Part 7

– Mondtam úgy-e, hogy vigyázzon azzal a spirituszszal!

Godiva zavarban volt és elpirulva: az a mysteriosus kis könyv jó volt azt elpalástolni; a kezébe kapta s felnyitá kiváncsian.

Díszes kis gyémántkiadás volt, olifant papiron; a képek az Angerer-féle cinkographiával, a szöveg elzevir betűkkel. Maga is nagyon meg volt a kiállítással elégedve.

Tehát még is igaz. Ez az ember nem csal. Még jótettképen sem követ el csalást.

– De ön igazán rossz ember. Duzzogott Godiva Bertalanra. Kezdi a «geräucherte Gänsebruston» s utoljára hagyja ezt, a mi a fődolog.

Nem birta elrejteni az örömét. Mi a hadvezérek diadala a hadi troféumok láttára ehhez az elégtételhez képest?

– Hát hiszen én is tudom, mi a hatáskiszámítás.

Most azután végig kellett lapozni az egész munkácskát, s egyenkint megjegyzéseket tenni a reprodukált képekre. «Ez sikerült! No ez jobban is üthetett volna ki.»

– Kár, hogy a szövegét nem értem. Ki fordította magyarra?

– Én magam. De van rá kilátás, hogy németül is meg fog jelenni. Egy bécsi kiadó már ajánlatot tett. Hanem ő egyszer mindenkorra ajánlkozik a mű tulajdonjogát megszerezni, nem kiadás számra. Erre azonban nem válaszolhattam az ön meghatalmazása nélkül. Ezer forintot kinál.

– El kell fogadni! kapott rajta Godiva. De rögtön elkomolyult megint.

Bertalan ismét leolvasta az arczáról azt a gyanakvó sejtelmet.

– Azt mondanám kegyednek, hogy tegye magát saját részéről egyenes összeköttetésbe a bécsi kiadóval ezen alku miatt, ha nagyon erős okom nem volna továbbra is az «ehrlicher Makler» szerepét játszani.

Godiva arczán ismét bizalom derengett.

– Azonban ez a mi beszélgetésünk a kis Riekét nem látszik érdekelni, talán elébb a jobbik részén kezdenénk. Úgy-e Rieke, a füstölt libamell csak jobb, mint a képes könyv?

– Ez az úr jól mondja.

Godiva tehát hozzáfogott a házi asszonyi tiszthez, felszeletelte a körömfaladékokat, legelőször a kis leánynak adott mindenből, aztán maga is hozzá látott. Még a borból is ivott. Ez ugyan nem a Mumm grand vinje, mint a tavalyi; de talán jobban izlett.

A mit Bertalan a falatozás közben beszélt, az ismét csak fokozta a derült hangulatot.

– Hát most elmondom önnek, hogy miért nem ajánlom én az egyenes összeköttetést a bécsi kiadóval. Ez a derék úr maga ott járt nálam, a mint ezt a könyvet megkapta tőlem, az ajánlatával. Mondta, hogy ő nagyon jól tudja, mi rejtőzik a Schalkaug álnév alatt: a ki a «kis embereket» szerzette. De ő annál még egy sokkal jobb vállalatot tudna. Ő ismeri az ön «albumait.» Ha azokból lehetne egy füzetet kiadni pendantul a «kis emberek»-hez, e czím alatt «nagy gyerekek», annak lenne ám még csak kelete! Én erre azt feleltem neki, hogy ebben a tárgyban magam nem határozhatok. A két művet kapcsolatba hozni semmi esetre nem tanácsolnám: a «kis emberek» a naiv, kedélyes közönség számára vannak teremtve, a «nagy gyerekek» pedig a pikáns satyrikus genre publikumára számítanak. Egyébként is az albumok nincsenek az én kezem közt. Ez azonban nem maradt ennyibe. A bécsi lapok, melyek az ön «kis emberei»-ről mind igen kedvező birálatokat hoztak, egyuttal kibeszélték, hogy készülőben van ugyanazon álnevű szerzőtől, a kinek egyéniségét, mind egykori szeretetreméltósága, mind későbbi balsorsa miatt a bécsi high-life igen jól ismeri, egy még sokkal érdekesebb munka a «nagy gyermekek»-ről; melyben igen sok nagy szereplő alakját fogjuk megismerni. No iszen megindult erre minden oldalról a nagy «tintamarre.» Az ön hajdani tisztelői holtra vannak ijedve, hogy ki fog közülük a karrikatur gyűjteményben megjelenni? Én kaptam e tárgyban legalább ötven levelet, a melyben sürgősen interpellálnak, hogy van-e tudomásom e merényletről? szándékozom-e azt megakadályozni? akad olyan ember is, a ki «Erpressungsversuchot» emleget. És mind valamennyi önnek az adressét kéri tőlem.

