Part 10

… Legelső gondom most az volt, hogy ruhát szerezzek. Az egyik zug-boltban, amely mindenféle ócska holmit árult, a játékszerek közt egész csomó álarcot, szakállt pillantottam meg s ekkor rögtön eszembe jutott, amit a nagy áruházban akartam megcselekedni… Nekem mindenek előtt ruha kellett: ruha s más egyéb, olyan holmi, amivel az arcomat is elfogadható ember-ábrázattá tehetem.

… Óvatosan odamentem tehát ehez a bolthoz, amelyről később megtudtam, hogy szinészeknek való ócskaságokkal kereskedik; de mialatt az uton átmentem, majd elgázolt egy kocsi.

Ugy történt a dolog, hogy egy duhaj mészároslegény, aki utánam jött, gyorsabban menvén mint én, elért és ugy félre taszitott, hogy majdnem elbuktam az utca közepén; ugyanekkor egy kétlovas kocsi fordult be a sarkon és egyenesen nekem hajtott, kis hijja volt, hogy le nem ütött a lábamról… Mérgemben jó nagyot vágtam öklömmel a kocsis hátára s aztán fáradtan, lihegve ültem le egy padra, az omnibusz-megálló mellett; de ott sem maradhattam sokáig, mert nagyon csiklandozott a tüsszentés és féltem, hogy elárulom magamat, ha tüsszentek.

… Fölkeltem hát és bementem a boltba, melynek ajtaja a Drury-Laneről nyilt. A bolt ócska, alacsony, sötét volt, a ház pedig négyemeletes… Mielőtt beléptem, belestem az ablakon, hogy van-e bent valaki?… Látván, hogy üres, benyitottam; a csengő élesen megszólalt: az ajtót nyitva hagytam s gyorsan az egyik szögletbe surrantam, egy papirból készült páncél mögé… Vagy fél percig senki se jött; akkor nehéz lépteket hallottam a bolt mögötti szobában, melynek küszöbén megjelent a boltos.

… Most már egész határozottan tudtam, hogy mit akarok és mit fogok cselekedni… Megvárom az alkalmas pillanatot, felöltözöm, szerzek hamis orrot, álszakállt, parókát, szemüveget s aztán neki indulok a világnak. Lehet, hogy furcsa lesz az alakom, de semmi, ha elfogadható alak lesz… Persze, ha lehet, lopni is fogok a házban; például a boltnak minden pénzét elviszem.

… A kereskedő zömök, pupos emberke volt s ugy látszott, hogy épen evett, mikor megzavartam. Várakozva nézett szét a boltban, de mikor nem látott senkit, az arca haragos lett.

– Bitang kölykek! – dörmögte magában.

… Lejött a lépcsőn az utcaajtóig, lábával boszusan berugta az ajtót és megint vissza cammogott a hátulsó szobába.

… Én lassan utána lopóztam, de lépteim neszére hirtelen fülelve megállt. Magam is hirtelen megálltam; de a pupos éles hallása nagyon meglepett… Mire ismét utána akartam menni, már fölment a pár lépcsőn és becsapta az ajtót az orrom előtt.

… Habozva álltam meg… Egyszerre csak hallom, hogy megint jön… kinyitotta az ajtót, megállt a küszöbön és vizsgálódva nézett szét a boltban. Aztán lejött a pár lépcsőn, dörmögve az utca-ajtóhoz ment, kinézett és kételkedve csóválta a fejét… Mivel pedig a hátulsó szobába vezető ajtót nyitva hagyta, amig ő az utcára kinézett, én beszöktem.

… Kis, négyszögletes szoba volt, kevés butorral, de a szögletei tömve voltak mindenféle szinész-kosztümökkel. Az asztalon ott volt az ebédje; s mondhatom, Kemp, kegyetlenül izgató, boszantó volt, érezni a kávé és pecsenye illatát… Csakhamar visszajött a kereskedő is és folytatta megkezdett ebédjét, ami még jobban ingerelt és dühbe hozott…

… A kis szobának három ajtaja volt: az egyik a boltba nyilt, a másik az emeletre, a harmadik az udvarba, azaz a konyhába. De mind a három ajtó be volt zárva s amig a boltos ott volt, én se szökhettem meg. De mozogni se igen mozoghattam, oly éles hallása volt hogy még talán a fü növését is hallotta volna… Kétszer majd eltüsszentettem magamat s csak nehezen tudtam a tüsszentést elfojtani.

