Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXVIII. KÖTET

A LÉLEKIDOMÁR. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A LÉLEKIDOMÁR

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

RAOUL RIPAILLE.

Sidonia grófnő meghitta Lándoryt theára. Még csak éjfél volt az idő, s az éjszaka csak két óra után kezdődik.

A theát a grófnő boudoirjában szolgálták fel. Az ő lakosztálya mind abban az állapotban volt, a melyben itt hagyta, midőn a férjétől külön vált. A butorokban azóta a divat változott ugyan; de falusi kastélyban épen az ódon a stylszerű. A Gobelin szőnyeg pedig mindig elegáns marad, a míg a földön emberek, azaz, hogy urak lesznek.

A hölgyeknek nem kellett a theához más toilettet venniök, ez évben fekete volt a divat szine Francziaországban.

Mikor Lándory belépett a boudoirba, Sidonia eléje sietett s kezet szorított vele, aztán odafordulva Medeához, azt mondá a leányának:

– Te nem is tudod, mennyi jót tett Lándory úr a mi házunkkal.

– Hallottam, szólt Medea.

– Csak azt, a mit mindenki tud. De a mit én tudok, azt nem. Ő mentette meg Lyonel bátyádat a legiszonyúbb balsorstól.

Medea az anyjára bámult.

– Lyonelt? Hát hogy lehet az? Hát nem fogták el Lyonelt Avricourtnál?

– Fájdalom, hogy nem érte az a dicsőség. Ez a hir csak a te megnyugtatásodra volt kigondolva. Lyonel nem szolgált a háború alatt a franczia hadseregnél; hanem annál szomorúbb hirt szerze magának a commune harczaiban. Az ő neve Raoul Ripaille.

Medea elszörnyedve lépett hátra.

– Raoul Ripaille! A kit úgy átkozott mindenki az asztalunknál!

– Nem tudták, hogy ő az én mostoha fiam.

– De a marquis; midőn a távollevő Lyonelért poharat emelt…

– Az tudta, hogy ő Raoul Ripaille.

Medeának az arczán az az extaticus undor kifejezése vett erőt, mely az ideges embereket szokta meglepni az ingadozó hajón. Talán, ha egy cseppet megivott volna abból a szájáig emelt pohárból, e perczben el nem maradt volna a katasztrófa.

– Ez az idegen úr, monda Sidonia grófnő, közbenjárt a mellett, a kit mindenki üldöz, átkoz, halálra itél és elfordította róla a meggyalázó büntetést; Lyonel meg van szabadítva, s azt egyesegyedül ez úrnak köszönhetjük.

Medea arczvonásainak sajátszerű szoktatásuk lehet a köszönet kifejezéséhez: más ember így néz, ha fél, ha gyülöl, ha az őrüléshez van közel. Szempillái tágra nyiltak s ajkai össze voltak szorítva.

– Büntetése át lett változtatva tíz évi számüzetésre Frankhonból, végzé be Lándory.

– Tíz évi számüzetés! Hebegé Medea; s abban a perczben egyszerre felengedett a fagy: hosszú sűrű szempillái félig lezárultak szemeire, s ajkai úgy nyiltak meg, mint a ki imádkozni akar: de még nem tud egyebet, mint a kezdő szót: «Uram Isten!»

Bertalan pedig értette az elébbi tekintetet is, meg a mostanit is.

– Ez jól van, suttogá Medea, kezét nyujtva Lándorynak.

– Még semmi sincs jól, mondá Bertalan komoran. S én nem érdemlek semmi köszönetet a grófnők részéről.

– Hogyan? Hisz ön azt mondá, hogy a miniszter biztosítá őt a megkegyelmezésről, szólt Sidonia.

– Az biztosítva van. De hogy talál rá a kegyelemlevél Lis Blanc Lyonel grófra, a míg az Raoul Ripaille alakját és nevét viseli?

– Hát nincs elfogva? kérdé Medea.

– Megfogva igen is. Egy egérfogóban. Harmincz czimborájával együtt. De kézrekerítve nincs.

– Világosítson ön fel! Ezt nem értem.

– Mondjon el mindent. Biztatá Sidonia grófnő.

– Tudnak a grófnők uralkodni idegeiken?