– Felelt ön nekik?

– Igen. A következő sorokat, a miket hektograf utján sokszorozva küldék meg valamennyinek: «Uram (vagy asszonyom)! Gyámleányom bizonyosan (azt aláhuzva) megírta önnek tartózkodása helyét: tessék a levelét előkeresni és megtudni belőle a lakását. Alászolgája.» Bizonyos vagyok felőle, hogy mind valamennyien felbontatlanul dobták a kandallóba azt a levelet, a melynek a czímén az ön keze irását megismerték. Úgy-e nem kapott tőlük levelet?

– Egytől sem.

– Hát csak hadd kalimpázzanak.

Ez mulatságos fölfedezés volt. Godiva arczán egy-egy perczben át is villámlott valami derültség, de ez még nem volt nevetés, olyan volt az, mint mikor nyáron a hófehér felhőben villámlik. Még fehérebb lesz a felhő. Édes malicia, jól eső keserűség volt az arczán. Az is elmult rögtön. Valami más volt a lelke mélyén. Valami sötét gondolat, nagyobb a többinél.

Lándory azt is kiolvasta az arczból.

(– Ez mind szép, ez mind jó, de hát az, a mit elválásunkkor, utolsó szóul mondtam hozzád: megtetted-e azt?)

Utoljára Godiva felállt az asztaltól, az utiböröndjéhez ment: (az volt a szekrény) kikeresett belőle három fényesen bekötött könyvet. A karrikatur-albumok voltak. Odavitte őket Lándory elé.

– Tessék! Tegyen ön velük, a mit akar.

Ez a daczoló tekintet, ez a keserü hang olyan mély bepillantást engedett a leány lelkébe. Ez végkép szakítani akar azzal a világgal, a mely őt kitaszítá. Úgy be akarja csapni maga után azokat az ajtókat, a mik oda vezetnek, hogy ha még lehetne, se térhessen vissza oda többé.

– Magamhoz veszem őket, mondá Bertalan, s azt fogom tenni velük, a mit jónak látok. Én vagyok önnek a zsarnoka.

– De szabad választás utján.

A kis Riekét ezalatt elnyomta a buzgóság. Bóbiskolni kezdett. Lándory észrevette azt s fölkelt a karszékből, odaültette a kis lányt, ő maga ült annak a helyére, a kis gömbölyű modellszékre. A kis leány aztán a karácsonyfa czukorbáránykáját megkapva, azt a két kezébe szorítá s a karszékben elaludt; álmában nagyokat nevetett. (Vajjon mit beszéltek neki azok az angyalkák?)

– Most azonban azokat a megírni és aláirni valókat rendezzük el; mondá Lándory, a pompás lakoma befejeztével.

– Fogalmaznom is kell valamit? kérdé Godiva.

– Igen. A meghatalmazást a bécsi kiadóval kötendő mindennemű egyezségre.

– Meg kell vallanom, hogy olyan ostoba vagyok, hogy egy hivatalos irást el se tudok kezdeni.

– Nem is olyan könnyű az, mint verseket írni. Majd én diktálni fogom önnek.

– Akkor át kell mennünk a kis kamrába; ott vannak az irószereim.

Azzal gyertyát gyujtott egy kis antikutánzat tartóban s maga elől ment a háló szobába.

Akkora volt az csak épen, hogy egy nyoszolya elfért benne. A nyoszolya előtt állt egy picziny kis asztal, azon voltak az irószerek és egy kitárt könyv. A ki írni akart az asztalon, annak az ágyat kellett pamlagul használni.

