Part 2

Végre eljutottak a tombeau d’Izoardhoz. A bejárat előtt egy szakasz sappeur volt felállítva, az utczát egész a barrierig hosszában elfoglalva tartá egy zuáv zászlóalj.

A bejáratnál a titkos rendőr és a katona-piquet hátra maradt. Az őrtálló tiszt előtt Lándory igazolta magát és a grófnőt a rendőrfőnök engedélyével s arra be lettek bocsátva a katakombák előtornáczába.

A tágas, boltozatos terem oldallámpákkal volt kivilágítva. Három oldalát tüzérkatonák tarták elfoglalva; a negyedik volt felhagyva azoknak, a kik jelentkeztek, hogy fel tudják ismerni Raoul Ripaillet. Azok is lehettek valami huszan. Munkások, diákok, mouchardok, pinczérek nagyobbrészt. Csupán egy katona volt közöttük, egy fiatal hadnagy, tüzér egyenruhában.

A parancsnokló tiszt tüzérőrnagy volt; sebhelyes arczú veterán, becsületes, hadfi tekintet, udvarias a nők iránt. Rögtön széket adatott a grófnőnek s Lándoryt megkinálta szivarral, azután meg egy pohárka cognaccal. Mindkettő szivesen lett fogadva.

– A grófnőnek is jó lesz egy pohárral meginni. Itt nagyon rossz a levegő. Monda az őrnagy.

– Talán a csertől van? mondá a grófnő.

A terem padlata lábnyi magasan fedve volt timárcserrel, mint a torna-iskolákban.

– Nem, grófnő, a csernek kellemes szaga van: ez a nehéz bűz, a mit itt érzünk, a katakombák lejáratából jön fel, a mint azt az alulról felfelé emelkedő vizár előre tolja.

– S azoknak az embereknek ilyen levegőben kellett élni!

– Majd nem sokára vége lesz már a szenvedésnek, amit esztelenül magukra vállaltak. Ha tudnák, hogy mind kegyelmet kaptak!

– De vajjon elő fognak-e jönni?

– Azt pedig astronomiai pontossággal megmondhatom a grófnőnek, szólt az őrnagy, elővéve oldaltáskájából a térképet, mely a katakombák helyszinelését kimutatta. – Tudva van, hogy az elzárt carriereknek a térfogata milyen nagy; az is ki van számítva, hogy perczenkint hány tonna víz omlik alá a nagy csatornán ilyen felhőszakadásnál; és így ki lehet mutatni, hogy most hol járnak a föld alatt bujdosók: öt percz mulva megint hol lesznek? Fél órájuknál több nincsen. Az utczai kürtőknél hallani a lármájukat. Nem soká fog várni a grófnő.

– Oh bizonyára Raoul Ripaille az elsők között lesz: ő mindig legelől szokott járni.

Ezzel a szóval az a fiatal tüzérhadnagy avatkozott be, a ki a felismerésre vállalkozó nézők között volt.

– Ön ismeri Raoul Ripaillet? kérdezé a grófnő.

– Oh igen sokszor láttam őt, igen közelről. És mindenféle átalakulásban. Bizonyosan rá fogok ismerni.

A grófnő halkan sugá az őrnagynak.

– Milyen fiatal arcza van ennek a tisztnek.

– Azon ne csodálkozzék ön, grófnő. A nagy veszteségek után, melyeket hadseregünk szenvedett, legjobban megfogytunk tüzértisztekben; akkor a katonai iskolák növendékeiből csináltunk tüzértiszteket. S jól beváltak. Igen sokszor fog ön láthatni tizenhat esztendős ifjonczokat, kik az iskolákat folytatják, s mellükön a vitézségi érdemrendet viselik. Ez a fiatal bajtárs is a saint-cyri iskolából való; de mondhatom, hogy kitűnő szakismerettel bír az egész arcolaiban. Különösen a bombák szerkezetéről a legalaposabb tanulmányai vannak.

– Oh igen. Szólt a fiatal tüzértiszt olyan csengő hangon, mely az első fiatalságra vallott. – Kivált a kézi bombák szerkezetét ismerem jól. Az internationalenak ez volt a legfélelmesebb fegyvere. Ismeri ön az Orsini bombákat, madame?

– No no! fiatal bajtárs! – inté őt az őrnagy, – minek a gyöngéd szíveket elrémíteni.

