Part 12

– Az ott talán a te nőd? kérdé elfogódott hangon Rozgonyitól.

Rozgonyi fejével inte, míg a fiú kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé vissza anyját.

Az út második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a nő, és így sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe lehete nézni, s mikor azok a felvonó híd elé érkeztek, már a nő ott állt a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, míg kisebb fia, kit kézen vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit.

– Nézd anyám, a törökre voltam! kiáltá a nagyobbik fiú gyermekes dicsekedéssel, az elfoglalt lófarkot mutatva.

– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyűjtsek. A hadriadó mindenütt visszhangra talált az országban; a legjobb vitézek útban vannak a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de ím hol maradt utitársam? szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta mutatni.

A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva.

Az évek előtt karcsú, halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki, hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták el.

A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza?

– Lovag! Lovag! kiáltozá a kis fiú, vesszőparipáján elébe nyargalva. Apám vár reád, azt hiszi elvesztél.

A lengyel leszállt lováról, megveregette a gyermek arczát.

– Apád lovának szárnyai vannak, mondá neki könyező tréfával, az enyim csak gyalog jár. – Azzal átadva lovát az odaérkező csatlósoknak, dobogó szívvel és kipirult arczczal hagyá magát a kis fiú által szülőihez vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy el ne felejtse.

Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent.

– Nem ismert rám, mondá a lengyel magában keserűen, pedig én minden vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek, ugyanaz a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva mind az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is gyűlölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva.

A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást kezdé fölvenni, mely színt ad az éjszakának.

Czeczilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsú termetével az erkély korlátján; hosszú szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán tekinte maga elé. Minő kietlen táj, mondá magában; köröskörül puszta erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szűk, sötét völgyben semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy csendesen keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön; minő szomorú vidék.

– Nemde, lovag, szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s beszédre akarva hozni, ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörű táj ez a mienk?

E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa; nemde gyönyörű táj?

– Gyönyörű, viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről a száz öles mélységbe levetni.

Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon mindenik.

Újabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei megtudva Rozgonyi hazaérkeztét, siettek őt, mint a magyarországi összes hadak fővezérét üdvözölni; néhány óra alatt számos társaság szaporodott össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei; köztük néhány bajnok hírű prælatus is, kiket a vár ura és urnője együtt fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle egy nő sem volt jelen.

Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik tárgya eleintén merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka röppentyűket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyike sem adott arra okot, hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra.

A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Czeczilia mellett balról, míg Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem tud magyarul, s a mi keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni. Nem így akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden ember, hogy Czecziliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna, ha durvák lettek volna, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót kiejteni, mely által Czeczilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy akkor annak keztyüjét vethesse s megbemutathassa, hogy egy szó miatt meg tud halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz.

Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a bor el fogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról.

De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes. Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország örök élte szentesíté a fölemelt billikomot, s ha egy pár pohár az urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes magasztalás volt a köszöntésben.

Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve, odafordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában, alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá magához intéztetni:

– E pohár a lengyel barátság tartósságáért.

S azzal Rozgonyiné koczczantásra tartá serlegét a lovag elé.

Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő áldomását, míg a lengyel a kábító hangzavarban ámolyogva kelt föl helyéről s fölvevé serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra Czeczilia felé.

Rozgonyiné mosolyogva húzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást, mire a lovag még nagyobb zavarba jött.

– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét.

A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét oly resignátióval üríté ki, mintha bürökkel lett volna az tele.

Ez áldomás után Czeczilia búcsút vőn vendégeitől s eltávozott körükből.

A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Czeczilia azt mondá: «ön üres pohárból akar inni?» s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy, egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a bacchanáliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Czecziliáról, Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal.

De újra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródok által kimutatott hálótermekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s kitüntető szivességgel vezeté hálószobájába.

A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő egyszerre gyűlölni és becsülni kénytelen.

Hálószobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt neki s távozni készült.

A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába kellett kapaszkodnia.

A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s aggódva kérdé tőle, mi baja?

Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel odamutatott s alig érthetően hebegé: «e kép!»

– Ez arczkép itt szélről az enyém; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az ott középett nőmé, mint menyasszonyé.

– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal felül volt, s egy ifjú lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal, lengyel apródöltözetben.

– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el, kit szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek.

– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyulladt arczczal, magánkívül ragadva meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok Cserni Száva.

Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott, melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve.

– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de nem tűrhettem, hogy nevemet dicsőítni halljam az által, ki nálamnál nagyobb és nemesebb.

Rozgonyi még mindig elfogódva szorítá vendége kezét.

– Miért sirattatod magadat, hogyha élsz?

– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás, mely börtönömből újra előhítt, új alakot adott arczomnak; a világ nem ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős, azt is elváltoztatám latinra, most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sírból, hogy meglássa azt a hölgyet, kiről annyit gondolkodott és ha boldogtalannak fogja találni, boszút álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa azt, ki őt azzá tevé. A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. Rozgonyi, fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted el – s ki téged ezért szívéből megáld.

A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny oly jól esett mindkettőnek.

– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi, szólt Száva indulat-kitörése elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a világ előtt, de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem. Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszítsem érte. Igérd meg, hogy soha sem fogod előtte e titkot elárulni.

– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy megteended azt, a mire kérni foglak.

– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kívánod tőlem, mást mindent teljesítek.

– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely úgy látszik, hogy általunk megkezdve, nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi bajnoknak került már életébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak; ki tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök, egy gondolat szokta lelkemet háborítani: mi lesz nőmből, két apró gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják őket javaikból, vagy gyűlöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem, ha e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit mutatott számára, kiknek mindegyike oly hőn, oly igazán tudta őt szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszítené mind a kettőt.

– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a mit nem teljesítendek.

– Lovag, te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet. Igérd meg, hogy míg én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és ha ott veszek, nem hagyod el soha.

Száva hallgatva tekinte maga elé.

– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az övé, monda Rozgonyi. Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én nyugodtan fogok alhatni a sírban, ha azt tudom, hogy te élsz.

Száva elérzékenyülten szorítá meg Rozgonyi kezét, elfordítva arczát, mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé: nem fogom őt elhagyni.

Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta őt.

Száva lehajtott fővel térdelt le Czeczilia arczképe elé s megcsókolá a mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt határozott alakot adni.

A színes ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt s nemsokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint dobognak a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni. Érzé, hogy akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani.

IV.

A sors úgy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön mindenik képes lett volna a félvilágot meghódítani, úgy találkozzék egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza.

Folyt már a harcz a magyar és ozmán között, Európa népei nézték messziről; a kik távol estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad pogány szavát; míg azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt. Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is, egyik vára a másik után esett el, pártoskodás, hűtlenség megbénítá erejét.

Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok, s mikor e váron kívül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva, hogy azt úgy sem bírja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak tizenkétezer aranyért.

Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek, így történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezére jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt később ugyanannyi emberéleten sem vásárolhatta vissza.

Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont nincs. Azon időben, mikor még az ágyúk hatalma nem volt annyira ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár tornyairól minden oldalról megvédethettek.

A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, az átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később Lászlóvárnak neveztek.

A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyűjté hadait, s megindult Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bízva, mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.

Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak, akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, személyesen megjelentek. A sok aranytól csillogó úr között lehete látni egyszerű szőrmezben egy pár püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a fekete öltöny nyilásain.

A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel, nyargonczaival s alvezéreivel, míg a király udvaronczai folyvást Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda Stiborzicze, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig kaczagó képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de tarka öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüvé magával vitt, még a hadi tanácsba is.

A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s leterítve előtte a hely térképét, hadi tervét tanácskozás alá bocsátá.

Az egész hadsereg a lászlóvári ágyúk födözete s az éj sötéte alatt átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s míg a közel halmokra felállított ágyúk annak bástyáit lerontják, addig a csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező ozman csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái leggyöngébbek, az ott törendő résen a lándzsások rögtön ostromolni fognak, míg a nyugoti oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és kényszerítendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az Istené.

A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja szólalt föl ellene.

– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.

A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére.

– De tréfán kívül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz, arra nem gondoltál, hogy ha az ellenség túlnyomó erővel talál ránk támadni, a galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán.

– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi nyugodtan, úgy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta itt van, mindig úgy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tízhez. Ha Amurat maga fog jönni, itt is a király álland vele szemben. Máskor is beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond király úgyis tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.

A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához.

– Jól mondád vezér, úgy monda, bár úgy lenne, hogy vele találkozzunk. A szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogyha magától nem jő. Holnap ilyenkor ágyúink dörgése viendi neki hírül, hogy itt vagyunk. Te szállítsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s meglátandjuk, ki marad el királya oldala mellől.

A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra adatni fegyverzeteiket, csupán Stiborzicze csinált józan képet az egészhez; úgy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét szokta meghallgatni, mert ezúttal épen nem sietett a király oldala mellé furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.

* * *

Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra szállított ostromágyúk okoztak, gyanítni engedé, hogy a magyar seregek megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világító tűzgolyó lövetett fel a magasba, mely nehány perczre kétes tűzvilágot vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres néppel, lovakkal, ágyúkkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre haladást. Reggelre az egész sereg a túlparton volt, a csapatok a vár körül elhelyezve, az ágyúk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török ijedelmére.

Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyúzást, míg a seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripáik mellett.

A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszítve, honnan végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vígan reggelizve, apródjai fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak közelében.

Alig tartott az ágyúzás nehány óráig, midőn a láthatáron köröskörül egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé közeledtek.

«Jön a török!» hangzék kívül.

A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve harczlovára szökött.

Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.

– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiüperli aga, szemben a thessaloniai basa, túl rajta a szultán Begler bégje. Az első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az utolsót fogjuk két tűz közé szorítani.

A király helybenhagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre indult, míg Rozgonyi tovavágtatott.

A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak paripáikra, a vezér végignyargalt a felállított sorok előtt, s egy nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyúzást folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, míg a csata foly; azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiüperli aga által vezetett seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a Kiüperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva, mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a basa seregeit is rendetlenségbe hozták, úgy, hogy az kénytelen volt gyalogságát cserben hagyva, a megűzött spahikkal a távolban keresni menedéket.

Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a bég főzászlótartóját saját kezével vágta le.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy elesett törökkel volt tele s nehány óra mulva a mily sietve látszottak közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.

A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyúk, a megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket a szélüstök hánytak, menydörögve hullottak le a várba.

– Nem jól megy így! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a bástyák tetejét tördelitek, a helyett, hogy az alját lődöznétek. Ide azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról, maga állt a legnagyobb sugárágyú mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté.

– Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! Ekkor újra menydörgött a sugárágyú második lövése. A toronyőrök mind lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül volt ásva.

– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már elfoglalva a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy nyargoncz, kipirult arczczal jelentve, hogy Firuz Bég, a szultán sógora új erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyűjtve, már látszanak zászlói a távolban.

Rozgonyi boszúsan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakítandá az ostromot.

– A király már a síkon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.

– Úgy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomorúan, nem ügyelve a szakállas tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen látszott megválni a már elfoglalt bástyától, de a közelgő török had zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.