Part 12

Adye hirtelen arra fordult s a napsugár fényesen csillant meg revolverén, melyet egyre szorongatott.

– Hogy hová megyek, – felelte vontatva – az az én dolgom…

Még jóformán ki se mondta e szavakat, mikor hátulról elkapta valaki a nyakát, a térdével nagyot lökött rajta, ugy hogy Adye előre bukott. Villámgyorsan fölugrott, megfordult, kirántotta revolverét és lőtt… A következő percben irtózatos ökölcsapást kapott az arcába s a revolvert kicsavarták a kezéből… De ő is megragadta a láthatatlan ember egyik lábát, ez azonban nagyot rugott rajta és Adye hanyatt esett a füvön.

– Átkozott cudar! – hörögte dühösen.

A láthatatlan ember gunyosan fölkacagott.

– Megölhetném önt, – mondta, – ha nem sajnálnék egy golyót elpazarolni.

És Adye látta a revolvert a levegőben hat lábnyira tőle s a fegyver csöve egyenesen a mellének állt.

– Nos, mit akar? – kérdezte Adye a füben ülve.

– Keljen föl! – parancsolta a hang.

Adye talpra állt.

– Vigyázzon! – figyelmeztette őt a hang szigoruan, – nem türök semmiféle ostobaságot! Ne feledje, hogy én látom önt, de ön nem láthat engem s ügyelek minden mozdulatára. Vissza kell mennie a házba.

– Ugy sem eresztenek be! – felelte Adye.

– Azt igazán sajnálnám, – mondta a láthatatlan ember, – mert ennek ön inná meg a levét, pedig önnel semmi bajom.

Adye ismét megnedvesitette ajkait a nyelvével. Ránézett a revolver fénylő csövére, majd másfelé tévedt a szeme és látta a távolban kéklő tengert, a zöldelő rétet, a sárgán hullámzó kalászokat, a domb alján nyüzsgő várost… és érezte, hogy édes az élet!… Mindez egy másodpercig se tartott s akkor tekintete ismét ráesett a fénylő fegyverre.

– Hát mit tegyek? – kérdezte halkan.

– Hogy mit tegyen?… Hisz már megmondtam!… Vissza kell mennie a házba… Nem akarom, hogy nyakamra hozza a rendőreit!

– Jól van, megkisértem. De, ha beeresztenek, megigéri, hogy nem tör be velem együtt a házba?

– Én semmit se igérek, – felelte a hang nyersen. – Különben is mondtam már, önnel nincs semmi bajom.

Kemp rögtön fölszaladt a lépcsőkön, mihelyt Adyet kieresztette a házból. Óvatosan odalopózott az ablakhoz s az üvegtörmelékek mögül leskelődve lenézett a kertbe… De, mire fölért, a revolver már a láthatatlan embernél volt s Kemp nem hallhatta a lövést, mert a folyosónak igen vastag falai voltak.

– Nini! – szólt megdöbbenve, – Adye beszélget valakivel…

Nem látva senkit, megrémülve hökkent vissza:

– A láthatatlan ember!… De hát miért nem lő rá Adye?

Ismét kinézett az ablakon s ekkor látta megvillanni a revolver csövét… A fegyver a levegőben libegett!

– Elvette Adyetől! – hörögte Kemp eliszonyodva.

Adye épen ezt ismételte:

– Igérje meg, hogy nem tör be velem együtt a házba… Ne kényszeritsen a végletekre… Ha már elvette a fegyveremet…

– Ne feleseljen! – rivallt rá a hang. – Én nem igérek semmit!… Azt mondtam, hogy menjen vissza a házba!

Ugy látszott, hogy Adye hirtelen elszánja magát e szavakra. Megfordult, egyenesen a háznak tartott, a kezeit hátra tette és lassan ment az uton… Kemp álmélkodva nézte… A revolver hol eltünt, hol fölcsillant ismét s a megrémült Kemp iszonyodva látta, hogy a levegőben libegve lépésről lépésre követi Adyet!…

Aztán az események nagyon gyorsan követték egymást. Adye nagyot ugrott hátra, hirtelen hozzá kapott a revolverhez, de nem tudta megfogni… éles, rövid dörrenés csattant el, az ezredes föltárta két karját s aztán egész hosszában arcra vágódott s a levegőben kis, kékes füstfelhő gomolygott… Kemp szinte nem is hallotta a dörrenést, csak látta, hogy Adye még föltápászkodik a félkarjára, még egyet vonaglik s aztán mozdulatlanul nyulik el a füvön.