– Oh, a ki ebben az órában erre a helyre el mer jönni: az nem lehet ideges.

Azzal a fiatal tiszt megmagyarázta a grófnőnek, hogy a dynamit-bombák hogy vannak fölszerelve, lőkupakokkal és csappantyus szegekkel: a hol egy kemény tárgyhoz ütődnek, egyszerre szétpukkannak s rombolásuk irtózatos.

– Látja ön grófnő, folytatá a gyermek-katona, ez a vastag réteg csertörmelék, aztán meg a fejünk fölé vont erős hálózat, az én elővigyázati találmányom. Ha azok a ficzkók dynamit bombákat akarnának közénk hajigálni, alant a puha csertalap, fenn a háló megakadályozza az elpukkanásukat.

A grófnő tagjai mégis csak végtül-végig borzongtak erre a megnyugtató felvilágosításra.

– Kérem, őrnagy úr. Van a katonáknak utasításuk arra, hogy Raoul Ripaillet meg ne öljék?

– Van, grófnő. A legnagyobb kimélettel fognak vele bánni.

– Nem vettethetik föl ezt a házat dynamittal az ostromlottak?

– Lehetetlen. Harmincz méternyi mély réteg van fölöttük; azt egy Vezuv sem emelné föl.

E közben a levegő egyre nehezebb kezdett lenni: olyan sürű volt már a gőz a teremben, hogy a lámpák csak úgy pislogtak benne. Az égő szivar serczegett a férfiak szájában: a terem hátuljában levő lejárat torkolatából szemmel láthatólag párázott fel az alvilági, mellfullasztó posaj.

Most elkezdett valami leirhatatlan, kifejezhetetlen zürhang a lépcsőgádorból felzengeni. Ezer meg ezer czinczogás, vékony visító sírás egyesült zenéje. – A patkányok már menekülnek.

Elébb csak ötével-hatával ugrálnak ki a lépcsőgádorból, aztán egész csapatban, egymás hegyin-hátán gomolyogva, s a mint a világosságra érnek, igyekeznek a nyitott ajtón keresztül elmenekülni. A lépcsőüreg sír, fütyöl majd üvölteni, hahotázni kezd, mintha a pokol nevetne. Most már a patkányokkal együtt emberek is jönnek fel a lépcsőn. Káromkodásuktól bőg így a lépcső gádor.

Egyszer csak a patkány gomoly közül egy lámpástartó kéz bukkanik fel; még egy lépcsőfokkal feljebb egy emberfő küzdi fel magát. Balkezével az arczába ugráló patkányokat veri el magától. E miatt nem lát: szemeit önkénytelen behunyva tartván. Csak akkor tekint fel, mikor kétfelől megragadják a karjait.

Az övébe tőr és pisztoly van dugva: de már azokhoz késő kapkodni; ökleit hurok szorítja össze.

Ez nem a várt alak. Haja gubanczos, őszbecsavarodott, hosszú szakálla a melléig ér.

Ez az öreg «pére Croque-Mitains»! kiálták többen a felismerő tömegből. Félretaszították. Hadd jőjjön a másik.

Az már fegyveresen ugrott ki a feljárat üregéből. Egy hatalmas athletai alak: sűrű fekete hajzattal, torzonborz szakállal, szinpadias jelmezben, mint Masaniello, parancsnok korában. A kezében tartott karddal rettenetes vagdalkozást követett el maga körül, a míg az őrnagy ki nem ütötte azt a kezéből. Arra aztán ökölharczba kezdett a tüzérekkel, s ordított, üvöltött, rugott, harapott; négy embernek dolgot adott, a míg le tudták a földre teperni és a kezeit hátrakötözni.

– Ez a Martin Créve-Coeur! kiabáltak az expertek.

Ez alatt előbukkant a harmadik. Egy fiatal, gyermekarczú, szikár, sovány alak.

Ah! A «typographe Michon!» kiáltá valaki a szögletből.

A legényke azzal felelt a megszólításra, hogy előrántotta a revolverét s a kiáltó felé lőtt vele háromszor. A harmadik lövésnél kiütötték a kezéből a revolvert s megfogták a nyakát. A golyók nem tettek semmi kárt; de mind a három ott fütyült el Sidonia grófnő feje fölött. Legalább az az élvezete is megvolt, hogy golyófüttyentést hallott a közelből, a mi nem minden uriasszonyságnak tartozik az élményei közé.