… Végre megebédelt a pupos; összeszedte edényeit és ment velük a konyhába. Mivel mind a két keze tele volt, nem csukhatta be maga után az ajtót s igy én is utána osonhattam… A konyha félig a pincében volt s a pupos mindjárt kezdte elmosogatni az edényeit. Mivel nem volt mit keresnem odalent s a tégla különben is hideg volt a lábaimnak, fölmentem a szobába s leültem a kandalló előtt. A tüz csak pislogva égett, én hát rátettem néhány darab szenet.

… E kis neszre a pupos rögtön fölszaladt és megállt a küszöbön. Meglátva a föllobbanó tüzet, oda jött a kandallóhoz s az arca alig volt egy arasznyira az enyémtől. Vizsgálódva nézett szét a szobában, de látszott az arcán, hogy nincs megelégedve… Majd kifelé indult; a küszöbön még egyszer megállt, körülnézett és fejcsóválva lement.

… Megvártam mig visszajött, de ez majd egy századig tartott. Csak keresztül ment a szobán, egyenesen le a boltba s én utána osontam.

… De ekkor majdnem baj történt. A lépcsőn ugyanis oly hirtelen állt meg, hogy majdnem beleütköztem. Gyorsan megfordult és szemtől szembe állt velem, de persze nem látott. Hallgatózott egy darabig, előre nyujtotta a nyakát, majd boszusan dörmögte:

– Pedig esküdni mertem volna rá, hogy…

… Lassan ment le a két-három lépcsőn. Keze már rajt’ volt a kilincsen, akkor ismét megállt és megfordult s az arca ujra elárulta mérges szorongását. Ugy látszik, hihetetlenül éles hallása volt s megint meghallotta lépteim zaját a háta mögött. Most éktelen dühbe jött és hangoson fölorditott:

– Hát van itt valaki…

… Nem szólt többet csak a zsebébe nyult, kotorászott benne s nem találván meg, amit keresett, vissza rohant a szobába s alig hogy félre tudtam előle ugrani. Kis vártatva visszajött, leszaladt a lépcsőn és – becsapta az ajtót az orrom előtt. Ugy látszik, mániája volt, bezárni, becsapni az ajtókat.

… Magam maradván, elhatároztam, hogy kikutatom a házat. Vén rozzant épület volt, csupa omladék, a falak nedvesek, hogy a papirkárpit sok helyütt rongyokban lógott le róluk. Az ajtók vasrudakkal voltak elzárva belülről s ezek oly rozsdásak voltak, hogy nem mertem hozzájuk nyulni, mert féltem, hogy a pupos meghallja csikorgásukat. A szobákban mindenütt szinházi butorok, lim-lom ruhák, palástok hevertek rakásban. A pupos szobája mellett volt egy raktár-féle, benne egész halom ócska, viseltes ruha…

… Mindjárt neki estem ennek a lim-lomnak s elkezdtem keresgélni benne a nekem való holmit. Közben elfelejtettem a pupos éles hallásáról… Egyszerre csak arra rezzentem össze, hogy halk lépteket hallok… Ép idején fordultam meg s láttam, hogy a félig nyilt ajtón bekukkant, kezében a régi, rozsdás revolver… Meg sem mozdultam. Pár pillanatig halálos csönd volt, de a pupost ez már nem csalta meg…

– Itt kell lennie! – dörmögte félhalkan. – De várj csak!…

… Óvatosan becsukta az ajtót s rögtön ráforditotta a kulcsot. Aztán hallottam, hogy elmegy. Vagy egy percig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az ajtóhoz, majd az ablakhoz futottam, hogy folytatni fogom a ruhaválogatást. Ám amint hozzányultam a nagy halomhoz, egyszerre összedült. Ennek zajára ismét visszajött a pupos és most már egyenesen nekem tartott. Nem birván kitérni előle, belém ütközött…

Ijedten, hörögve ugrott vissza s jó időbe került, amig kissé lecsillapodott… Ugy állt ott, mint a kőszobor, ujja az ajkán és hallgatózott. Óvatosan a háta mögé akartam lopózni, hogy majd kiszököm az ajtón, de az egyik deszka megrecscsent a lábaim alatt. Erre ismét nagyot ugrott, de mindjárt aztán kiszaladt a szobából, egyik ajtót a másik után bezárta s a kulcsot a zsebébe tette.