Kemp kővé meredve nézte egy darabig a mozdulatlan Adyet. Rekkenő hőség és csöndes idő volt, semmi sem látszott élni köröskörül, a temetői csöndben egy levél se rezdült, csak két pillangó kergetőzött a kertben… Adye ott hevert a kertajtó közelében… Valamennyi dombon fekvő villa ablakai be voltak zárva, csak az egyik, zöldre festett, nyári lakás verandáján ült valaki fehér ruhában s ugy látszott, hogy alszik…

Kemp szétnézett, nem látja-e valahol a revolvert, de a kis fegyver eltünt… Szeme ismét rátévedt Adyere… Ah, a játék jól kezdődött!

Most hevesen csöngettek, dörömböltek a kerti kapun, de a cselédség, Kemp utasitásainak megfelelően, a fülét se mozgatta az éktelen lármára… Aztán mély csönd következett… Kemp hallgatózott egy darabig, majd óvatosan kinézegetett a dolgozószoba három ablakán, de mit se látott… Fölvette a piszkavasat és lassan lement a lépcsőkön, egyre hallgatózva… Végigjárta az egész házat és valamennyi földszinti ablakot ujra megvizsgált, hogy jól be vannak-e zárva s elég erős-e a vasrostély… Minden szilárd és csöndes volt.

Erre ismét fölment az emeletre, a dolgozószobába és kitekintett. Adye még mindig mozdulatlanul hevert ott, ahol elbukott… Lent a dombra vezető uton két rendőr jött sietve a villa felé.

A halálos csöndet nem törte meg semmiféle nesz… Kempnek ugy tetszett, hogy a két rendőr csiga-lomhasággal közeledik… S mialatt őket nézte, azon tünődött, hogy hová lehetett halálos üldözője…

A feleletet csaknem rögtön megkapta rá. A földszinten nagy zuhogás hallatszott s az egész ház visszhangzott a nehéz csapásoktól s az összetöredező fa recsegésétől… Kemp ijedten rezzent össze, habozva hallgatózott pár pillanatig s aztán óvatosan lefelé indult a lépcsőn… A zuhogás egyre tartott s most már tisztán hallotta a vas éles csengését is…

Megforditotta a kulcsot a konyha-ajtóban és benézett… Majd összerogyott ijedtében… Az ablak-ráma még ép volt ugyan, de már ingott eresztékeiben, a vasrács pedig félelmetesen rendült meg minden ujabb ütésre… Kivülről pedig egy fejsze suhogva, nagy erővel sujtott le ujra meg ujra a megrongált ablakra, hogy a vakolat, a téglák csak ugy hulltak a konyhában… Egyszerre aztán eltünt a fejsze, a rombolás munkája szünetelt…

Kemp látta, hogy a revolver kint fekszik az ablak alatt a gyepen, de most hirtelen fölugrik… Kemp ijedten ugrott ki a konyhából s alig hogy becsapta az ajtót, eldördült a fegyver, a golyó süvöltve furta át a konyha-ajtót s a folyosó falán eltompulva a földre hullott… Kint a kertben Griffin ujjongva kacagott s a következő pillanatban ismét visszhangzott a ház szilaj fejsze-csapásaitól.

Kemp lélektelenül állt a folyosón és gondolkozni igyekezett. A láthatatlan ember minden percben betörhetett a konyhába. Ha szétverte az ablakot, ezt az ajtót egy csapásra bedöntheti és akkor…

Most ismét csöngettek a kerti ajtón… Ezek bizonyára rendőrök lesznek… Kemp gyorsan oda szaladt, kiszólt az ajtón, hogy ki az s mikor megbizonyosodott, hogy csakugyan a rendőrök, kinyitotta nekik. A két ember egyugrással bent termett s aztán megint bezárták az ajtót.

– A láthatatlan ember! – szólt Kemp rekedten. – Van revolvere is… még két golyó van benne… Adyet agyonlőtte… Vagy legalább sulyosan megsebesitette… Nem látták a gyöpön?… Ott fekszik!

– Kicsoda? – kérdezte az egyik rendőr.

– Adye! – felelte Kemp.

– Mi nem a főajtón jöttünk, – mondta a másik rendőr.

– Micsoda zuhogás ez? – kérdezte most az első rendőr.

– A láthatatlan ember! – felelte Kemp. – Most veri be a konyha ablakát… Mindjárt itt lesz… Egy fejszét talált valahol.

Hirtelen az egész ház megrendült; a láthatatlan ember már a konyhában volt s a folyosón nyiló ajtót döngette… A szobaleány sikoltva ugrott ki a mellékszobából és egyenesen az ebédlőbe menekült. Kemp gyorsan, szakgatottan beszélt és igyekezett fölvilágositani a két rendőrt a helyzetről… A konyhaajtó recsegve-ropogva engedni kezdett…

– Erre, erre! – kiáltott föl Kemp az élet-ösztön lázas hevével és betolta a két rendőrt az ebédlőbe.

– Itt a piszkavas!…

Azt amit magával hozott oda adta az egyik rendőrnek, a másiknak pedig kezébe nyomta az ebédlő kandallójának piszkavasát… Ő maga pedig beugrott az ebédlőbe, előre tolva a két rendőrt a küszöbre.

Épen idején… A konyha ajtaja nagy robajjal kicsapódott…

– Vupp! – kiáltott föl az egyik rendőr s a piszkavassal a fejszére ütött…

A revolver eldördült, de a Kempnek szánt golyó elkésve érkezett s egy becses olajfestményt likasztott át… A másik rendőr rácsapott piszkavasával a kis fegyverre, mely nagyot koppanva esett le a földre: ugy, mint mikor a darazsat, vagy méhet leütik a földre.

A szobalány, mikor a lövést meghallotta őrülten fölsikoltott és egyenesen az ebédlő ablakának rohant, mintha arra akarna menekülni… Ez az ablak oldalt volt, oly helyen, hogy csak az ajtóból lehetett oda látni, de a folyosóról nem…

Kint a folyosón ott állt a láthatatlan ember, a fejszét lábához eresztve, ugy látszott, hogy neki támaszkodik a konyha ajtófélfájának… A két rendőr jól hallotta, hogy fáradtan liheg.

– Menjenek innen önök ketten! – szólt a láthatatlan ember. Nekem csak avval a Kemppel van dolgom.

– Nekünk pedig önnel! – felelt a rendőr.

S hirtelen előre lépve, odasuhintott a piszkavassal, amerről a hangot hallotta. A láthatatlan ember valószinüleg visszaugrott, mert a piszkavas a puszta levegőt érte s a két rendőr, akit a hirtelen mozdulat előre rántott, neki esett az esernyőtartónak…

Ekkor fölemelkedett a fejsze, suhogva szelte át a levegőt, lecsapott a megtántorodó rendőrre, akinek sisakja hitvány papirosként horpadozott össze s a szegény ember kettőt is fordulva eszméletlenül roskadt le a földre.

De a másik rendőr, a fejsze mögé suhintva a piszkavassal, valami lágy testet ért, mely nagyot koppant… A láthatatlan ember fájdalmasan fölkiáltott s elejtette a fejszéjét… A rendőr ismét feléje sujtott, de csak a levegőt érte… Aztán megállt s előre tartva a piszkavasat, figyelt, hallgatózott a legcsekélyebb neszre is…

Hallotta, hogy az ebédlő ablaka kinyilik s kivül a kertben gyorsan fut valaki… Most a társa is föleszmélt kábultságából és felült a földön; arcából csurgott a vér…

– Hol van? – kérdezte bágyadtan.

– Nem tudom, – felelte a másik. – Én eltaláltam és megsebesitettem. Itt kell állnia valahol a folyosón, ha csak el nem surrant a hátad mögött, pajtás… Dr Kemp!… Hej, uram!… Dr Kemp!…

Semmi felelet.

– Dr Kemp! – kiabált a rendőr.

A másik rendőr nagynehezen föltápászkodott a földről és bágyadtan neki dőlt a falnak. E percben hallani lehetett, hogy valaki mezitláb fut lefelé a konyha lépcsőin…

– Itt van! – kiáltott az első rendőr.