A lövöldöző nyomdásznak adtak a tüzérek egy pár «imprimaturt» a hátára, a míg a másik kettőhöz csatolták.

Ekkor egy borzasztó jelenet következett.

A negyediknek előbukkanó internationalista arra a kétségbeesett ötletre jött, hogy a ruháit petroleummal itatta be, s a terembe lépéskor, egy gyufával meggyujtá magán az öltönyét. Egyszerre lángba borult az egész alak, tetőtől-talpig. A czélját el is érte, mert a katonák szétugrottak, a mint ezt a pokolbeli alakot a sötét gádorból előugrani látták s erre az feltartatlanul rohanhatott ki a terem nyitott ajtaján; hanem ott a pompierek közé került, a kik készen tartott vizes pokróczczal rögtön leboríták s elfojtották a lángokat az öltönyein. Nem is történt nagy baja; csak a haja, meg a szakálla égett le.

Sidonia grófnő rémledezve fordult a fiatal tüzér tiszthez:

– Vajjon nem ez volt a Raoul Ripaille?

A futó alak arczát nem lehetett kivenni a fekete füsttől, mely feje fölött összecsapott.

– Nem, madame. Ez nem volt Raoul Ripaille. Azt nem látta még senki szaladni.

Most feltolódott az oduból az ötödik alak.

Valamennyinél marczonább, ijesztőbb.

Fején piszkos veres sipka, bőrernyőjével a balszemére lehúzva, a jobb szeme egy vérfoltos, mocskos kendővel bekötve; az egész arcza fekete a lőporfüsttől vagy a pinczepenésztől; a bal pofáját elékteleníti egy elmérgesült seb, mely körül kék daganat látszik. Az ajka vérzik a friss patkányharapástól. Az a félszeme, a melyikkel lát, veresre duzzadt szemhéjak közül villog nyugtalanul szerteszét. A félbajusza le van pörkölve, öltözete bő ránczos calicot blouse, mely a vállain le van hasogatva s a veres inget engedi láttatni. A két kezét a zubbonyzsebébe mélyesztve jön elő, hanyag, csámpás léptekkel.

De a mint az utolsó lépcsőfokra felhág, egyszerre kirántja a kezeit a zsebeiből, mindegyik kezében egy dynamit granát, és rekedt hangon rikácsolja:

– «Bon soir, messieurs!»

S azzal a két Orsini-bombát elhajítja maga elé. Az egyiket le a földre, a másikat fel a magasba.

Ha csak egy a kettő közül eldurranik, ember épkézláb abból a teremből meg nem szabadul: ámde az előintézkedés igen jó volt. Az egyik pokolgép a puha cser talajon zápult meg, a másik szegeinél fogva fennakadt a magasban kifeszített hálón, egyik sem robbanhatott fel.

S abban a perczben felkiálta a fiatal tüzérhadnagy:

– Az ott a Raoul Ripaille!

Sidonia grófnő nem birta ezt hitébe fogadni.

Ő sohasem ismert volna így rá. Az ő délczeg, szép Lyoneljére, ebben a sunda, undorító alakban! Hihető-e, hogy ez a rongyváz, ez a gonosztevő modell, az ő kedvenczével egy és ugyanaz! Ez a rém, a ki tömegeket kész gyilkolni, és az a hizelgő szőke fej, mely arany haját engedte ylang-ylanggal illatszereztetni beczéző mostohájának. Lehetetlen! Lehetetlen!

Az pedig, meghiusult merénylete után, daczosan fonta össze a két karját a mellén, s éles hangon rikácsolá, henczegve:

– No, hát én vagyok a Raoul Ripaille!

S azzal odafordult, a hol a felismerő tüzértiszt állt.

– Hahó! Ezt meg én ismertem meg! Az árulót, kiálta hevesen rámutatva. Ez a nyalka tüzérhadnagy, abban a zsinóros egyenruhában nem férfi, hanem leány! Az én maczám: a Lidy Carcasse! Szép collegája az úrnak! Egy szajha, vállrózsákkal.

Erre a szóra a vezénylő őrnagy eltaszította a tenyerével az oldala mellől a kis tüzértisztet. A pattantyusok rögtön megragadták azt a karjainál fogva s szétgombolták a mellén a kabátját. Csakugyan leány volt!