Godiva, elől menve, sietett azt a kitárt könyvet becsapni s a fali fülkébe, több könyv közé bedugni.

– Micsoda könyv volt az? kérdé Bertalan.

– Az én olvasmányom. Egy regény.

– Ejh! Godiva kisasszony. Hát előttem akar hazudni? Az egy nyelvtan volt.

– Ejnye, de gyors szemei vannak. Hát nyelvtan. Oroszul tanulok.

– Az sem igaz. Az egy magyar nyelvtan.

Godiva arcza lángvörös lett.

– No hát, ha meglátta, nem tagadom. Meg akartam önt lepni vele; ha egyszer, talán a nyáron, meglátogatom önt a falusi lakában.

– Tegye azt, Godiva kisasszony. Van egy áldott jó nővérem; az igen szivesen fogja önt látni.

– No hát, mondja ön a tollam alá, mit írjak?

Godiva leült az ágy szélére.

Bertalan lediktálta neki a meghatalmazást.

– És azután a pesti kiadó szerződését is írja alá. A pénzzel most már bőkezübben bánhatik. Ne tagadjon meg magától semmit, a mi szükséges. Most már nem kell önnek a megélhetés miatt aggódnia. Keresni fogják. Azonban tanuljon mentül többet, hogy tökéletesebbet alkothasson.

Godiva megköszönte szépen a jó tanácsot; de az mind hideg szó és hideg arcz volt.

Visszatértek az atelierbe.

Bertalan megnézte az óráját. Féltizenkettőre volt.

– Én nem tartok órát, mondá Godiva; átellenben épen a torony. Annak az órájáról mindig meghallom, mennyi az idő.

Így beszélnek a művészek, a kiknek az órája német szón van. Lándory kászolódni kezdett.

– Mit csinálna ön még az indóházban? szólt Godiva. Maradjon még. Majd készítek punchot.

Godivánál volt rhumos palaczk. (E nélkül művész-atelier nem is képzelhető.) A vízfelforralásra most már Bertalan ügyelt fel.

A punch elkészült, a narancsot belefacsarták. Godiva előhordta a tanulmányait, a miket idejövetele óta készített; Bertalan végignézegette azokat, megtéve műértőleg a maga észrevételeit és kivánságait. A kis Rieke ezalatt hiven aludt a karszékben.

Egyszer aztán megkondult a harang az átelleni toronyban.

Itt az éjféli misének a készülője!

– No, most már itt az ideje, hogy a vasúthoz visszatérjek, mondá Lándory, prémes kabátját felöltve.

Godiva csendes szemrehányással állt előtte, mintha azt mondaná:

– Hát semmi egyéb mondanivalód sincs hozzám?

Mikor aztán egészen útnak volt öltözve Lándory, akkor azt mondá, nagy halkan:

– És még valamit kell önnek átadnom, Godiva kisasszony. Itt van az atyjának az ügyében hozott itélete a törvényszéknek, mely szerint Traumhold bankár, az ellene emelt bűnvádi kereset alól indokolás mellett teljesen feloldatik, s a felperesek, a kárpótlás végett, polgári törvények szerinti eljárásra utasíttatnak.

E szókkal a hiteles másolatban kiadott itéletet odatette Godiva kezébe.

Godiva ezeknél a szavaknál levágta magát a modellállványra, két összekulcsolt kezét a feje hátuljára szorítva s elkezdett hangosan zokogni.

Bertalan odahajolt hozzá, engesztelve, kérlelve, hogy felemelje.

A hangos sírásra felébredt a kis Rieke.

Annak sem kellett több. Leugrott a karszékből, oda rohant Lándoryhoz, megfogta az egyik kezével a szakállát, a másikkal, ökölbe fogva, elkezdte a hátát püfölni.

– Mit csináltál az én jó kisasszonyomnak! Te «Schweinehund!» Hagysz neki mindjárt békét?

Bertalan nevetett. Megennivaló volt az a kis poronty, a ki a maga apróságának érzetében egy óriásba belekötött. Utóljára Godivára is elhatott ez a derültség, ő csitította a bátor, kicsi védelmezőt, hogy nem tett semmi rosszat vele ez a bácsi; s hogy meggyőzze a kettejük között levő jó egyetértésről, a látszat kedvéért még meg is csókolta Bertalan orczáját, mire aztán a kicsike felhagyott a szakállczibálással. Godiva végre, hogy egészen bebizonyítsa, mennyire jó kedve van, fogta a kis Riekét, s elkezdett vele az asztal körül czepperlpolkát tánczolni, nevetve. Igazán nevetve! Lándory pedig tapsolt és kaczagott.

