Part 13

– Megmondom, – felelte bizalmasan, – mert te ismered. Egy szép fehér lány az. Miatta megyek én a hadba s legalább tíz ember-fejet viszek a számlálóhoz.

Olyan rossz érzés nyargalt át rajtam, hogy alig bírtam a számat megnyitni:

– Ki az a leány?

– Ösmered igen jól. Hej! sokszor néztem irigységgel reád, mikor ott láttalak ülni a palota előtt.

– Dsidsia?

– Nem. Hiszen az gyerek még. Meg aztán olyan kismacskáért nem gondolod tán, hogy a halál piaczára viszem a bőrömet!

– Emőke?

Máig is bámulom magamat: micsoda egykedvű hangon s nyugodt arczczal mondtam ki ezt a nevet, pedig a világot éreztem rombadőlésre inogni alattam, fölöttem.

– Hát az az, – szólt melegen.

Nem mertem ránézni. Éreztem, hogy elsápadok. Az a pillanat elég volt arra, hogy meggyűlöljem azt az embert. Kezem a tőrömre esett. Szerettem volna a torkába szúrni.

És ahelyett mit tettem?

Mosolyogva fordultam hozzá, ahogy mellettem lovagolt, tréfásan rácsaptam a hátára a pálczával.

– Ej, ej gonosz kópé, hát olyan nagy kisasszonyokra veted te a szemed! Talán már meg is igérted neki?

– No nem egészen, – felelte fontoskodó arczczal, – tudod, a magunkfajta ember nem igen ugrálhat az olyan kisasszonyok körül. Hanem arra való a háború, hogy megmutassa az erejét, akinek van. A hunoknál nem az apák érdemét becsülik, hanem kinek-kinek a magáét. Te is harczolsz?

– Én is.

– Hát csak arra vigyázz hogy mikor csapatos összeütközésben vágsz embert, a szomszédodnak kiáltsd meg, látta-e? amikor szétszóródik a had s az ember kiválasztja a maga ellenfelét, azonnal vágd le a fejét és akaszd a nyergedre. A táborban vannak fejszámlálók, neked azonban elég, ha Csáth elé rakod a fejeket.

Mindezt tudtam már, de szivesen hallgattam. Időt kellett nyernem, hogy háborgó indulataimat a nyugalom színe alá szoríthassam.

– És a lány is beleegyezett? – kérdeztem, a lovam nyakát veregetve, oly színtelen hangon, mintha azt kérdeztem volna, hogy mennyi tarhonya van az írnokok szekerén.

– A lány? hát hogyne!

Éreztem a hangján, hogy hazudik, de az embert falhoz szegezi az ilyen dologban a hazugság is.

Nyugodt hangon kérdeztem tovább:

– Dehát hol találkoztatok? Ez érdekes! Nem is gondoltam rólad, hogy ilyen pajkos ember vagy!

– Hol itt, hol ott, – felelte kitérően.

– És hogy kezdődött?

– Voltaképpen sehogy. Más fiataloknál holmi vallomások járnak elől, mink már szerettük egymást, mielőtt beszéltünk volna. Mert a leánynép roppant okos az ilyesmiben: csak rádnéz és kilátja a szemedből a szived minden titkát.

– És hol beszéltetek először?

– Écska királynénál. Egy római üvegkereskedő jött hozzánk s tolmács kellett. Atilla engem küldött át, hogy segítsek a nőknek a vásárlásban.

– Tehát ott találkoztatok.

– Ottan. Alkonyat után volt az idő s én Aladár úrfival kísértem haza Emőkét. Aladárnak csuklása támadt, kénytelen volt visszamenni. Akkor aztán a félhomályos paloták között Emőkével megbeszéltük a titkunkat.

– De hát ilyen könnyen lehet az?

– Hogyne. Ő szólított meg. Azt mondta: Végre beszélhetek veled Csege. Én már régen szeretlek téged. Menj el a legközelebbi harczba és tüntesd ki magadat. A zsákmányt tudod hogyan osztják szét: ki hány embert vágott, annyi részt kap. Te a palotában hamar urrá lehetsz. Én téged választottalak.