És hirtelen utána hajitotta a piszkavasat. De a fegyver csak egy kis gázcsillárt zuzott darabokra.

A rendőr utána akart eredni a láthatatlan embernek, de aztán meggondolta a dolgot… Fontosabb volt, hogy Kemp doktort megoltalmazza s ezért bement az ebédlőbe.

– Dr Kemp! – kezdte harmadszor is, de aztán hirtelen elhallgatott; még a szája is tátva maradt bámultában.

– Ez a dr Kemp igazi hős! – szólt pajtásához, aki lassan utána jött.

– Az ám!… anyámasszony katonája! – felelte a második rendőr, zsebkendőjével törülgetve a vért, mely lassan csurgott végig az arcán.

A rendőrnek igaza volt; az ebédlő ablaka tárvanyitva volt és sem a szobalánynak, sem doktor Kempnek nyoma se volt a szobában!

XXVI. FEJEZET. A hajtóvadászat.

Mr Heclas, aki legközelebbi szomszédja volt Kemp doktornak, édesdeden aludt zöldre festett villájának verandáján, mikor Kemp házának ostroma megkezdődött. Mr Heclas amaz „elenyésző kisebbséggel“ tartott, amely nevetséges ostobaságnak jelentette ki a láthatatlan ember meséjét. A felesége ellenben teljesen elhitte az egész dolgot s végkép oda volt, mikor látta, hogy a férje ép oly nyugodtan sétálgat a kertben most is, mint az előtt s egy csöppet sem törődik avval, hogy a szomszédok mind légmentesen bezárkóznak.

Mr Heclas évek hosszu során át megszokta már, hogy délutánonkint szundit egyet villája verandáján: s ugy tett ezen a nevezetes napon is. Átaludta a Kemp-féle villa ostromának első jeleneteit, értjük az ablakok bezuzását, de mikor fölébredt, ugy rémlett neki, hogy valami nincs rendben a környéken… Oda tekintett Kemp házára; megdörzsölte a szemeit és megint oda tekintett… Aztán fölállt és hallgatózott… Egyre mondogatta magában, hogy álmodik; de azért folyton csak a házat nézte, amely olyan volt, mintha legalább is két hete ott hagyták volna, miután teljesen kirabolták és kifosztották: – egyetlen egy ép ablaka se volt!

Mr Heclas elővette az óráját, megnézte s aztán fejcsóválva dörmögte:

– Meg mernék rá esküdni, hogy fél órával ezelőtt minden ablaka ép volt!

Mialatt a házat s a körülötte heverő üvegcserepeket nézte, olyasvalami történt, aminek láttára meghült benne a vér. Kemp ebédlőjének ablaka hirtelen kitárult s a szobaleány őrült sietséggel kapaszkodott föl az ablakra… Mögötte pedig dr Kemp állt, aki tőle telhetőleg tolta, emelte, segitette a leányt kifelé.

A szobaleány kiugrott s mindjárt eltünt a a bokrok közt. Most Kemp doktor kapaszkodott föl az ablak párkányára, aztán ő is kiugrott s mi alatt mr Heclas álmélkodva kiáltott föl, lopva, bujkálva osont tova a bokrok közt, mintha félne, hogy meglátják… Igy ért a keritéshez; egy ugrással átvetette magát rajta s aztán őrülten vágtatva nyargalt egyenesen mr Heclas villája felé.

– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Heclas és egyszerre világosság támadt az agyában. – A láthatatlan ember!… Hát mégse mese?…

Gondolni és cselekedni egy volt mr Heclasnál; a következő percben berohant a szobába csöngetett, kiabált, parancsokat osztogatott s ugy bömbölt, mintha a föld kifordult volna a sarkaiból:

– Be kell zárni az ajtókat… Be kell zárni az ablakokat!… Be kell zárni mindent!… Jön a láthatatlan ember!…

A házban egyszeriben nagy lárma, fölfordulás támadt! mindenki tett-vett, kiabált, menekült… Mr Heclas visszafutott a verandára, hogy bezárja a nagy, szárnyas üveg-ajtót s épen, mikor hozzáfogott, megpillantotta Kemp doktort, aki akkor mászott át a keritésen s beugorva a kertbe, szilajon vágtatott a ház felé a spárga-veteményeken keresztül.