Nagy merénylet! Münchenben! Éjfélután, egy fertály egyre!

A házmester bejött s elvitte a kis Riekét aludni.

Akkor aztán Lándory is búcsuzott.

– Isten önnel. Sietek a vasuthoz.

– Várjon, szólt Godiva, én is önnel megyek.

– Hová? kérdé Bertalan elbámulva.

– Én? Bécsbe.

– Minek?

Godiva elébb egy nagyot hallgatott. Azután a felmentő itéletet a keblébe dugva, így szólt:

– Oda akarom tenni ezt az itéletet, egy immortelle koszorúba kötve, az apám sírjára.

– Már én megtettem azt, mondá Bertalan.

Godiva megdöbbenve nézett reá. Tekintete azt mondá:

«Hát ki vagy te? Hogy a meg nem született gondolatot is kitalálod? Ember vagy-e te?»

Mindkét kezével megszorítá a férfi kezét. Érzé, hogy most már annak kezet csókolni nem lehet! – Az annak kevés!

– Már most hát ön is tegyen meg valamit az én kedvemért, Godiva, szólt Bertalan a baráti kézszorításnál.

– Mondja meg.

– Arra kérem, hogy költözzék ki ebből a hideg, nyirkos szállásból, mert ön itt mellbajt fog kapni. Gyógyíthatlanná váló mellbajt. Érti?

Godiva rábólintott a fejével. És magában gondolá: «Gyógyíthatatlan mellbajt? akkor itt maradok».

Lándory búcsuzott és tovább ment.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

No, de jó, hogy van Isten az égben és van háziúr az emeleten. Reggel korán megkapta Godiva kisasszony a felmondást a háziúrtól. Az erényes férfiu nem tűrheti, hogy olyan kisasszony lakjék a házában, a ki éjszaka «orgiákat» rendez az atelierjében.

A VILÁGON KÍVÜL.

Egyike volt a legboldogabb esztendőknek.

Egész Európában mély békesség: vállalkozási kedv, tevékeny üzleti szellem, az uralkodók közt egyetértés. Minden égő kérdés ki van oltva: még azok a bizonyos «fekete pontok» sem látszanak az ég alján. S az általános boldogságban fürdött Magyarország is. Adott az Isten bő termést és külföldi vevőt is hozzá eleget. Voltak magas buzaárak. Paloták, vasutak – és fellegvárak épültek javában. Mindenki meg volt elégedve. «Deák-párt» és «ellenzék» csak a plastront ütögette egymáson. A pénzügyminiszternek nem volt deficzitje.

A nagy rémpör is be volt fejezve: a rabló-czimboraság kiirtva. Nem volt többé összeesküvő, sem futó betyár az országban, ha volt: elhallgatott.

Lándory a bevégzett nehéz feladat után félrevonult a világból. Egy névtelen hadjáratnak babértalan hadvezére. Azt a nagy szolgálatot, a mit ő tett, meg sem lehetett jutalmazni.

Nyár derekán a földbirtokosnak Magyarországon elég dolga van, ha komolyan akarja a gazdaságát vezetni. Korán reggel az aratóknál, egész nap a cséplőgépnél, este a vasúti állomásnál. Annak a buzának, a mi tegnap még a lábán állt: egy hét mulva már a stettini piaczon kell állni.

Egy ilyen alkonyodni nem akaró hosszú napon, mikor az elkésett vonatra várt Lándory az állomáson: az érkeztét igérő gabonaűzér helyett egy ismerős hölgyarczot látott a waggonablakból kikandítani. – Godiva vala.

Odafutott eléje, hogy a vaskocsi lépcsőjén lesegítse.

A leány egy egészséges «adjon Isten jó napot» szóval üdvözlé őt magyarul, mikor Lándory két karjára támaszkodva a földre lehibbant.

– Kegyed megtartá a szavát.

– És itt maradok sokáig. Nagyon sokáig. Az egész iskolai szünidő alatt: egész a szüretig.

– Az nagyon jó lesz.

– Megtanulok az ön nénje mellett gazdasszonykodni.

– Azzal kénytelen is lesz, mert a néném kizárólag azzal foglalkozik. Ő is komolyan várt önre.

– Hogyan, komolyan?

– Hát úgy, hogy a mint ön egy levélben megigérte, hogy meglátogat bennünket, azonnal hozzáfogott a német nyelvtanhoz. Ő meg németül tanul az ön kedvéért.

– Hát az ön nővére nem tud németül? Csak francziául?

– Nem tud biz az semmi más nyelven, csak magyarul.

– Hát az hogy lehet? ön hét nyelven beszél.

– Mert én az egész világot beutaztam.

– És a nővére?

– Az meg nem volt soha a falunk határán kívül.

Ezen aztán nagyot bámult Godiva, s találgatta magában, hogy mi oka lehet annak? Talán púpos, vagy himlőhelyes? hogy úgy elzárkózott a világtól.

Lándory csak egy «Sandlaufer»-en jött ki a vasuthoz. Maga hajtotta a lovakat. Godivának mellette kellett ülni.

A leány el volt ragadtatva a kocsizástól. A mult nyár óta nem ült kocsin, s nem érezte a szabad mezők illatát.

– De hogyan fogjuk mi akkor egymást megérteni? kiváncsiaskodék Godiva, ha önnek a nénje csak annyit tud németül, mint én magyarul?

– Két leány bizonyára megérti egymást, ha semmit sem tud egymás nyelvén.

(Tehát a néne még leány.)

– Aztán, folytatá Lándory, az meg a legkedvesebb mulatság, mikor két leány elkezd egymással olyan nyelveken értekezni, a miket akkor tanul. Micsoda gyönyörű sottiseokat mondanak egymásnak! S milyen jókat tudnak a fölött nevetni.

(Tehát a néne szokott nevetni.)

– Azonban egy különös szivességre kérem önt, szólt Godiva, mikor már a falu közelébe értek, s meglátta egy oldalt eső park fái közül a kastély tetejét kiemelkedni. Engedje meg ön, hogy mikor önhöz látogatók jönnek, a mikor társaság lesz önnél, akkor én hadd maradhassak távol valami félreeső szobában.

Az óhajtás igen természetes volt. «Traumhold bankár leánya» nem az a czím, a mit emlegetni szabad idegenek előtt.

Godiva azonban más okot akart ennek a kivánságának adni.

– Lássa ön, nem hoztam magammal többet két ruhánál. Mind a kettő fekete. Az egyik hétköznapi, a másik ünneplő. De ezen az utóbbin is van egy terra di Siena folt, a mi nem akar belőle kimenni.

– Jól van. Lesz önnek egy kis atelierje, a hol rajzolhat és pamacsolhat egész nap, s ejthet a ruháján még egy terra di Puzzuole-pecsétet is, senki sem látja meg.

– De csak olyankor, mikor önnél vendégek, látogatók vannak.

– Igen. Mikor nálam látogatók, vendégek vannak.

S ehhez az ismételt mondáshoz olyan sajátszerű keserű mosoly futott át Lándory arczán.

Az út bekanyarult a jegenyesorral szegélyezett parkútba, s nemsokára berobogott a Sandlaufer a kastély udvarára.

Kisszerű, de szilárd ősi építmény volt az, vastag falakkal, kicsiny ablakokkal, elől kettős feljárattal, melynek homlokzata közepén volt a széles pinczeajtó.

A lépcső verandáján várta már az érkező kocsit Sarolta néni. (A nevét tudta már Godiva Lándory leveléből.)

Igen nagy volt a csalódása a látott alakban.

Ez nem volt sem púpos, sem ragyás, sem valami elhízott hájtömeg, a milyennek elképzelte, hanem egy igen finom alkatú, halavány, gyermeteg arczú teremtés, úgy hogy Lándory nem nénjének, hanem leányának mutathatta volna őt be.