– Az én idegeim nehéz próbákat kiálltak már, mondá Medea.

– Nekem pedig nincsenek idegeim, veté oda Sidonia.

Bertalan körül tekintgetett. Sidonia elérté a nyugtalankodást. Maga odament az ajtóhoz, s azt bezárta kulcscsal. Aztán félrehúzta az alkoven damaszt függönyét, s az álczázott szőnyegajtóra is ráfordítá a néma zárt; «egyedül vagyunk; nem hallgatózik senki».

Bertalan oda állt háttal a kandalló elé, melyben olajfahasábok pattogtak; Sidonia végig nyult egy chaise longue-on; Medea pedig leült egy alacsony selyem guggolóra, féltérdét az összefont kezek közé fogta; a lobogó tűz lángszinűvé festette az arczát.

– Legelébb is azt a helyet kell önökkel megismertetnem, a hol Raoul Ripaille és társai tartózkodnak. Önök hallották emlegetni a párisi katakombákat?

– Igen.

– De nem voltak bennük?

– Nem.

– Ez egy tömkelege a földalatti folyosóknak, melyeket az ős Páris alapítói vájtak, épületköveket fejtve ki belőlük, minden terv, rendszer, és kiszámítás nélkül: úgy, hogy néhol két folyosó keresztül vonul egymás alatt; egész városnegyedek alá vannak aknázva e «carier»-ekkel. Megtörtént a régibb időkben, hogy egész házak lesülyedtek tíz ölnyi mélységbe az alattuk bedült katakombába. Most az utczák úgy vannak szabályozva, hogy a házsorok a földalatti aknafolyosók két oldalát foglalják el s magukba a folyosókba szabályos távolban furt kürtők vezetnek alá, a mikbe lajtorjákon szoktak alászállni a katakombák felügyelői. Egy egész tiszteletre méltó néposztály. A főbejárat ott van a barrière de l’enfer-nél.

– Emlékszem már valamire, szólt közbe Medea. A barrière de l’enferről (pokol sorompója) hallottam egyszer beszélni. A név nagyon csábító volt a meglátogatásra.

– Csalódott volna a grófnő. Nincs ott semmi látni való, mint piszok, nyirok, fekete pinczepenész, sötét oduk, düledékek, átfülve a nedves langyos dohától, a rohadt gerendák fojtó buszszától, az undorító utczasártól, mely ide reked.

– És ott van Lyonel már hónapok óta? szólt Sidonia grófnő összeborzadva. (Hiába mondta, hogy nincsenek idegei.)

– A commune legvégső ellenállása a Montmartre körül volt. Itt valóban bámulatos vitézséggel harczoltak. Az Internationale válogatott tábora volt ott egyesülve, a kiknek küzdelmeiről, ha más ügyért folyik, hőskölteményt lehetne irni. A leveretés után egy része az Internationale csapatainak nem adta meg magát, hanem lemenekült a katakombákba. Onnan aztán rövid időn előbujkáltak, a mint az éhséget és a nyomort nem birták kiállni, s össze lettek fogdosva. Csupán egy csoport tartja még mindig magát a rejtekében, bámulatos kitartással: a Raoul Ripaille-é. Hanem ezek jól is kiválasztották a menedéküket, s előre gondoskodtak az ostromzár elleni daczolásról. Rejtekük jól van őrizve: a kürtőkön keresztül minden járásuk-kelésük megfigyelve. Ez a Porte-Mahon folyosója. Egy kőfejtő nevezte el igy, valami Décure, a ki sokáig volt Porte-Mahonban hadi fogoly, s kiszabadulása emlékeül, munkaóráin túl egy kaput faragott e helyen: nem sejtve, hogy fölötte vonul el egy másik folyosó, mely egyszer csak keresztül törte az alsó boltozatot s maga alá temette a művészt. Most ezen a helyen, két összeszakadt folyosóból egy tágas barlang támadt, s ugyanannak a fenekén van egy mély kut furva, le egész a sziklák alatti agyagrétegig.

Tehát az az egyedüli hely a katakombákban, a hol harmincz ember számára van elég levegő és víz.

– Minő levegő! és minő víz! sohajta föl Sidonia.