– Ide nem jöhet be! – orditott rá mr Heclas tele tüdőből. – Sajnálom, hogy kergeti önt… de ide nem jöhet be!

Kemp arca eltorzult a rémülettől; de mire a házhoz ért, már minden ajtó, ablak be volt zárva. Kétszer is körülszaladta a villát, megpróbálva minden ajtót, ablakot s mikor látta, hogy hiába, egyenesen a kertajtónak tartott, kiugrott rajta és fokozott sebességgel indult neki a városnak, a domboldalon lefelé.

Ugyane e pillanatban mr Heclas iszonyodva látta, hogy a spárga-veteményeket ismét letapodja valaki… ah, a lábát s őt magát se lehetett látni!… s e szörnyüségtől ugy megrémült mr Heclas, hogy ijedten beugrott a verandáról és többé mit sem látott, csak azt hallotta, hogy ugyanaz a kertajtó, amelyen az imént Kemp menekült, ismét kinyilt és nagy zajjal becsapódott…

Kijutván a kertből Kemp ugyanazt az utat választotta, amelyen két nappal előbb mr Marvel menekült. Ámbár Kemp már régóta elszokott az eféle sportoktól, a bőréről lévén szó, ugy futott, mint a parancsolat, bár az arca halálsápadt volt, homlokáról pedig csurgott a veriték.

Józanságát és lélekjelenlétét azonban még ebben az őrült hajszában sem vesztette el, mindig kereste a legrögösebb, kövesebb utat s ahol messziről meglátta az uton keresztben elhintett üveg-cserepeket, mindig arra fordult, mit sem törődve üldözőjével, hogy jön-e utána mezitelen lábaival, vagy pedig kerülőt csinál.

Kemp doktor most tapasztalta először életében, hogy mily roppant hosszu is az ut az ő villájától a városig s keservesen tapasztalta azt is, hogy jobbra-balra oly kihalt és elhagyatott az országut, mint a temető… minden ház be volt zárva s a szomoru az volt ebben, hogy épen az ő, Kemp parancsára zárták be!… Persze, hagyhattak volna nyitva egy-egy egérlikat, az ily eshetőségekre számitva!…

Most már előtte állt a város és elfödte a tengert, melyet eddig jól látott a dombról lefelé futtában. Lent, az utcákon sürgött-forgott a nép, a lóvasuti állomásra, ép most érkezett egy kocsi a domb aljában… Azon tul volt a rendőrkapitányság…

– Ha!… mi az?… Nem léptek zaja ez a háta mögött?…

Rajta!… Hajrá!…

Lent az utcán néhány ember szájtátva állt meg és rábámult Kemp doktorra, aki lélekszakadva közeledett. Már-már fulladozott, de nem hagyta magát… A lóvonat alig pár lépésnyire volt tőle s a kis csapszék, ahová mr Marvel menekült, ijedten csapta be az ajtót, mikor meglátta a rohanó embert… Kemp doktornak az jutott eszébe, hogy fölugrik a lóvonatra s becsapja maga után az ajtót, de aztán mégis azt határozta, hogy tovább fut a rendőrségig…

A következő pillanatban elrohant a csapszék előtt s most már emberek közé jutott… A lóvasut kocsisa és a kalauz abba hagyták a lovak kifogását s ugy bámultak a vadul rohanó Kempre, hogy a pipa is kieset a szájukból… Amodább egész csomó matróz fordult meg s kiváncsian kiabálták, hogy mi az?… Mi történt?…

Kemp meglassitotta futását, mert már kifogyott a lélekzete, de ekkor mindjárt hallotta üldözője lépteit s megint szilaj ugrással rugaszkodott neki a futásnak.

– A láthatatlan ember! – kiabált torkaszakadtából a matrózoknak.

És, valami ihlet folytán, átugrott az árkon ugy, hogy a matrózok csoportja közéje és üldözője közé került. Aztán, lemondván arról a gondolatról, hogy a rendőrségre menekül, befordult egy kis mellék-utcába, elrohant, be a pékhez, aztán neki vágott egy fasornak, mely ismét a főutcára vezetett, ahonnan jött.