Nem kellett őket egymásnak bemutatni. A mint Sarolta meglátta Godivát, már tudta, hogy ki az. Eléje futott, átölelte, megcsókolta, az viszont őt; aztán Godiva beszélt magyarul, Sarolta németül, s arra mindketten elkezdtek nevetni.

Lándory egymásra bizta őket: tudta, hogy mind a ketten jó kézben vannak; s maga sietett a cséplőgéphez, mely a majorlak udvarán a szabadban működött, két megrakott asztag között.

Csak a vacsorához került megint vissza.

Már akkor a két leány per tu volt egymással.

A vacsoránál nem győzték egymást magasztalni. Tehették bátran. Egyik sem értette, a mit a másik beszél Lándoryhoz.

Annyit mind a ketten mégis meg tudtak már egymással értetni, hogy egyikük sem szereti a zajos társaságokat, a vendégeket és alkalmatlan látogatókat, s ennélfogva igen jól fogják magukat egymás körében találni, olyankor, a mikor idegen hangoktól zeng-bong a ház.

Lándory csendesen mosolygott hozzá.

Godiva már azt is megtudta, hogy Saroltának valami szívbaja van (pathologiai értelemben.) Ez a magyarázata annak, hogy sehová sem megy. Hiszen nem szabad neki vállfűzőt viselni.

Mikor aztán már egy hetet töltött Godiva Lándory házánál, a nélkül, hogy egyszer is kénytelen lett volna a magánszobájában maradni, akkor ezt kérdezé tőle:

– De hát senki se jár önhöz látogatóba?

– Soha, senki.

– Hogy lehet az?

– Mint a hogy a hóhér házába nem szokott látogatóba menni senki.

– Ön csak nem áll a hóhérral egy rangban?

– Csak egy fokkal magasabban ugyanazon a lajtorján. Engem kerül minden ember.

– Önt kerülik? kérdezé a leány elbámulva. Én azt hittem, hogy önt ünneplik.

– Irásban és hivatalos alakban igen, de a társaságban senki sem örömest találkozik velem. A hivatalos küldetésemnek már vége; de azért senki sem felejti el, hogy évekig voltam az az ember, a kinek az a kivételes hatalom volt a kezébe adva, hogy a kinek e szót súgom a fülébe: «kövess!» annak jönni kell velem oda, a hová én kivánom és felelni a kérdéseimre. Magyarországon van egy gúnynév, a mire nincs is magyar szó: «Spitzli» – kutyanév. Azt mindenki dicsérőleg elismeri rólam, hogy «nagy» vagyok, de csak «nagy kutya». Ugyan ki látogatna meg engem?

Godiva valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekinte Bertalanra. – Elérté ő e néma beszédet.

– Ön azt gondolja e perczben: ha «én» – Traumhold leánya, itt lehetek most a te házadnál, ugyan kinek van akkor oka ennek a küszöbét kerülni?

– Ön nem oka az én atyám halálának! vágott bele a szavába hirtelen Godiva.

Bertalan nagyot sóhajtott.

– Ön kivételes lény, Godiva; ezt én önnek a legelső találkozásunk órájában megmondtam. Nem ilyen arczokat láttam én már magam előtt megjelenni, mint az öné. Árva leányokat, fiatal asszonyokat, öreg anyákat, a kik a lábaim előtt térden csúszkáltak, a földön fetrengtek, kezeiket imára kulcsolva emelték hozzám, jajgattak és dühöngtek, s utóljára megátkoztak. Nem rendítettek meg. Hanem mikor ön azt mondja: «te nem vagy oka az én balsorsomnak: nézd! idehoztam a gyászruhámat, nem félek tőle, hogy kisértetet látsz bennem, valahányszor azt a fekete öltönyt meglátod»: ez a szó áthat a lelkem fagyos kérgén. Mind azok között, a kiket az én rettenetes kezem megölt, Traumhold arcza egyedül az, a ki megdöbbent, mikor felidézem.

– Ah! ön nem ölt embert! szólt, tiltó szót emelve Godiva, a ki azt hitte, hogy az csak tropusi hasonlat.

– De öltem. Saját kezemmel is öltem. Biró és hóhér voltam egy személyben. Egy hirhedett mesehős rablót, künn a pusztán, a buczkák között. Ő lőtt én rám. Én ő reá. Ő rosszul talált, én jobban. Meghalt.

