Part 14

Mikorra visszafordultunk, már az út melléke tele volt halottal. Itt egy neur, amott egy herul, egy sváb, egy markomán, összevissza minden nemzetből: egyik hason, másik hanyatt. A ki egyszer eldőlt, azt föl nem emelték többé. Ha értékes fegyvere volt, azt elvették tőle; bocskorát, ha jó volt, lehúzták, köntöséből kifordították, azzal otthagyták.

Atilla olyan komorrá vált, hogy félelem volt ránézni.

Egy napon, ahogy Csege mellett lovagolok, előttünk esett össze egy bőrdolmányos turcziling.

Az ember tarajos rézsisakot viselt. Bizonyára Orleánban ragadta le valamelyik római tiszt fejéről, vagy hogy fejestől vette el. De mindegy: a sisak föltünt nekünk már előbb is.

Hogy az az ember eldőlt, a sisak legurult a fejéről.

Csege leugrott a lóról és fölkapta; a maga fejére tette.

Irigyeltem érte. A sisak taraján gránátkövek ragyogtak s föltolható arczrostélya volt. Megért tíz aranyat.

Másnap Csege fejfájásról panaszkodott. Harmadnap eleredt az orra vére.

– Végem, – mondotta sápadtan.

Ötödnapra daganatok támadtak a hóna alatt, meg torkán. Este már készen volt a halálra. Vizet kért tőlem.

A táborban már mindenki aludt. Elmentem vizért, s innia adtam.

– Köszönöm, – szólt pihegve. – Otthon van egy kis értékem: néhány rend ruhám és egy könyvem. Legyen a tied.

Azzal a kezét nyujtotta.

Megigazítottam a fáklyát, hogy az arczába lássak s hozzáhajoltam.

– Csege, – mondottam reszketve: – Nem izensz-e Emőkének semmit?

Még e gyászos pillanatban is Emőke volt az eszemben. A másvilágra menő embert a halál kapujában akartam vallatni.

Rám nézett és bágyadtan felelte:

– Nem.

– Dehát miért nem izensz?

– Minek?

– Csege, – mondottam a vállát megragadva, – ne menj hazugsággal a másvilágra, mondd meg nekem, hogy a mit Emőkéről beszéltél, hazugság volt. Te nem beszéltél vele soha! Nekem az nem kerülte volna el a figyelmemet. Mondd meg igaz lelkedre, hogy hazudtál.

És a szemébe néztem.

Nem felelt.

A szeme már akkor üvegesedett. Homlokát verejték lepte el. Ujjai görcsösen horgolódtak a fűbe. Egyre nehezebben lélekzett… Még egyszer rám emelte a szemét: tekintete kérdő és csodálkozó volt, de nem szólt többé semmit, csak úgy maradt, reám fagyó halotti nézésben.

XLIII.

Atilla sátora nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a sátorát. De lám Aéciusz nem oda vezette a hadát, a hova vártuk, hanem keletnek. A Vezle-patak, a mely eddig mögöttünk folyt, most a két had közé került.

Ez érthetetlennek látszott.

Atilla hátrahagyta az Ob folyónál Ardarikot, hogy a gyülekező hadakat fedezze s hogy a római had fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben a reggeli nappal az ellenség.

A magyarázat aztán az első római lovasok megjelenésével egyidőben érkezett: Aéciusz megrohanta a gepidákat s áttörte a vonalat kelet felé. Tizenötezer ember maradt a csatatéren.

A harczot küzdött gepidákat beküldötte Atilla Katalaunum falai közé.

Akkor, hogy arra kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk, föltünt nekem egy halom a mezőn, jó futamatnyira tőlünk. Az a halom közénk fog kerülni. De mikorra én erre gondoltam, már a mi seregünknek négy csapatja repült oda. Atilla parancsa volt. Ugyanakkor a római hadból is kivált egy sebesen száguldó lovas csapat s láthatóképpen nagyobb, mint a miénk. Nagy ropogással csaptak össze. A mieinket visszanyomták.

– Rossz jel, – mormogta mellettem Bial táltos.

– Miért volna rossz jel, – feleltem kedvetlenül. – Ha mink előbb megyünk és nagyobb lovassággal, a miénk a domb.