Köhögtem, hogy az arczomba futó vér föl ne tünjék neki.

– És Aladár úrfi? – kérdeztem köhögve, – hiszen az udvarolt neki?

– Nem tehetek róla, – felelte hetykén, – ha én jobban tetszem.

– És azóta többször is találkoztatok?

– Sokszor, de mindig csak hazamenet.

Dombra érkeztünk, ahonnan mély ellátás nyilt a völgyi városokra. Minden város füstölt.

Csege bámulva nézte. Én mögötte álltam sötéten, keserün.

Tudtam, hogy hazudik, mert hiszen Emőke soha nem járt egyedül, s a nap nyugta mindig otthon találta őt, de ha csak századrésze is igaz annak, amit mondott, ha csak annyi is igaz, hogy Emőke egyszer melegen nézett rá, akkor…

Arra gondoltam, hogy: Én ezt az embert megölöm!

XXXIX.

Atillát én az úton mindig magam előtt láttam száz-kétszáz lépésnyire.

Két legény fia volt vele: _Aladár_ és _Ellák_, aztán a Nekárparti frankok elűzött királyfia; _Eudoksziusz_ orvos, a ki az őszszel menekült hozzánk a római udvarból; _Elemér_ gót fejedelem, _Ardarik_ király, az alán király, a kazár király, Edekon, Csáth, Oresztesz, Berki, Upor, Vacsar, Bálán s más főurak aztán Iddár főpap és Zobogány. Mögötte járt egy selyemernyős, bíborral kárpitozott szekér; abban ült két felesége. A szekeret mindenféle cselédség rajzotta körül s azok közt lődörgött néha Cerkó is, az udvari bolond.

Következett az urak cselédsége. Azok között voltam én is. Az uram kivülem csak két lovászt, egy csatlóst és egy mindenes inast hozott. Főzni mink nem főztünk. Atillával körülbelül negyven ember evett. Olyankor minden úr mögött álldogált egy szolga. Én Csáth mögött álltam és szolgáltam neki. Ő aztán hátra nyujtogatott nekem a maga ételéből egy-egy czombot, egy-egy halat, sajtot, gyümölcsöt. Nem panaszkodom reá.

A sereg, mint az ömlő árvíz, úgy haladt nyugatnak. A városokat fölgyujtották és megrabolták. Az arany és ezüst kincseket a testőrség szedte gondjaiba.

Egy napon valami leégett városon özönlöttünk át. Mindenfelé holttestek hevertek. Férfiak, asszonyok, csecsemők. Itt-ott még füstölgött a tűz. Égett szagok bűze nehezítette a levegőt. A templom előtt oszlophoz kötözött halottat láttam; ruha nem volt rajta; feje a lába előtt hevert s ott fehérlett mellette a püspöki süveg is.

Elmerengve álltam meg a templom lépcsőzetén. A fehér márvány-kőlapokon széles lábnyomok piroslottak. Talán éppen annak a lábnyomai, a ki a püspököt megölte.

Dermedtségemből női sikoltás zavart föl. A templom mellett Ardarik királynak az egyik csatlósát láttam, amint egy fiatal nőt vonszolt. A hajafonatánál fogta és húzta a gyepen.

A templom egyik oszlopa mellett állottam. Körülpillantottam, hogy néz-e rám valaki? Százával, ezrével tolongott az emberi farkas az utczákon s a házakban. Mindenki czipelt valamit, mindenki zsákmányolt.

A gepida izzadt-vörös arczczal vonszolta a sikoltozó nőt, aki a földön hurczolódva, hol a kövekbe, hol a halottakba kapaszkodott.

Fölvontam az íjjamat és ráczéloztam: ellőttem. Nyilam a gepida oldalában állott meg. A nő mellé hanyatlott, a ki bámulva nézett reá. Mikor meglátta, hogy a gepida oldalából nyíl áll ki, körülnézett s arczczal a halottak közé borult.

Ez volt az első gyilkosságom.

A következő órában elhagytuk a várost. Akkor már a dél elmult. Atilla sátora már elkészítve várt bennünket. Az étel is készen volt.

Én az irtózástól betegen állottam az uram mögött. Az ebéd szokatlan csöndben kezdődött, mert Atilla kedvetlen volt.

Vaddisznót ettünk tormával. Atilla akkor is fatányéron, az urak ezüst-tányéron. Ittak reá vörösbort ezüst-kehelyből; Atilla kókuszdióból készült fapohárból.

Végre Atilla megszólalt:

– Nem szeretem, hogy ölik a nőket és a gyermekeket. Ám öljék meg, a ki fegyvert fog ellenünk, de a gyermekeket, nőket és aggokat minek bántják?

– Mit tehetünk ellenök, – dörmögött Bálán, egy jólelkű barna hun úr, a ki különben mindig leghamarabb berugott. – A hun nem iszik embervért, csak a többi, különösen azok az átkozott rokszolánok!

Atilla nem szólt többet.

Három hírmondó érkezett. Az egyik arról szólott, hogy Galliában megrázkódott a föld, épületek omlottak össze s a lakosságot leirhatatlan félelem gyötri.

A másik jelentést egy tulipánszínpirosra festett arczu gelon hozta. A vezetőjük meghalt. Kért másikat. Atilla Hargitát jelölte ki a gelonok vezéreül. Láttam a főúr képén, hogy nem fog takarékoskodni a gelonok vérével.

A harmadik jelentéssel egy lovas frank harczos állott elő. Értesítette a szőke királyfit, hogy a bátyját elűzték és hogy a koronát egy küldöttség hozza ünnepiesen.

Már akkor a második fogásnál tartottunk. Nyársonsült túzok volt az. Hogy én nem voltam éhes, elvittem a czombot hátra Csegének.

De mért éppen Csegének?

Azt akartam hogy ha csatára kerül a sor, a közelemben találjam.

XL.

Az első nagy állomás, a hol egy hétig pihentünk, Auguszta városa volt.

Atilla nagy sátorát ott állították föl először. Csak elbámultam azon az aranytól ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa aranylemez. Nem is annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott emeletes, tornyos fapalota.

Az emeleten lakott a két asszony és a két asszony női cselédsége. Ugyanott volt Atilla hálószobája és öltözője. Földszint a tágas ebédlő, a mely egyúttal tanácskozó termül is szolgált.

Szép időben csak egy fal takarta azt az alsó termet. Onnan aztán keskeny falépcső kanyarodott föl az emeletre. A tetőn székek és kerevetek voltak, de oda Atillán kívül nem mehetett föl senkise.

Akkor már Atilla is aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában járt kelt közöttünk.

Meg nem foghattam, mi történt? Azután mondták, hogy a hadjáratokon mindig felölti a pompát, különösen mikor népek hódolatát várja, hogy a visszatérő követek csodákat beszélhessenek.

Már akkor velünk jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok a tulsó parton a fővezér seregehez csatlakoztak.

Ott a Rajna előtt hozták el zászlóikat a türingi törzsek, a rajnántúli burgundok és a nekárparti frankok, a kiktől az elűzött királyfi Atillához futott. Elhozták neki a koronát s jelentették, hogy a bátyja meghalt. Gondolom: agyonverték.

Míg ezek a csatlakozások történtek, az ős herczini erdő fejszecsapásoktól rengett.

A Rajnán át kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd és komp a világon, hogy ezt a tengernyi hadat átvigye?

– Le kell vágni az erdőt! – parancsolta Atilla.

Nem telt bele félóra, mennydörgéshez hasonló zaj keletkezett s ez a mennydörgés tartott napestig, tartott éjhosszat. Az erdőt vágták.

Az erdő egy nap alatt leomlott.

A mennyi szekerczéskatona volt a hadban, az mind hidat és dereglyét faragott.

A következő napon már átmentek a lovas előőrsök, a kémek és a vezetők százai.

Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna ez, a minő nem ismétlődik többé a föld életében.

Milliónyi hangya nyüzsög a hegyeken és völgyeken s összesűrűdik a Rajna előtt. Napokig, hetekig szünetlenül látni, mint szállnak a csillogó emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fűzfalevelekre s mennek át a vizen.