– Hogyan történt az? kérdé Godiva természetes kiváncsisággal.

– Az nem önnek való mese. Nem mondtam el senkinek soha. Azt csak akkor mesélhetném el, ha egy hetærára akadnék, a ki már mindent tud, s azt akarnám, hogy szeressen belém: tudja meg még azt is.

– Ez hát csak lovagias párbaj volt.

– Nem is ez kisért. Más, kegyetlenebb módja is van az emberölésnek. Van egy régi vár a Vág mentében, és egy másik régi várkastély a Szamos mellett. Ezt a két várat én töltöttem meg halottakkal. Halottakkal, a kik minden reggel fölébrednek, még sem élnek. Vannak közöttük, kik holtig el vannak temetve. És lehetnek közöttük, a kik ártatlanul vannak eltemetve!

Godivának a vér fejébe szökött.

«Én is tudok egy olyant», gondolá magában.

– Ki a csalhatatlan az emberek között? fakadt ki keserűn Bertalan. Volt egy eset a többek között, mely egész megnyugvásomat felháborította. Egy rendkívül bátor pandurhadnagyomat, éjjel a házára törve, kegyetlenül meggyilkolták. A hadnagy fiatal, hajadon leánya tusára kelt a gyilkosokkal, az apját védelmezve s beleharapott az egyiknek a karjába. Másnap elfogtak egy legényt, a ki haragosa volt a hadnagynak. A leány felismeré benne az éjszakai gyilkost. A karján megtalálták a harapás okozta sebet. Minden körülmény ellene tanuskodott. Világosan rá lett bizonyítva a bűntény. Elitélték húsz esztendei nehéz fogságra. És most nehány nap előtt előáll az igazi gyilkos, a kit a lelkiismerete nem hagyott nyugodni, s bevallja az egész gyilkosságot, minden részletével. Az elitélt teljesen ártatlan volt; a harapást egy tivornyában kapta. Hányan lehetnek így? A kik hasztalan kiáltottak az Istenre és a magas egekre! Én, az ember, hidegvérrel vertem kezeikre a lánczot. Néha úgy jön, hogy éjszaka felugorjam az ágyamból, egy rablóbandát szervezzek; rajtatörjek vele azon a két váron, kiszabadítsam a száz meg száz elitélt rabot s azt mondjam nekik, fussatok szerteszét a világba! – ezek – ezek gyakran meglátogatnak engem.

– És ön sem jár sehová a világba? kérdezé Godiva.

– Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond egymásnak igazat. Sem a szép asszony, sem a jó barát, sem az instans, sem a protektor. Mintha minden ember vallató biró, s minden ember vádlott volna egymással szemben. S ez nagyon jól van így; ahhoz a nagy mechanismushoz, a minek emberi társadalom a neve, talált fel a bölcs gondviselés egy jóltevő olajat, a mi nélkül a gép önmagát elpusztítaná. Ez az olaj a «hazudás». Ha az emberek a hazudáshoz nem értenének, a háboru állandó volna a fegyveres hatalmak között, a férfiak minden utczán lőnék, vágnák egymást; férjek és feleségek viaskodása soha el nem csendesülne. Az áldott hazugság a béke életföltétele. S én ettől a jótéteménytől vagyok megfosztva. Úgy megszoktam az emberek szavai mögött az eltakart gondolatot olvasni, hogy nem tudom élvezni az emberi társaságot. A találgatás kifáraszt, a kitalálás lever. Valahányszor kénytelen vagyok vele, mert hisz nagy ünnepélyes estélyekre hivatalos vagyok s elmaradni nem illik: mindig úgy jövök haza, mint a ki minden vagyonát elvesztette a játékasztalnál, s még adósságokkal terhelte meg magát. – Csak itthon! Itt érzem magamat szabadon. A kutyám, mikor megnyalja a kezemet, tudom bizonyosan, hogy igazán, őszintén szeret.

– No, és a nővére! Ne legyen igaztalan.

– Hja! Azt nem számítom az emberi lények közé. Az egy angyal! Hanem azért az is megcsal, az is mindig hazudik.

– Mit mond ön?

– Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül, ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani.