Part 7

A párbeszéd még félóráig tartott s az egyik részről esdeklésekből, a másikról fenyegetésekből állt. Bizonyára nem szerelemből akarta Starkos Miklós feleségül venni Elizundo leányát, hanem azon milliók miatt, melyeket ez az ember bírni óhajtott, s ezért semmiféle érv se volt képes megmásítani akaratát.

Elizundo Hadsine semmit sem tudott azon levélről, mely a _Karysta_ kapitányának megérkezését bejelenté, de e naptól fogva atyját a szokottnál szomorúbbnak, komorabbnak látta, mintha valamely titkos bánat gyötörte volna. Ennélfogva nem is küzdhette le élénk nyugtalanságát, midőn Starkos Miklós megjelent a bankháznál. Ismerte ezen egyént, kit gyakrabban látott házukhoz jönni a háború utóbbi éveiben. Starkos Miklós mindenkor oly undort ébresztett benne, melyről nem bírt magának számot adni. Úgy rémlett előtte, mintha bizonyos pillantásokat vetett volna rá, melyektől a szó szoros értelmében irtózott; noha a kapitány soha sem intézett hozzá néhány jelentéktelen szónál egyebet, olyanokat, mint a bankház bármelyik régibb kliense. De nem kerülte el az ifjú leány figyelmét, hogy atyja a _Karysta_ kapitányának látogatásai után bizonyos ideig mindenkor rendkívül levert, sőt mondhatni rémült volt. Innét származott ellenszenve Starkos Miklós ellen, melyet eddigelé legalább semmi sem igazolt.

Elizundo Hadsine még nem beszélt ezen emberről d’Albaret Henrikkel. A viszony, mely a bankházhoz fűzte, nem lehetett egyéb üzleti viszonynál, már pedig Elizundo üzleteinek minőségét nem ismerte, mivel azokról soha se volt szó köztük. A fiatal tiszt tehát nem tudott semmit azon összeköttetésekről, melyek a bankár és Starkos Miklós közt léteztek, de még azon viszonyról sem, mely ez embert összefűzte ama derék és bátor nővel, kinek életét megmentette Chaidarinál s kit csupán Andronika néven ismert.

De valamint Hadsinenek, úgy Xarisnak is több ízben volt alkalma Starkos Miklóst látni és fogadni a Strada Realén levő irodában. Ő is hasonló ellenszenvet érzett iránta, mint a fiatal leány. Csakhogy erélyes és elszánt természeténél fogva ezen érzelem nála máskép nyilvánult. – Mig Elizundo Hadsine került Minden alkalmat ezen emberrel találkozni, addig Xaris inkább keresett volna ilyen alkalmakat, azon feltétel alatt, hogy «összetörhesse az oldalbordáit», mint mondani szokta.

– Igaz, hogy ehhez nincs jogom, – gondolá magában – de talán ez is lesz valamikor.

Mindezekből az következik, hogy a _Karysta_ kapitányának látogatását Elizundonál nem jó szemmel nézte sem Xaris, sem a fiatal leány. Sőt ellenkezőleg, nagy megkönnyebbülést is éreztek mindketten, midőn Starkos Miklós, a hosszas párbeszéd után, melyből semmi se szivárgott ki, elhagyta a házat s elindult a kikötő felé.

Elizundo egy óránál tovább bezárkózva maradt irodájában. Még csak mozdulni se hallották. De a kiadott parancsnak engedelmeskedni kellett, se leányának, se Xarisnak nem volt szabad belépni hozzá, hacsak nem hívja valamelyiküket. Miután pedig a látogatás ezúttal sokáig tartott, nyugtalanságuk is egyenes arányban növekedett az eltelt idővel.

Egyszerre megszólalt Elizundo csengetyűje, – de félénk és nem biztos kézre valló csöngetés volt ez.

Xaris e jelre felnyitotta az ajtót, mely többé nem volt belülről bezárva és szemközt állt a bankárral.

Elizundo még mindig összeroskadva ült a karszéken, mint oly ember, a ki heves harczot vívott önmagával. Fölemelte fejét, Xarisra tekintett, mintha nehezére esnék megismerni a hű embert, aztán kezével végig simítván homlokát, elfojtott hangon ejté ki e nevet:

– Hadsine.

Xaris intett fejével és kiment. A következő perczben az ifjú leány atyja előtt állt, ki azonnal, minden bevezetés nélkül, de a földre szegezett szemekkel és a felindulástól remegő hangon így szólt hozzá:

– Hadsine! le kell… le kell mondanod azon tervről, hogy d’Albaret Henrik százados nejévé légy!

– Mit mond atyám? – kiáltá az ifjú leány, kit e váratlan csapás a szívén talált.

– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.

– Aztán meg fogja ön nekem mondani, miért vonja vissza szavát tőlem és tőle? – kérdé az ifjú leány. – Ön tudja, hogy nem szokásom akaratával feleselni s ezúttal se fogom azt tenni! De végre is meg fogja-e mondani, hogy miért kell lemondanom d’Albaret Henrikkel való házasságomról.

– Azért, Hadsine, mert… mert más férfi nejévé kell lenned – suttogá Elizundo.

Bármily halkan beszélt is, leánya meghallotta.

– Más férfi nejévé! – mondá, nem kevésbé lesujtva a második csapástól, mint volt az elsőtől. – És ki az?

– Starkos kapitány.

– Ez az ember! – ez az ember!

E szók önkéntelenül lebbentek el Hadsine ajkairól, ki az asztalba kapaszkodott, hogy le ne rogyjék.

S aztán e határozat szülte felháborodás utolsó fellobbanásában így szólt:

– Atyám, e parancsban, melyet ön nekem, talán akarata ellenére ad, van valami, a mit nem tudok magamnak megfejteni. Valamely titok lappang alatta, melyet ön vonakodik nekem megmondani.

– Ne kérdezz semmit! – kiáltá Elizundo. – Semmit!

– Semmit, atyám?… Legyen!… De ha azért, hogy akaratodat teljesítsem, lemondok d’Albaret Henrikről, ha mindjárt életembe kerül is… Starkos Miklós neje nem lehetek… Ezt nem követelheti tőlem.

– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.

– A boldogságom forog koczkán! – kiáltá az ifjú leány.

– És az én becsületem!

– Függhet-e Elizundo becsülete mástól, mint tőle magától?

– Igen… és ez a más… Starkos Miklós.

E szók után a bankár felkelt, merev szemekkel, eltorzult arczczal, mintha gutaütés kerülgetné.

Hadsine e látványnyal szemben visszanyerte egész lelki erejét, s valóban volt is rá szüksége, hogy távozás közben így szólhasson:

– Jól van, atyám… engedelmeskedni fogok!

Élete végkép meg volt rontva; – de megértette, hogy valamely borzasztó titok lappang atyja összeköttetése alatt a _Karysta_ kapitányával. Megértette, hogy mindketten e gyűlöletes ember hatalmában vannak!… Meghajtotta fejét és feláldozta magát. Ezen önfeláldozást atyja becsülete követelte.

Xaris karjai közé fogta fel a csaknem elájult leányt és szobájába vezette. Itt megtudta tőle a történteket és hogy milyen lemondásba nyugodott bele… Mondanunk sem kell, mennyire fokozódott gyűlölete Starkos Miklós iránt.

Egy óra mulva d’Albaret Henrik, szokása szerint, megjelent a bankháznál. A nőcselédek egyike azt felelte neki, hogy Elizundo Hadsine nem fogad látogatást. Erre a bankárt akarta látni… A bankár nem fogadhatta el. Xarissal akart beszélni… Xaris nem volt az irodában.

D’Albaret Henrik nagy nyugtalanságtól gyötörve tért vissza szállodájába. Sohase kapott ily feleleteket. Elhatározta, hogy este újból visszatér és nagy aggodalmak közt várt.

Este hat óra tájban egy levelet adtak át neki a szállodában. Megnézte a czímet és megismerte Elizundo kézírását.

A levél csak a következő sorokat tartalmazta:

«D’Albaret Henrik úr kéretik semmiseknek és nem történteknek tekinteni azon terveket, melyek Elizundo bankár leányával való házasságára vonatkoztak. Bizonyos okoknál fogva, melyek személyét legkevésbé sem illetik, e házasság nem történhetik meg és d’Albaret Henrik szíveskedjék megszüntetni látogatásait a bankháznál.

Elizundo.»

A fiatal tiszt a legelső pillanatban egy szót sem értett abból, a mit olvasott. Újra átfutotta a levelet… Meg volt rémülve. Mi történhetett Elizundónál? Miért e változás?

Hiszen csak tegnap volt még jegyese házánál, hol előkészületeket tettek a menyegzőre. A bankár ép oly szíves volt hozzá, mint egyébkor. A mi pedig a fiatal leányt illeti, semmi sem mutatott arra, hogy érzelmei megváltoztak volna!

– S aztán e levél alá nincs is Hadsine neve írva, mondá magában. Elizundo írta e sorokat… Nem! Hadsinenek nem volt és nincs tudomása erről!… Atyja az ő tudta nélkül változtatta meg szándékát… Miért?… Én semmi okot sem adtam arra, hogy… Ah! meg fogom tudni, milyen akadály az, mely közém és Hadsine közé tolakodott!

És miután a bankár házánál többé nem fogadták, írt a bankárnak «miután – mint levelében mondá – feltétlenül joga van ismerni azon okokat, melyek házasságát a legutolsó perczben meghiúsítják».

Levelére nem kapott választ. Még egyet, sőt egy harmadikat is írt. Hasztalan.

Ekkor Elizundo Hadsinehez fordult. Szerelmükre kérte, hogy válaszoljon neki, ha mindjárt azt írná is, hogy többé soha se fogják egymást látni… Erre se kapott választ.

Valószínű, hogy levele nem jutott el az ifjú leányhoz. Legalább azt kellett hinnie d’Albaret Henriknek. Eléggé jól ismerte Hadsine jellemét és tudta, hogy felelt volna soraira.

Ekkor a fiatal tiszt kétségbeesésében Xarissal igyekezett találkozni. El se távozott többé a Strada Realeből. Óraszámra járt fel s alá a bankár háza előtt. Hasztalan volt minden. Xaris talán a bankár parancsának, avagy talán Hadsine kérésének engedelmeskedve, többé nem ment el hazulról.

Igy telt el sikertelen járás-keléssel október 24-ik és 25-ik napja. D’Albaret Henrik leírhatatlan aggodalmai közepette azt hitte, hogy elérte már a szenvedések legvégső határát.

Csalódott.

Október 26-án egy hír terjedt el a városban, mely még iszonyúbb csapást mért rá.

Nem csupán Elizundo Hadsineval való házassága ment füstbe – a mit már az egész város tudott – hanem Elizundo Hadsine máshoz fog nőül menni. D’Albaret Henrik csaknem megsemmisült e hír hallatára. Nem ő, hanem más ember lesz Hadsine férje!

– Meg fogom tudni, ki ez az ember! – kiáltá. – Megismerkedem vele, bárki legyen is!… szemtől-szembe fogom látni… Beszélni fogok vele és istenemre mondom, kényszeríteni fogom hogy feleljen!

A fiatal tiszt csakhamar megtudta, ki a vetélytársa. Látta őt belépni a bankházba; utána ment midőn onnét távozott és nyomozta a kikötőig, hol csónakja a rakpart tövénél várt rá, látta a mint visszatért a _Karystára_, mely egy fél tengeri mérföldnyire horgonyozott.

Vetélytársa tehát Starkos Miklós volt, a _Karysta_ kapitánya.

Ez október 27-én történt. D’Albaret Henrik igen határozott értesítésekből megtudta, hogy Starkos Miklós és Elizundo Hadsine menyegzője nagyon rövid idő alatt meg fog történni, mert az előkészületeket rendkívül siettették. A vallási szertartás a Sz.-Spiridion templomban október 30-ra volt bejelentve, tehát ugyanazon napra, mely d’Albaret Henrik esküvőjének határidejéül volt kitűzve. Csakhogy nem ő lesz a vőlegény, hanem a hajóskapitány, a kiről nem tudták honnét jött, sem azt, hogy hová megy.

D’Albaret Henrik, a ki már nem birta fékezni dühét, el volt határozva, kihívni Starkos Miklóst és felkeresni őt, ha kell még az oltár előtt is. Ha meg nem ölheti, az fogja őt megölni, de legalább így is, úgy is, vége lesz a tűrhetlen helyzetnek.

Hasztalan ismétlé önmagának, hogy e házasság, ha megtörténik, csak Elizundo akaratából történhetik. Hasztalan mondá magának, hogy Hadsine kezével az atya rendelkezett.

– Igen, de Hadsine akarata ellenére… Az erőszaknak enged, mely őt ez embernek kiszolgáltatja… Feláldozza magát.

Október 28-án d’Albaret Henrik egész nap igyekezett Starkos Miklóssal találkozni. Leste a partraszállásnál, leste a bankház előtt. Hiába! És két nap mulva megtörténik e gyűlöletes menyegző – két nap mulva, melyek alatt a fiatal tiszt mindent elkövetett, hogy eljusson a fiatal leányhoz, vagy Starkos Miklóssal találkozzék.

De október 29-én este hat óra tájban egy váratlan esemény történt, mely a helyzet kibonyolódását sietteté.

Délután azon hír kezdett elterjedni, hogy a bankárt agyszélhűdés érte.

És csakugyan, – két órával később Elizundo halva volt.

VIII. Húsz millió a koczkán.

Senki se tudhatta előre, mily következményei lehetnek ezen eseménynek. D’Albaret Henrik, mihelyt e hirt megtudta, természetesen nem gondolhatott egyebet, mint hogy a következmények csakis kedvezők lehetnek ő reá nézve. Elizundo Hadsine menyegzője mindenesetre el lesz halasztva. Noha az ifjú leány kétségkívül mély fájdalomba volt merülve, d’Albaret Henrik még sem habozott megjelenni a halottas háznál; de nem láthatta Hadsinét, se Xarist. Nem maradt tehát egyéb hátra mint várni.

– Ha Hadsine csak atyja akaratának áldozta fel magát, midőn jegyeséűl elfogadta Starkos Miklóst, – gondolá magában – akkor e házasság nem fog megtörténni most, miután az atyja meghalt.

Ezen okoskodás helyes volt, s észszerűleg ez következett belőle, hogy ha d’Albaret Henrik kilátásai javultak, Starkos Miklós kilátásainak rosszabbra kellett fordulniok.

Igen természetes tehát, hogy e helyzet, másnap reggel, a _Karysta_ fedélzetén, a kapitány és Skopelo közt megbeszélés tárgyát képezte, melyet az utóbbi kezdeményezett.

A _Karysta_ másodkapitánya, reggel tiz óra tájban visszatérvén a hajóra, meghozta a bankár halálának hírét, mely a városban rendkívüli feltünést keltett.

Az ember azt hihetné, hogy Starkos Miklós, Skopelo legelső szavaira nagy haragra gerjedt. Nem az történt. A kapitány tudott magán uralkodni és nem szeretett rekriminálni a bevégzett tények miatt.

– Ah! Elizundo meghalt? – mondá egyszerűen.

– Igen… meghalt.

– Megölte volna magát? – tevé utána Starkos Miklós halkan, mintha magában beszélt volna.

– Nem, – felelé Skopelo, a ki meghallotta a kapitány megjegyzését, – dehogy! Az orvosok konstatálták, hogy Elizundot agyszélhűdés érte.

– Rögtön meghalt?

– Körülbelül. Azonnal elvesztette eszméletét és halála előtt egy szót se birt szólni.

– Annál jobb, hogy így történt, Skopelo.

– Kétségkívül, kapitány, főleg ha az arkádiai üzlet be van fejezve.

– Teljesen be van fejezve, – viszonzá Starkos Miklós. – Váltóinkat leszámítolta és most már készpénzfizetés mellett átveheted a fogoly-szállítmányt.

– Ej! az ördögbe, node ideje is volt ám! – kiáltá Skopelo. – De kapitány, ha ez az üzlet be van fejezve, hogyan állunk a másikkal?

– A másikkal? – felelé Starkos Miklós nyugodtan. – Nos hát, a másik is be lesz fejezve úgy a mint kell. Nem látom be, mennyiben változott volna a helyzet. Elizundo Hadsine engedelmeskedni fog halott atyjának ép úgy, mint az élőnek engedelmeskedett volna és ugyanazon okoknál fogva.

– E szerint kapitány, – mondá Skopelo, – önnek nincs szándékában felhagyni a tervvel.

– Felhagyni! – kiáltá Starkos Miklós oly hangon, mely eléggé elárulta azon elhatározását, hogy daczolni fog minden akadálylyal. – Hiszed-e Skopelo, hogy találkoznék a világon egyetlen ember, a ki hajlandó volna becsukni a markát, mikor csak fel kell nyitnia, hogy húsz millió bele pottyanjon.

– Húsz millió! – ismétlé Skopelo mosolyogva csóválván a fejét. – Igen! épen én is húsz millióra becsültem Elizundo barátunk vagyonának értékét.

– A vagyon készpénzből és kifogástalan értékpapirokból áll, – mondá Starkos Miklós, – következőleg haladéktalanul pénzzé tehető.

– Mihelyt ön lesz a tulajdonosa, kapitány, mert most ez az egész vagyon a szép Hadsinere fog szállni…

– A ki pedig az enyim lesz. Ne félj Skopelo. Egy szavammal semmivé tehetem a bankár becsületét és leánya, az atya halála előtt, ép úgy mint utána, nagyobbra fogja tartani a becsületet, mint vagyonát. De semmit se fogok szólni, mert nem lesz rá szükség. Hadsine ép úgy hatalmamban lesz mindig, mint az atyja volt. Boldognak fogja magát érezni, hogy a húsz milliót hozományul adhatja Starkos Miklósnak, s ha te ebben kétkedel, Skopelo, ez csak azt bizonyítja, hogy nem ismered a _Karysta_ kapitányát.

Starkos Miklós oly önérzetesen beszélt, hogy másodkapitánya, a ki különben nem igen volt az illuzióknak nagy barátja, hinni kezdte, hogy a megelőző este történt esemény nem fogja akadályozni az üzlet megkötését. Csupán egy kis késedelem lesz a dologban, ennyi az egész.

Mily hosszú lesz e késedelem? Ez volt az egyedüli kérdés, mely Skopelót és Starkos Miklóst nyugtalanítá, noha ez utóbbi semmi áron sem akarta bevallani. Nem mulasztá el megjelenni másnap a gazdag bankár temetésén, mely nagyon egyszerűen volt rendezve, feltünően kevés számú ember jelenlétében. Itt találkozott d’Albaret Henrikkel, de a két férfi csupán néhány pillantást váltott egymással, egyéb semmi sem történt.

Az Elizundo halálát közvetlenűl követett öt nap alatt a _Karysta_ kapitánya hasztalan igyekezett az ifjú leányhoz bejutni. A bankház ajtaja zárva volt minden ember előtt, mintha csak az egész ház kihalt volna a bankárral.

Egyébiránt d’Albaret Henrik se volt szerencsésebb Starkos Miklósnál. Hadsineval nem közlekedhetett se látogatás se levél útján. Már azon kezdett tünődni, vajjon az ifjú leány nem hagyta-e el Korfut Xaris kiséretében, a kit szintén sehol sem lehetett látni.

A _Karysta_ kapitánya korántsem mondott le terveiről, sőt mindenütt azt beszélte, hogy annak megvalósulása csupán el van halasztva. E magaviselet és Skopelo manöverei következtében, ki e hírt szándékosan terjesztette, senki se kételkedett Starkos Miklós és Elizundo Hadsine házasságában. Csupán arra kellett várni, hogy a gyász legelső napjai elmuljanak s talán hogy a bankház pénzügyi helyzete szabályszerűleg tisztába hozassék.

A mi a bankár által hátrahagyott vagyont illeti, mindenki tudta, hogy az óriási volt. Sőt a városi pletykák már meg is ötszörözték értékét. Igen; erősen állították, hogy Elizundo hagyatéka nem kevesebbre rúg száz milliónál! Milyen gazdag örökösnő volt az ifjú Hadsine és milyen boldog ember az a Starkos Miklós, a kinek odaigérték a kezét! Csupán erről beszéltek nemcsak Korfuban és két külvárosában, de a sziget legutolsó falujában is. A bámészkodók seregestül tódultak a Strada Realeba. Ha egyebet nem is láthattak, legalább látni akarták a hires házat, a melybe annyi pénz vándorolt be s a melyben oly temérdek pénznek kellett maradnia, miután bizony csak nagyon kevés szivárgott ki belőle.

Tény az, hogy a vagyon nagyon tetemes volt. Közel húsz millióra rugott, és mint Starkos Miklós mondta Skopelonak, legutolsó beszélgetésük alkalmával, a hagyaték könnyen elárusítható értékpapirokból, nem pedig fekvő birtokból állt.

Mindezt megtudta Hadsine és vele együtt Xaris is, a bankár halálát követő legelső napokban. De egyszersmind azt is megtudták, mily módon szerezte Elizundo e vagyont. Xaris eléggé gyakorlott volt a bankügyekben, hogy számot adhasson magának a bankház üzleteinek természetéről, mihelyt a könyvek és levelezések és egyéb iratok rendelkezésére bocsáttattak. Elizundonak kétségkívül az volt a szándéka, hogy később mindezen okmányokat megsemmisítse, de a halál váratlanul lepte meg. Az okmányok itt voltak és fennhangon beszéltek.

Hadsine és Xaris most már nagyon is jól tudták, honnét származtak a milliók. Nem kellett többé kutatniok, mily gyülöletes üzletek, mennyi nyomorúság volt az alapja e gazdagságnak. Világos volt elöttük, hogyan és miért tartotta Starkos Miklós hatalmában Elizundot. Bűntársak voltak. A kalóz egyetlen szavával megbecsteleníthette volna a bankárt! Aztán ha jónak látta volna eltünni, senki sem akadhatott volna nyomába. Hallgatását fizetteté meg az atyával, kinek leányát elrabolta.

– A nyomorult!… a nyomorult! – kiáltá Xaris.

– Hallgass! – viszonzá Hadsine.

Xaris elhallgatott, mert jól érezte, hogy szavai nemcsak Starkos Miklóst sujtják.

Azonban a helyzet kibonyolítását nem lehetett elodázni. Elizundo Hadsinenek kellett magára vállalni, hogy a kibonyolítást mindnyájuk érdekében siettesse.

Elizundo halála után hatodnapra, este hét óra tájban Xaris a rakpart lépcsőjénél várta Starkos Miklóst és felkérte, hogy azonnal jöjjön a bankár házához.

Merész állítást koczkáztatnánk, ha azt mondanók, hogy e meghivás nagyon szeretetreméltó hangon volt mondva. Xaris hangja minden volt inkább, mint nyájas és biztató, midőn megszólítá a _Karysta_ kapitányát. De Starkos Miklós nem az az ember volt, a kit efféle csekélység kihoz a sodrából. Elkisérte Xarist a házhoz, hol azonnal bevezették az irodába.

A szomszédok, kik Starkos Miklóst belépni látták az eddig oly makacsul elzárt házba, többé nem is kételkedtek rajta, hogy a kapitány kilátásai a legkedvezőbbek voltak.

Starkos Miklós, Elizundo irodájában találta Hadsinét. Az iróasztal előtt ült, melyen számos levél, okmány és könyv hevert. A kapitány ebből azt következtette, hogy az ifjú leány már megismerkedett a bankház ügyeinek állásával; és ebben nem is csalódott. De azt kérdezte magában, vajjon tudja-e már, mily viszonyban állt a bankár a szigettenger kalózaival?

Elizundo Hadsine felkelt helyéről, midőn a kapitány belépett, a mi feleslegessé tette, hogy látogatóját székkel megkinálja, és intett Xarisnak, hogy hagyja őket magukra. Az ifjú leány gyászba volt öltözve. Komoly arcza és a virrasztásban kifáradt szemei nagy testi kimerültségre vallottak, de legcsekélyebb erkölcsi levertséget sem árultak el. E párbeszédnél, melynek szükségképen nagyon komoly következményei lesznek mindazokra nézve, kik szóba fognak kerűlni, a nyugalomnak egy perczre sem szabad őt elhagyni.