Ott ismét elszélednek északnak, délnek s mint mikor a hajtóvadászaton nagy karéjt alakítanak a hajtók, úgy terjeszkednek azok is ki száz-kétszáz mérföldnyi szélességben.

S előttük vonul egy másik nagy népsokaság.

Micsoda sokaság ez, a melyet Atilla hada nyom egyre nyugat felé?

A római helyőrségek, a melyek egyenkint hagyják el a városokat s mennek egyesülni Aéciusz hadával; aztán a száli frankok, parti frankok, mindazok a népek, amelyek ittak a római műveltség poharából.

Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Atillához. A kőházakban lakók elvonulnak s mennek-mennek, míg a római hadsereget meg nem találják.

De hol az a római hadsereg?

Mégis van egy burgundi népfaj, őrült vakmerőségében nevetséget keltő és tisztelni való egyaránt.

Királyuk Gondikár megveti a sarkát és a mellére csapva kiáltja:

– Mi nekem Atilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem fogja látni Atilla maga előtt!

Valami nyolczvanezer embere van. Mind hős és mind kész a halálra.

Egy óra mulva vértől párolog a föld s a hunlovak patája vérsártól piroslik. A másik órában már utazik a nyolczvanezer lélek a felhőkön át.

Egy szikla mellett sebekkel borított félmeztelen szürke ember fekszik, se kard, se sisak mellette. A feje be van horpadva. Ősz szakálla véres. Mutatják, hogy az ott Gondikár király.

XLI.

Tovább utazunk. Atillánál folyton jönnek-mennek a kémek, posták és követek.

– A római hadak délnek húzódnak, mondják a hírhordók márcziusban.

– Theodorik, a vizigótok királya, nem csatlakozik a római sereghez, – mondják áprilisban.

Aztán megint:

– Áéciusz már az Alpesek alatt jön. Rómából hoz százezer fegyverest.

– Az alánok királya, Szangibán, a rómaiakhoz csatlakozott.

– Theodorik azt izente Áéciusznak, hogy ha a rómaiak magukra idézték a vihart, ám lássák, hogyan hárítják el. Áéciuszt kétség gyötri.

Végeláthatatlan mezőre érkezünk, a melyen mindenfelé csontok fehérlenek: lócsontok, emberi koponyák. A mezőn át káka és sás között egy kis patak kigyózik el. A kékes távolban egy városka falai fehérlenek.

Az a város Katalaunum s ez meg itt a katalauni mező.

Atilla pihenőt parancsol a seregnek s bejárja a vezérekkel a síkot. Órák hosszáig nyargalnak ide-oda. Meg-megállnak. Mikor visszatérnek. Atilla kijelöl egy dombot a maga sátorának. A táborverők tudják a többit, tudják, hova kell mérni a főurak sátorát, a testőrség sátorát s hogy melyik nép, merre telepedjen.

Nagy kört mérnek ki s annak a vonalába állítják a szekereket.

Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingozó népek oda gyülekeznek.

A városka üres, mint az apró városok mind, a merre vonulunk. Csak egynehány eb csahol az elhagyott utczákon. Atilla azt a várost teszi a szekérkör sarkának. A vasas szekereket két körbe vontatják. Az a főtábor. Oda térünk vissza, ha a római hadsereg megérkezik.

Napokig tartó tanácskozás folyt az elhelyezkedés közben, hogy Párizs városát támadjuk-e meg előbb, vagy Orleánt? Ekközben követek eredtek Szangibán alán királyhoz, hogy Atillához szólítsák. Meg is igérte, hogy Orleánnál csatlakozik hozzánk, de a gyáva ember rettegett Atillától s később Aéciuszhoz csatlakozott.

Hát megindultunk Orleánnak.

Már akkor tudtuk, hogy Aéciusz Galliában van és hogy útközben sok nép sereglett hozzá. Ott kaptuk hírül, hogy a büszke római vezér személyesen ment el könyörögni a vizigótokhoz.

– Ez öt heti idő, – mondotta Atilla.