– Éppen ez a rossz jel, – morogta a táltos, – hogy nem mentünk előbb és nem nagyobb lovassággal.

A táltosok átváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistől való félelem volt-e az oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind elkomorodott. Fekete ruhájokban olyanok voltak, mintha gyászolnának.

– Attól tartok, – szóltam boszusan, – hogy ti, babonás papok, elkedvetlenítitek a harczosokat. Bocsáss meg, hogy így beszélek veled, de ez nem okosság.

– Mi a babona? – felelte vállat vonva. – Te keresztény vagy: neked babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti hitetek.

– Az Isten egy, – folytattam a beszédet. – Hun Isten nincsen, latin Isten sincsen, görög Isten sincsen. Az Isten, Isten. Közös ura minden népnek. És az Isten nem ül lóra és nem harczol dombokért se velünk, se ellenünk.

– Tudatlan rab, – szólt a pap megvetőn. – Én veled nem disputálok.

– Mert félsz.

– Tőled?

– A szavaimtól, az igazságtól.

Egy perczig feketén nézett reám.

A gazdám szekerén állottunk, a mely egyúttal sátoralapul szolgált. Halkan felelt:

– És ha én megbizonyítom neked, hogy az Isten hun…

– Azt ugyan meg nem bizonyítod.

– Nem bizonyítom-e azzal, ha megmondom előre, a mi történik?

– Az csak koholás.

– De ha megbizonyodik.

– A fejemet neked ajándékozom.

– Köszönöm. Nem szoktam ilyen értéktelen ajándékokat elfogadni.

– Nekem nem értéktelen.

– Add kezedet, hogy nem mondod ki, a mit közlök.

– Itt van. De ha nem teljesedik?

– Raboddá tehetsz. Megkeresztelhetsz. Eladhatsz. Mindent tehetsz velem.

– Hallgatlak.

– Hát tudd meg, hogy a jelek ma mit mutattak: Atilla elveszti a csatát.

Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy a hideg végigfutott rajtam.

– Nem lehet, – feleltem. – A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még mindig óriás sokaság arra, hogy bármily hadsereget megtörjön. Atilla sohase vesztett még csatát. Az Isten kardját nem ti adtátok-e neki?

Leült a szekér kerekére és mozdulatlan elmélyedéssel nézett maga elé.

XLIV.

Az urak naphosszat az Atilla sátora tetején állottak s nézték a római sereg letáborozását.

Én csak a mi sátorunkról néztem. A síkon messze el lehetett látni. S hallgattam az öreg katonák megfigyeléseit.

– Ni, – mondotta az egyik, – középre az alánokat teszi a római.

S valóban látszott a seregek elhelyezkedésén, hogy azt a mozgó nádast középre illeszti Aéciusz. A Szangibán hada az. Talán gyanakszik arra az ingadozó emberre, azért hagyja középen? Vagy talán a hosszú dárdáknak a középtest védelmében lesz szerepe, ki tudja?

– Ni, – mondotta a másik, – a burgundok is ott vannak, a frankok is.

– De mi a macskát akar a római balról?

Mert a csillogó római sisakok valóban balról helyezkedtek el. Eléjök odahúzták a nyíllövő gépeket, meg a kő-vetőket.

– Be akarja keríteni Atillát, – felelt egy óriás testőr röhögve.

Aztán hogy rám pillantott s látta a fejemen a Csege sisakját, rám kiáltott:

– Nini? Talán te is harczolsz?

– Nem is főzök.

– Az urad oldalán?

– Nem is temelletted.

– Vótál mán hadban?

– Most vagyok először.

– Ha nekem adod azt a sisakot, megtanítalak valamire.

– Mire?

– Hogyan lehet élve kikerülni a csatából?

– Ha a sisakomat neked adom, akkor nem kerülök ki élve. Hát csak tartsd meg magadnak a tanácsodat, én is megtartom magamnak a sisakomat.

Nevettek.

– Nagy róka ez a görög, – mondotta az egyik – nem lehet ezt egykönnyen rászedni.

A hunok különben az úton mindig csak harczi fogásokról beszélgettek. Egyik azt mondta, hogy az ember a lovában bizzék, a másik azt mondta, hogy csakis a lovától féljen.

