Part 10

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké. Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái kisértenek éjjelenként.

– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.

– Épen semmit.

– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón, ha ez utolsó tervem bevégezém, akkor templomot építtetek, oly pompásat, hogy hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csak hozzám közel ne építesd, mert ki találom rabolni.

– Csendesen, Sámson; ne szólj így. Oh, itt a falak is beszélnek, körülem minden butor él és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet suttogják, csendesen, alig hallhatólag; és éjszaka, midőn a nagy viharra olykor fölébredek, mely a tornyok szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul minden, s fejem fölött elkezd zúgni a hatvannégy mázsás öreg harang, melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam s hamis pénzt verettem belőle, s úgy kong, úgy zúg a mélységes éjszakán keresztül, hogy a bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok feküdni, saját alakomat, a hogy vagyok és létezem, már ott fekve találom, s hasztalan költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben ülve, míg a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb húzva kardját.

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, míg az én szemeim előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban, mint a lándzsás hadsorok, s ha kés van kezemben, úgy biztat, úgy erőltet, hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Te meg vagy rontva, Tamás. Eszed nincs helyén.

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk, vagy felettünk, elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy Tornallyay leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a csatában, de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ, valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát szoktak meggyujtani, s míg a többi viaszgyertyák leégtek, ez, bár folyvást lángolt, soha sem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet. Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik megszólítani, hallják, mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s mint csapódik be a sírbolt-ajtó utána iszonyú dördüléssel…

E pillanatban iszonyú csattanás hallatszott… A két testvér rémülten ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem bírta lezárni. Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczú hölgy alakja, vállán arany betükkel kivert lángalakú pallost emelve, s szemeivel merőn maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veríték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyúk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva kardját, elállta a kisértet útját. Megállj! ordíta rá, felemelve kardját, s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem haltál meg elég jól, megöllek én, úgy, hogy a másvilágon sem fogsz élni többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb lett volna, mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott ajtók csukódását; míg egy végső dördület hírül adá, hogy most a sírbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a Tornallyay-család sírboltja felett, hol a czímert Bacsó Tamás saját kezével fordítá meg, e czímert újra helyrefordítva lehete látni.

IV. A KINYUJTOTT KÉZ.

Ezen zavargós időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét egyes családok sérelmeire vonni: a népek kiáltásai közül nem hallatszott ki az egyesek jajszava.

Tornallyay László, menyasszonya által a legcsodálatosabb úton megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit Murányvárból?

Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az ország rendeivel megismertetve, azokat a törvény szerinti elégtételre felhívja, koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás, megtudva életben maradtát, orgyilkosokat küld utána s megöleti, míg azt az igazságnak megrövidült karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend egyebet kieszközölni egy erőtelen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban csak kaczagni fognak.

Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem elvivé őt a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek gondviselésére bízva, elrejté őt a Bacsó-család szemei elől, kik amaz ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.

Akkor tudósítá László álnevű feljelentésekben az ország biráját, miszerint a Tornallyay-család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván, másika kolostorba lépvén, a megürült murányi uradalom a koronára szállt vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának visszafoglalni.

E feljelentés nem maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólíttatott a murányi uradalmat a törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.

Bacsó Tamás elsáppadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak végén megérté, hogy Mária a Szent-Erzsébeti kolostorban tartózkodik, mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá:

– Minden jól van.

Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóhadait, s éjszaka ráütve a Szent-Erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá, oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány ittas rabló üszköt vetett a szétdúlt kamarákba, s a kolostor a puszta falakig leégett.

E kolostort azonban az akkori országprimás építteté, s különös kegyében tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári tábornok, Salm Frigyes, ott állt Murány alatt boszuálló seregeivel.

A Bacsó-családnak csupán egy útja volt a menekülésre: Máriát kényszeríteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak így menthetve a kolostor elleni erőszakoskodást.

A lelkész, egy tisztes hetven éves agg, csupán arra kérte őket, hogy engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.

Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát megsimogatva szólt:

– Ne félj, leányom. Az Isten nem hagy el téged. Engem halállal fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott kezet elfogadni: él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.

A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé, azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beleegyezni az ajánlott házasságba.

Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; míg künn Salm ágyúit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a púpos Bernát, úgy felcziczomázta magát boglárokkal és klárisokkal, hogy akár egy medve nyakába oda illett volna.

A vár egyik termét kápolnának készíték el, felszerelve innen-onnan elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény, menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház legsúlyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és lelkestül.

A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek s megesküvének, hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kínzást fognak rajta véghezvinni, hogy óhajtani fogja a gyehenna tüzét enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet, s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.

Azok megragadták mellénél fogva, kihurczolák a teremből, végig a folyosókon: de ime, Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kínkamrába értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a kínpadra fekteték, már megszünt élni.

E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kívül, s a toronyőrök rémült arczczal jelenték, hogy a királyi hirnök áll a felvonó híd előtt.

– Taszítsátok az árokba! kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha Tamás útjokat nem állja.

– Csendesen, fiuk; nem kell kihúzni a kardot, míg van más út a menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.

– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre becsülted az aranyat a vasnál; a helyett, hogy kardokat szereztél volna, billikomokat gyüjtögettél, ágyúk helyett pénznek öntetted a harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most csatatér helyett keress magadnak akasztófát, a hol meghalj.

– Nem úgy, Sámson. Azokkal a kis ezüst golyókkal jobban czélba lehet találni és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes taraczkból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; – igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe ajánlasz bennünket.

– Miért épen én? kérdé Bernát elképedve, miért nem te magad, vagy Sámson?

– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes ellenségeid.

– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe Sámson.

– Ha ide benn maradsz, nekünk úgy sem használsz, mert az utolsó hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, míg ha önkényt megadod magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három szekérre bízom.

Bernát elsáppadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt megjelenni.

Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.

A vezér több magyar főúr társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.

Annyival nagyobb lőn tehát rémülete, midőn Salm előlépve, őt egyenesen nevén szólítá:

– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket pusztítod?

– Ne hidd, méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók kalandoznak a vidéken, azoknak a büneit fogják miránk.

– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?

– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom, mert irigyeink a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de im, szemléld meg magad és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel szoktunk-e mi fizetni?

E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal felhányt aranyat, ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:

– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.

Salm képét elfutotta a vér.

– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet venni békét és háborút? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem fejeitekért, miket a törvény elitélt.

– Nem vétettünk mi, uram, a törvény ellen soha.

– A Szent-Erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.

– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet, Tornallyay Máriát erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.

– Törvényes hitvesed neked Tornallyay Mária? kérdé szigorúan a vezér.

– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.

Salm inte, hogy hívják elő a tábori lelkészt, s felszólítá Bernátot, hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.

Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra téve, másikat felemelé az égre, s a mint e szót ki akará mondani: esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyay László állt előtte.

Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, úgy hogy nyelve nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja úgy maradt megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három esküvő ujjal.

Salm így küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül: félig holt alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt lelke megőrül.

V. A HÁROM TANU.

A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyay László, ki azalatt mint kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá előtte élete és hamis halála egész csodás történetét.

Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jót tett, katonákat, kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év előtt virágzó, teltarczú ifjunak ismertek, azzal most mint megaggott, szigorú, őszbe vegyült hajú férfival találkozzanak.

Ekkor azt mondá László:

– Három tanut fogok elétek állítani, a kik rám fognak ismerni bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek.

A sors úgy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa, és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta.

A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elrémült tőle; Bernát sem szólni, sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely úgy látszott, mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból.

Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn összegyüjté embereit, s leitatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy az éjjel kitörjenek a várból, s míg elleneik a vár körül szétoszolva soraikat megritkítják, ők egyesült erővel keresztülvágják magokat, s kimenekülnek Lengyelországba.

Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét szétosztá a falakra, hogy majd míg testvére a kapunál utat tör, ő addig körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a menekűlésre út nyílik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog sietni.

A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a várból jövő nesz.

– Ez épen rablók harczainak való idő, monda Salm, ki éjszaka személyesen járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyúvillanás veri föl a sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el.

– Tudtam előre, hogy ez éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s rögtön elrendezé ostromcsapatait, ellátva velök minden kijárást a várból.

A várfalakról minden ágyú elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanúl megrohanák az előttük álló harczosokat.