Ekkor aztán a többi katonák is dühösen neki estek az álczázott némbernek: egy percz alatt le volt tépve róla minden öltöny; úgy maradt ott mezitelen; csak a bakancsait hagyták rajta. A ki csak közel érhette, csattogott a tenyere a fedetlen maradt tagjain.[1]

A bántalmazott némber sikoltozva menekült Lis Blanc grófnőhöz s kétségbeesetten ölelte át annak a térdeit.

Sidonie grófnő közel volt az elájuláshoz az iszonyattól.

Az elárult Raoul Ripaille neki rohant a leánynak s meg akarta azt fojtani, s aztán hogy ketten-hárman megkapták a karjait, a sáros talpával rugott rajta egyet.

Lándory hirtelen leveté a bő köpenyét s rádobta a meztelen leányra, a mibe az reszkető sietséggel beleburkolózott s aztán igyekezett magát a tömeg között elrejteni.

– No csak mérséklet, úrficska! csitítá a dühöngő Raoul Ripaillet az őrnagy. Nem kell a viszontlátás örömeit csizmasarokkal kifejezni. Nézze ön: itt van önnek az anyja.

S azzal karonfogta a communardot s oda vezette Lis Blanc grófnőhöz.

– Eh ventre bleu! Káromkodék a communard, nagy szükségem van nekem most anyára, nem akarok én még egyszer születni.

– Lyonel! Minő beszéd ez? kiálta fel, megbotránkozva Sidonia grófnő.

– No hát nem látja ön, hogy most szült az anyám? a drága föld anya! a hogy a poéták csufolják! Nézze, hogy szüli egyre-másra az iker öcséimet. Ez a termékeny tehén! Ha a Martineau apó riskája így tudna elleni!

– Térjen ön eszére! Nem ismer rám?

– No hát mit csináljak az eszemmel? Persze, hogy nem ismerek önre. Ma nincs kifestve. Hát minek jött ide? Gyönyörködni akar benne, hogy hogyan lőnek főbe? Meg akar téríteni a mennyország számára?

– Önt nem ölik meg, kegyelmet kapott Thiers úrtól.

– Ki az a Thiers úr? Nem akarom ismerni. Nem kell a kegyelme! A pajtásaimmal akarok menni. Ha azok a pokolba: én is oda.

Az őrnagy beavatkozott.

– Menni fognak önök, valószinűleg oda: de csak türelemmel; mert ezuttal valamennyi kegyelmet kapott. Senkit sem küldenek a pokolba többé, a míg a pneumatikus vasút el nem készül odáig.

– Ön tetszik nekem, citoyen! No hát mért óhajtott látni a mama? Nagyon ingerlek valakit arra, hogy megcsókoljon? Egy patkány épen most vallott szerelmet, itt a csók helye a számon.

A grófnő a könyekig el volt keseredve.

– Én azt hittem, hogy jó hireket fogok önnel közölhetni, a mikért háládatos lesz. Ön kegyelmet kapott. Nem végzik ki és nem deportálják Cayennebe. De számüzve lesz tíz esztendőre Francziaországból.

– Hol van az az ország? Hát van ilyen tartomány? Nem tudok róla!

– Az atyai vagyonát visszanyerte ön. Seigniers ismét a mienk. A második végrendelet előkerült s mi visszahelyeztettünk örökünkbe.

– Le a birtokkal! Le minden úrral! Bőrét a timárnak, csontját a kutyának!

– Ön még részeg. Majd ha kijózanodik, gondoljon arra, a mit tőlem hallott. Az ékszerek is megkerültek. Én a gyémántot mind el akarom adni s az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben. Közel az ön hugának atyai birtokához s mi is odaköltözünk, elhagyjuk Francziaországot.

Lándory valamit dörmögött a fogai között, olyanformát, hogy «nyomorult».

– Madame! Ez már túl megy a programmon! vágott a beszédbe az őrnagy, a kinek utasításában volt, szigorún ügyelni arra, hogy a grófnő miről beszél a fiával?

Sidonia grófnő fejbólintással jelzé, hogy végezte a mondókáit.

– Szabad még annyit mondani fiamnak, hogy mind a megszabadulását, mind a vagyona visszaszerzését ennek az úrnak köszönheti, a ki itt mellettem áll? Ezzel Lándoryra mutatott.

– Úgy? Monda az ifju gróf, még a másik szeméről is felhuzva a kötőléket, hogy még jobban megnézhesse Lándoryt. S azzal cynikus renyheséggel mondá: «no ha annyi jót tett velem ez az úr, akkor szabad kérnem tőle még ezt a szivart is?»

S azzal, nem várva be az engedelmet, kivette Lándory szájából az égő szivart, s a saját szájába dugta.

– No hát mehetünk. Éljenek a jó emberek és a rossz asszonyok!

Abban a perczben jobban érdekelte az a szivar, mint az egész seigniersi uradalom és a Lis Blanc kastély, valamennyi gyémántjaival és szép asszonyaival egyben.

– Majd előbb a Mazasba fogják önt vezetni, mondá az őrnagy. Ott megkapja a további rendeleteit.

Sidonia grófnő nem volt kiváncsi megtudni, hogy fogják el rendre a többi menekülteket. Arra kérte az őrnagyot, hogy fiának felismerőjét a Lidy Carcasset küldesse utána a palotájába. Gondoskodni szándékozik a leány jövendőjéről. Érdemes volt rá. Elég szép volt.

MÉG CSODADOKTOR IS!

Ismét az a zuávcsapat nyitott utat az utczát megtöltő néptömeg között Sidonia grófnő és kisérője számára, egész az új Tivolinál hátrahagyott kocsiig.

A Lidy Carcassenak is tanácsos volt a fedezet mellett tova osonni. A grófnő kivánatára ezt is felvették a kocsiba. Elfért a Péter mellett, a hátulsó ülésben.

Az ég ezalatt kitisztult, az idő egészen beesteledett; teljes holdvilág sütött le a nagy világvárosra. S erre bizony nagy szükség volt most; mert a népcsődület miatt nem lehetett az utczákon a gázlámpákat meggyujtani. Csak a messagerie-nél vette át az utcza ismét szokott nagyvárosi jellegét.

Innen aztán vígabban lehetett tovább haladni. A boulevardokon már hullámzott a czifra sokaság. Csak az a külömbség volt a régi és a mostani élet között, hogy a csévelgő tömegben feltünően sok volt az egyenruha, feltünően kevés a «schlepp».

(Az ostrom kezdetén hetvenezer hölgyecskét tolonczoztak ki erőhatalommal Párisból s azokat még nem értek rá visszaszerezni.)

Mikor a gig a Lis Blanc-palota elé megérkezett, már akkor Sidonia grófnőnek nem volt annyi ereje, hogy le tudjon szállani az ülésből; Bertalannak a karján kellett őt a kapus páholyáig czipelni: ott egy balzacra fektették s aztán úgy vitte fel négy inas a lépcsőkön. Rögtön futtattak orvosért.

Lándory is felsietett a maga szobájába, mely a mezzaninon volt; átöltözött és radicaliter kimosakodott. Volt rá szüksége a hajának és szakállának! A katakombák bűze tapad.

A mint Péter eltakarította az alviláglátott öltönydarabjait, azt mondá neki:

– Málházz össze. Itt elvégeztem a mások dolgát. Holnap látok a magamé után. Vendéglőbe költözünk.

– Pedig én már egészen megbarátkoztam az itteni cselédséggel.

– S olyan nagyon megtetszettek?

– Akár csak az illavai czimborák!

Egy közülük épen belépett. A grófné komornyikja.

– Kéreti monsieur Lándoryt Dea grófnő, sziveskedjék hozzá felfáradni.

Lándory rögtön sietett fel az emeletre: Medea grófnő a könyvtár-szobában várt reá.

Természetszinű selyemruha volt rajta, melynek színe nagyon jól illett az arczához. Azon évek divatja a legvarázslóbbnak volt nevezhető. Egészen sima szabásu öltöny, mely mindenütt a testhez szorul; semmi pótlás rajta: a mit Isten adott, csak az tünik ki. Hátul hosszú az öltöny, mint a páva-uszály, elől igen rövid: szép lábak diadalához alkalmas. Ez a divat egészen Dea számára volt feltalálva.

– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, mondá Lándory elé sietve: mi történt az anyámmal? iszonyú lázban van, valóságos delirium. Irtóztató, a miket fantaziálva beszél! S aztán nem akar az orvossal szóba állni: azt mondja, hogy az ő baját semmi panaceák és arcanumok meg nem gyógyítják. Patkányseregről, fütyülő golyókról beszél, Orsini-bombákról, a mik lábaihoz gurulnak; fiának torz alakjáról, kelevényes sebéről az arczán, s egy Lidy Carcasse leányról, a kin nincs semmi öltözet: mind azt hajtja, hogy ruházzam fel azt a saját garde-robe-omból, úgy hozzam elé. Nem akar semmit bevenni, nem engedi az üterét tapogatni. Az orvos pióczákat rendelt neki, s ő azt mondja, hogy az ablakon ugrik ki, ha azokat eléje hozzák. És egyre önt emlegeti, önre hivatkozik, önt hívja segítségül. Jőjjön oda, kérem. Talán az ön látása lecsillapítja a deliriumát.

– Jól van, grófnő. Kérem, kegyeskedjék a grófnő szobájába vezetni.

Medea, egy szőnyegajtón át egy garde-robe-szobába s onnan egy körül tükörrel borított öltözőbe vezette Lándoryt, annak a kipárnázott ajtaja nyilt Sidonia grófnő hálószobájába.

Egy leernyőzött lámpa tartott mérsékelt világosságot a teremben: a kandalló tűzvilágát elfogta egy remek festésű spanyolfal.

Sidonia grófnő az ágyfülke félrehúzott brocat függönyei mögött feküdt, remek faragványú nyoszolyáján, nyugtalanul hánykódva himzett vánkosai között. Az ágy mellett állt mademoiselle Hermione, megrémült arczczal, s a lámpa előtt az orvos, az óráját nézve.

Dea grófnő bemutatta a két urat egymásnak.

– Monsieur Gontourt, professor, monsieur Lándory, házunk jó barátja.

Üdvözölték egymást.

– A beteg az ön nevét hangoztatja ismételve; mondá az orvos. Megfoghatatlan kórtünetek! Az ütér egészen normalis, a lélekzetvétel szabályszerű, a pulzometer 37 hőfokot mutat és mégis a leghevenyebb typhosus delirium tünetei: hagymázos visiók, üldözési mánia, futási ösztön, erotikus gerjedelmek és a mi a legszélsőbb indicium: a patkánylátás! Nekem nem akar semmit megmondani. Csak azt hajtja, hogy kérdezzük öntől, mi baja.

– Nincs semmi félelmes baja a grófnőnek, mondá Lándory, bizonyosan meghütötte magát a nagy záporban, s ezt majd egy kis grippe-el fogja beváltani; a büzhödt levegőben, a hol időzött, valószinűleg erős migrainet szerzett magának, a mivel majd holnap reggelig szenvedni fog, akkor elmulik magától, ha egyszer kialussza magát. Nem kell neki egyéb egy csésze theánál. Azt is ki fogja ugyan majd hányni; de aztán megkönnyebbül tőle. Ismerem én már az ilyest.

– De hát a rémképek? A patkánylátás?

– Nem rémképek azok, professor úr. Azokat a grófnő mind élő szemmel látta s ha valakinek a széke alatt háromezer patkány futott keresztül, nem lehet tőle rossz néven venni, ha még most is folyvást patkányokat lát maga előtt.

A doktor mégis csak irt valami receptet a grófnő számára. Azt Hermione vette el, s kivitte, hogy érvényesíttesse.

A doktor aztán elmondta az utasításokat Lándorynak. (csakugyan valami házi barátnak nézte), hogy mint kell a beteggel bánni.

– Tudok mindent, monda Bertalan, több évig voltam én betegápoló.

A doktor megigérte, hogy éjfélután megint eljön.

Sidonia grófnő, a mint Lándory a szobába lépett, sokkal csillapultabbá lett: a lázas vaczogása megszünt, a görcsei elenyésztek, a lábait ki tudta nyujtani egyenesen.

Lándory odalépett a fekhelyéhez, s a tenyerét odatette a grófnő homlokára.

Sidonia arra lehunyta szemeit, az arcza megnyult, az ajkai félig szétnyiltak; a lélekzete meglassudott s nem sokára elaludt.

Medea elbámulva mondá Lándorynak:

– Az ön kezében magnetikus erő van. Elaltatta az anyámat.