– Élelmi szerekkel is elláthatták magukat: a Montmartre védműveiben nagy tömeg conserve-dobozkák voltak felhalmozva, azokból lehetett annyit levinni, a mennyi egy csoport embernek évhosszant is eltart; petroleumuk is lehet nagy mennyiségben, a kürtőkön át látni, hogy rejtekökből világosság tört fénye hat elő.

– S mely uton lehet hozzájuk leszállni, a kürtőkön kívül?

– A hol a kiváncsi látogatók szoktak leszállni a katakombákba, az a «tombeau d’Izoard», egy, az egyiptomi építészetre emlékeztető tömör épület. Mindenki más legendát beszél róla. Valamikor a templomos rend hordta ide a halottjait, vagy talán csak azoknak a koponyáit, a kik új alvóknak adták át a fekhelyeiket. Egyes kamarák ilyenekkel vannak kirakva. Most veres bort mér benne egy korcsmáros és égetett italokat, a mik nagyon szükségesek a látogatás előtt is, meg utána is. A terem elég tág; a forradalom alatt bált is adtak benne. Hanem a lejárat olyan szük, hogy azon csak egyesével lehet alászállni: csavar módra tekergő csigalépcsőn végig, a hol az ember se az előtte haladó, se az utána jövő alakját nem látja. Ezen az uton egy ezred sem volna képes tíz embert megostromolni, a ki a lépcsők alján várja. Van egy másik kapuja is a katakombáknak a barrière de l’enfer alatt: de annak már lépcsője nincs. Ezt nem használják.

– Nem lehetne azokat a szerencsétleneket valami módon felszólítani a megadásra? kérdezé Medea. Talán a kürtőkön át lebocsátott levelekkel.

– Már meg volt kisértve, grófnő. Mindannyiszor egy petárda felrobbantása volt rá a felelet, mely a kürtő vas födelét a levegőbe hajítá. A bezárt csoport azzal fenyegetőzik, hogy dynamittal az egész városnegyedet levegőbe fogja röpíteni. Ez ellen most a katonai parancsnokság ilyen stratagémát talált ki. Egy napon, a mikor erős záporeső szakad alá a Mont-martre-n, az alárohanó ár elől elzárják a Szajnába levezető földalatti csatorna zsilipjét, s a helyett utat nyitnak előtte a barriêre de l’enfer elhagyott bejáratához. Akkor az az egész zuhatag rövid időn megtölti a Porte Mahon alsó folyosóját, azután a mély kutat, s minthogy a Place du Mementohoz vezető vaskapu be van zárva, ott megreked az özönvíz s folyvást emelkedve, lassankint a tombeau d’Izoard felé szorítja a föld alatt rejtőzőket; a kiknek azután nem marad más választásuk, mint vagy a vízbe fulladni, vagy a csigalépcsőn feljönni, s egyenkint megadni magukat.

– Acheroni terv! sziszegé Sidonia grófnő.

– Sőt anti-infernális, szólt Medea; miért fenyegetnek annyi ártatlan embert a légberöpítéssel?

– De Lyonel is köztük van!

– Az az ő hibája.

– Csakugyan nincs szived.

– Megigértük Lándory úrnak, hogy nem leszünk idegesek.

– Folytassa, kérem.

– Idáig tehát egészen tökéletes volna a terv, folytatá Bertalan. Lyonel gróf a legelső nagy zivatar után napvilágra fog kerülni; de attól fogva kezdődik azután a komoly aggodalmam az ő sorsa iránt. A hogy én őt ismerem, mind azok után, a miket felőle hallottam, ő egy heves vérű vakmerő, indulatos jellem: hozzászámítva az elkeseredést, az egész világ iránti gyülöletet, a minden reménytől elesett végső kétségbeesést: nem fog-e abban a pillanatban, a midőn győzelmes elleneinek arczát megpillantja, fegyveres kézzel rájuk rohanni?

– Ez igazán kitelik tőle.

– Így tett egy communard vezértársa, Vermorel, mikor felismerték s el akarták fogni: előrántotta a kabátja alól kétélű tőrét, a szuronyok közé rohant, három katonát leszúrt, míg magát is keresztül kasul szurkálva, le nem teríték. Hasonló esetet beszélnek Valentinről; ki az üldöző katonatiszt kezéből kifacsarta a kardot, s addig szúrt, vágott maga körül, míg puskaagygyal össze nem zuzták a koponyáját.