… Ez végkép kihozott a sodromból. Most már rabja voltam és nem menekülhettem. Elfutott a méreg s mivel tudtam, hogy teljesen egyedül van az egész házban, nem sokáig haboztam, hanem leütöttem.

– Micsoda! – kiáltott föl Kemp elszörnyedve. – Hát leütötte azt a szegény embert?…

– Le… Fejbe vágtam az öklömmel, mikor a lépcsőkön lefelé ment. Épen csak hogy elájult… ugy gurult le, mint a krumplis zsák…

– De ugyan Griffin!… Az emberség, a becsület törvényei!…

– Ezek csak a közönséges polgárokra nézve kötelezők. De nekem minden áron ki kellett jutnom abból a házból, Kemp; még pedig ugy kellett kijutnom, hogy emberek közé mehessek, tehát felöltözve… Ennek pedig csak ugy ejthettem módját, ha megszabadulok ettől az éles hallásu hörcsögös természetü szörnyetegtől…

– De mégis…

– Ej, ha mondom, hogy nem volt rá más mód!… Aztán guzsba kötöttem kezét-lábát…

– Guzsba kötötte?!…

– Guzsba… sőt betömtem a száját is, őt magát pedig egy lepedőbe csavartam s ugy ahogy volt, háromszor-négyszer is keresztül kötöztem, hogy ki ne bujhasson… Ej ne mereszsze ugy rám a szemeit, Kemp! annak a puposnak revolvere volt s bizonyára lelőtt volna, ha lát. Aztán meg nem kockáztathatom, hogy rám ismerjen később, vagy elmondhassa, milyen ruhákat loptam tőle s hogyan voltam öltözve, mikor a boltjából távoztam!

– De hisz ez szörnyüség! – kiáltott föl Kemp – Angliában, a XIX. században!… S a pupos ráadásul otthon volt, a maga házában; ön tehát… nos, igen… ön tehát kirabolta.

– Kiraboltam!… Vigye el az ördög azt a pupost!… Ön utóbb még azt is kisüti, hogy tolvaj vagyok!… Ej, Kemp, azt hittem, ön már sokkal fölvilágosultabb, semhogy ilyen ócska hurokat pöngessen!… Hát nem érti a helyzetemet?… Nem volt a kés a torkomon?…

– S ön az ő torkára tette a kést!…

A láthatatlan ember hirtelen fölugrott és mérgesen kérdezte:

– Mi az?… Mit csináltam?…

Kemp arca hirtelen elsápadt. A doktor hevesen akart válaszolni, de hirtelen nagyot nyelt és fékezte magát.

– Azt hiszem, – szólt aztán, egészen megváltozva, – hogy nem cselekedhetett másként. Ön zsákutcába került s nem volt csak ez az egy menekvése… Mind amellett…

– Ugy van, zsákutcába kerültem, pokoli zsákutcába… Az a pupos pedig éktelen dühbe hozott, felhuzott revolverrel hajszolt, üldözött és rám zárt minden ajtót… Ön se tett volna másként… Vagy szóljon: kárhoztat-e?… Mondja hát: kárhoztat-e?

– Én sohasem kárhoztatok senkit, – felelte Mr Kemp nyugodtan. – Ez már rég kiment a divatból… De beszéljen tovább: mit cselekedett azután?

– Éhes voltam. A konyhában találtam egy cipót, meg sajtot, amivel elvertem az éhségemet. Találtam szódás brandyt is, aztán pedig megint fölmentem a ruha-raktárba s először is kinéztem az utcára az ablakfüggönyök mögül… Kivül nagy sürgés-forgás volt. Egymást érték a kocsik, az emberek… Sietnem kellett hát, nehogy valaki betérjen a boltba és tetten érjen.

