Part 8

Hogy mit értett ezalatt, azt két nagy könycsepp magyarázta meg Bertalan szemében.

– Az Isten őrizzen meg attól bennünket, mondá Godiva e baljóslatra. Talán észre sem vette, hogy többesben beszélt.

– Már most kitalálta ön, hogy miért mosolyogtam én olyan különösen (akkor gyanakodva nézett reám), midőn azt a kikötését hallottam, hogy a mikor nálam vendégsereg, zajos társaság lesz, akkor hadd vonuljon ön meg egy félreeső szobácskában. Mi itt a magunk urai vagyunk. Egyedül a magunké! Kívül a világon. Robinson-szigetén. Itt nem köt ki hajó soha. Csak azt kell mondani az átutazónak, hogy az ott a Lándory kastélya! A lovai közé csördít és vágtatva siet el a kapum előtt. Tőlünk senki nem remél, nem kiván semmit. Sem kérdezni, sem mondani valója nincs hozzánk senkinek.

– Egy ilyen hely az én eszményem, suttogá Godiva; hisz Bertalan úgy is olvas az arczokban, jobb kimondani előtte a gondolatot igazán. Hadd tudja meg, hogy mégis csak akad egy-egy ember a világon, a ki tud «nemhazudni».

Egy forró délután a parkban uzsonnázott a két leány, aludt tejet és szamóczát. Volt egy kis filagoria a hársak között, befuttatva virágzó bércsével. (Ugyanaz a clematisfaj, a mely a badeni villa verandáját beárnyékozta, csakhogy ez vad, nem emlékezteti Godivát a «multra».) Az előtt volt felterítve az asztal, kalotaszegi szövöttessel. Nyirfagalyakból összetákolt székeken ültek a leányok, Bertalan egy levágott hársfának a mohos törzsén. Egy megszokott somfabot volt a kezében, melynek a fogantyuja kampót képezett, a végin pedig volt egy kis ásó, a mivel járás közben a mérges dudvát szokta kiirtani. A kerti lak mellett volt egy mesterséges sziklarakás, melyből idevezetett forrás vize csergedezett alá.

– Lát ön engemet ottan? mondá Bertalan Godivának, ki nagy mulatságát találta abban, hogy az egyik fától a másikig vándorló hangyák közé kenyérmorzsákat hintegetett. Hogy vitte nagy igyekezve rögtön kettő-három az égből hullott zsákmányt!

– Hol? kérdezé Godiva elbámulva.

– Az vagyok én ott, az a bogár, mondá Bertalan, egy rovarra mutatva, mely alakjára hasonlít a hangyához, csakhogy tízszerte nagyobb és szárnya van. Ez a rovarok világában a megtorló. Úgy hivják, hogy «futrinka».

Ez a bogár épen azzal foglalkozott, hogy egy magánál négyszerte nagyobb, csupasz hernyót, háttal lefelé fordítva, maga alá legyűrt s aztán köröskörül szánkózott vele, sebesen, mintha csak valami ügyes korcsolyázó csinálná a jégpályán szeszélyes czikornyáit.

– Az a hernyó, melyet a futrinka kínoz, a bogárvilágban a legveszedelmesebb gonosztevő. Egyetlen egy képes egy szép fiatal csemetét megölni. Befúrja magát a kérge alá, onnan körül az egész kéreg alatt, utoljára az élőfa beléig, mire az elszárad. Ez a szárnyas rovar van aztán kiküldve ezt a rablót felkeresni, elfogni és megbüntetni. Szép azt elnézni, hogy les rá. Az ártó hernyót elárulja az a veres fa ízék, a mit a fúrt lyukon kiszór. A futrinka rá les, mikor kidugja a lyukon a fejét. Akkor egyszerre elkapja a két szájkapcsával s elővonszolja az odujából, akkor aztán hanyatt dönti, s elkezd vele alá s fel korcsolyázni a porondon, folyvást harapdálva a gonosztevő nyakát. Kivallatja: betörtél? gyilkoltál? raboltál? Elitéli. Meghalsz! Lássa, már meg is ölte. Most azután gödröt ás a számára, belefekteti, utoljára apró rögöket, ágtörmelékeket hord föléje, míg egészen betakarta, eltemette. Akkor aztán megtörli a szárnyait a két hátulsó lábával, a fejét a két elsővel s minden zümmögés nélkül tovarepül. És ennek a bogárnak a létezéséről százezer ember közül egynek «ha» van fogalma. Megbizója nem adott neki sem hímes szárnyakat, sem aranyos szárnytakarót, sem éjjeli fényt, még csak hangot sem, mint a szunyognak, a dongónak, hogy lételét hirdesse vele.

A két leány ezt a természetrajzi allegoriát közelebbről nézni letelepedett a földre, a futrinkát nem zavarta az ő jelenlétük a maga hivatásában. Féljenek a lepkék az emberektől.

A porond árnyékban nedves szokott lenni, egyéb szőnyeg nem volt, Bertalan leveté a kabátját s azt teríté a földre, hogy a nénje fel ne hűtse magát a puszta homokon. Igy aztán mellényben és ingujjban nem igen volt az ettiquettenek megfelelő jelenség.

Megzavarta ezt az idyllt valami nagy riadal. A park végéből támadt ez, mely a falu felé vezetett s a platánfák összeboruló zöld boltozata a szalmafödelű házakat s a bádogtetejű tornyot engedte láttatni. Ijedségből sikongatás, fenyegető kiabálás zavart hangjai vegyültek össze, s ez a lárma egyenesen erre felé látszott tartani.

Nemsokára megtudták az okát.

Egy nagy eb futott végig a platános úton, sebesen, a nyomában egy csoport férfi, vasvillával, doronggal, cséplővel, visító asszony és gyermekhad kiabált a nyomukban: «veszett kutya! fussanak a veszett kutya elől!»

Bertalan gyorsan betuszkolta a két leányt a kerti lakba. Azok őt is be akarták oda vonni magukkal.

– Az Istenért! A veszett eb elől térjen ön ki! kiálta Godiva.

– De hátha nem az? mondá Bertalan.

– Ön csak nem akar vizsgálatot tartani a fölött, hogy dühös-e az az eb, a mit kergetnek, vagy nem az?

– De igen. Ha idáig jön, eléje dobom a kabátomat, ha veszett az eb, akkor legelőször is azt a kabátot fogja széttépni; ha nem bántja, akkor más baja lehet. Ha pedig rám támad, egyet ütök az orrára a botommal s vége van.

Ez alatt az üldözött állat olyan közel ért, hogy Lándory ráismert.

– Hisz ez az én Káró kutyám, a kit tegnap óta nem találnak! Le ne üssétek! kiáltá a dorongos emberekre.

Az üldözött eb aláhunyt fejjel, vértől tajtékzó szájjal, hasa alá behuzott farkkal futott előre, minden hang nélkül, szemei zöldes fényben szikráztak, a fülei, melyek rendesen a vizslánál alá leffegnek, hegyesre voltak felmeresztve, mint a farkaséi. Egészen hasonlított a veszett ebhez.

Bertalan rákiáltott a kutyára s ugyanakkor a kabátját eléje hajította.

S arra a futó kutya egyszerre hátratoppant, de a helyett, hogy az eléje vetett tárgyat marczangolta volna széjjel, lelapult a földre, elkezdte a farkát csóválni, úgy csúszott-mászott a gazdája felé, csak a nyitott, véres, tajtékos szája, meg a szikrázó szemei maradtak félelemgerjesztő tanujelek.

– Káró! – szólt Bertalan, kezével füttyöt vetve a kutyának.

Az még közelebb csúszott hozzá.

– Az égre! Bertalan! hozzá ne nyulj! rimánkodék a kerti lak ajtajából nővére.

Lándory azonban óvatosan a háta mögé kerülve az állatnak, jobb kezében a botját tartá magasra emelve, s aztán hirtelen megkapta annak a nyakát s pötyögős bőrénél fogva felemelve az állatot a levegőbe, a szeme közé nézett neki.

S az állat olyan könyörögve tudott rá visszanézni!

Bertalan a jobb kezében tartott vastag botot keresztbe tette az állat szájába, hogy a torkába nézhessen.

– Hát nem mondtam? Egy hegyes csont furódott a nyomorult állatnak a szájpadlásába, attól nem tud megszabadulni. Ez a baja!

Már most csak azt a csontot kellett volna hát onnan kihúzni.

Csakhogy az embernek nincsen harmadik keze. Az egyikkel fognia kellett Lándorynak az állat nyakát, a másikkal a száján keresztbe szorított botot. Ki jön hát segíteni?

Volt ott legalább húsz férfi, a ki az alatt oda csődült. Bátor, erős emberek. De a veszett kutya szájába belenyulni! Már ahhoz egynek sem volt erős szive.

– Hát senki sem mer idejönni, hogy ezt a botot tartsa addig az állat szájában, a míg én megszabadítom a bajától?

De nem bizony.

– No hát majd merek én! mondá Godiva, s előlépve a kerti lakból, odasietett Bertalanhoz.

Bertalan szelid mosolylyal fogadta a leány segédkezését. Megmutatta neki, hogy miként tartsa a botot két kézzel, mint a zablát az állat szájában. Akkor aztán maga szépen csendesen megszabadítá a kutyát a veszedelmétől.

Akkor aztán odadobta az ebet egy hatalmas lökéssel a patakba. Mire az a négy lábát szétvetve, nagy mohón kezdte el a vizet habzsolni, s azalatt a magasra felemelt farkát billegette, mint a hogy szokta a vizsla a vadat «állni».

– No látjátok, hogy nem veszett ez az eb!

A Káró aztán, hogy kiitta magát, megrázkódott s elkezdett vígan csaholni, s maga-magával kergetőzni, utóljára odafeküdt a gazdája lábához, s elnyult a földön aludni.

A két leány egymást ölelte szorosan. Nem mondták, de gondolataik találkoztak: egy kutyát nem enged megöletni, a kinek veszett nevét kiáltják az emberek!

Godivának feltünt az, hogy olyan sok apró gyermek van Lándory gazdaságán, a kertben, a szérün, a magtárak körül mindenütt találkozik velük, egyforma kék öltözetük van, mindig dologban vannak, tisztelettudón köszönnek a találkozásnál, s ha Bertalan is kiséri Godivát, annak kezet csókolnak. Egyszer aztán vasárnap reggel, mikor templomba harangoztak, együtt látta valamennyit, huszan voltak, egy értelmes kinézésű fiatal ember vezetése mellett, párosával sorakozva, ők is mentek a templomba, legelől a legkisebbek, a kik még legfeljebb öt évesek lehettek.

Egyszerre kitalálta, hogy mik ezek a gyermekek.

Mellette állt Bertalan, mikor az apró gárda katonás felvonulásban elporolt előttük.

– Ezek «azoknak» gyermekei, ugy-e? rebegé halkan Godiva.

– Igenis, «azokéi». A kiknek a neve keresztül van húzva az emberi társadalom nagy indexkönyvében, a kik nem számítanak a népszámláláskor, a kikre nézve megszünt ez a szó «enyim» fogalom lenni. A mindennapi kenyerük, a ruha, a mit viselnek, a fekhely, a min alusznak, a levegő, a mit beszívnak, az mind az államé, a nagy gondviselésé.

Hát a kinek gyermeke is «volt?»

Az meg a senkié.

Ezeket a «senki» gyermekeit szedte össze maga körül Bertalan. Mire az apáik ismét előkerülnek a napfényre, akkor már fiaikból becsületes iparűzők, kézművesek, kertészek lesznek. Hozatott a számukra tanítót, s oda járatta hozzájuk mind a három papot. Nyáron majálist, télen karácsonyesti mulatságot rendezett számukra.

Ő volt az apjuk.

Azontúl, mikor egy ilyen kék ruhás fiuval találkozott Godiva, mindig ő köszönt neki előbb: hiszen collegák vagyunk!

A mint a napok rövidülni kezdtek, az esték élvezetei szaporodtak. Lándorynak igen szép könyvtára volt, a modern irodalom remekeiből. Járatta a Revue des deux mondes-ot, a német illustrált hetilapokat, a Timest és a magyar hivatalos lapot.

Országos dolgokról nem beszéltek soha.

Annál többet művészetről, zenéről, irodalomról.

Wagner genieje akkoriban kezdett fellobogni a zeneművészet egén. Bertalan épen úgy rajongott érte, mint Godiva. Szintén ekként találkozott az izlésük a költészet világában is. Heine volt mindkettőjüknek a kedvencz költője. Annak minden versét tudták idézni. S a Heine költeményeihez írt Schubert-dallamokat is tudták a zongorán. Majd az egyik, majd a másik ült hozzá. Néha arra is rávehető volt Bertalan, ha a leányok nagyon szépen kérték, hogy el is énekelje a Schubert-dal szövegét, «Die zwei Grenadiere». Kemény, recsegő hangja volt. Mégis milyen kedves tudott az lenni ennél az elmesélő költeménynél, mely oly híven adja vissza a franczia közkatona Napoleon-cultusát a visszatérő végsoroknál: «Der Kaiser, der Kaiser ist gefangen!» s aztán mikor a búskomor melódia átmegy a tűzhányó sárkány Marseillaise riadójába, a midőn a vén granátos fogadja, hogy még a túlvilágról is visszatér: «a császárt, a császárt megvédeni!» akkor egészen átváltozott Bertalannak az arcza, mintha nem is az az ember volna, a ki hideg apathiájával halottnak vallja magát a világon.

A dal már sokszor lett árulója a szívnek!

Godiva igen keveset rajzolt ittléte alatt, még kevesebbet festett.

A míg az ember mint dilettans foglalkozik a művészettel, addig minden nap, minden órában képes a szenet a kezébe venni s vázlatokat szórni minden eléje kerülő üres lapra, még a fenyőfaasztalra és a tányér megfordított fenekére is; de mikor már hozzá kezdett azt hivatásul venni, akkor vagy inspiratio, vagy iskolai kényszermunka adja csak kezébe a «gyűlölve imádott» rajzónt, de nem a mulatság többé.

Közelgett a szüret is.

Godiva példálózni kezdett már az elutazásáról, de Sarolta mindig bevágta az útját, a szüretet még itt kell tölteni. Bertalan is igyekezett lebeszélni. Október közepe előtt az akademiai rajztanárok nem térnek vissza nyaralóikból Münchenbe, ott nincs mit kezdeni.

Tehát még meg hagyta magát marasztalni.

Egyszer aztán az történt, hogy Sarolta megszünt hazudni, egészen igaz lett.

Éjjel történt. Épen az örvendve várt szüret előtti nap éjszakáján.

Godiva hálószobájának az ajtaja átellenben volt Saroltáéval. A kettőt egy közbeeső folyosó választotta el.

Éjfél után egy heves ajtónyitás verte fel Godivát az álmából.

Az előszobájában alvó szobaleányt felkölté (az nem ébredt fel a zörgésre) s kérte, hogy nézze meg, mi zaj van odakinn?

A szobaleány visszajött azzal a hirrel, hogy Sarolta kisasszony nagyon rosszul van, Lándory úr ott van mellette, orvosért küldtek.

Godiva hirtelen felszedte a ruháit s maga is átsietett Sarolta szobájába.

Már akkor egészen «igaz» volt a leány. Nem fájt neki semmi.

Úgy feküdt ott a fehér vánkosán, mint egy alvó. Alvó, a ki nem akar fölébredni többé.

S az a nagy, hatalmas férfi, ott térdelt az ágya előtt és sírt.

Hevesen zokogva, szivének teljes keserűségéből sírt, azt a hideg, átlátszó, viasz-fehér kezet csókolva, nevezte mindenféle beczéző éd-névvel «egyetlenét» s beszélt hozzá olyan ostobaságokat, a mik miatt igazán szégyelheti magát egy okos ember, hogy «ne hagyja őt még itt!» hogy «térjen ismét vissza!» «Nem szabad még meghalnia!»

Godiva szinte megszánta őt. Hát ennek is fáj valami?

– Talán él még? Talán csak elájult? suttogá Bertalannak.

Bertalan csak akkor vette észre, hogy Godiva is ott van.

Akkor aztán egyszerre, mintha ketté vágták volna a zokogását, elhallgatott, felállt s aztán megfogva Godiva kezét, oda tette azt Sarolta szive fölé s ott tartá hosszasan.

S csak a szemeivel kérdezé: hát dobog-e még?

Godiva fejének csendes ingatásával válaszolt: «nem többé».

Akkor aztán elfordult s kirohant a szobából.

Godiva egyedül maradt a halottal, addig az időközig, a míg a bátorszivű asszonyok előjönnek a cselédszobából. A leánycseléd fél.

És elnézte merengve azt a megdicsőült arczot. Egy martyrnak az arczát, a ki egész életén át csak szenvedett, a nélkül, hogy tudta volna, miért?

S azt gondolá magában, hogy milyen jó volna annak a helyén feküdni.

Még éjszaka volt. De alvásra gondolni sem lehetett többé. Godivának nem volt maradása a szobájában, melynek ajtaja szembenyilt a Saroltáéval. Mikor látja a halottat, akkor nem fél tőle, de mikor nem látja, de tudja, hogy itt van a közelében, akkor fél. Beburkolta magát a shawljába s a hátsó lépcsőn leosont a kertbe. Aztán végtül végig járta azokat az utakat, a miken annyiszor barangoltak együtt párosával, ő és az a másik leány.

Ma már halott.

Milyen könnyen adják a halált.

Talán senki sem félt tőle olyan nagyon, mint Sarolta, talán senkivel sem tett olyan jót, mint ő vele.

Sokszor előhozta azt Godivának, hogy milyen nagyon retteg a halálra gondolni. De nem magáért, hanem a fivéreért. Ki lesz akkor a kerek világon, a ki az ő testvérét szeresse? Elmondá, hogy ő harminczhat éves, két évvel idősebb Bertalannál.

S egész életében nem volt egyéb öröme, mint az, hogy az «öcscsét» beczézze. Elkezdve attól az időtől, a mikor az még járni tanult és gagyogni kezdett, ő pedig már komoly, meglett, négy esztendős matrona volt, egész addig, a mikor az már, mint hirhedett nagy ember olyan szívdobogást okozott minden gonoszoknak, mint a minő «coqueluche»-t az ő korában a középen kétfelé választott haju dandyk a szépségeknek. Sarolta pedig megmaradt kis leánynak. Akkor is ő volt ennek a nagy embernek a gondviselője.

Egy egész élet, a mely letelt az örömök ismerete nélkül.

Ha nevetni akart, azt mondták neki: ne kaczagj, mert szívdobogást kapsz. Ha elővette a dallási vágy, azt mondták neki: ne énekelj, mert megárt, s ha egy eszménykép, egy nyájas ifju arcz közelített felé, azt mondták neki: «ne nézz rá, mert meghalsz».

Ha az ember a hajnal előtti égre feltekint, valami rejtelmes új világot vél látni. A megszokott esti csillagzatok már letűntek, egész mások jöttek fel helyükbe, a miket kevés ember szokott látni, olyankor alszunk; maga a nagy gönczöl a kerékcsillagaival fölfelé áll az égen, s a plejádok a zenithen ragyognak.

Hát kétféle arczulatja van-e még az égnek is? kérdé magában Godiva. És aztán a legközelebbi napra gondolt. Mit kell most ő neki tennie?

Mint a talány megoldása, állt eléje egyszerre egy férfi alak. A csillagfénynél csak a sötét silhouettejét látta, mégis ráismert, Bertalan volt.

Azt is ugyanaz a szívgyöngeség űzte ki a szabadba, a mi őt.

Nem is voltak meglepetve, hogy egymással itt találkoznak.

Semmi nesz sem volt a parkban, lépteik hangján kívül. Szüret táján hallgat már minden énekes madár.

– Ön is azon gondolkozik ugy-e, mondá Bertalan, hogy milyen különböző az éjfélutáni csillagos ég az estelitől? Annak a csillagaiban még a reménység, ezében a kétségbeesés. Milyen végnélküli hosszú lesz ez a mai nap!

– A következő még hosszabb, mondá Godiva. Sajnálom, hogy annak a terheit nem oszthatom meg önnel.

– Ön el akar utazni.

– Előbb, mint a gyászszertartás meglesz. Önnek a kastélya meg fog telni távolról jött rokonokkal, tisztelőkkel. Itt házi asszony nincs többé. Mi czímen ismertet ön meg annyi vendéggel? Vagy eltitkolja előttük ittlétemet? Hogy egy idegen leány van a háznál?

– Kedves Godiva, gyászszertartásnál nem szokás a megjelenők kölcsönös bemutogatása. Még csak azt sem árulja el senki, hogy ismeri egymást.

Ezt a szokást Godiva nem tudhatá, hisz az ő nagy gyászesetén nem volt kit bemutogatni egymásnak.

– A mi pedig önt illeti, önnek van czíme az én házamnál: gyámleányom. S a hol ön megjelen, ott ön a tiszteletet nem kéri, de parancsolja. Velem nagy jót tenne ön, ha itt maradna a temetés végeig. Én most nem tudom rendbeszedni a gondolataimat. Azt sem tudom, mihez kezdjek?

– Én már tudom. Mert próbáltam. Hát legelőször is leveleket irni a rokonoknak, a magas állású ismerősöknek. Ezt én elvégzem: leszek önnek titkára, egy napig, csak a czímeket jegyezze fel. Tudok igen hidegen és szárazon irni. Beletanultam.

– Én azt gondoltam, hogy elébbvaló volna a halotti köntös végett intézkedni. A koporsó… Itt ismét elfojtotta a szavát a zokogás, nem tudta tovább mondani.

– Ejh, ejh! uram! Hát ön olyan gondatlannak tartja a jó nénjét, hogy ő előre el ne látta volna magát, ismerve a fivér gyámoltalanságát? Régen kihimezte ő szépen a maga nászútjára a hozzávaló köntöst, arafátyolt. Megvan minden. Nekem megmutatta ő azt darabonkint, s eltanakodtunk rajta, a hogy két leány szokott a báli toiletteje felől értekezni a farsang közeledténél, milyen koszorú, milyen szalagcsokor jöjjön ide.

Bertalan egy mohos faderéknak támaszkodott a homlokával.

Godiva folytatá.

– Hányszor megcsalta önt, mikor ön azt kérdezte: mire lesz az a szép himzés? mire készül ez a mesterséges csipke? Milyen tréfás válaszokat kapott: «Ebben megyek a te esküvődre!» Ön talált egyszer a kiadásai rovatában, a mit ő vezetett, egy tételt: egy sandoline Saroltának s ön helyeselte a kiadást. Jót fog tenni neki, hogyha a halas tavon egy kis testmozgást tesz. Hanem aztán soha sem talált a tavon sandolinet. Ön többször kérdezte, hol van hát az a csónak? itt van az ő ruhatárában. Az a csónak, a min a túlvilágra eveznek: a minek a nevét ön nem tudta kimondani zokogás nélkül.

A szegény leány évek óta készen tartá a temetéséhez való egész pompát: mint más «várt» leány a kelengyéjét.

– S még vannak emberek, a kik azt hiszik magukról, hogy ők nagy lelkek. Sóhajta fel Bertalan.

– Én tehát itt maradok a temetésig, mondá Godiva. Akkor aztán visszatérek az én kis modelljeimhez a festő műhelyembe.

– Az ég áldja meg önt érte!

A csillagok sápadozni kezdtek, az udvar megelevenült, a szüretelők csoportja dalolva jött a park útján a majorlak felé: hajnalodott már. A távol templomban megcsendült a lélekharang. A míg az szólt, elhallgatott a leányok víg danája: «vajjon ki halt meg?»

Godiva és Bertalan visszatértek a kastélyba.

Aztán lefolyt az a két keserves hosszú nap, a mit egy halottnak engednek a bucsúvételre.

Godiva egész nap el volt foglalva levélirással és levelek felbontásával. Olyan nagyon hasonlított az irása Saroltáéhoz, hogy a kik a leveleit kapták, könnyen azt hihették, hogy maga a halott hivogatja őket a temetésére.

S a hány levél ma elment, holnap ugyanannyi visszaérkezett. Azokat is mind Godiva bontogatta föl, s jelentést tett a tartalmukról Bertalannak.

«Mélyen érezzük a lesujtó csapást… et caetera… et caetera… vigasztalhatlanok vagyunk, hogy…

… épen most utazunk fürdőkre, … benne vagyunk a szüretelésben, … a nőm betegsége gátol, … holnapra épen vasuti bizottság gyülése van kitüzve, … rendkivüli nagy rheumatismus, … pártértekezlet van a fővárosban.»

– Hanem annyit dicséretükre mondhatok, hogy egy és ugyanazon ürügyet az elmaradásra ketten nem használták fel.

A temetés napján is csak ketten ültek egyedül az asztalnál, Godiva és Bertalan, végig nézve a felhordott étekfogásokat, a miket a szakács legalább is negyven úri vendég számára készített. Jó volt az mind a «senki» fiainak.

Egy rokon, egy ismerős sem jött el Sarolta temetésére. Részvéttanusító levél volt egész kazallal.

– Látja ön, így szeretnek engem!

Épen mint Traumhold temetésénél.

Hanem azért volt elég számos halotti kiséret. Igazi siratók! Azok a senki gyermekei, a kik jóltevő őrangyalukat vesztették el a jó Sarolta kisasszonyban, a falu leányai, a kik csupa jót tanultak tőle. A koporsóját is a leányok vitték a vállaikon egész a sirboltig, az árva gyermekek énekelték a gyász-zsolozsmát.

Lándory protestáns volt. Ez ugyan nem tartozik a jellemrajzhoz, de mégis felemlítendő mellékkörülmény. Kivált temetés alkalmával. Kevés ott a szertartás. A gyermekek énekelnek, a lelkész imát mond, a néptanító bucsuztatót. Az már ujabbkori engedmény a kálvinistáknál, hogy a viaszfáklyákat meggyujtva viszik a koporsó mellett. Még ötven év előtt meggyujtatlan vitték.

Gyalog haladt az egész gyászmenet a sirboltig. Elől az éneklő gyermekek, azután a pap meg a rektor, azután egy hajadon leány, fehér vánkoson a myrtuskoszorúval, azután a koporsót emelő leányok, nyomban Bertalan, Godivát vezetvén a karján, utána a gazdasági tisztek, a falubeli honoratiorok, férfi, asszony külön.

Nem messze volt a kastélytól a sirbolt, egy kis gömbölyű halom oldalában. Azt a helyet Lándory atyja alakítá át végnyugalom helyéül, akkor, midőn ez a puszta domb a tagosztályban az ő birtokába jutott. A sirbolt kapuzata, egyptomi csonka kúp alakban, a domb oldalából fehérlik elő, a hová pázsitos út vezet. Eleven fenyősövény veszi az egész dombocskát körül. A portale homlokán e szavak fekete betükkel: «Quies vera.»

Az anya halálakor ültették ide mind a fákat. A bejárat jobbján egy magasra felnyult virginiai boróka (juniperus virginiana), mely tele rakva égszinkék bogyókkal, úgy tünik fel, mint egy roppant nefelejtsbokor; a másik oldalon egy fává izmosult kecskerágó, (evonymus) tele rózsaszín csillagokkal. Hátul pedig egy magasra kiemelkedő, ezüstlevelű hársfa, mely sűrű lombjaival sátort borít a kőemlék fölé. Ezeket mind kegyelet ültette. De hozzájárult aztán a feldiszítéshez maga a vad természet, a tövises szederinda felkapaszkodott a fal tetejére, s hosszú füzéreit, miken együtt van a veres és zöld szeder a fehér virággal, lengetegen ereszti alá a vas rácsajtó elé, míg a komló befutotta a kecskerágó fát, s aranyszínű barkatobozaival tele tarkítja annak a piros korszovátás sötétzöld lombjait. A terebély hársfa ágairól pedig kalapnagyságú gömbök csüggnek alá, mint megannyi kinai lampionok: ezek az ős építőmester, a darázs fészkei, miket e megszentelt helyen nem háborgat senki. S maga a sirbolt belseje sem néptelen. Nagy abban az élet. A belső boltozatról egy lánczon remekművű érczkoszorú csügg alá. Ennek keretéhez építette hozzá a maga sejtházát egy elvadult méhraj, melynek boldog lakói döngve repkednek ki és be a rácsajtón keresztül s egyre hordják a mézet és virágport a halottak házába.