Némelyiknek bizonyos erejű amuletje volt, másiknak olyan kardja, a mely már száz ellenséget levágott. Az egyik embervérrel dörzsölte be a lova orrát, a másik meg abban a kiáltásban bízott, hogy: _Hopp uram Istenem, ördög az ellenség!_

Az ilyen tanácsok bármily ostobák is, mindig érdekesek háborús időben.

Én csak azt tudtam, hogy fölszabadulok vagy meghalok.

A halál gondolata néha borzongatott, de a szerencsém gondolata meg gyönyörűséggel töltött el. Így bukkant föl gondolataimban hol egy vigyorgó koponya, hol egy rózsás leányfej.

Délután kialakult a római hadsereg. Látni lehetett, hogy a patakon túl a bőrpajzsos vizigótok foglalnak állást.

A mi táborunk is egyszerre megcsördül.

– Hirjit! hirjit! (ide! ide!) – hallom a gót tisztek kiáltását.

S megindulnak a gótok. Hosszú vonalban kigyódznak elő a sátorok közül. A tisztek egymásután tünnek elő: a fekete arczú _Akrán_, a kékszemű hóbortos _Ejszárn_, a sovány _Filleinsz_, az örökké mosolygó, sodrott bajszú _Fiszkia_, aztán jöttek a többiek is: _Gilta, Nikilsz, Milit, Nuta, Reiksz, Szavil_ s a fiatal _Szkura_, a kinek mindig tánczra viszket a bokája.

Akkor már, hogy a római sereg kialakult, Atilla a vizigótokkal szembe a maga osztrogótjait állította. Pokoli gondolat: testvért testvér ellen fordítani, de meg kell ösmerni, hogy hadvezéri ötletnek jó. A vizigótok gyülölték az osztrogótokat, hogy miért nem tartottak velök a szökésben. Az osztrogótok szintén gyülölték a vizigótokat: azt mondták, hogy meghódolni, azután megszökni, gazság! Ellenség ellenséggel megbékülhet a hadban, de testvér a testvérrel, ha egyszer a Káin fegyverét ragadta fel, nem békül meg soha.

Középen a hunok maradtak: fekete és fehér hunok együtt. Ardarikot a gepidákkal jobbra állíttatta Atilla. Oda kerültek a kazárok, a jászok, herulok, kvádok, rugok és szarmaták is. A rómaiaknak lesz alkalmuk válogatni a népfajokban.

Azután mink is kivontattuk a dárdalövő gépeket, a faparittyákat, kőhányókat és a mérföldre lövő gépíjjakat. A parittyás népfajok a szekerek tetejét foglalták el. A tömött zsákok, hordók és bugyrok tetején vigan dolgozhattak. A szekerek előtt a lándzsás alánok és kaszás gelonok ültek. Azok majd csak akkor elegyednek az aratásba, ha az ellenség rájuk tör.

Azt gondoltam, hogy még azon a napon megkezdjük a harczot, de nem: csak helyezkedések folytak.

Beállt az est. Holdvilágtalan éjszaka. Mintha az eget fekete posztóval vonták volna be. Az őrtüzek kigyulladtak mind a két sereg előtt. Az előre küldött éjjeli őrök olyan közel voltak egymáshoz, hogy átlőhették volna egymásra a nyilaikat.

Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a siposok és kürtösök hallgassanak, s mindenki lehetőleg jól aludjék.

Ebből érteni lehetett, hogy holnap csata lesz.

XLV.

Csak Atilla sátorában égtek a fáklyák.

Az asztalon azok a csirkék illatoztak, a melyeket Troa városa küldött ki Atillának. Az urak szótlanul ettek. Ott volt köztük Lúpusz püspök is. Még akkor is a püspöki süveg volt a fején és az aranyos kazula a testén; a nagy ezüst pásztorbot a kezében, azaz hogy a széke mellett. Nem igen evett, csak a szakállát simogatta, s olykor aggódva nézett Atillára, olykor fölrántotta a szájaszélét és sziszegett. Mert köszvény bántotta a jóembert. Aztán ott ácsorogtak a sátor előtt a különféle nemzetek királyai és vezérei is. Parancsot vártak. Atilla még a vacsora alatt is rendelkezett, hogy melyik hogyan állítsa a seregét; mikor induljanak a lovasok, mikor mozduljanak a gyalogok.

– A római sereg sűrű, – hallottam egyszer a szavát – és meg nem futó, hát az a fő, hogy szét kell a csapatokat nyomni.

Közben kémek érkeztek, s előőrségi jelentések. Odaát semmise készül.

Ez gondolható volt a sötétség miatt is. A hold ujulásban. A csillagok világítását is eltakarja a felhő.

A vacsora végén sajtot tálaltak és borban főtt gyümölcsöt.

Akkor Lúpusz püspök fölemelkedett és a serlegét maga elé véve, szólott ekképen:

– Hatalmas király! királyok királya! szót emel hozzád a szolgáknak szolgája. A hír véres betűkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös jelenti megindulásodat. A föld megrendül, ahova árnyékod esik és elsápad a bátraknak arcza, ha reájok nézel. De mondjon bár világ farkasának, vérivó ördögnek az egész mindenség, ha én előbb jutok az Isten színe elé, – a mi bizonyos – elmondom neki, hogy városomon át vezetted el világtipró hatalmas népedet, s városom lakói boldog álomban szenderegnek a mai éjszakán.

Jóságos öreg szemeiben őszinte hála csillogott, mikor ezt mondotta.

Az urak nem értették őt, legföljebb a Nekárfrankok ifjú királya, meg Oresztesz, meg én, de a hangja ünnepi volt és beszéde magasztos, mint a zsoltárének.

Atilla hátradőlt a székében. Szemein árnyék volt. Nem láthattam, hogy tetszik-e neki a püspök beszéde. Mert csak a szeme árult el olykor valamit annak az embernek a lelkéből, arcza az mozdulatlan volt, mint a kőszobroké.

Az öreg folytatta:

– A világ ez idő szerint hullámzó népek tengere. Az erdő keletről jön, s a hullámok nyugat felé zajlanak. Isten akarja ezt. Te is az Isten eszköze vagy.

Atilla intett Oresztesznek:

– Tolmácsold a vendégeimnek, a mit az öreg mond.

A püspök folytatta:

– Az óvilág népe eljött ellened, s talán már holnap kihúzod a fegyveredet, hogy összemérd az övékkel. Sok vér fog folyni, de a történelem tanulsága szerint az emberiség könyben és vérben tisztul mindig. Minden nagy viharban sok a pusztulás: fák törnek derékon, sziklák szakadnak a hegyről, s a házak tetejét leragadja a szélvész, de ha a vihar elzúgott, éltető erővel teljes a levegő; a ledőlt fa gyökere háromszorosan hajt, s az emberiség tevékenységre buzdulva folytatja munkásságát. Atilla nagy király! te vagy a vihar az emberiség életében! Híred zúgó szélvész, kardod villám, néped dübörgő fergeteg. Isten akarja, hogy így legyen, s te magad se tehetsz sorsod ellen semmit. De mert jó ember vagy, tisztellek téged. S ha rettegve nézem is óriás dúlásodat, nem felejtem el, hogy a népek mostani özönlésében minden faj megállani iparkodik, s te se tehetsz máskép, mint hogy kardot veszel a kezedbe, s küzdesz a magad és néped életéért. Az Isten éltessen.

És odament Atillához. Atilla a kezét nyujtotta neki. Az öreg kezet akart csókolni. Atilla magához ölelte őt.

Azután, hogy mindnyájan ittak Atilla egészségére, a király kissé hunos latin nyelven így szólt:

– Hiszem, hogy az emberi élet nem ezen a földön kezdődik és nem ezen a földön végződik. Bolygunk és küzdünk itt, s nem tudjuk, miért. De van a ki tudja. Engem a hunok Istene küldött. Kardot adott a kezembe, hogy végig csapjak a világon. Ki állhat meg énvelem szemben?

A hunok lelkes éljenre csattantak. Atilla szeme is csillogott. Ivott a püspök egészségére, s fölkelt annak jeléül, hogy a vacsorának vége van.

XLVI.

A vendégek egy része eloszlott. Hargita, Betegh, Urkon, Kamocsa, Madarász, Bálán, Vacsar és Upor is. A többi még ott maradt. A szolgák elhordták és összehajtogatták a tábori asztalokat. A székeket a sátorterem falához rakták.

Már vacsora alatt láttam úgy félszemmel, hogy valami különös jövés-menés van a sátor előtt. De annyira lekötötte a figyelmemet az asztalnál folyó beszélgetés, hogy kifelé nem is néztem. Csak azután kezdtem figyelni a különös duhogásra, mozgolódásra a sátor előtt. Látom, hogy egy lombos leveles nyirfát ásnak le, s annak a tövéhez bunkózzák be a földet. A nyírfától tíz lépésnyire máglyát raktak a _jámborok_. A táltosok mind ott vannak a máglya előtt. Györhe egy fehér ürüt meg egy fekete kost tart kötélen. Bucsa egy hétszegletű követ hoz a fején, Sármánd meg egy kerek fekete követ. Másik két táltos kezében két rézüst csillanik meg.

Tehát áldozás lesz. Az urak arra várnak.

A máglya csakugyan föllángol, s megvilágítja a körülötte mozgó papokat; Kámát és Iddárt fehérben, Zobogányt, Bogárt és Györhét vörösben, a többit feketében; a _torosztók_ és a _jámborok_ csak közönséges hadiruhájokban vannak, csupán a fejükre tették föl a hosszú, hegyes áldozati süveget.

A nyírfa alá három félmeztelen papi igricz kutyorodik. Kettőnél hosszú dob van; a harmadik egy tölcséres aljú, hosszú sípot tart a kezében. Tárogatónak nevezik azt a hunok.

Az urak Atilla körül alacsony székre ülnek. Kint a máglya mögött nézők sokasága áll sűrűn.

A dobosok böfögtetésbe fogják a dobjukat. A tárogatós valami keserves és borzalmas melódiát fuj. Zobogány kardot szúr a fehér ürü mellébe, s a vért az oltár alá ásott gödörbe ereszti. Vitos táltos ép így cselekszik az ölében rugódozó fekete kossal. A két állat bégése és hörgése belevegyül a zenébe. A papok serényen dolgoznak. Bogár és Györhe fölgyűri a köntöse ujját és széles görbe késsel sebesen megnyúzza a két állatot. Damonogh szekerczét érint a tűzhöz és leválasztja a fekete kos két szarvát: átadja Vitosnak, a ki a süvege szélébe illeszti a füle fölé.

A zene elhallgat. Az öreg Iddár föllép a nyirfába vert fogakon s a lombok között megállva, szétterjeszti a kezét és reszkető hangon énekli:

– Csöndesen legyetek!

Erre mindenki leveszi a süvegét. Atilla is.

Zobogány kimetszi a fehér ürü nyelvét; nagy ezüst kanálba teszi és fölemeli a tűz előtt.

Iddár a fán kelet felé fordul s hangosan imádkozik:

– Teremtő nagy Isten urunk! Napnak, holdnak vezetője! Csillagok fölött lakó örökéletű király! Fordítsd felénk orczádat! Hajlítsd felénk szívedet! Tűzben, lángban néked áldozunk!

Zobogány beleveti a nyelvet a tűzbe. A papok kórusban kiáltják:

– Segíts bennünket! Teremtő! Isten urunk! Légy velünk!

Iddár leszáll a fáról. Átveszi a kanálban a fehér ürü szivét és a magasba tartja. Imádkozik:

– Föllegek fölött lakó, villámoknak parancsoló, eget dörgető, földet rengető hatalmas öreg Atya! Mint ez a szív ég a tűzben, a mi szivünk nemkülönben ég irántad szeretetben. Légy velünk!

– Légy velünk! – zúgják rá a táltosok és velök a nép.

Iddár beleveti a szivet is a tűzbe.

A szent zene ismét megszólal.

Iddár újra fölhág a fára. A lombok közé rejtőzik.

– Csöndesen legyetek! – énekli lenn Zobogány.

A zene elhallgat.