– Itt vagyok Elizundo Hadsine és parancsára állok, – mondá a kapitány. – Miért hivatott ide?

– Két okból, Starkos Miklós, – felelé az ifju leány, a ki egyenesen a czélhoz akart érni. – Mindenekelőtt azt akartam önnek mondani, hogy házasságunk tervét, melyet, mint ön jól tudja, atyám rám erőszakolt, végkép elejtettnek kell tekintenie.

– Erre csak azt felelem, – viszonzá Starkos Miklós nyugodtan, – hogy Elizundo Hadsine talán nem gondolta meg szavainak következményeit, midőn így beszél.

– Meggondoltam, – mondá az ifjú leány, – és ön meg fogja érteni, hogy elhatározásom megmásíthatatlan, miután semmi se titok előttem többé, azon üzletek természetét illetőleg, melyeket az Elizundo-ház kötött önnel és az ön társaival, Starkos Miklós.

A _Karysta_ kapitányára nagyon kellemetlenül hatott e szabatos válasz. Kétségkívül el volt rá készülve, hogy Elizundo Hadsine ki fogja neki adni formaszerint a kosarat, de egyszersmind arra is számolt, hogy meg fogja törni ellentállását, felfedezvén előtte, hogy mi volt az atyja és mily viszonyban állt vele. És ime a fiatal leány már mindent tudott. Egyik fegyvere, s talán a legjobb valamennyi közül, kettétört a kezében. Mindazonáltal nem tartá magát lefegyverezettnek és kissé gúnyos hangon mondá:

– E szerint, ön ismeri az Elizundo-ház ügyeit és daczára, hogy ismeri, igy beszél velem?

– Így beszélek, Starkos Miklós és mindig így fogok beszélni, mert a kötelességem így parancsolja.

– Azt kell-e tehát hinnem, hogy d’Albaret Henrik százados…

– Ne keverje e dologba d’Albaret Henrik nevét, – viszonzá Hadsine élénken.

Aztán erőt véve magán, minden szükségtelen provokácziót elkerülendő, utána tevé:

– Ön jól tudja, Starkos Miklós, hogy d’Albaret százados sohasem egyezne bele, hogy nőül vegye Elizundo bankár leányát.

– Ez csak azt bizonyítaná, hogy nagyon kényes.

– Ez azt bizonyítja, hogy becsületes ember.

– És miért?

– Azért, mert becsületes ember nem vesz nőül egy örökösnőt, a kinek atyja kalózok bankárja volt. Nem! egy becsületes ember nem fogadhat el gyalázatos úton szerzett vagyont.

– De – mondá Starkos Miklós, – nekem úgy látszik, hogy oly dolgokról beszélünk, a melyek legkevésbbé se tartoznak az eldöntendő kérdésre.

– E kérdés el van döntve.

– Engedje megjegyeznem, hogy Elizundo Hadsine nem d’Albaret százados, hanem Starkos kapitány jegyese volt. Atyja halálának ép oly kevéssé szabad az ő szándékát megváltoztatni, a mint az enyimet nem változtatta meg.

– Én atyámnak engedelmeskedtem, – engedelmeskedtem anélkül, hogy ismertem volna azon okokat, melyek őt arra kényszerítették, hogy engem feláldozzon. Most már tudom, hogy engedelmességem által a becsületét mentettem volna meg.

– Nos hát, ha ezt tudja, – mondá Starkos.

– Tudom, – vágott a szavába Hadsine, – tudom, hogy ön volt bűntársa, tudom, hogy ön vonta őt bele a gyűlöletes üzletekbe, tudom, hogy ön hozta a milliókat e házba, mely azelőtt becsületes volt. Tudom, hogy ön atyámat kétségkívül gyalázatának felfedezésével fenyegette, ha vonakodnék önnek nőül adni leányát. Valóban, hihette ön valaha, Starkos Miklós, hogy midőn beleegyeztem önnek nyujtani kezemet, egyebet tettem, mint atyámnak engedelmeskedtem?

– Jól van, Elizundo Hadsine, ön tehát mindent tud. De ha atyjának becsülete drága volt ön előtt életében, törődnie kell azzal halála után is és ha ön csakugyan vonakodik teljesíteni nekem tett igéretét…