… Mindent összeszedtem, amiről azt gondoltam, hogy hasznát vehetem s aztán elkezdtem válogatni. Eleinte az volt a szándékom, hogy szint festek az arcomra, de mindjárt meggondoltam, hogy ez kellemetlen lenne, mert ha el akarok tünni, ismét le kell mosni a festéket, ami időbe kerül. Azt határoztam tehát, hogy álszakállt, bajuszt ragasztok föl, parókát viselek, az orromra pedig egy tisztességes, bár jó nagy szinházi orrot raktam föl… Aztán felöltöztem, össze-vissza kötöztem a fejemet, mintha baleset ért vagy operáltak volna, végre fölhuztam a pupos ünneplő cipőit, melyek jó nagyok voltak, fölvettem egy ócska, széles karimáju kalapot…

… Készen voltam tehát, de ekkor különös aggodalom szállt meg. Vajon természetes volt-e a külsőm, az ábrázatom?… Megnéztem magamat a tükörben, elülről, hátulról, minden oldalról… A külsőm bizony nagyon furcsa volt; de azért eléggé ember-formáju voltam és senkinek se juthatott eszébe, hogy kisértet vagyok. Most még keztyüt huztam, feltörtem a pupos kasszáját a belső szobában, ahol nyolc font sterlinget találtam aranyban s elvettem azt a pár shillinget is, ami a boltjában volt.

… Most óvatosan kilopóztam az udvarba, a kapun kinéztem az utcára s mikor láttam, hogy nem sokan járnak arra, két kézre fogtam bátorságomat, hirtelen félre rántottam a vasrudat, kinyitottam a kaput és kint voltam az utcán…

A láthatatlan ember nagyot lélekzett és megállt.

– Hát aztán? – kérdezte Kemp izgatottan.

– Aztán?… Aztán gyorsan előre siettem… Tiz-tizenöt lépéssel odább emberekkel találkoztam és fürkészve, szivdobogva néztem őket, hogy nem állnak-e meg, nem fordulnak-e meg utánam… De oly közömbösen mentek el mellettem, mintha észre se vettek volna… Az első nehézségen tehát szerencsésen tulestem.

– Hát a pupos? – kérdezte Kemp. – Mi lett a pupossal?…

– Mit tudom én! – felelte Griffin vállat vonva – Nem hallottam róla semmit, de nem is törődtem vele… Azt hiszem, hogy elvágta a kötelet, amivel megkötöttem, vagy pedig a szomszédjai oldozták ki. De én nem igen kérdezősködtem felőle…

Megint elhallgatott, odament az ablakhoz és kibámult rajta. Kemp azonban, bizonyos okokból, minden áron távol akarta őt tartani az ablaktól és ezért hirtelen azt kérdezte:

– Hát aztán?… Mi történt önnel tovább… az utcán?

– Oh, megint egymást érte a sok csalódás!… Azt hittem, hogy most már szabadon járhatok-kelhetek s azt tehetem, ami nekem tetszik… Akármit teszek, büntetlen tehetem. Elég ha lehányom magamról a ruhát s aztán eltünök, mintha a föld nyelt volna el… Senki se foghat meg, senki se üldözhet… Onnan vehetek pénzt ahonnan nekem tetszik… Elhatároztam, hogy mindenek előtt pompás lakomával ünneplem meg a mai napot, aztán pedig lakást veszek valami előkelő fogadóban és megkezdem a portyázást… De aztán, mikor beléptem egy fényes ebédlőbe s épen meg akartam rendelni az ebédet, hirtelen eszembe jutott, hogy ha eszem, mindenki látni fogja… azaz senki se fogja látni… láthatatlan arcomat s evvel elárulom féltve őrzött titkomat. Azt mondtam tehát a pincérnek, hogy tiz perc mulva visszajövök és dühösen, fogcsikorgatva mentem ki a teremből… Alig hiszem, hogy ön érzett valaha az enyémhez hasonló tantalusi kint!

– Ily furcsán semmi esetre se jártam, – felelte Kemp, – de azért érzem csalódásának a keserüségét.

– Majd a guta ütött meg mérgemben s vagy két óra hosszat céltalanul bolyongtam a városban… Végre oly éhes lettem, hogy szinte szédültem… Elszántan bementem hát egy másik étterembe és kértem, hogy külön szobában teritsenek számomra. – „Az arcom nagyon el van éktelenitve, – mondtam magyarázatképen – és nem szeretném, hogy mindenki rám bámuljon“; – kiváncsian néztek rám, de beérték evvel a magyarázattal s igy végre kaptam ebédet. Nem volt valami jó ebéd, de nekem elég volt… Mikor jó laktam, szivarra gyujtottam és tervelgetni kezdtem, mialatt kint erős hózivatar volt készülőben…

… Minél tovább gondolkoztam a dolgon, Kemp, annál jobban átláttam, hogy a láthatatlanság nagyon is kétes értékü, sőt határozottan veszedelmes „kincs“ az oly hideg országban, mint Anglia s az oly népes városban, mint London… Mielőtt elszántam magamat erre az őrült vállalkozásra, ezer meg ezer előnyét láttam a dolognak; ez a mai nap azonban a csalódások szakadatlan láncolata volt. Kétségtelen, hogy a láthatatlan ember könnyen és veszély nélkül hozzáférhet mindenhez, amire ember csak vágyhatik, könnyen el is veheti, meg is szerezheti… de ha megvan, nem veheti hasznát, nem élvezheti!… Világ-életemben sem szerettem semmiféle emberi hivalkodást; utáltam a politikát, gyülöltem a népszerüséget, nem vágytam dicsőségre… még a szerelem se izgatott; mire való volt hát nekem a láthatatlanság? Csupa ostoba szeszélyből eldobtam magamtól a reális élet örömeit és most ott voltam London közepén, össze-visszakötözött ábrázattal, egyedül, mindenkitől elhagyatva, örökké aggódva, hogy meglepik a titkomat…

Elhallgatott és megint az ablakhoz lépett… de Kemp hirtelen odament hozzá és visszavezette a székbe s ezt kérdezte tőle:

– De hogy került hát Ipingbe?

– Dolgozni jöttem ide… Még volt egy reménységem… Félig megérlelődött eszme volt akkor; megerősödött bennem e mai napig… Az volt a tervem, hogy kitaláljam a módját, hogy lehessek ismét láthatóvá… Persze, akkor, amikor nekem tetszik. Amikor láthatatlanul elvégeztem mindent, amit csak akartam s élvezni óhajtom a szerzetteket… És főleg erről akartam önnel beszélni…

– Egyenesen Ipingbe ment Londonból?

– Egyenesen. Csak kiváltottam három könyvemet, vettem alsó-ruhákat, vegyszereket, lombikokat, görebeket, egy szóval mindent, ami a tudományos vizsgálathoz szükséges és aztán legott hozzá fogtam a számitáshoz, a kisérletezéshez… Majd megmutatom, mihelyt a könyveimet megkaptam… Roppant sok van abban a három könyvben… Érdekes fölfedezések, titkok… oh, majd meglátja; nem is hinné, mennyi fontos és hasznos fölfedezéssel gazdagithatom az emberiséget!…

– Ez mind nagyon szép, – felelte Kemp, – csakhogy tegnap, mikor el akarták önt fogni… ha ugyan igaz, amit az ujságok irtak…

– Igaz… ez egyszer az ujságok se hazudtak… Tudom, mire céloz… a dulakodásra, ugy-e?

– Ugy van, arra.

– Talán megöltem azt a durva, konok pandurt?

– Nem, – felelte Kemp. – Jó helyben hagyta ugyan, de remélik, hogy meggyógyul.

– Ez hát szerencséje!… Akkor igazán oly dühös voltam, hogy majd megőrültem… A hitványok!… Miért bántottak?… Miért törtek rám?… Hát az a nyomorult felcser?

– Annak sincs baja… egy-két zuzódáson kivül.

– Ugy kell neki! – dörmögte Griffin boszusan – Minek avatkozik a más dolgába!

– De hát az a szegény csavargó? – kérdezte Kemp. – Az nem avatkozott az ön dolgába, csak véletlenül került az utjába és mégis…

– Nyomorult gazember! – csattant föl a láthatatlan ember dühösen. – Meg akart lopni… Még most is bánom, hogy meg nem fojtottam!

Kemp hallgatott; Griffin pedig keserüen folytatta.

– Higyje el, Kemp, ön nem tudhatja, mi a düh, a kétségbeesés!… Dolgozott volna csak évek hosszu során át, mint én s aztán került volna össze oly hitvány, ostoba, hülye gazemberekkel, mint ezek, akik csupa kiváncsiságból, rosszakaratból keresztül huzzák minden számitását és zavarják becsületes munkájában!… Mind, mind ellenem voltak, holott én sohasem bántottam egyiküket sem!… De ha még ez után se hagynak békémet, esküszöm, hogy ugy tiprom el őket, mint a leghitványabb férgeket!…

XXII. FEJEZET. A meghiusult terv.

Kemp összerezzent, kissé elsápadt és nyugtalanul tekintgetett az ablak felé; majd habozva, tétován kérdezte:

– No és most… mi szándéka van?…

Ezt mondván, hirtelen fölkelt, bizalmasan oda ment Griffinhez és elébe állt, hogy ne láthasson ki az ablakon a dombra, ahol három férfi jött fölfelé, még pedig, ahogy az izgatott Kempnek tetszett, igazi csiga-lassusággal.

– Mi volt a célja, mikor ide jött Port-Burdockba?… És miért jött épen ide?

– Eredetileg itt akartam hagyni Angliát… fölosonni valami hajóra és külföldre szökni, – felelte Griffin. – De amióta önnel találkoztam, megváltoztattam ezt a tervemet… Egyelőre elég meleg van itt is és nem kell félnem, hogy megárt, ha meztelenül járok-kelek a szabadban… Most különben nehéz is lenne észrevétlenül megszöknöm. Mindenki tudja a titkomat s ha felöltözve, bekötözött fejjel járnék, bizonyára rögtön gyanakodnának rám.

– Tehát el akart menni Angliából? – kérdezte Kemp, fölötte nagy érdeklődést szinlelve.

– El. Tudtam, hogy innen, Port-Burdockból, rendes hajójáratok indulnak Franciaországba. Meg akartam kisérteni az átkelést… Onnan aztán tovább mentem volna vasuton… talán Spanyolországba vagy Olaszországba… sőt meglehet, hogy Algériába… Ez nem is lett volna nehéz… Ezekben az országokban meleg van s nem kellett volna félnem az időjárás viszontagságaitól… Tehát láthatatlan lehettem és dolgozhattam volna… Azt a csavargót használtam hordárnak és – pénzes erszényemnek, de később, ha már nem lett volna rá szükségem, futni hagytam volna.

– Ezt értem.

– Jól tartottam, etettem-itattam s a gazember mégis meglopott és megszökött tőlem!… Elvitte a könyveimet, Kemp!… A könyveimet, egész életem munkájának a gyümölcseit!

– Igazán gazfickó! – hagyta helyben Kemp.

– De jaj neki, ha nyakon csiphetem!

– Legelőször is a könyveket kellene visszaszerezni tőle.

– De hol van a gazember?… Ön tudja, Kemp?

– A rendőrségen van; bezárták saját kérelmére, a legszigorubb sötét cellába.

– Gazember! – kiáltott föl a láthatatlan ember, a fogait csikorgatva.

– Ez minden esetre akadálya az ön terveinek.

– Meg kell szereznünk azokat a könyveket… Most ez a legfontosabb, oly fontos, mint maga az élet!

– Minden esetre, – felelte Kemp idegesen és szorongva hallgatódzott, nem hall-e kivül lépteket…

De minden csöndes volt és Kemp sietett hozzá tenni:

– Ez talán nem is lesz nehéz dolog… Hisz az a csavargó nem tudja, mi van a könyvekben s ha például én kérem tőle, hogy megveszem drága pénzen… talán csak ide adja?

– Minden esetre, – felelte Griffin és ugy látszott, hogy elmerül gondolataiba…

* * *

Kemp megijedt. Minden áron folytatni akarta a beszélgetést, hogy elterelje a láthatatlan ember figyelmét a külső világról, de hamarjában semmi okos dolog se jutott az eszébe… Szerencsére Griffin maga szólalt meg.

– Az a véletlen, mely az ön házába vezetett, Kemp minden tervemet megmásitotta… Ön az az ember, akit kerestem, az a szövetséges, akire szükségem van. Bár a titkom nem titok immár, noha a könyveim elvesztek, noha sokat szenvedtem: azért mégis az vagyok, aki vagyok… és sokat tehetek…

– Mindenesetre…

– Nem mondta meg senkinek, hogy itt vagyok? – kérdezte Griffin hirtelen gyanakodva.