A főtáltos néhány perczig csöndben és mozdulatlanul ül a fán. Azután fölemeli a fejét és kiált:

– Menyben lakó hun szellemek! Éjszakában lengő árnyak! Kössétek föl kardotokat! Vonjátok föl ijjatokat! Üzzétek el az idegen szellemeket, földbe, vízbe, örökös sötétbe!

A vízből a tűzre locscsantanak. A tűz sistereg, gőzoszlop gomolyog föl a magasba. Iddár leszáll. Zobogány kardot nyujt át neki. Iddár a karddal elcsap hétszer a lángokban jobbról balfelé, s közben érthetetlen igéket mormog.

Most Vitos áll elő. A két dob tompán pereg. Vaskanálba veszi a fekete kos nyelvét és szivét. Szól síri hangon:

– Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! Ördöngők ura, rettenetes Gonosz! Búnak, bajnak kavarója, fekete Gonosz! Ne árts nekünk!

– Ne árts nekünk! ismétlik mindnyájan.

Ezzel beleveti a nyelvet a vérrel telt gödörbe.

A tűz már nem lángol, csak a parázs ég.

Iddár beleveti a parázsba a két követ, s mindegyikre lapoczkacsontot illeszt. Kezét a csontok fölé tartva áll a továbbiak alatt mozdulatlanul.

Vak Káma, a ki eddig szótlanul ült a nyírfa tövében, föláll. Két véres kard van a kezében. A tűzre aszott füvet dobnak. Vörös láng rebben föl. Káma a tűz felé fordul, magasra tartja a kardokat, keresztbe illeszti.

A zene elhallgat.

– Hajoljatok meg! – énekli Iddár.

Mindenki meghajol.

Káma rezgő, öreges hangon énekel:

– Isten urunk, hívunk a magasból. A te akaratod vezérelte ide a hun népet. A te kardod van Atilla kezében. A te erődet öntsd belénk a magasból. Könyörgünk: segítsd meg Balambér fiát, a hunok fejét, a te választottadat, Atillát!

– Segítsd Atillát! – mormogja a nép a táltosokkal.

A tűz fénye vörösen csillog a főtáltos süvegén. Mindenféle apróság fityeg azon: aranypénzek, ezüstből vert apró állatfejek, mindenféle fog és gyémánttal kirakott csillagok. De a többi táltos süvege is tele van olyan csillogó aprósággal.

Folytatja:

– Isten urunk, ki messze napkeletről elhoztál bennünket a Tisza rónáira, Tisza rónáiról a nyugati népek országába, erősítsd meg a mi kardunkat, hogy aczélja aczélt vágjon, sujtása legyen, mint a felhők villámáé.

– Erősítsd meg a mi kardunkat! – mormogja a nép.

Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.

A tűz újra föllobog.

Káma énekel:

– Isten urunk, engedd, hogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár és oly sűrűn szálljanak, mint a záporeső; ellenséges bűvölés czél előtt le ne ejtse, czél fölött el ne sodorja, czélban el ne kapja, hanem valamennyi az ellenség testében álljon meg, s halált vigyen belé. Áld meg nyilainkat!

A tűzön száraz lóhere lobog föl.

Káma kantárt vesz a kezébe. Azt tartja a tűz fölé s énekel:

– Isten urunk, adj erőt a mi lovaink inának. Siketítsd meg fülüket, homályosítsd el szemüket, hogy rohanásuk legyen, mint a dübörgő fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntő, ellenséget vérében tapodó. Szárnyazd föl a mi lovainkat, aczélozd meg inaikat, tedd őket sebhetetlenné. Adj erőt a mi lovainknak!

Az utolsó mondatot ismételték mindnyájan.

A tűzre most bort öntenek. Egy perczre sötétség lep el mindent. Azután az újra föllobogó és sistergő tűz magas gőzoszlopot vörösít meg.

Káma a kardot a tűz fényében meg-megforgatva kiáltja:

– Hunok árnyékai, jertek elől Balambér apánk! Megyer vitéz! Tárkány főpap! Decse! Verbőcz! Bodor! Csalán! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsa! Makó! Balogh! Géva! Tarcsa! Kalocsa! Magócs! Vitézek vitézei, mi szeretteink! Tűzből, vízből, levegőből, földből, gyertek elő! Gyertek, mint az alvó lehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról foszladozó felhő! Gyertek, mint az éjben lengő árnyék! Gyertek elő, segítsetek minket!

– Segítsetek minket! – mormolja a nép.

Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába. Odaszúrja föléjök a nyílat. A kantárt ágra akasztja. A nyíl fölé égő viaszgyertyát ragaszt.

A főpapok most Atilla sátortermébe vonulnak. Az igriczek a sarokba ülnek. A terem közepe üres. Atilla a hátsó falnál trónforma karosszékben ül, mellette jobbról alacsony tábori széken a fővezér, balról Ardarik király, lábánál szőnyegen Ellák és Aladár, aztán sorban a fal mellett a különféle fejedelmek és a hun főurak.

A sátorterem oszlopán néhány vastag viaszfáklya ég. A tábor köröskörül az alvás és a lovak legelésének halk és mély morajában, a mely hasonlatos a tenger egyhangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak a messzeségben, s a máglya tüze ropog itt előttünk.

A két dob bufogásnak indul: tenyérrel, újjal veri a két dobos. A sipos is ajkához illeszti a tárogatót és egy véget soha nem érő melódiát fúj:

_Da capo ad infin_

A zeneszóra a terem közepén Zobogány táltos fejét az égnek fordítva, karjait széttárva, megindul a kör tisztáján és fokozódó gyorsasággal halad, csakhamar fut és ugrálva, szökdelve futja a kört, mintha a sátorból akarna menekülni. A dob ütemei lázas dobogással kisérik ezt az őrült körbefutást, Zobogány haja fürtökben röpül utána és látni, mint veszti el perczről-perczre az érzékeit. A futás akkor meglassul és a tér közepén rendetlen kerengéssé válik. A pap szeme-bogara annyira fölfelé fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arcza vörös, mint a meggy, azután elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédülve, tajtékzó szájjal lerogyik.

A táltosok erre körültérdelik. A zene elhallgat. Az ember görcsökben rángatózva rebeg valami szavakat, a melyeket én nem hallok.

Atilla a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel az emberre.

Káma pap aztán elmondja az eredményt hangosan:

– _A mező vérvirágot terem. Karvalyok és sasok egy-porban fürődnek._

Erre nem szól senki. Némelyek vállat vonnak, mások maguk elé néznek. Atilla is a szeme sötétjéből néz maga elé.

Az embert fölfogják ketten s elviszik. Gondolom valami mérges növény nedvét itta a szertartás előtt, mert olyan volt, mint az őrült.

A zene újra megszólal. Talpig gyászfátyolba öltözött alán pap lép a szőnyeg közepére s fehér posztón különféle színes vesszőket rázogat. Körülötte egy fehérre festett, teljesen meztelen alak zegzugos ugrásokkal, kerékhányással hívta a szellemeket, míg a pap az isten nevét kiáltozva iparkodik a vesszők összeállásából a jóslatot kifejteni:

Az alán pap jóslata szebben hangzik:

– _Látom az ellenséget hétfejű sárkánynak. A legdühösebb feje lefordul, porbahull. A római vér hun kardot pirosít._

Atilla feje megmozdul. A hun főurak halk suttogással mondják egymásnak:

– Aécziusz elesik.

Jöttek aztán a gót papok s tenyerüket a fölbontott állatok belsejébe merítve, szemüket égnek forgatva jósoltak kedvezőn és kedvezőtlenül, mialatt a jelenlevők lélekzetüket visszatartva figyeltek.

Végül a hun táltosok beczipelték vasfogókkal a két izzó követ s letették egy halom parázsra a terem közepén.

Áhitatos csönd következett.

Iddár aranyozott végű ezüst csipővassal fölvette a megfeketült csontot a kerek kőről s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arczczal vizsgálta a repedezéseket.

Arcza hol elborult, hol kiderült. Átadta Zobogánynak a csontot. Az is figyelmesen nézte.

– Semmi érthető, – szólt meg végre, a vak főpaphoz fordulva. – Csak egy nagy repedés.

– Elég érthető, – felelte a főpap.

S Atillához fordulva szólott:

– Az ellenség vezére elesik.