Part 11

– Lássa, Griffin, én nem egyezhetem bele ebbe. Értsen meg, igazán nem egyezhetem bele… De miért is törne az emberi nem megrontására?… Hogy is remélheti, hogy jó vége lesz az ily őrült, késhegyre menő küzdelemnek? Minek akar farkas lenni?… mikor hasznos tagja is lehetne a társadalomnak?… Tegye közzé kutatása eredményét, vagy legalább nemzetét ne zárja ki a haszonból, amit ez a roppant fontosságu fölfedezés biztosithat… Gondolja meg, mi mindent tehetne, ha egy millió, tiz millió, harminc millió szövetségese lesz!… Gondolja meg ezt, Griffin – – –

A láthatatlan ember félbeszakitotta Kempet… két karját kitárta, a derekát előre hajtotta és fojtott hangon mondta:

– Lépteket hallok a lépcsőn…

– Ej dehogy! – felelte Kemp.

– Hadd lássam! – kiáltott föl Griffin és az ajtó felé sietett.

Ettől fogva az események gyorsan követték egymást. Kemp habozott egy pillanatig s aztán előre ugrott, hogy elállja Griffin utját… A láthatatlan ember visszahökkent és fölorditott:

– Áruló!…

A következő percben kigombolta vörös szegélyü kaftánját, leült egy székre és kezdte lehányni magáról a ruhát… Kemp három ugrással az ajtónál termett… de erre Griffin is fölugrott, bár a lábai már láthatatlanok voltak s nagyot kiáltva szaladt Kemp után… Ez már kinyitotta az ajtót és kiugrott rajta…

Kint, a lépcsőkön, gyorsan futó lépések zaja hallatszott…

Kemp ügyesen visszalökte a láthatatlan embert, aki utána akart tolakodni és becsapta az ajtót… A kulcs kivül volt a zárban s a következő percben Griffin fogoly lett volna az erkély-szobában, ha valami véletlen közre nem játszik… Amint Kemp hevesen becsapta az ajtót, a kulcs kiesett belőle!…

Kemp halálsápadt lett és mind a két kezével, teljes erejéből huzta a kilincset… Egy pillanatig tartotta is… aztán az ajtó kinyilt hat hüvelyknyire; de Kemp, minden ereje megfeszitésével, még egyszer becsukta… Ám a következő pillanatban egy lábnyira nyilt ki az ajtó s a szük nyiláson megjelent a hálóköntös… Ugyane pillanatban vasmarok szoritotta össze Kemp torkát, aki ijedten, félholtan eresztette el a kilincset, az ajtó egészen feltárult… Kemp fejére csapott a láthatatlan ököl, aztán, mint a zsákot, odalökte a sarokba és rádobta a hálóköntöst…

Fél-uton a lépcsőkön állt Adye ezredes, a burdocki rendőrség kapitánya, akinek Kemp levelet irt reggel… Megkövülve látta Kemp hirtelen kiugrását az ajtón, majd az utána kitolakodó üres hálóköntöst… hallotta az ököl tompa zuhanását Kemp fején… látta, hogy Kemp elbukik, mint a lesujtott ökör… látta, amint még egyszer föltápászkodik és menekülni akar, de megint elbukik… aztán látta röpülni az üres hálóköntöst a levegőben…

A következő pillanatban heves lökést kapott… Semmitől!… Ugy rémlett neki, hogy nagy teher hull reá, magával rántja le a lépcsőkön, a torkát vasmarok szorongatja, mellén pedig két térdet érez… Aztán valaki megrugdossa, végigtapos a hátán… a mögötte jövő két rendőr nagyot kiáltva hanyatthomlok bukik le a lépcsőkön… az utcaajtót hevesen fölrántják és nagy robajjal becsapják.

Adye ezredes a lépcsők aljáig gurult s ott bambán fölült. Látta, hogy Kemp tántorogva jön lefelé a lépcsőkön, a feje bubján ökölnyi daganat, az ajka csupa vér és kékre dagadt, kezében a vörös kaftán.

– Irgalmas Isten! – nyögte dadogva. – Vége a játéknak:… A sátán megszökött!

