnak találta, de az, hogy egy király «egy» jobbágyát igazságtalanul elitélteti, még nem ok arra, hogy őt a szomszéd király haddal megtámadja.

– Csak olvasd végig! mondá a lengyel nemes. Egész a névaláirásig.

János Kazimir neve után következtek a szokásos czímek, a mik közé ő ezt is felvette: «Svédország királya».

De ez már elég ok volt arra, hogy Károly Gusztáv rögtön háborút indítson János Kazimir ellen. A svéd hadak még arra sem vártak, hogy az új házasok a mézes heteiket eltöltsék; jöttek pihent erővel nagy Lengyelország ellen Pomeránia felől. Ez már a harmadik ellenség volt: és a legfélelmesebb.

És a lengyel királynak még mindig nem volt több hadserege annál az ezerkétszáz főnyi testőrcsapatnál, a mire a rendes hadsereget az országgyülés leszállítá.

E végveszedelemben újra lángra lobbant a lengyel szívekben a honszeretet, az összehivott országgyülés csodáit idézte elő az igaz, nemesi áldozatkészségnek. A főurak felajánlották banderiumaikat, az egyháznagyok kincstáraikat nyiták meg, elhatározták, hogy minden nemes, a húsz évestől az ötven évesig, lóra üljön, a városok lövészcsapatokat állítsanak ki, a tüzérség lovakat kapjon, a vezéreknek a zsold utalványoztassék, a paraszt élelmiszereket szolgáltasson az egybegyűlendő hadseregnek, s annak fővezére legyen maga a király. Ha akarta, oly haderőt állított ki Lengyelország, hogy muszka, kozák, svéd és török imitt-amott szedi össze magát, úgy elpaskolják egyszerre mind a négyet!

Ha akarta!

XVI.

Mikor Radziejowszkyt a templomajtóban elfogták, a szegény, félrerugott asszonynyal és porontyával senki sem törődött. Azok mehettek, vagy fekve maradhattak, ha felkelni nem bírtak.

Mégis akadt egy ember, ki beléjök botlott. Sziczinszky Bogiszlávnak hítták.

Regényesebb volna, ha úgy adnók elő, hogy ez valaha imádója volt az elvetett asszonynak, s most kétségbeesésében ő jött oda, kezet nyújtani neki, hogy bukásából felemelje; de vázlatunk ily symmetrikus vonásokat nem tűr. Ennek minden része sajátságos, idegenszerű, a népfajt erős kifejezésekben jellemző ötletekből áll. Sziczinszkynak nem volt semmi köze ehhez az asszonyhoz: csak azt látta, hogy sír, s két férfi által ide-oda rugdostatik, az egyik a férje, a másik a szeretője: a király, a ki most épen esküvőjére megy, s hogy van egy kis gyermeke, a ki görcsösen kapaszkodik a nyakába s mind a ketten félmeztelenek, majd megfagynak. Ez elég ok volt Sziczinszkynak, hogy felszedje őket a földről, felültesse a szekerére, bele takargassa saját bundájába s elvigye őket magával haza Bielogrodnoba, ahol jószága volt, rajta szép háza, udvartelke: ott elfér asszony és gyermek. Az asztalnál is lesz majd számukra hely.

A hazavitt asszony aztán elbeszélte gazdájának, a mik vele történtek. Nagyon szomorú mese volt az. Senki sem volt olyan hibás, mint a király.

Sziczinszky igazi lengyel volt, a kit az idegen szenvedés boszura ingerel. A maga baját nem bánja a lengyel; de a másé miatt képes megváltoztatni az egész életét. Az, hogy az ő majorsága épen útjába esik a dúló tatár-hadnak, nem aggasztotta; csak azon dúlt-fúlt egész nap, hogy ezért a szegény asszonyért hogy álljon boszút? Nem szólt neki semmit, nem biztatta, nem fenyegetőzött: a lengyel nem szokott kérkedni a tett előtt; tett után inkább.

A világtörténetnek még egyszer föl kellett jegyezni azt a mesébe illő harczot, mely Menelaus elcsábított felesége miatt támadt. A Radziejowszky felesége miatt támasztott hadjárat még a trójai hadjáratnál is siralmasabb volt: csakhogy az Iliász dicső hérószharczai nélkül.

Valami nagyra kellett magát elhatározni a lengyel nemzetnek, hogy a végveszélyből kimeneküljön. S az elhatározás nehéz volt, mikor mindenki tudta, hogy a legnagyobb bajnak a király az oka, a ki háromszoros esküt tört meg, a mikor mint bibornok, trónörökös és vőlegény egy férjes nő hűségét kisértetbe vitte. Haragudtak is rá sokan s a felkelés és a subsidiumok megszavazása kétséges volt az országgyülésen. Mikor egyetlenegy szó elég a határozatot meghiusítani.

Azonban hat hét nagy idő, a mi az országgyülési idény tartama. Ez alatt az ellenkezőket minden oldalról körülvették, puhították. A szájasabb követeket kiszemelték, kapaczitálták, lekenyerezték, lehizelegték. A jezsuiták ékesenszólása hatalmas; még hatalmasabb ékesenszólása van az asszonyi szép szemeknek; de leghatalmasabb ékesenszólás adatott annak, a kinek a hangja rekedt: az aranynak. A kit a papok meg nem tudnak puhítani a pokol félelmeivel, a kiket Luiza Mária és Leonora igéző szemei meg nem babonáztak, azt megtéríték Bethune marquis szent-György lovagjai, a minők a tallérokra és arany pénzekre verve vannak. A hatodik héten már nem lármázott senki.

A lármázó követeknél azonban sokkal veszedelmesebb kategoria a hallgatóké. A kik sunynyognak, hátukat oda támasztják a falhoz, a szájukat a markukba fogják s mikor megszólítja őket valaki, nem engednek a szemükbe nézni s ha feleletre kényszeríttetnek, azt mondják: «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?» vagy a fejöket bólintgatják, s azt mondják mindenre: «jól van, jól!»

Ezekkel is el tudtak bánni. A mely nap a nagy szavazásra került a sor, reggel minden követnek meg kellett előbb gyónni és áldozni. A gyónó czédula nélkül senkit a gyülésbe nem eresztettek. Ez nemcsak az ünnepélyesség végett történt, hanem azért is, nehogy valami alattomos socinianus, vagy egyéb schisma-követő lopózhassék a gyülekezetbe. A gyóntató jezsuiták aztán, a kinek a fülbesugásából azt tudták ki, hogy a szíve ránczai között az ellenmondás szándékát rejtegeti, annak az áldozat-ostyában egy kis gyönge, ártatlan altatót adtak be, a mitől a dissidens majd szépen aludni fog a maga helyén, mindaddig, a míg a «Te Deum laudamus» éneklésre fel nem rángatják. Hiszen aludni az országgyülésen másutt is divat, s nagy csoda, hogy egyéb európai parlamentekben még eddig be nem hozták ezt a módját az ellenzéki siró gyermekek elcsendesítésének.

Így el volt készítve minden a legszebben. Az országgyülés bezáró ülését maga a király nyitá meg, a koronás királynéval az oldalán; együtt voltak az érsekek, a püspökök, a harmincz palatinus s a nyolczvan castellán, a százhatvan sztaroszt, és a szejmikik követei, a «drobna schlachta» szóvivői, és azután a városok képviselői is, de a kiknek együttvéve volt csak egyetlenegy szavazatuk. (Ne titkoljuk, hogy ez 48 előtt Magyarországon is így volt.) A «veni sancte spiritus!» eléneklése után, az ország marschallja Lubomirszky felolvasá azt a hosszú jelentést, melyben előadatott, az országnak jelen szorongatott helyzete s mindazok a módszerek, a mikkel ennek elfordítására a siker reményével működni lehet.

A ki magától a hosszú szónoklattól el nem aludt, azon segített a jezsuiták laudanuma; a dissidensek horkoltak; a hű karok és rendek alig várhatták, hogy a marschall összecsapja a testes iratot, s ők felállván helyeikről unisono felkiálthassanak: «helyeseljük!»

Hanem a mint a choralis lelkesedés hangja elcsendesült, mielőtt a marschall ráüthette volna a pecsétet a megszavazott törvényre, egy mély dörgő hang felkiáltott valamelyik ablakfülkéből:

– Nye poz wolim!

Az ellenmondó Sziczinszky volt.

E fatalis kiáltás után hirtelen felszakítá az ablakot és kiugrott azon át az utczára.

Ha benn marad a teremben, bizony darabokra aprítják! Hanem künn az utczán nem bántja senki. A követ teste sérthetetlen az országgyülés előtt és azután tizennégy napig; csak benn a teremben forog abban a veszélyben, hogy a szomszédjai levágják a nyakát, ha kimondja a veszedelmes szót, vagy a torkába fojtják azt, ha észreveszik, hogy ki akarja mondani.

XVII.

Mert az rettenetes egy szó: «nye poz wolim!»

Az egy maga több, mint a király és a nemzet. Az lefújja a papirról a porzóval együtt a ráirt betüket; egy embernek a szava megsemmisíti az egész nemzetnek az akaratát. Ez az absolutizmus, a mit az egyes polgár gyakorol az egész ország fölött. Az orosznál «czar kazál», a lengyelnél «nye poz wolim». Ott: «én»: «egy úr»: «parancsolom». Itt: «én»: «egy jobbágy»: «nem engedem». Dæmoni jelszó mind a kettő.

A ki a «nye poz wolim»-ot kimondta, az teljes életére el volt veszve, mint ember. A háza táját elkerülte rokon, jóbarát, ismerős. Cselédjei megszöktek az udvarából, jobbágyai kiköltöztek falujából, mert annak a bérese és parasztja is ki volt péczézve s botba futott, ha más határba ment. A házához vezető utakat elárkolták, a hidakat letörték, marháit bitangba hajtották s ő maga szabadnak lett kikiáltva, mint a madár. A tizennégy nap leteltével úton, útfélen lelőhette, agyoncsaphatta akárki. Szántóföldei ugaron maradtak, mert a jobbágy nem szántott többé robotban; a cselédek a kapufélfától vettek búcsút, s a nemes ember tenyere nem arra való, hogy azt az eke szarva feltörje. Ezentúl már csak úgy fog éldegélni, mint nomád őseink: maga eljár az erdőre, nyulat, őzet lőni, s az egyetlen asszony, a ki híve maradt, a király elvetett szeretője, az alatt a kertben kapálgat, borsót fejt, káposztát öntöz: abból élnek. Őszszel gomba is terem az erdőn, azt összegyűjtik, s a somból lehet pálinkát főzni. Ha a tenger közepén egy korál-zátonyon laknék, nem volna jobban száműzve.

De azért meg van az az öröme, hogy egy egész országot halomba dönthetett! Egy szava elég volt, hogy a nagy alvó óriás fülébe kiáltva, mikor az legjobban álmodik hatalmas hadseregről, dicső csatákról, fényes diadalokról, fölébressze azt, s aztán ne lásson mást, mint lánczokat, rongyokat és férgeket a testén.

S erre elég volt az ő egyetlenegy szava.

Hogy mi lett annak a következése, azt csak képzelete mesélte el neki, mert hisz hírmondó nem taposta le a füvet az ő házának udvarán, hogy elmondja neki, hányféle ellenség dúlja azóta az országot? hogy a muszkák már elfoglalták Lithvániát s Lembergig száguldoznak portyázó hadaik, hogy a svédek már Varsó alatt harczolnak; hanem beszélt neki éjszakánként a tűzfénytől vereslő ég alja; köröskörül a láthatáron felgyújtott falvak, városok lángja pirítja meg az eget: ott mindenütt ellenség jár. Az ő vidékét kikerüli az. Mikor az elvadult, bozóttá vált földek határához ér, a hol az utat benőtte a tövis, ott megfordítja a lovát, s igyekszik az átkozott földről elmenekülni, a hol a gazda maga sem eszik kenyeret.

S az ellenmondás dæmonának öröme telt ebben. Hozzá csak a csatatéren jóllakott hollók látogattak el, azokkal beszélgetett.

A király fut. Nincs hová fejét lehajtania. Mint a szarvast a kopófalka, úgy üldözi az ellenség. Ég a lába alatt a föld. És mindez egy embernek egy szavába került; egy kicsiny kis embernek, a kit nem vesz észre senki, csak a mikor felgyújtja az országot, akkor jegyzik fel a nevét. S ebben a lángban van boszú és dicsőség. A ki szeret ezeknél melegedni, miért ne gyújtaná fel a hazáját, ha megharagudott a királyára?