S fölállította Orleán körül a faltörő kosokat, a kővető katapultákat és a vasas gerendákat lövő balisztákat.

A vár olyan erős, a minőt nem láttam soha. A benne levőket falak védik. A hányszor katonák mutatkoznak a falakon, a hunok nyilai felhőként szállanak föl. A halál essője az. Lehetetlen benne embernek megállni.

És ekközben fölállítják a gémeskút alakú gépparittyákat. Mázsás kövek repülnek át a falakon s dörögve hullanak az épületekre.

A gerendákra csigázott faltörő kosok is megkezdik a működésüket. Száz-kétszáz ember vonja visszafelé köteleken a vasakkal fejelt, nehéz fatörzseket. Kürtrikkantásra egyszerre eresztik el s a hosszú, vastag fatörzsök akkorát duhhan a falon, hogy a föld is reng belé.

A harczi zaj csak este csillapodik le. Az éjjeli csöndben kihallatszik a város mélyéből a zsoltárének:

_Ut quid Domine recessisti longe, despicis in opportunitatibus in tribulatione!_

Különös, hogy a férfihangok nem hallatszanak olyan messze, mint a női hangok. Ezernyi ezer nő énekel, lelket égfelé ragadó borzalmas fenséggel a csillagos éjszakában:

_Kelj föl uram Isten: emeld föl kezedet!_

_Tereád van hagyva a szegény! Te légy az árvák segítője!_

_Tégy ítéletet az árvának és a nyomorodottnak, hogy ne kegyetlenkedjék többé a földből való ember!_

Az ostrom reggel folyik tovább: dörög a kő, duhog a fal, tüzes kócz-csomók repülnek a nyilakon a várba egyszerre ezer felől. A várból meg parittyák köve sivít közénk s rézzel hegyezett nyilak brummognak. Egy-egy koppanás: valakinek a bőrpajzsa nyílat fogott.

És a magasban a füstölgő város felett százezer holló kavarog.

Jött közben a hír, hogy a bretonok egyesültek Aéciusz táborával;

a burgund menekültek a száli frankokkal egyesülten Meroveusz vezérlete alatt harczolnak a rómaiak mellett;

velök jönnek a lét-teutonok, a lét batávok: a manszi svábok, a renni frankok, poatyiéi szarmaták és tájfalok.

Végre jött a hír:

– A vizigótok királyát Aécziusz megnyerte segítségül.

Atilla azon a napon komor arczczal lépett ki a sátorából.

Beizent a várba, hogy ha nem adják meg, életben nem marad a csecsemő se!

A várbelieknek a püspökük volt mindenük: polgármester, generális és egyházfő egyszemélyben.

Háromtagú küldöttség vonult ki másnap délben a kapun, ajándékokkal és levéllel.

– Mi van ebben a levélben? – kérdezte dühösen Atilla.

– Alázatos föltételek! – rebegte a követ.

– Semmi föltétel! – csapja vissza Atilla. S a levelet a követ lába elé dobja. – Nem levelezni jöttem én ide, hanem hódítani. Ha meg nem nyitjátok a város kapuit, bedöntöm, – s akkor egymással akasztatlak föl benneteket!

Már akkor tudtuk, hogy a római hadak rengeteg sokasága vonul felénk. Atilla kémei mérföldről-mérföldre jelezték a közeledésüket. Csak az orleániak nem tudták.

– Uram! – könyörgött térden a három követ – csak három napot engedj, míg az emberek útra készülnek. Elhagyjuk akkor a várost, vagy ha a néped közé fogadsz, átadjuk a kincseinket.

– Holnap reggelig várok, – felelte Atilla.

Junius 14-ike volt másnap.

A vár kapui megnyillottak s a püspök küldöttei bársony vánkoson hozták Atilla elé a város kulcsait.

Atilla háromezer üres szekeret eresztett a városba. Az utczákat csakhamar fölosztották a hunok, s megkezdődött a rablás.

Mink Atilla környezetében egy dombról néztük, mint vonulnak be a szekeres hun csapatok.