XXIII. FEJEZET. Hajtóvadászat a láthatatlan emberre.

Jó időbe került, mig Kemp annyira össze birta szedni magát, hogy elmondta azt a kevés dolgot, ami az utolsó pár pillanat alatt történt. Ott álltak a folyosón, Kemp lázasan összefüggéstelenül beszélt s egyre szorongatta a Griffin ott hagyott kaftánját. Adye ezredes csak nagy nehezen értette meg a dolgok veszedelmes állapotját.

– Őrült! – dadogta Kemp. – Őrült… kegyetlen… Gyilkos!… Maga az önzés… Nem gondolt egyébre, mint a maga hasznára, a maga jólétére… Irtózatos volt végighallgatni, amit beszélt!… Durva, kegyetlen fenevad… Öl, gyilkol, ha dühbe jön… Nem törődik semmivel… Ha meg nem gátoljuk, itt is ölni fog… Rémuralmat akar teremteni… Senki se állhatja utját!… Most dühöng és jaj, akit utjában talál!

– El kell fognunk őt, – mondta Adye. – Az bizonyos… különben baj lesz… El kell fognunk!

– De hogyan? – kiáltott föl Kemp kétségbeesve.

Majd hirtelen ezer eszméje támadt és lázasan beszélt:

– Rögtön hozzá kell fognunk az üldözéshez és talpra kell állitani minden épkézláb embert… Önnek meg kell akadályozni, hogy az a gyilkos elhagyhassa a kerületet… Ha egyszer elmenekül innen, ölni, gyilkolni és rabolni fog utjában… Rémuralmat akar teremteni! Érti-e, rémuralmat!… Sürgönyöznie kell mindenfelé, hogy állják el az utakat, vigyázzanak a vonatokra, a hajókra. Fegyverbe kell szólitani a helyőrséget is… ön pedig sürgönyözzön Londonba, katonaságért és rendőrökért… Az egyetlen dolog, ami még itt tarthatja, az a remény, hogy visszaszerezheti a könyveit. Majd erről is beszélek még… A rendőrségen van egy csavargó… valami Marvel…

– Tudom, – felelte Adye ezredes; – tudom… A könyvekről is tudok… nagyon helyes… De az a csavargó azt mondja…

– Azt mondja, hogy nincsenek nála a könyvek… De a láthatatlan ember azt hiszi, hogy nála vannak… Meg kell tehát akadályozni, hogy ehessék vagy alhassék… A környéken éjjel-nappal talpon kell lennie és vigyáznia, hogy se eledele, se nyugalma ne legyen. Minden élelmiszert gondosan el kell zárni, minden élelmiszert… ugy hogy erőszakkal kelljen betörnie érte… A házakat is mind be kell zárni… ajtót, ablakot… Bár Isten esőt adna; esőt és zivatart, meg hüvös éjszakát! Az egész vidéknek vadásznia kell rá, folyton, lankadatlanul… Mondom, Adye, ez az ember halálos veszedelem, valóságos isten-csapás, ha el nem foghatjuk, oly dolgok történhetnek, hogy rágondolva is égnek mered minden hajam szála!

– Mi egyebet tehetünk még? – kérdezte Adye. – Én rögtön megyek és megkezdem az üldözés szervezését… De miért nem jön velünk ön is?… Persze, csak jöjjön!… Odalent hadi tanácsot tartunk; majd meghivom Hoppsot is, meg a vasuti hivatalnokot is… Szentuccse, a dolog fölötte sürgős és fontos… De jöjjön hát!… Az uton majd szegről-végre meghányjuk a dolgot… Mi egyebet tehetnénk még? Dobja el azt a rongyot és jöjjön!…

Adye ezredes gyorsan lement a lépcsőkön és Kemp utána baktatott. A kapu tárva-nyitva volt s a küszöbön ott állt a két rendőr, kibámulva a semmibe.

– Már elment, uram, – mondta az egyik.

– Rögtön a kapitányságra kell mennünk, – szólt Adye. – Egyiktek szaladjon és hozzon kocsit… De siess! – kiáltott a futó rendőr után.

Majd Kemphez fordulva azt kérdezte:

– Hát még mit tehetünk?

– Kutyákat kell hozatni, – mondta Kemp. – Kutyákat!… A kutyák nem látják ugyan, de megszimatolják… kutyákkal kell üldözni őt.

– Jól van, – hagyta helyben Adye. – Nem szabadna ugyan, de ebben az esetben… Én tudom, hogy Halsteadban vannak igen jó vérebek… azonnal elküldök értük… Hát még?