– Nincs biz az én kezemben semmi csodaerő! hanem a grófnő elaludt, mert ki van fáradva, az idegei kimerülve.

– Hát nem szenvedett igazán?

– Az nem volt testi szenvedés.

– Hát mi volt?

– Az a psychiatriába vág, s én azzal, megvallom, hogy nem foglalkozom. Az utolsó órák élményei azt hiszem, hogy a legerősebb idegeket is megtámadták volna. A miket az orvos és a grófnő környezői, mint deliriumban ábrált rémeket hallottak tőle elmondatni, mind szemmel látott tények voltak.

– Hogyan? A patkányáradat a katakombákban? a küzdő rémalakok? A feje fölött elfütyülő golyók?

– Azok mind közvetlen tapasztalatok.

– És mostoha fiának torzképe? a sebhelyes arcz?

– Azt mind látta.

– És a dynamit bombák, a miknek egyike az ő lábaihoz gurult?

– Az mind valóság.

– Hát az a leány, a kiről letépték a ruhákat, mind, az utolsó foszlányig, s a ki az ő karjai közé veté magát?

– Az most is itt van az udvaron. Ott kuczorog egy szögletben, az én köpenyembe burkolózva. Lidy Carcasse. S a grófnő nagy háladatosságot fog vele gyakorolni, ha felöltözteti őt, mert ennek köszönheti legelébb, hogy Lyonel grófot a tüzérek össze nem kaszabolták rögtönözve. A bombahajigálókkal igen röviden szoktak elbánni. Ha a Lidy Carcasse rá nem ismer, darabokra vágják.

– De hát «mi» az a Lidy Carcasse?

– Azt ne tudakolja a grófnő. Hanem adasson rá inget, szoknyát, de ne a sajátjából, mert az annak hosszú lesz, inkább a szobaleányától.

– Tehát Lyonelt mentették meg?

– Annak a betege most a grófnő. Majd reggelig kialuszsza. Szokott női baj az egész.

– Megbocsát ön, hogy ide kérettem?

– Hivatlanul is jelentkeztem volna. Nehány bucsuszóval megköszönni a szives vendéglátást. Holnap elköltözöm innen.

– Ah! ön elhagyja házunkat?

– A mi itt tartott, az be van fejezve. Most nekem a magam feladata után kell látnom. Én nem azért jöttem Párisba, hogy itt rémdrámákat segítsek komponálni, hanem hogy egy hivatalos eljárást kerékvágásba hozzak. Tudni fogja a grófnő, hogy megholt nőm atyjának a vagyona le van foglalva a Lis Blanc család igénypere miatt. Ezen vagyon megmentett része nőm által jótékony czélra van hagyományozva. Nekem ki kell eszközölnöm, hogy a lefoglalás meg legyen szüntetve.

– Azt hiszem, hogy ez könnyen fog menni.

– Nehezebben, mint képzelnők. Azt hiszem Seigniersben, a prefekturánál van fennakadva az ügy, oda kell mennem, utána nézni.

Medea lesüté a szempilláit s kevés vártatva könnyebbült sóhajjal mondá:

– Jól teszi ön, ha itt hágy bennünket.

– Tartok tőle, hogy még egyszer alkalmatlankodnom kell.

– Mindenkor szivesen lesz ön látva nálunk.

– Még egy kérdést, grófnő. Elbeszélt a grófnő ön előtt mindent, a mi a mult órákban vele történt?

– A mikről én azt hittem, hogy az mind phantasmagoria! Mindent elmondott.

– Azt is, a mit Lyonel gróffal beszélt?

– Igen.

– Azt is elmondta, a mit a gyémántokról beszélt neki?

– A gyémántokról? Nem. Arról nem szólt semmit.

– Hogy a Lis Blanc gyémántokat elszándékozik adni, s azoknak az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben, a grófnő atyai jószága mellett, s aztán elhagyják Francziaországot, s oda költöznek át.

Erre a szóra Medea arcza, mely kezdett már átmelegülni, ismét azt az északfényszerü ijesztő hideg ragyogást vette fel: a szemei oly visszataszítóan meredtek alá felé, ajkai oly lárvaszerűleg tágultak ki a szegleteiken, orrczimpái csak úgy fujtattak az indulatos lüktetéstől.

– Igen? Azt mondá? Lihegé hullámzó kebellel.