A háztetők megteltek emberekkel. A lakosság oda vonult föl hogy ne lássa, mint fosztják ki a várost. Persze a hunok oda is föltörtek, különösen a hol a lakás szépségében aranykincseket szimatoltak. És kést tartottak a frankok nyakának.

De ime déltájban futó gépidák érkeznek véresen. Jelentik, hogy a római had szétverte az őrséget. Atilla visszavonulót fuvat a városban s alánokat küld fedezetül a kapuk elé.

Még azok jóformán oda se érkeztek, ime porfelleg támad nyugat felől s előcsillognak a porból a római légiók sasai.

Atilla visszavonulót kürtöltet. Bent azonban harcz támad: a várbeliek megmozdulnak a háztetőkön és örömtől és dühtől ordítva szórják az utczán hemzsegő hunokra a követ s tetőfákat. A foglyok letördelik a bilincseiket s a hunokra rontanak.

Kint a város körül is őrült kavarodás támad. Az alán seregek kardot vonva küzdenek minden rend nélkül a római haddal. A Loár vizében emberek és lovak lubiczkolnak s ekközben egyre a hátrálót rikoltja minden kürt.

Atilla nem akar harczolni. A sereg még szanaszét van s a hadnak fele már tegnap megkezdte a vonulást vissza a katalauni síkság felé.

S mit érne Aéciusznak is, ha fáradt seregével döntő csatába ereszkedne? Sokkal gyakorlottabb hadvezér ő, hogysem ezt megkoczkáztatná.

A csata csupáncsak a vár körül viharzik, míg a hunok a zsákmányt eltakarítják, azután átengedik a várat a rómaiaknak s éjjel nyugodtan elvonulunk.

XLII.

A vonulás a katalauni mező felé napokig tartott. Utközben persze a had minden kerítetlen várost kifosztott és minden vetést legázolt.

Csupán egy városnak volt bezárva a kapuja: Troának. Ott a had eleje megállt és a sokaság tóba folyt össze: Atilla parancsát várták, hogy tovább menjenek-e, vagy hogy neki állítsák a kapunak a faltörő kost?

Közben a kapu tetején megjelent a város püspöke: aranyvirágokkal diszített fehér selyemkazula volt rajta; a fején püspöki süveg, a kezében pásztorbot.

A papjai lekiáltottak, hogy ha valaki ért latin nyelven, szóljon.

Akadt olyan ember. Hiszen a mi táborunkban volt a világ minden népéből ember, volt még kinai is, mongol is, szerecsen is, hát itáliai hogyne találkozott volna.

A püspök azt izente Atillának, hogy beszélni óhajt vele.

Már ismertük az ilyen jeleneteket: a püspök kijön templomi díszben: vezeti a papságot, meg a város előkelő polgárait s könyörög Atillának, mint valami Istennek. Atilla mindenkor azt feleli, hogy a várost nem bántja, ha kellő biztosítékot kap az örökös meghódolásról. Mi az a kellő biztosíték? A város három előkelő polgárának családostól való átköltözése Atilla székhelyére. A püspök visszatér. A kapukat bezárják. A lakosság darabig csak keresi az oroszlánbarlangba menő három előkelő családot. Persze egy család se akad, a ki Atillára merné bízni az egészségét. Kitűzik a vörös zászlót s védik a várost a meddig lehet. Nem sokáig lehet. A hunok betörnek; mindenki a templomba vonul. A gazdag családok oda viszik minden arany és ezüst kincseiket, énekelve várják az égi segítséget. Az ég pedig nem felel. (Mi a földi élet az ember életében? Az ember azt gondolja: _minden_. Pedig bizonyára csak egy kis tanulmányút, rövid munkábaállás az örökkévalóság országából.)

Troánál azonban nem így történt.

Atilla odalovagolt a kapuhoz s a püspök kivonult eléje az egész klérussal: valami harmincz pappal. Mikor a zsoltáréneklést abbahagyták, az öreg csak állva maradt. Fölemelte a fejét. Egy perczig némán bámult Atillára, azután, mint valami rémségre így kiáltott latinul:

– Ki vagy te, a ki trónokat döntesz föl, országokat pusztítasz el és népeket igázol le? Honnan van ez a hatalmad? Ki bizta rád, hogy a világot fölforgassad?

Atilla tudott latinul. A mellére csapott:

– Ego sum Atilla, flagellum Dei. (Atilla vagyok, az Isten ostora).

– No ha így van, – felelte az öreg püspök, – ha téged az Isten küldött, akkor nem tehetek ellened semmit. Jer és végezd rajtunk is a munkádat.

Azzal megfogta az Atilla lova kantárszárát és vezette be a nyitott kapun.

Látszott Atillán, hogy meghatja az öreg úr fenséges naivsága. Egy szót mondott Kamocsának, azzal belovagolt a kapun a kiséretével.

Kamocsa a kapu mellett maradt. Néhány zoltánt állított maga mellé, a kik az Atilla után özönlő hadnak folyton kiáltozták:

– A király rendelte, hogy itt nem szabad semmitse bántani!

Mikor a város közepére értünk, Atilla lovat adatott az öreg püspöknek és azt mondta neki:

– Te szent ember vagy; szerencse van azokkal, a kikkel te élsz: velem kell töltened néhány napot. A várost megkímélem, de rendeld meg a papoknak, hogy a mi gabona és liszt van a városban, rakassák szekerekre és adják át a hunoknak.

Azzal haladtunk tovább. A had szótlanul ömlött át a városon. Nem hallatszott egyéb, csak a lovak kopogása, fegyverek zörgése. A benlakó népből csak itt-ott látszott egy öreg férfi. A házak némák voltak. A lakosság bizonyosan elbujt mindenfelé a pinczékbe, padlásokra.

Mikor kiértünk a város keleti kapuján, látjuk, hogy a városi nép egyrésze lovon, szekeren, gyalog menekül az északi erdőség felé. Az asszonyok és gyermekek mindenütt így menekültek előttünk. Erdőkbe, nádasokba huzódtak. Főképp a leánynépet rejtették el, azok futottak leggyorsabb lábon, a kiknek a saját életükön kívül nem volt más vagyonuk.

Ahogy átmegyünk egy hídon, hát ott bukdácsol a mezőn egy elmaradt rongyos asszony is. A két kezén két gyermek. A hátán lepedőben egy csecsemő. Mellette fut még öt mezitlábas kis leány és két serdülő szép szőke leány. De hol az asszony bukik föl, hol valamelyik gyermek esik el és sirnak valamennyien.

Az asszony visszapillant. Látja, hogy nincs menekvése. Megáll a patakparton. Sápadt arczán kétségbeesés. Megragadja a leányait s néz szinte őrült szemmel a seregre.

A szegény asszony vergődése mindnyájunkat meghatott.

Atilla megállítja a lovát és szól Urkonnak, hogy az asszonyt vezessék eléje.

Urkonnal odamegy a püspök is és biztatja, hogy ne féljen.

Az asszony félholtan térdel Atilla elé és nem tud szólni, csak reszkető két kezével, omló könnyeivel könyörög.

– Mind a te gyermeked ez? – kérdezi Atilla.

– Mind, uram! – sírja az asszony. – Özvegy vagyok s ha én meghalok, tíz árvát hagyok magam után.

A püspök tolmácsolta a beszédüket.

Atilla a kincstartójához, Uporhoz fordult. Erszényt vett tőle át, a melyben háromszáz arany lehetett.

– Térj vissza békén a városba, – mondotta Atilla. – És nesze ez a pénz, neveld föl rajta a gyermekeidet.

Azzal odarendelte az asszony mellé Botár testőrt, hogy kisérje vissza a városba.[3]

Nekem már Orleán alatt föltünt, hogy az emberek közt sok a beteg. Sápadtan, kékfoltos szemekkel jártak némelyek. Leültek és vért hánytak. Aztán egyszer csak halott jobbra, halott balra. Az emberek hulltak, mint a legyek.

Én eleinte a forróságnak tulajdonítottam a szokatlan emberhullást, de haltak borus napon is. Akkor mondotta Eudoksziusz orvos, hogy a pestis öli az embereket.