Sidonia grófnő a selyemvánkosba takarta az arczát s tenyereit a két fülére tapasztá. Hallani is rettenetes!

– Ezen ugyan lehetne segíteni olyanformán, folytatá Lándory, hogy a katonáknak utasításul lenne adva, miszerint magát Raoul Ripaillet, minden esetre, még ha fegyverrel védi is magát, megkiméljék, s életveszély nélkül fegyverezzék le. De az a nehéz kérdés, hogy miként ismerjék meg Raoul Ripaillet? A bősz tusában senkinek sem kérdezhetik meg a nevét, s ha kérdezik, nem mondja meg.

– Én ráismernék! kiálta fel élénken Sidonia grófnő.

– Ön? Grófnő! S gondolja ön, hogy az önnek való concert philharmonique volna; a mint harmincz föld alól kibujó lucskos, marczona alakot a katonák legyürnek, lefegyvereznek, megkötöznek? Az a káromkodás, az az átok, szitok, kardcsattogás, kínordítás, revolverlövések?

– Nem veszteném el benne az eszméletemet, a míg Lyonelre ráismernék.

Lándory lehorgasztotta a fejét. Önkénytelenül szaladt ki a száján ez a szó.

– Bizony Isten, szeretném, ha Lyonel igazi fia volna a grófnénak.

E szónál úgy tetszék Bertalannak, mintha a háta mögé tett kezét egy gyöngéd kéz érintené. Könnyű simogatás volt az: észre sem is kellett venni. Talán csak véletlenül ért hozzá Medea keze.

– Hát én elhiszem, hogy a grófnő képes ilyen erős elhatározásra. Azonban előre megmondhatom, hogy a grófnő sem fog ráismerni a mostoha fiára Raoul Ripaille alakjában. A nyomor, a nélkülözés, a föld alatt otthonos szenny, a vad szenvedély, annyi idegen vonással torzítja el, olyan sötét patinával vonja be az arczokat, hogy utoljára csaknem egyformákká lesznek: az egyik olyan mint a másik, s hozzá a rongyokká mállott öltözet, az elvadult szakáll, talán egy sebhely az arczon; az üldözöttek szoktak hamis ránczokat etetni az arczaikra pokolkővel. Nem! A grófnő, a ki nem ilyen alakban szerette látni Lyonelt, nem fogja őt megismerni a válságos pillanatban. Én biztosabb módot ajánlok.

– Hallgassuk meg. De azért az enyimet se vessük el.

– Hirdetni fogjuk nagy veresbetüs plakátokon, hogy a ki Raoul Ripaillet felismeri, mikor az a tombeau d’Izoardnál előkerül, kétezer frank jutalmat kap.

– Mondjunk ötezret!

– Higyje el grófnő, hogy kettő is elég. Nem Lyonel grófot, hanem az árulót taksálva. A kormányhoz ez ideig négyszázezer denuncziácziót küldtek be. Nagyon nagy a konkurrenczia. Igen leszállt az értéke az árulkodásnak a kinálat miatt. Ingyen is megteszik. Ez most sport. A ki az ifjú grófot Raoul Ripaille alakjában fel fogja ismerni: fejedelmileg meg lesz jutalmazva kétezer frankkal.

– Ki teszi azt meg!

– Hát valaki, a ki őt olyan alakban szerette látni, a milyen Raoul Ripaille.

Medea fölkelt a tabouretről, s olyan zugba ült le, a hová nem világít a kandalló tüze.

– Hanem azért én is ott leszek: mondá Sidonia grófnő.

– Nem akarom lebeszélni róla a grófnőt. Sőt elmondom az útját, a hogy odajöhet. Mert az nem megy olyan egyszerűen. Arra a kormányelnök engedélye szükséges. – Ön utazzék el holnap rögtön Versaillesba. Keresse fel az igazságügyminisztert s köszönje meg neki a kegyelmet, a mit Lyonel gróf irányában gyakorolt. Azután kérjen elfogadást Thiers urnál. Ott már kevesebb emphasissal beszéljen. Ellenben komolyan hangsulyozza azt az igéretet, hogy a jövőben minden bonapartista cselszövénytől távol fogja tartani magát: – önt úgy ismerik, mint Eugenia volt császárnő bizalmas udvarhölgyét. Aztán kérje ki tőle azt a kegyet, hogy mostoha fia elfogatásánál jelen lehessen: abból a czélból, hogy őt felismerhesse. Talán szólni is akar ott vele?

– Ön a legtitkosabb vágyamat találja ki.

Medea erre előjött a homályból.

– Nem! Nem! suttogá hevesen az anyja fülébe.

– Kérem, grófnő. Önnek meg kell szóról-szóra mondani, hogy mit akar a mostoha fiával beszélni. Olyan tárgyakról, a miket annak megismernie szükséges. Megkegyelmeztetését, tíz évi száműzetését, atyai vagyonának visszanyerését, gondnokság alatt állását. Ezeket tudathatja vele: ott rögtön, az elfogatása után. Mind ez közölve lesz a parancsnokló tiszttel. Ha egyébről is találna ön beszélni, félbe fogják szakítani.

Medea megint visszaült a helyére.

Sidonia grófnő hálateljesen nyújtá a kezét Lándorynak.

– Ön a mi jó angyalunk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a megszabadítás pillanatában, az üdv és kárhozat közötti borotva élen, már arra gondolt, hogy hogyan kövessen el árulást az ellen az ő megszabadítója ellen.

És Lándory azt is jól tudta előre.

A megállapított tervvel igen nagy szolgaságot vállalt magára Lándory. – «Hivatalból» ott kellett maradnia a Lis Blanc grófnők közelében, hogy a stratagémához szükséges meteorologiai esemény pillanatában kéznél lehessen. Éjjeli, nappali kényszerített vendégük volt. Párisban azokat a szobákat rendezték be a számára, a melyekbe Lyonel szokott szállni, mikor látogatóba jött.

Szerencsére nem tartott e kényszer-vendéglátás soká. Egy délután, mikor épen az ebédhez csengettek, Bertalan azzal a szóval nyitott be Sidonia grófnő szobájába: «hagyjuk az ebédet most, grófnő; a «guinguette»-ben majd kapunk «cervelatot és cidret»; vegye fel a waterproofot: a gig be van fogva!»

– Gondolja ön, hogy most lesz?

– Az aneroid 73-ra ugrott: a Montmartre felől tornyosodnak a felhők. A zivatar bizonyos. Talán jégeső is lesz. A grófnő sárhoz öltözzék, mert a giggel nem lehet egész a barrière de l’enferig hatolni, a kövezetből sánczokat csináltak s még nem értek rá visszahordani.

Sidonia grófnő úgy engedelmeskedett, mint egy csatába induló katona. Felvette a tourista öltönyét, a kaucsuk sárczipőket, s egy nagy vászon esernyőt vitt magával.

Lándory olyan öltözetet választott, a milyent az egylovas fogatok bérkocsisai viselnek: a vastag daróczblouse fölé öltött bő köpönyeget és széles karimáju viaszkos vászon kalapot.

A bérbe fogadott gigbe egy kemény száju pony volt fogva; maga Bertalan hajtott, mellette Sidonia az első ülésben, a háttal forduló ülést Péter foglalta el, külvárosi munkásnak öltözve.

A mint az északi vaspálya induló-házánál a rue Lafayetteből a rue Dunquerque-be bekanyarodtak, már szembe találta őket a zivatar. Egyike volt ez azoknak a napéjegyeni villamos égiháboruknak, a mikben a haldokló nyár jelenti be búcsulátogatását, valamennyi megmaradt mennyköveit egyszerre kiürítve; a zápor úgy szakadt, hogy alig lehetett a ló fejéig látni, s a szél kicsavarta volna a grófné kezéből az esernyőt, ha a Péter nem fogta volna félkézzel a nyelét.

Szerencsére nem sok versenytársa akadt a gignek: a fő utczákat tisztára seperte a zápor minden emberi lénytől. Csak a szakadatlan egymást követő villámfénynél volt képes Lándory felismerni a kiválóbb nagy épületeket, melyek tájékozására szolgáltak: a vágóhidat, a csillagvizsgálót, a lutheránus templomot. Nappal ez a városnegyed olyan, mintha ki volna halva. Csupa kishivatalnok, művész, kereskedő, boltossegéd, munkás lakik benne, kiknek reggeltől estig a belső városban van dolguk; csak éjszakára kerülnek haza. A Montmartre-utcza más évben ragyog a boltkirakatok pompájától: e szomorú esztendőben csak a bezárt vastáblák következnek egymás után, némelyikre krétával felírva: «mort au voleur!» A díszes utczakövezet gránít koczkái a keresztutczáknál torlaszokul vannak felhalmozva s a gyalogjárókon lépésnyi távolban vannak kövek sorba rakva, hogy esős időben a sárba ne kelljen taposni.

Egy mellékutczából (talán a rue de jour) azonban már szemközt jött a giggel egy futó csoport, férfi, asszony vegyest, mely később versenyt futott vele: egyre szaporodva minden utcza szegletén; úgy hogy a Messagerie táján már nem lehetett a kocsival az emberektől haladni. Ezeket az előre hiresztelt haditerv csalta e helyre, és talán a két ezer frank jutalom is, Raoul Ripaille felismerője számára. Ez nem a belvárosi bourgeois, a ki a zápor elől megszalad.

Egy kaucsuk köpenyes férfi lépett oda a kocsihoz, s azt kérdezé, hogy hová igyekszik az úr, meg az asszonyság? «Mouchard» volt.

Lándory megmutatta neki a rézlemezt, melyet a rendőrfőnök szolgáltatott ki a számukra, mint passe partout-t, s őszintén elmondá, hogy madame az anyja Raoul Ripaille nak, a ki fia felismerőjének a jutalmat kitűzte, a köztársaság elnökének az engedelme jogosítja az idejövetelre.

– Akkor térjenek önök ide be a «nouveau Tivoli»-ba a kocsijukkal; tovább nem lehet előre hatolni. Majd én elsietek a barrière de l’enferig s onnan hozok egy katonai őrjáratot, mely önöket a tombeau d’Izoardig elvezeti.

El kellett fogadni az ajánlatot.

Lándory lesegíté a kocsiból Sidonia grófnőt; rábízva kocsit lovat Péterre, s aztán a mouchard elől, ő pedig hátul utat törtek a közbevett grófnőnek a tömegen keresztül; a mouchard folytonosan kiabálta: «citoyennes! respect au malheur! La mère d’un condamné!» S ennek sikere volt. Szerencsésen be tudtak jutni a híres új Tivoliba.

Az egy nyári vendéglő, melynek tágas udvarán vasárnaponkint galamblövészetet szoktak tartani. Olcsó étkező hely. Huszonöt souért egész ebédet adnak, bort, kenyeret beleszámítva. – Az eső mind a terembe szorította a vendégeket. Lándory és a mouchard egy hosszú asztalnál szorítottak annyi helyet a grófnő számára, hogy leülhetett, A garçon rögtön ott termett s igen jó lapin ragout-val szolgált és extra bordeauxival. Sidonia belekóstolt; de csak azért, hogy meg ne sértse az asztaltársaságot.

Természetesen, hogy a várt esemény volt a beszélgetés tárgya. Az asztalnál ülő polgárok többnyire montmartrei kertészek és tehenészek voltak. Leghangosabb szóvivő volt köztük egy vörös képű, széles vállu polgár, fején lefityegő hálósipkával s annak a tetejébe nyomott kalappal; nyaka vastag veres gyapot shawlba tekerve.

– No mondhatom, hogy senki sem fog úgy örülni, ha ezeket a vakondokat mai nap kiöntik a lyukaikból, mint magam. Ott vannak a champignon telepeim, a hol ők garázdálkodnak. Engem tettek koldussá a gazemberek! Mindennap egy szekér champignont szállítottam a hallesba. Az én termésemet nem verhette el a jég. S most ők zabálják fel, az istentelenek! – Jó nekik mindennap csiperkegombát enni! A világ végeig is elélhetnek oda alant herczegi módon; mert a champignon mindennap ujat terem!

A szomszédja azt mondá, hogy mit ér a csiperkegomba, ha nincs hozzá pecsenye.

– Hát hogy ne volna? Nincs oda lenn patkány elég? Azt gondolják az urak, hogy az megvetendő csemege? Az ostrom alatt szorultságból megkóstoltam, nagyon jó, ha ragoutnak csinálják. Épen olyan, mint ez a lapin-ragout.

Sidonia grófnő most már bánta nagyon, hogy megkóstolá.

A szomszédnak még is volt skrupulusa.

– A ragouthoz vaj is kell.

– Hát azt talán nem tudnak odalenn csinálni? Kérdezd meg csak a Martineau komámat, a tehenészt, hogyan szokták megfejni a kutágast? Nagyon egyszerű mesterség az! A konyhamoslékban sok vaj, zsiradék elvesztegetődik. Ha azt odalenn egy nagy tartályban felfogják, két óra mulva feladja a fölét, azt szépen leszedik, mészvizen keresztül szűrik, az is van elég a katakombákban, az elveszi a színét, meg a szagát, a leggyönyörűbb irósvaj lesz belőle.

De már ezt csakugyan nem állhatta ki tovább a grófnő.

– Gyerünk ki inkább az esőre.

De még oda is utána hangzott a derék csiperkegombatermesztő tréfás véleménye.

– Fogadok, hogy ha az az átkozott Raoul Ripaille előkerül, s kegyelmet kap, (hogyne kapna, mikor egy marquisnőnek a szerelemgyermeke) hát a szakácsnéval mindennap patkányragout készíttet csiperkegombával s Martineau komám felhozatja hozzá a vajat!

S teljesen igaza volt, mikor azt tette hozzá, hogy nincs ezen semmi nevetni való.

E közben az ég nyugat felé kitisztult: az alkonyodó nap végig önté ragyogásával az óriási várost; a Montmartren azonban valóságos felhőszakadás volt. Látni lehetett, a mint egy sötétkék felhő függélyesen omlik alá, felül egészen elenyészve; a magasabban álló felhők bizarr világítás viszfényében ragyogtak alá a házakra; míg a Montmartre szélmalmainak silhouette-képe csak a villámlobbanásnál rajzolódik az égre. Messziről lehetett hallani a fosse Montmartre zuhogását a mennydörgés mellett, minden csatorna abba önté moslékait.

Nem sokára megérkezett a mouchard által requirált katonai piquét; nyolcz darab zuáv, kiknek ezredeit már a commune harczai alatt hozatták haza Rómából. A néptömeg utat nyitott előttük, kiabálva: «vivent les zuaves!» – (Most ezeké volt a népszerűség.)

Sidonia grófnőt közrefogták s aztán haladtak gyorsan a Montmartre utczán fölfelé. A mellékutczák torkolatai mind katonasággal voltak megszállva, s a Messagerie udvarán lehetett látni egy escadron lovas chasseurt, nyeregben ülve.

A mouchard figyelmezteté a grófnőt az utcza nevezetességeire. Az ott a Fosse Montmartre, melynek árkából rohan alá a krétafehér vízár; mely az utczát átívelő boltozat alatt a tulsó oldalon a nagy kloakába omlik. Oda, abba hajították bele Marat csontjait, miután egy ideig a Pantheonban kevélykedtek, Rousseau és Voltaire hamvai szomszédságában; mellette az egyik utcza a passage du Saumon: más időben csupa ragyogás; a baloldali utcza meg a rue Justienne; az a szögletház volt Du Barry grófnő lakása, a honnan a guillotine alá hurczolták. «Csak öt perczig hagyjon még élni, hóhér úr! az Isten szerelmeért! Csak öt perczig még!» – Itt átellenben volt a régi temető, a hol Molière és Lafontaine nyugodtak. Most egy nagy hirlap kiadóhivatala van ott.

Mit érdekelte most mind ez a grófnőt! Csak az az egy ragadta meg a figyelmét, hogy ez az egész zuhogó zagyva, mely a nagy kloaka szádába beömlik, a Szajnába levezető csatorna elzárásával kényszerítve van a katakombákba tódulni, s azoknak az üregeit megtölteni. Jobban sietett, mint a katonák.