Két-három kis gyerek játszott a porban ottan, de láttára ijedten sikoltva rebbent szét, az anyák pedig rémülten kiabáltak, hivták gyerekeiket… Kemp pedig ismét kibukkant a főutra, vagy háromszáz lépésnyire a lóvasut állomásától s mindjárt látta, hogy egész csomó ember szalad, kiabál és rohan utána…

Kemp hátra nézett. Alig tizenöt lépésnyire mögötte jött egy bivaly-erejü haditengerész katona, aki káromkodva csapdosott jobbra-balra a kardjával s mindjárt nyomában rohant a lóvasuti kalauz, mellére szoritva csontos ökleit. Amodább pedig tizen-tizenöten is futottak e kettő után… Előtte meg szintén megelevenedett az utca; öt, hat, tiz, husz ember rohant vele szemben s jól látta, hogy majd mindegyiknek van valami fegyvere.

– Meg kell fogni!… Elébe!… Rajta! – kiabáltak össze-vissza.

Kemp gyorsan megértette, hogy a helyzet változott. Megállt és lihegve, hörögve kiáltott föl:

– Ide emberek!… Itt van a sarkamban!… Fogjatok körül két oldalról!…

E pillanatban a láthatatlan ember ugy fültövön csapta, hogy elbukott. De Kemp nem hagyta magát, fölugrott, szembe fordult ellenfelével s nagyot ütött öklével az üres levegőn… Ekkor az arcába kapott egy rettenetes ökölcsapást, szédülve rogyott le… megérezte, hogy valaki a mellére térdel, megragadja a torkát, de az egyik kéz szoritása már gyöngébb volt, mint a másiké… Végső erejével ő is megkapta gyilkos támadójának a kezeit… hallotta, amint fájdalmasan fölsikoltott… aztán a tengerész katona kardja suhintva szelte át a levegőt Kemp feje fölött s tompa zuhanással akadt meg valamiben…

Kemp érezte, hogy valami meleg csordul az arcán s a láthatatlan ember hirtelen elereszti a torkát… Végső erőfeszitéssel lerázta melléről támadóját, megragadta a vállát… ez kicsuszott a kezéből… majd elkapta a könyökét, egész közel a földön…

– Megfogtam! – kiáltott föl rekedten. – Segitség!… tartsátok erősen!… Itt fekszik a földön!… Fogjátok meg a lábát!…

Valamennyien rárohantak a láthatatlan ellenfélre, s ha valaki, mit se tudva, hogy mi történik, meglátja e szilajon küzködő, kavargó ember-gomolyagot, bizonyára azt hiszi, hogy szenvedélyes labdarugók küzdenek a goalért… És Kemp kiáltása után nem hallatszott egyéb, mint lábdobogás, dulakodás, döngő ökölcsapások és ziháló lihegés…

Aztán a láthatatlan ember, még egy óriási erőfeszitéssel talpra állt… De Kemp ugy belecsimpeszkedett, mint a jó vizsla a szarvasba s az övén kivül egész tucat kéz fogta, markolta, rángatta a láthatatlan embert. A lóvasuti kalauz megragadta hátul a nyakát és ismét lerántotta a földre.

Lent tovább folyt a vad dulakodás, melyből csak a tompa, sulyos ütések zaja és a fogak csikorgatása hallatszott ki. Aztán a láthatatlan ember vadul fölorditott:

– Irgalom!… Elég!…

De a fájdalmas kiáltás csakhamar hörgő nyögésben halt el.

– Vissza, őrültek! – szólt most Kemp rekedten, lihegve; – halálos sebet kapott… Vissza, ha mondom.

Az összegabalyodott tömeg lassan szétvált és némi helyet csinált Kempnek, aki letérdelt a földre s amint látszott, vagy tizenöt hüvelyknyire a földről, ráhajtá a fülét valamire és hallgatózott… Egyik kezében pedig mintha láthatatlan kart fogott volna.

– El ne ereszsze! – kiabált a markos tengerész-katona, megsuhogtatva véres kardját a levegőben. – Mondom, hogy rászed bennünket! Csak tetteti magát!…

– Nem tetteti magát, – felelte dr Kemp; – s különben is fogom.

Kemp arca biborvörös volt s halántékain lüktettek a kiduzzadt erek, zihálva, szinte dadogva beszélt, mert ajka egészen földagadt a láthatatlan ember öklétől… Eleresztette a kezében tartott kart és tapogatózni látszott a föld fölött…

– Az ajka csupa tajték, – szólt aztán. – Isten legyen neki irgalmas!

Hirtelen fölkelt, majd átment a másik oldalra és ismét letérdelt a földre… közben egyre érkeztek uj kiváncsiak; a csapszék ajtaja most már tárva-nyitva volt s a többi házakból is tódult a nép… De szólni alig szólt valaki… Kemp végigtapogatta a láthatatlan testet s igy szólt:

– Már nem lélegzik… S nem hallom a szive dobogását sem… Irtózatos sebet kapott az oldalán!

Egy vén asszony, aki a hórihorgas tengerész-katona hóna alatt dugta körösztül a fejét, hirtelen fölkiáltott:

– Oda nézzetek!…

Mindnyájan oda néztek, ahová a vén asszony ráncos ujja mutatott – s mindnyájan látták egy átlátszó kéz bizonytalan körvonalait, amely mintha üvegből lett volna, ugy, hogy minden ér, csont és ideg jól meglátszott rajta… És ez a kéz egyre sötétebb, tömörebb lett, amint nézték…

– Halló! – kiáltott föl egy rendőr, – itt meg már a lába is látszik.

És igy, lassankint, a kezén és lábán kezdve, a combjain és karjain fölfelé, folytatódott a testnek ez a fokozatos elsötétedése, melyben egymás után lettek láthatóvá előbb az erek, az idegek és csontok, majd a hus s végre a betört mell és a vállak, meg az arc eltorzult vonásai…

És, amint Kemp fölállt, mindnyájan látták az egész hosszában kinyujtózkodott „láthatatlan embert“ a földön; vagy harminc esztendős fiatalember lehetett, egész teste össze-vissza törve, a haja és szemöldöke hófehér, de nem a kor miatt, hanem mert albino volt; a szemei pedig vörösek voltak, mint a gránát. A kezét ökölbe szoritotta, arca csupa fájdalom és gyötrelmes keserüség volt.

– Takarják el az arcát! – kiáltott föl valaki. – Az Isten szerelmére, takarják el az arcát!

Hamarosan leteritették egész testét egy lepedővel és bevitték a csapszékbe. És ott feküdt a boldogtalan, kiváncsiaktól, részvétlen, sőt kárörvendő emberektől körülvéve, holtan összetörve, senkitől nem siratva, nem méltányolva; ott feküdt Griffin, a legelső láthatatlan ember… a világ legtehetségesebb fizikusa és vegyésze…

* * *

Igy végződött a láthatatlan ember csodás, hihetetlen kisérlete. Aki többet akar tudni felőle, menjen el abba a kis kurta-korcsmába, amely a Port-stowei országut mentén van és kérdezősködjék a csaplárostól. A korcsmát a ciméről lehet megismerni: egy üres dolmány, fölötte kalap, alatta egy pár csizma: „_A Láthatatlan Ember_“, ahogy a történetünket is elneveztük. A csapláros pedig maga mr Marvel… Az olyan vendégnek, aki jól tud inni, mr Marvel bőbeszédüen elmond mindent a láthatatlan emberről; sőt még azt is, hogyan akarták a prókátorok kitudni őt abból a kis vagyonkájából, ami nála volt, mikor Burdockba menekült a láthatatlan ember elől.

– Mikor látták, hogy nem tudják bebizonyitani, kié is az a pénz, – igy beszéli mr Marvel, – rám fogták, hogy kincset találtam, a pénz tehát az államé… De hát evvel se mentek semmire!… Aztán jött egy _gentleman_, akiről azt beszélték, hogy tintanyaló… Ez minden este adott egy guineát, hogy beszéljek el neki mindent szegről-végre s amit mondtam, mind pontosan fölirta, utóbb pedig le is nyomtatta az egészet…

Aki pedig azt akarja, hogy mr Marvel elhallgasson, csak azt kérdezze tőle: hogy hová lett az a három könyv, amelyet a láthatatlan ember irt?…

Mr Marvel elismeri, hogy látta ezt a három könyvet, de nem tudja, hová lett. Sokan azt mondják, hogy ő dugta el; de hát nem igaz…