Kemp meghökkent, de szinlelt nyugalommal felelt:

– Azt hiszem, szavamat adtam önnek…

– Senkinek? – ismétlé Griffin.

– Senkinek… egy léleknek sem.

A láthatatlan ember nagy lélekzetet vett, hátra tette két kezét s föl alá kezdett járni a szobában.

– Nagy hiba volt, Kemp, mondta gondolkozva, – nagy hiba volt, hogy magamban vállalkoztam erre a dologra. Elfecséreltem az erőmet, időmet s elszalasztottam a kezdet kedvező pillanatait… Egyedül!… egymagam!… Csodálatos, mily keveset tehet az ember egymagában!… Ugyszólván semmit!… Lophat,… talán gyilkolhat is… de avval vége.

– Ugy van, – hagyta helyben Kemp.

– Nekem orgazdára van szükségem, Kemp, segitő cimborára, ahol elrejtőzhetem. Oly helyre, ahol békén alhatom, ehetem-ihatom, ahol senki sem gyanit, senki sem keres… Szövetségesre van szükségem; ha ez megvan, nagy dolgokat mivelhetek!

Kemp alig észrevétlenül összerezzent, de nem felelt.

– Mind idáig, – folytatta a láthatatlan ember – nem is igen volt határozott, bizonyos célom. A láthatatlanság, önmagában véve, nagyon becses dolog; de csak ugy, ha tudjuk hasznát is venni… Tulajdonképen nem arra való, hogy tolvaj legyen, aki láthatatlan; mert, teszem azt, ha tetten érnek és megragadnak, én se menekülhetek… Viszont igaz, hogy megfogni engemet, nehéz dolog… s ez az, amit hasznomra fordithatok. Két esetben becses a láthatatlanság: az első az, ha szökni, menekülni kell; a második az, ha orozva kell megközeliteni valakit… És ez az igazi, az orgyilkosság! Hozzá férhetek bárkihez, akármilyen fegyvere van, arról az oldalról támadhatom meg, amerről nekem tetszik, leüthetem, megölhetem, aztán… köd előttem, köd utánam, kedvem szerint szökhetek, amerre a szemem lát!

Kemp idegesen pödörgette a bajuszát… Nem lépéseket hallott a lépcsőkön?…

– Tehát gyilkolni fogunk, Kemp! – mondta a láthatatlan ember ünnepélyesen.

– Gyilkolni fogunk, – ismételte Kemp gépiesen. – Hallom a terveit, Griffin, de nem igen értek velük egyet… Miért kell épen gyilkolnunk?

– Nem vakon, hebe-hurgya módra kell gyilkolnunk, hanem okosan, tervszerüen. Ez a dolog nyitja… Most már mindenki tudja, hogy van egy láthatatlan ember s ez a láthatatlan ember megteremtheti a Rémuralmat… Ugy van, Kemp, a Rémuralmat!… Nos, miért hökkent meg?… A láthatatlan ember fölüti valahol a székhelyét, például épen itt, Burdockban és terrorizálja a várost. Rendeleteket bocsát ki, parancsokat osztogat… Ezt ezer módon megteheti… Papirosra irja, amit akar s a papirost behajitja az ablakon, bedugja az ajtó alatt… S aki nem engedelmeskedik parancsainak, azt megöli… valamint azokat is megöli, akik segiteni mernek a halálraitélten.

– Hm! – felelte Kemp, kételkedve s most már nem a Griffin szavaira figyelt, hanem arra a halk csattanásra, mit háza kapujának a kinyitása okozott.

Majd, hogy tovább foglalkoztassa a láthatatlan embert, igy folytatta:

– Lássa, Griffin, én azt hiszem, hogy az ön szövetségesének igen hamar meggyülnék a baja a büntető törvénykönyvvel.

– Senki se tudná, hogy az én szövetségesem, – felelte a láthatatlan ember komolyan. – Senki se tudná, hogy…

Hirtelen elhallgatott és fojtott hangon kérdezte:

– Csitt!… mi az?… Mintha a lépcsőkön jönnének…

– Ej dehogy! – felelte Kemp s most gyorsan és hangosan kezdett beszélni: