Part 11

Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé fordítva hullott volna a szívére. Nemes önmegtagadással napott tűzött ki a menyegzőre, mely két ország népét az ő szíve árán fogja egyesítni, midőn a kijelölt nap előtt egy messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsú szőke ifjú volt a vezér.

A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány, Kurozvaki, megjelent: «mit akartok?» kérdé tőlük.

– Nőmért jöttem, szólt az ifjú. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig királynőnek férje.

– Csalatkozol ifjú lovag, viszonzá a castellan, Hedvig királynő férje a lithván fejedelem, Jagelló.

– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifjú. Enyim volt ő, most is az, s csak az égnek adom vissza.

– Úgy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled, milliók földi és égi üdvére. Élj boldogúl s térj el innen.

– Nem lehet, míg vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.

– Kínt fogsz okozni magadnak, kínt ő neki, de megleend; viszonzá Kurozvaki, holnap reggel jőjj egyedül, kivánatod teljesülend.

Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt szavára, ott bekötötték szemeit s vezették az utczákon, folyosókon keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol visszhangból, mely lépteire felelt, gyanítá, hogy egy nagy teremben kell lennie.

Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét templomban találta magát, melyet gyéren világítottak az oltár viaszgyertyái. A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ídeál alak, hófehér ruhában, megtört tekintettel.

Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. «Elfeledtél, elfeledtél» rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: «nyugodjál meg», mondá neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott megreszketteté az indulat küzdő zaja.

– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé tettél volna engem.

Az ifjú herczeg nem tudott szólni; minden ifjú reményeit egy pillanatban el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.

A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vén nemesek is törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifjú szűzre, ki egyedül állt ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy kedves halott, a ki körül sír minden ember, csak ő maga mosolyog.

Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifjú pár félig elvonúlva látszott a fél homályú templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas, lenge szőke lány, és egy délczeg, karcsú ifjú.

Kezeik egymás kezét szorítják, és szemeik a búcsúzó királynét nézik, a ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell válnia.

– Ah Száva, szól a szép szőke lány suttogva; én nem tudom, mit sejtek, de úgy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.

– És én, mintha magam térdelnék ott előtted, a szomorú herczeg helyén. Épen úgy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szívem repedne meg, Czeczilia.

A két szerelmes ifjú közelebb húzódott egymáshoz, mintha attól tartana, hogy őket is le akarják egymás kebléről szakítni.

Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely a nagy lelkek sajátja, olvasható volt homlokán. Odafordúlt a bájoló menyasszonyhoz: «csak egy csókot, csak egy könyet» rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.

Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: «élj boldogul!» suttogá Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.

Holta napjáig boldogtalan maradt.

A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések hangján kívül semmi sem szólt, csak ama karcsú ifjú suttogá néha: Czeczilia! Czeczilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha így el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt letérdelt, s ott azon imádta Istent, hogy engedje neki ez órát örökre úgy feledni, hogy soha eszébe se jusson többet.

E közben feltárúltak a nagy templom ajtai, kívülről ünneplő népség tolongott be egymásután, gyertyákat gyújtottak meg mindenfelől, a terem kivilágosúlt, megelevenült, a hova szem láthatott, mindenütt eleven emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról, boltozatokról; a megfakult falak színehagyott aranyozásával élénk ellentétben látszottak a mindenszínű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére a nép fölékesíté szentegyházát.

Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott főajtó megnyiltával belépett az udvari díszmenet; apródok, seneshallok, főpapok és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas, délczeg férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem Jagello, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen áhitattal tekinte szét az ó templomban az új vallás titkos hieroglyphjain jártatva szemeit.

Hosszú, gesztenye-barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a keresztvíz-medencze, a korona és a mátkagyűrű.

Az első új eget nyitott meg előtte, a második új országot adott neki; de a mi több volt előtte, mint ország és menyország, azt a harmadik köté hozzá, a szép, az áldott Hedviget.

Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagello egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör fürtös fejét meghajtá a szent víz előtt; másodszor, a midőn homlokát a szent chrysma nedve érinté s egyenként adtak reá koronát, bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szűz menyasszony jött felé udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek imádkozá fejeikre. A történet igazolja, hogy az áldás foganatos volt.

E perczben örömkönyűt sírt minden arcz, csak azok sírták a fájdalom könyét, kik az előtt egy órával jelen voltak a templomban a királynővel.

Míg a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakítának körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.

Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Czeczilia, az akkori nemes hölgyek között a legszebb, a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult, szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.

Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatlanul; két ifjú nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész keresztelés, koronázás és menyegző.

Egyik ifjú a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes. A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly életpiros arczczal, kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifjú volt Rozgonyi István.

A leány nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.

A nászeskű végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Czecziliának, mit az reszketve fogadott el, míg háta mögött Száva lépteinek dobbanását vélte hallani. A szentelt víz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyúlt a hideg vízbe, másik kezén egy forró kéz heves szorítását érzé. Száva volt az, ki odahajolva hozzá, halkan suttogá fülébe:

– Mintha én térdeltem volna ott előtted.

Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a király oldalán orosz hadba távozott.

II.

Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban, hullott az ember, mint az őszi levél; kit megsirattak, kit elfelejtettek.

Sírban volt már s csillagok között lakott az ifjú királyné is, holta után szentnek tartották s sírjához jártak imádkozni.

A lengyel nép sokat küzdött jobbra-balra szomszédaival, néha önmagával is; a küzdésben néha úgy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt egyéb, mint az özvegy és az árva.

Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé; zúg, dörömböl a zivatar, magas, karcsú jegenyék hajladoznak a szél alatt, a távoli fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi ablakai közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágítva.

A lovag, mintha belől fáznék, összehúzza vállain zsinóros köpenyegét s elmerengve poroszkál a begyepesedett úton, midőn gondolatai közül egy szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.

A lovag megállítá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel.

– Itthon van-e Templin gróf?

– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje már annak, hogy őt eltemettük.

– Ki lakik most a kastélyban?

– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világít szobájának ablaka.

A lovag sarkantyúba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán állott. «Nyiss ajtót, Marina!» szólt, a kis földszinti szoba ajtaján zörgetve.

A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté kezéből a mécset.

– Nem ismersz rám, jó Marina; szólt nyájas hangon a jövevény; mire a vén cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott végig futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de megint elmult, a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét.

– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni Száva.

– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s csókjaival borítva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak hittem, kit gyászoltam mind e mai napig.

– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol van Czeczilia?

– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit törülve; nem képzeled, mennyit sírtam miattad; bár egyszer álmomban tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg.

– Köszönöm, jó Marina. De most szólj arról, a miről én gondolkozom.

– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés volt; hogy szerette Czecziliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellohoz menjen nőül, – Czeczilia annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sírtam rajta. De megáldotta az Isten, Jagellóval boldog lett, s már idvezült az égben.

– De szólj Czecziliáról.

– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig óhajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok helyett üdvöt talált.

– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Czeczilia, midőn azt hallá, hogy elestem?

– Ne mondasd azt el velem. Sírt, kétségbe volt esve, meg akart ő is halni, ne kényszeríts e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt miattad és zárdába akart menni.

– És hol van most?

– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent elkövetett érte, hogy őt újra felvidítsa; elhordta magával utazni, a fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott; egy ily leventés játék alkalmával egy délczeg ifjú magyar lovag választá magának Czeczilia színét, a violaszínű gyászt, s e szín mellett téteté a győztes fejére a pályakoszorút. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat suttogott a leány fülébe. Az ifjú nem sokára megkérte Czeczilia kezét. Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy Czeczilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utolsó kérését?

– Tehát csakugyan jobb lett volna halva maradnom.

– Ne szólj így Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a királynétól.

– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem?

– Rozgonyi István.

– Emlékszem rá. Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni.

– Mit akarsz Sztanisa?

– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem volna, úgy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm.

A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére.

– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt, köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült.

– Hová mennél késő téli éjszakán? maradj itt, bár reggelig, pihenni.

Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer arczképét, a milyen volt akkor, a midőn még az enyim volt.

A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a kastélyban.

A szomorú ifjú itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék, melyen hímzeni szokott, a hímzőráma a falnak támasztva. A por belepett minden butort, a hárfa húrjai leszakadoztak, a rézkalitkából eltüntek az énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég maga is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei is megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni, ha semmi sem él körül.

Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott. Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében, miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenként kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüvé odaképzelé őt magát, azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen úgy, a hogy az szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel, azzal a rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésű alakkal. Még egyet lépett s ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után következék, üres volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan.

Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. «Hát még innen is száműztek!» Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már félig, felejts el most már egészen.

A vén nő sírva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; «nézd, mint zúg, mint dörömböl a zivatar» kiáltá a lovára pattanó után.

– Hadd zúgjon, dörömböljön.

III.

Az ember szereti magának vetélytársát úgy képzelni, mint egy gyáva, haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.

Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva, dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényúr, a ki rablóvára fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz, a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzi, kinek arcza csak a bortól tud pirulni s elsáppad, ha csatáról van szó.

Ilyen képet feste ő magában vetélytársa felől.

Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan diákra fordított néven Zavissius Nigernek neveztek.

– Jösz, hogy elmenj; mondá Jagello a belépő ifjúnak. A magyar és lengyel trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az ozmán; segítenünk kell rajta, hogy megmaradjon.

Száva leütötte fejét, arra gondolt, hogy ha Magyarország elveszne, vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott.

– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most újra megütközének a magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről; az ozmán hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült meg.

A kard nyugtalanul zörrent meg Száva kezében.

– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az ifjú Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb.

Száva arcza hirtelen lángra gyulladt e szavakra. Vetélytársának híre villámként futott át lelkén s új vágyakat teremte abban.

– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagello, e név a tied, arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod érdemelni.

És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal ösvényén. Nem várhatta, míg a vezérletére bizott dandárok elkészülnek, rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment Magyarországba.

* * *

Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal kalpagán, ügetett Dédesvár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott az erdők között fényes bádogfedelű tornyaival s zászlós szélvitorláival egy kerek vulkán alakú halom tetején.

Egy keresztút összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve.

– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólítá meg a sastollas a vele találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban jártam, nem ismerem ki magamat.

– Fogadj Isten, bajtárs; viszonzá a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed? Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek.

– Azt a Rozgonyit, a ki értök boszut állt, Istvánt.

– Úgy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendesz házamnak.

– Én lengyel vagyok. Győzelmeid híre hozott ide hazámból. Királyom engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni.

– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva úgy is indulunk Szerbiába. Egy jó vitézzel többen leszünk.

– Te oly sűrűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly bájoló.

– Tedd hozzá: és olyan jó.

– Boldog is vagy?

– Két fiam van.

A lengyel felsóhajtott.

– S mégis elhagyod őket, hogy a harczba menj?

– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, míg a kapuig jő, hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a kiket szeretünk.

E beszéd közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység prædialis nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut játszottak.

– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; mondá Rozgonyi az idegennek. A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földműves kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát játszanak. Nézd, kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a másik a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hisz ez nagyon egyenlőtlen harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, míg amott tizenhatan. – Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiú, meglásd, mire mégy. Álljunk meg és nézzük el, mit tudnak.

A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek háboruját.

A magyar csapatnak három szinű selyem zászlója volt, a törököknek félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt a kölcsönös hadi jog.

A török félholdat formált, a magyar egy négyszöget. Jó hajlós fiatal pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei, ez vala a munitió.

A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a örök Allaht ordítva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák. Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant a vadalma, de senki el nem esett még.

Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult s el kezde futni.

– Ne hagyd magad fiú, mondá Rozgonyi mérgesen.

De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, alja terítve savanyú gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor hirtelen nekifordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte a támadókat.

Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott hadi tanácsot tartottak, hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt rájuk.

– No most mindjárt bekerítnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy önkénytelenül segítni akarva fia játékában.

Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió közepett, irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul kerülőket, addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló körül maradt figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett vadkörte-zápornak, közé tört a zászló-őröknek, egyet-kettőt a földre teríte közülök, a többit bajtársai foglalák el, míg ő maga a zászlótartóval eredett birkozásba, s a lófarkat kitekerte a nálánál egy fővel magasabb siheder kezéből.

Ezzel vége lett a harcznak.

– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiú meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza csókolá.

– Legyőztük a törököt, szóla kipirult arczczal a fiú.

– De nagyon kevesen voltatok ti.

– Hisz azért voltunk magyarok; viszonzá a fiú büszkén. Mindig kevesebb a magyar, mint az ellensége.

Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban mindig úgy fordítá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi vonás dagadt fel rajta.

– Egy kis sebet kaptam, mondá a fiú vidoran, midőn apja a rejtegetett daganatot fölfedezé. Anyám úgy is azt mondja mindig, hogy hozzád legyek hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog hozzád találni.

A lengyel önkénytelen sóhaja fájdalmasan hangza e vidám csevegés közé.

– Nézd apám, szólt a fiú suttogva, ez az idegen, a ki veled jő, könyezik.

Rozgonyi oda fordult hozzá.

– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle résztvevő hangon.

– Senkim, senkim a világon. A szél homokot fútt szemembe.

Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére tekervényes csiga-út vezetett; az akkori idők izléses pompájával épült várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyű tornyocskák voltak, mulató helyekül emelve. E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sűrű bükkerdőből kiértek. A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni.

Rozgonyi sarkantyúba kapta lovát, a lengyel visszarántá a magáét.