– Ne felejtse el, hogy az, amit eszik, mindaddig látható a gyomrában, amig csak meg nem emészti. Tehát evés után el kell rejtőznie pár órára… Ezért folyton keresni, hajszolni kell őt. Minden bokorban, félreeső zugban hajszolni kell… És félre kell tenni, el kell zárni minden fegyvert, vagy bármi olyant, amit fegyvernek használhatna… Mindent, mindent, hogy semmi egyebe ne legyen a puszta öklén kivül… Az is sok, mert félelmetes nagy ereje van.

– Jól van, – felelte Adye. – Erre is ügyelek… Hát még?

– És aztán, – szólt Kemp, de habozva elhallgatott.

– Nos aztán? – kérdezte Adye.

– Aztán, – folytatta Kemp halkabban, – üvegcserepeket kell keresztben szórni az utakon… Ez irtózatos kegyetlenség, jól tudom; de gondolja meg, hogy kivel van dolgunk!

Adye elsápadt és hevesen szivta be a levegőt a fogai közt.

– Ez embertelen dolog, – szólt rekedten, a fejét csóválva. – De mindegy!… Ha kell, hát kell!… Gondoskodom róla, hogy beszórják az utakat üvegcserepekkel…

– Az az ember kegyetlen gyilkos, – ismételte Kemp. – Én bizonyos vagyok benne, hogy mihelyt tulesett e mostani szökése izgalmain, rögtön hozzá fog látni, hogy a Rémuralmat megteremtse… Oly bizonyos vagyok benne, mint a hogy most önnel beszélgetek. Egyetlen reményünk a szabadulásra csak az lehet, hogy megelőzzük őt… Ez a Kain elszakadt az emberiségtől; tulajdon fejére szálljon a vére!

XXIV. FEJEZET. Mr Wicksteed meggyilkoltatása.

A láthatatlan ember szinte őrjöngött dühében, mikor Kemp házából kirohant. Egy kis fiut, aki a kert-ajtóhoz közel játszott, fölkapott a földről s eldobta vagy tiz lépésnyire, ugy, hogy a szegény gyereknek eltört a csipeje. Ez után pár órára eltünt szem elől.

Senki se tudta, hová lett, mit müvelt. Csak gyanitják a később történtekből, hogy vadul vágtatva szaladt a forró juniusi napon egyenesen keresztül a réten, a hintondeani kis erdőbe, amelynek hüvös árnyában megpihent kissé és valószinüleg boszu-terveket kovácsolt. Ezt onnan gyanitják, mert délután két óra tájban szörnyü tragikus eset történt ezen a helyen.

Bizonyos, hogy lelke mélyéig fölháborodhatott Kemp árulásán, akiben annyira megbizott, hogy mindent elmondott neki, sőt szövetségesévé is akarta tenni. De egyelőre, legalább délutáni két óráig, ugy eltünt, mintha sohasem is élt volna.

Ez az elfecsérelt, tétlenül eltöltött idő azonban végzetes lett rá nézve. Mert Burdockban lázasan készülődtek ellene és Kempnek proklamációja élet-halálra szóló küzdelemre hivta föl a környék összes lakosságát. Most már mindenki tudta, hogy a láthatatlan ember nem puszta legenda és mese, hanem félelmetes ellenség, akit el kell fogni, vagy ha nem lehet, üldözni kell, meg kell sebesiteni, sőt meg is ölni mint vérengző fenevadat.

És a hajtóvadászatra készülő lakosság hihetetlen gyorsasággal szervezkedett. Például két óráig délután a láthatatlan ember még megszökhetett volna, ha fölkapaszkodik valamelyik vonatra, de két óra után ez már lehetetlen volt, mert minden személyszállitó vasut ajtai légmentesen be voltak zárva, a teherforgalmat pedig csaknem teljesen fölfüggesztették a Southampton-Winchesteri és a Brightonhorshami vonalon. És körülbelül husz mértföldnyi körben Port-Burdock körül, puskával, revolverrel, doronggal fölfegyverzett emberek cserkésztek mindenfelé, hármasával-négyesével s majd minden csapatban voltak kutyák is.