A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélű bárd volt kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált; a meglepett lándzsások már tágítani kezdék előtte soraikat, szörnyű termete egy fejjel kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn az előtte állók fejeit lecsapta. Néhány pillanat alatt szét volt szórva a rablók által megtámadott dandár, az út nyitva volt előttük a hegyek közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott öcscse után, s a várban elhallgattak az ágyúk, midőn egy kisded csapat, számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta rá:

– Sámson állj meg; egy szóm van hozzád.

– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot vonva, megtámadója elé nyargalt.

Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihívó ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától ketté hasított fővel hullt alá lováról.

A rablók erre lélekvesztve fordúltak meg, s rohantak vissza a várba, magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni menekűlésre.

Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott, hogy magát megmentse.

Leizent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosít, átadja neki a várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a levegőbe.

Kiküldött hírnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; várta estig, várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet, elhatározá a pokoli eszmére magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és tudtára adta, hogy meg fog halni, készítse el magát, s válaszszon, minő halál nemével akar kimulni.

A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy engedje őt kedvese koporsója mellett a sírboltban éhen meghalni. Jól tudta, hogy onnan kijöhet a rejtekúton.

Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva levezeté őt a sírbolthoz, s midőn elfordítá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen mondá neki:

– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni, mint én, mondd meg neki, hogy nemsokára találkozunk a pokolban.

Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre úgy érzé, hogy azt valaki taszítja belűlről kifelé.

Hajszálai borzadva álltak ég felé.

Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében kivont kard, utána fegyveres vitézek.

– Itt az itélet napja Bacsó! kiálta az ifjú a rablóvezérre.

Az iszonyú ordítással veté magát a földre, elájúlva a rémület miatt.

– Ez volt a harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; mondá rámutatva az utána jövő fegyvereseknek, kiket rejtekúton a vár belsejébe vezetett.

– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese keblére omolva.

Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a vérpadon, Mária vőlegénye keblén.

ROZGONYI CZECZILIA.

I.

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona kivánkozott szűzi homlokára, a lengyel és lithván.

A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép királyi hajadon, – a szerelem rózsakoszorúját.

Még midőn csak hat éves volt a leány, országhódító atyja elvitte őt magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.

Ott egy nálánál alig idősebb kis fiút vezettek elé, s azt mondták, hogy ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefűzték az övével, gyűrűt cseréltek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.

Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágított teremben, harsogó zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefektették a két szelided gyermeket; arczaik egymást érinték, a szülők ott álltak körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, a vőlegény kezét a menyasszony nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután elválaszták őket, – a gyermek férj elment Angolhonba, a gyermek nő Magyarországba.

És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb a világ; a rózsaarczú gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora ábrándok álmai meghalaványíták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek vőlegénye szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte; látta mindig a mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, hímzett ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb lehet egy ily pillanat nyolcz év után.

A szívébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermeklélek játszó öröméből áterősült az a sejtő szűzi kebel vágyó szenvedélyévé. Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta, hogy miért boldog az, a ki szeret.

Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig anyja a fejedelmi lelkű Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi széken, s a legifjabbik királyleányt kérte országa számára királyul. Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vívta ki őt az anyai karok közül.

Lengyelhonban akkor vad polgárháború dúlt. A mint Hedvig megérkezék, megszűnt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, szíveiken vitték őt árva trónjukra.

A rózsakoszorúnak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott, de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.

A koronás szűz hírével visszahangzott minden ország, fejedelmek jöttek érte, szíveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szűz várta vőlegényét, kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá el őket.

Egy napon egy vad, férfias tekintetű, harczos ifjú jelent meg a lengyel fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot, annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.

Egykor boszú, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát, koronáját és szivét hozá ajándékba az ifjú királynőnek.

– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybeforrása kivánja ez áldozatot.

– Meg kell lenni,… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez által az egy igaz Istenhez.

– Meg kell lenni,… monda a rokonság. A királyi család fénye egy új korona sugáraival növekszik.

Csak a szív nem szólt semmit. A merész, szilaj fejedelmi ifjú hidegen hagyta azt, míg a várt halvány ifjú képe midőn megjelent előtte, szomorúan sóhajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?