Az országutakon lovas rendőrök vágtattak végig, megállva minden ház, korcsma és major előtt, figyelmeztetni a lakókat, hogy jól zárják be a házukat s ha kimennek, vigyenek fegyvert magukkal. Három órakor bezárták az iskolákat s a gyerekek futva szaladtak haza.

Kemp proklamációját, amelyet ő csak megirt, de voltaképen Adye irt alá és bocsátott ki, délutáni öt órára már minden utcasarkon kifüggesztették. Ebben röviden minden megvolt, ami szükséges lehetett a sikeres küzdelemre: hogy nem szabad pihenni hagyni a láthatatlan embert, hogy vigyázni kell minden enni valóra, gondosan el kell zárni minden fegyvert, stb.

S a hatóság oly gyorsan intézkedett, a lakosság oly föltétlenül hitt a láthatatlan ember veszedelmes voltában, hogy még az éjszaka előtt több száz négyszög-mértföldnyi terület valósággal ostromállapotban volt… És, hogy a lakosság még nagyobb erélylyel segitsen a hatóságoknak a veszedelmes ellenség megsemmisitésében, egy szörnyü hir kelt szárnyra: a mr Wicksteed meggyilkolásának rejtélyes hire.

Ha a rémes eset mellék-körülményeiből következtetni lehet, a láthatatlan ember, mint fönt is irták, a hintondeani kis erdőbe vonult pihenni, de kora délután már ismét előjött onnan; hogy mily szándékkal, azt persze nem tudhatjuk. De, hogy semmi jót nem forralhatott, bizonysága az a vasdorong, amit nem tudni, hol szerzett s amelylyel mr Wicksteedet agyonverte.

A gyilkosság részleteiről természetesen semmi bizonyosat nem tudhatunk. Csak azt tudjuk, hogy az országut mentén, az árokparton történt, alig kétszáz lépésnyire lord Burdock kastélyának parkjától. Minden jel arra mutat, hogy a gyilkos és áldozata hevesen küzködtek; a fü körös-körül le volt taposva, mr Wicksteednek egész teste tele volt sebekkel és ütésekkel, ketté tört sétabotja csonka darabját görcsösen szorongatta még holtában is s a koponyáját valósággal péppé verte szét a gyilkos.

Ez a kegyetlenség már az őrültséggel volt határos, legkivált, ha megfontoljuk, hogy mr Wicksteed, ez az ötvennégy-ötvenhat éves ember, lord Burdock inasa, igen csöndes, békeszerető és szelid természetü volt, aki ugyan össze nem veszett volna senkivel, aminthogy soha még csak szóváltásba se keveredett senkivel a környéken… Ugy látszik, hogy a kegyetlen gyilkos utját állta a békés embernek, aki haza igyekezett ebédelni, megtámadta, leütötte a vasdoronggal s aztán őrült dühében szétverte a fejét.

De két körülmény ellene mond ennek az utóbbi föltevésnek. Az első az, hogy a hely, ahol az áldozatot találták, kivül esett mr Wicksteed utjának az irányán s körülbelül háromszáz lépésnyire volt attól az ösvénytől, amerre járni szokott. A második körülményt egy kis iskolás leánytól tudjuk, aki, midőn az iskolába ment, látta, hogy mr Wicksteed különös módon „_baktatott_“ a mezőn keresztül az árok felé. Ugy tett, mintha kergetne valamit, mert a botjával egyre csapdosott a földre s mind untalan előre kapott, mintha meg akarna valamit fogni…

Ez a kis lány látta őt legutoljára élve; holttestére két óra tájban akadtak rá az emberek.

E két körülményből azt gyanithatjuk, hogy Griffin nem gyilkos szándékból hordozta magával azt a vasdorongot. Lehet, hogy mr Wicksteed épen arra jött s meglátta a vasdorongot, amely megmagyarázhatatlan módon járt, libegett a levegőben… Mit sem tudván a láthatatlan emberről, önkénytelen kiváncsiságból utána szaladt a járó vasdorongnak s a kis leány ezt láthatta… Már most, ha meggondoljuk, mily hirtelen természetü volt a láthatatlan ember s különben is mily elkeseredett lehetett a Kemp árulása miatt, könnyen érthető, hogy első dühében vakon rohant rá az éltesebb emberre, akit ott menten kegyetlenül leütött és megölt.

Ám ez csak föltevés, bizonyos ellenben az hogy a hullát megtalálták az árokban s tiz-tizenöt lépésnyire tőle megtalálták a véres vasdorongot is, a bokrok közt. A fegyvernek ez az elhajitása azt mutatná, hogy Griffin, elkövetvén a szörnyü gyilkosságot, eliszonyodott és borzadva dobta el véres fegyverét. Bizonyos, hogy fölötte önző és hirtelen ember volt, de lehet hogy áldozatának – első áldozatának – láttára fölfakadt az ő sivár lelkében is a megdöbbenés, a lelkifurdalás fájó érzése, mely megutáltatta vele a kegyetlen vérontást.

Ugy látszik, hogy mr Wicksteed meggyilkolása után el is akart menni a környékről. Legalább beszélik, hogy napszállat táján többen hallották Fern-Bottom közelében, amint valaki – akit nem lehetetett látni – hangosan beszélgetve, néha nyögve, szinte zokogva sietett tova az országuton, egyenesen völgynek le a magas rozs-vetés között… De lehet, hogy ez is csak mende-monda.

Ellenben bizonyos, hogy a láthatatlan embernek csakhamar volt alkalma tapasztalnia, hogy Kemp komolyan vette az üldözést és hogy ez a vidék kezd szük lenni neki. Bármerre ment mindenütt zárt ajtókra talált s uton-utfélen olvashatta Kemp kegyetlen proklamációját… Alkonyat felé pedig erdő-mező megnépesült fegyveres emberekkel s minden felől kutyaugatástól visszhangzott a vidék.

Ez a hajtóvadászat végtelenül elkeseritette és leverhette a láthatatlan embert. Bizonyos, hogy azon a napon nem mert csinálni semmit és gondosan kerülte üldözőit, ha látta is őket valahol… Ám az éjszaka tanácsot hozott… Alighanem eleséghez jutott valami uton-módon és jól alhatott is, mert másnap ismét a régi lett… erélyes, dühös, szivtelen és önző, szóval félelmetes ellenség, aki lázasan készülődött utolsó nagy csatájára a világ ellen!

XXV. FEJEZET. Kemp házának ostroma.

Kemp doktor különös levelet kapott; gyürött, piszkos papirosra ceruzával irt levelet, melyet növekvő rémülettel olvasott.

„Ön fölötte ügyes és erélyes volt, – igy szólt a levél, – de hogy mi hasznot remélt ebből, azt igazán nem tudom. Ön ellenem esküdött. Egy álló napig hajszolt, üldözött, még az éjszakai nyugalmamtól is meg akart fosztani. De hiába erőlködött, volt mit ennem, sőt aludtam is és a játék voltaképen csak most kezdődik… A játék; értem a haláltáncot… Ez a levelem proklamálja a Rémuralom első napját. _Port-Burdock nem az angol királynő városa többé:_ megmondhatja ezt ezredesének s a többieknek is; _Port-Burdock az én birtokom, a Rémuralom székvárosa_. Ez a nap az uj korszak első esztendejének a napja, evvel kezdődik a _Láthatatlan Ember Rémuralma_. Kezdem pedig avval, hogy példaadás okáért halálra itélem egyik lázadó alattvalómat, egy Kemp nevü árulót. A Halál ma délután indul érte. Bezárkózhatik, elrejtőzhetik, körülvétetheti magát katonákkal, rendőrökkel; a Halál, a láthatatlan Halál mégis elviszi. Csak hadd óvja magát minél jobban, annál megdöbbentőbb lesz a játék és a lecke a többi alattvalóimra nézve… Ezt a levelet a postás fogja elvinni s ez a levél a Halál hirnöke… A játék tehát kezdődik, a halálra itélt Kempnek ma van az utolsó napja!“

Mikor Kemp másodszor is elolvasta a levelet, halálsápadtan dadogta:

– Ez már nem tréfa… Ráismerek a hangjára és érzem, hogy komolyan beszél…

Megforgatta a levelet s látta, hogy azon a felén, ahol a cim volt, a hindondeani postahivatal bélyege van rajta, mellette pedig ez a prózai részlet: – „_2 d. to pay_“… Vagyis, mivel a föladó nem tett rá bélyeget, még neki kellett érte 2 pencet fizetni.

Épen villás-reggelizett, mikor a levelet kapta; de rögtön elment a kedve az evéstől. Lassan fölkelt és fölment dolgozószobájába. Aztán csöngetett a házmesternek, meghagyta neki, hogy járja körül a házat, vizsgáljon meg minden ajtót és ablakot és minden ajtót, ablaktáblát zárjon be. Ő maga mindjárt bezárta dolgozószobájában az ablakok belső fatábláit. Aztán elővette kis revolverét, gondosan megtöltötte és bele tette a kabátja zsebébe. Majd több levelet irt: egyet Adye ezredesnek s ezt rögtön oda is adta inasának, hogy vigye el.

– Bátran mehet, – mondta az inasnak, – nincsen semmi veszedelem.

S magában hozzá tette:

– Legalább téged nem fenyeget.

Mikor az inas elment, Kemp még tünődött pár percig, aztán ismét lement az ebédlőbe és lassan, gondolkodva evett. Majd hirtelen nagyot ütött öklével az asztalra és fölkiáltott:

– Megcsipjük a gazembert!… Én leszek a csalétek s ha ide jön, jaj neki!

Megint fölment dolgozószobájába és gondosan bezárt maga után minden ajtót.

– Veszedelmes játék, – mondogatta magában, – nagyon veszedelmes!… De minden körülmény engem segit, mr Griffin, ámbár ön láthatatlan!… Majd meglátjuk!… Griffin… _contra mundum_… A láthatatlan ember… az egész világ ellen!… Gyönyörü játék, az bizonyos, csakhogy meg is kell ám nyerni!

Kinézett az ablakon a napsütötte, verőfényes dombra.

– Minden nap ennie kell s eledelt csak élet-veszélylyel szerezhet… Valóban, nem irigylem a sorsát!… Vajon csakugyan aludt-e a mujt éjszaka?… Lehet, hogy aludt valahol a mezőn, vagy valami fa tetején… Bár jégeső lenne, vagy jó hideg idő, tartós nyári zivatar…

Hirtelen összerezzent és szorongva mondta:

– Lehet, hogy kivülről leselkedik rám…

Egész közel ment az ablakhoz és kinyitotta a belső fatáblát… E pillanatban nagyot koppant valami a falon, mindjárt az ablak mellett s Kemp ijedten hökkent vissza.

– Bolondság! – mondta mintegy önmagát biztatva. – Ideges vagyok…

De azért elmult jó öt perc, mielőtt ismét oda mert menni az ablakhoz… Megint kitekintett s nem látva semmit, megnyugodva mondta:

– Bizonyosan valami veréb röpült neki a falnak.

Egyszerre csak hevesen csöngettek az utcai ajtón és Kemp sietve leszaladt a lépcsőn. Levette a vasrudat, megforditotta a kulcsot és óvatosan kinyitotta a kaput… Adye volt, az ezredes, aki hirtelen besurrant, mire Kemp rögtön becsapta a kaput.

– Megtámadták az inasát, Kemp, – szólt Adye, köszöntés helyett.

– Micsoda? – hökkent vissza Kemp.

– Ugy van. A láthatatlan ember. Elvette az ön levelét az inastól és most itt csatangol. Zárja be az ajtót.

Kemp hirtelen ráforditotta a kulcsot, előre tolta a vasrudakat és hüledezve bámult Adye, aki szemmel láthatóan elégedett volt, hogy a kapun belül lehet. Nagyot lélekzett és gyorsan folytatta:

– Megrohanta az uton… Földhöz verte… Elvette tőle a levelet…! Az inas ott van a rendőrségen… Félig ájult, félig őrült az ijedtségtől… A láthatatlan ember pedig itt van!… Mit irt hát abban a levélben?

Kemp keservesen följajdult:

– Mily őrült voltam!… Pedig tudhattam volna!… Hisz Hintondeátől idáig csak egy óra-járás! Hát már itt van?

– De mi történt hát? – kérdezte Adye türelmetlenül.

– Jöjjön, jöjjön! – mondta Kemp és fölvezette az ezredest dolgozószobájába.

Ott aztán kezébe adta a láthatatlan ember levelét:

– Olvassa ezt!

Adye elolvasta és halkan fütyürészni kezdett.

– S ön?… mit irt nekem? – kérdezte aztán.

– Kieszeltem, hogy hogyan kerithetnők csapdába… Ezt irtam meg és az inasomra biztam… Mily őrült voltam!… Ah, mily őrült voltam.

Adye elkáromkodta magát, majd biztatni igyekezett Kempet.

– Ez a levél csupa frázis, mondta. – Esküdni mernék, hogy már el is tisztult a környékről és csak rá akart önre ijeszteni.

– Szó sincs róla! – kesergett Kemp. – Amit igér, meg is tartja.

E pillanatban csörömpölve tört be az ablak a földszinten… Kemp összerezzent, Adye pedig meglátta Kemp zsebében a revolver csövét.

– Ez az ebédlő ablaka volt, – szólt Kemp halkan.

A következő percben egymásután két másik ablak csörömpölt, ugyancsak az ebédlőben, majd a dolgozószobára került a sor, melynek három ablaka egymás után tört darabokra, ugy, hogy az üvegcserepek mindenfelé szétszóródtak s egy kő majd eltalálta Kemp fejét.

– Mi ez? – hökkent meg Adye.

– Ez a kezdet! – felelte Kemp.

– Nem lehet kivülről fölmászni idáig?

– Nem. A fal sima, mint a tükör.

– Vasrácsok nincsenek?

– Ide fönt nincsenek, de a földszinten minden ablakon vannak… Ah, a gazember…

A kis villa tulsó felén is egymás után csörömpöltek a bezuzott ablakok.

– Már folytatja! – mondta Kemp elkeseredve. – Ugy látszik, nem akar kegyelmezni egyetlen ablaknak sem!… Őrült, bolond!… Minden ablak fatábláját bezárattam s az összetört üveg mind kifelé hull le a földre s a bolond még elvágja benne a lábát.

– Hát itt miért nem csukta be a fatáblákat? – kérdezte Adye.

– Itt is becsuktam, de az előbb, hogy kinéztem, ki kellett nyitnom.

Megint egy ablak csörömpölt és Kemp meg Adye tanácstalanul néztek össze.

– Megvan! – kiáltott föl Adye hirtelen. – Adjon egy botot, vagy valami fegyvert… Visszamegyek a rendőrségre és elhozom a vérebeket… Azok majd elbánnak vele!

– Megint egy ablak tört darabokra.

– Nincs revolvere? – kérdezte Adye.

Kemp a zsebébe nyult, de aztán habozva mondta:

– Volna egy… de azt… nem adhatom oda.

– Majd visszahozom! – mondta Adye. – Hisz itt ugy se érheti önt veszély!… Az egész ház be van zárva.

Kemp, elszégyelvén magát pillanatnyi kishitüségeért, átadta a revolvert Adyenek.

– Most pedig ereszszen ki, – mondta Adye.

Lement a lépcsőkön s mialatt a kapu mögött csöndesen álltak, hallották, hogy a láthatatlan ember egymás után veri be az ablakokat az épület hátsó részén… Most itt volt hát a kedvező alkalom!… Kemp gyorsan és nesztelenül hátra tolta a vas-rudakat, megforditotta a kulcsot. Az arca nagyon sápadt volt.

– Gyorsan lépjen ki! – sugta halkan az ezredesnek.

A kapu félig kinyilt, Adye hirtelen kiugrott a szük résen, Kemp pedig rögtön becsapta és bezárta a kaput.

Az ezredes pár pillanatig habozva állt meg a legfelső lépcsőn… Biztosabban érezte magát, hogy a háta födve volt… De aztán megemberelte magát, lement a lépcsőkön, egyenesen keresztül vágott a kerten, neki az ajtónak… Ekkor ugy tetszett neki, hogy valami szellő suhan végig a gyöpös uton; valaki járt a közelében!

– Álljon meg! – rivallt rá a láthatatlan ember.

Adye megállt, mintha lábai a földbe gyökereztek volna és görcsösen markolta meg zsebében a revolver agyát.

– Nos, mi az? – kérdezte mogorván.

Az arca halálsáppadt volt, minden idege a megpattanásig feszült.

– Legyen szives és menjen vissza a házba! – folytatta a hang, ép oly parancsolóan, mint az imént.

– Sajnálom, de nem arra van az utam, – felelte Adye kissé rekedten s megnedvesitette ajkait a nyelvével.

A hangot balra, elülről hallotta s hirtelen átvillant az agyán, hogy hátha rálőne találomra?…

– Hová megy? – kérdezte a hang ismét.