Part 6

Az esplanade vagy katonai gyakorlótér két oldalt szép fákkal van beültetve, s a város és a fellegvár között terül el, mely utóbbitól széles árok választja el. A benszülöttek és külföldiek sűrű tömegekben jártak-keltek itt, mintha a tágas tér valamely közünnepélyesség szinhelye lett volna. Számos futár ment be a palotába, melyet Maitland tábornok építtetett a tér északi oldalán és ismét kijöttek a Sz.-György és Sz.-Mihály kapukon, melyek a fehér kőből készült homlokzat két oldalán vannak. Szünet nélkül folyt a közlekedés a kormányzó palotája és a fellegvár között, melynek felvonó hidja Schulemburg tábornok szobrával szemközt, le volt bocsátva.

Starkos Miklós a néptömeg közé vegyült, melyen meglátszott, hogy nagy izgatottság hatása alatt áll. Nem levén szokása kérdezősködni, beérte hallgatódzással. Leginkább az lepte meg, hogy a különböző csoportokban folyvást egy nevet emlegetnek, pedig nem valami rokonszenves jelzők kiséretében: – Sakratif nevét.

E név eleinte kissé felkölteni látszott kiváncsiságát, de nehány percz mulva vállat vont és tovább ment, lefelé az esplanadeon, a terrasseig, mely ezt a tenger felől elzárja.

Itt egy csapat kiváncsi ember foglalt helyet egy kis kerek kápolna körül, melyet nemrég emeltek sir Maitland Tamás emlékére. Néhány évvel később egy obeliszket állítottak fel egyik utóda, sir Douglas Howard tiszteletére, hogy társul szolgáljon a jelenlegi lord-főbiztos Adam Frederik szobrának, melynek helye már ki volt jelölve a kormányzó palotája előtt. Valószínű, hogy ha Angolország védnöksége véget nem ér, az ioniai szigeteknek a hellén királyságba való visszakebelezése által; – Korfu utczáit mindenfelé a kormányzók szobrai lepték volna el. De azért a korfiotáknak eszökbe se jutott panaszkodni az ércz- és márványemberek e nagy sokasága miatt, s talán maig is egynél több közülök vissza kivánná a dolog régi állapotát, még az egyesült királyság képviselőinek közigazgatási baklövéseivel együtt is.

De ha e tárgyra nézve léteztek is nagyon eltérő vélemények, ha a régi Corcyra hatvanezer és fővárosának húszezer lakosa közt léteztek is orthodox keresztyének, görög katholikusok és igen nagy számmal zsidók, a kik akkoriban egy elszigetelt városrészben laktak, mint valamely Ghettoban; ha e különböző fajokhoz tartozó typusok körében különféle felfogások uralkodtak is a különféle érdekek felől: e napon minden nézeteltérés összeolvadni látszott egy közös érzelemben, egy közös átokban, melylyel a minduntalan ismételt nevet sujtották:

– Sakratif! Sakratif! Halál Sakratifra a kalózra! – És akár angolul, olaszul vagy görögül beszéltek is a járó-kelők, és akárhányfélekép ejtették is ki e gyűlölt nevet; az anathéma, melyet rá szórtak, nem kevésbbé fejezte ki az irtózat általános érzetét.

Starkos Miklós folyvást hallgatódzott és semmit sem szólt. Szemei a magas terrasseról végig tekinthettek nagy részén a korfui csatornának, mely körül van kerítve, mint egy tó; az albániai hegyekig, melyeknek ormait a leáldozó nap megaranyozta.

A _Karysta_ kapitánya a kikötő felé fordulva, alant nagyon élénk mozgást vett észre. Számos csónak sietett a hadihajók felé, különféle jeleket váltottak e hajók és azon lobogós árbocz közt, mely a fellegvárban volt felállítva. A fellegvár ütegei és kazamatái egészen eltüntek az óriási aloék fala mögött.

Egy tengerész nem csalódhatott e jelekben, nyilván egy vagy több hajó készült Korfut elhagyni. Ha csakugyan ilyesmi volt készülőben, meg kell vallanunk, hogy a korfiota lakosság valóban rendkívüli módon érdeklődött ezen esemény iránt.

De a nap már leáldozott a sziget magas ormai mögött s az éj csakhamar beállt; – e szélességi fokok alatt az alkonyat nagyon rövid ideig tart.

Starkos Miklós idején valónak látta elhagyni a terrasset. Visszatért az esplanadera, elhagyván a bámészkodókat, kiket kiváncsiságuk még visszatartott a kerek kápolna körül. Aztán nyugodt léptekkel ment azon házsor arkádjai felé, mely a katonai gyakorlótér nyugoti oldalán épült.

Itt nem hiányoztak a fényesen megvilágított kávéházak, sem az utczára kiállított széksorok, melyeket már számos kávéházlátogató lepett el, kik valamennyien többet beszélgettek, mint «fogyasztottak», ha ugyan szabad e modern kifejezést az ötven év előtt élt korfiotákra alkalmaznunk.

Starkos Miklós egy kis asztal mellé ült azon elhatározással, hogy minden szóra fog figyelni, melyet a szomszéd asztaloknál váltanak.

– Valóban, – mondá egy hajótulajdonos a Strada Marinából, – nincs többé biztonság a kereskedelem számára, az ember nem mer értékes rakományt küldeni a levantei állomásokra.

– És nemsokára, – tevé utána társa, egyike azon vastag angoloknak, a kik mindig egy gyapjuzsákon látszanak ülni, mint felsőházuk elnöke, – nemsokára legénységet se lehet majd találni, mely rászánja magát, hogy a szigettengeren vitorlázó hajókon szolgálatot vállaljon.

– Oh! az a Sakratif!… az a Sakratif, – ismétlék a különböző csoportokban nagy elkeseredéssel.

– Ez a név arra való, hogy kiszárítsa a torkot, – gondolá magában a kávéház tulajdonosa, és hogy előmozdítsa a frissítők fogyasztását.

– Hány órakor indul el a _Syphanta?_ – kérdé az angol kereskedő.

– Nyolcz órakor, viszonzá a korfui hajótulajdonos. De – tevé utána oly hangon, mely nem árult el feltétlen bizalmat, – nem elég elindulni, hanem meg is kell érkezni a rendeltetés helyére.

– Ej! majd megérkezik! – kiáltá egy másik korfiota. – Az csak nem történhetik, hogy egy kalóz sakkban tartsa az angol tengerészetet…

– És a görög tengerészetet és a franczia tengerészetet és az olasz tengerészetet, – tevé utána nagy hidegvérűséggel egy angol tiszt, a ki azt akarta, hogy mindegyik államnak része legyen e kellemetlen állapotban.

– De, – mondá a kereskedő, fölkelve helyéről, – az óra közeleg s ha jelen akarunk lenni a _Syphanta_ elindulásánál, talán ideje volna az esplanadera mennünk!

– Ó nem, – mondá a másik, – nem oly sietős a dolog. Különben is egy ágyúlövéssel jelt adnak, mikor a horgonyt kezdik felszedni.

Ezzel a beszélgetők, nagy egyetértéssel, tovább szidták és átkozták Sakratifet.

Starkos Miklós kétségkívül kedvezőnek találta a perczet a közbeszólásra, s a nélkül, hogy kiejtése legkevésbbé is elárulta volna délgörögországi születését, szavait szomszédaihoz intézve, így szólt:

– Uraim, szabad e kérdeznem, miféle hajó az a _Syphanta_, melyről ma mindenki beszél?

– A _Syphanta_ egy korvett, uram, – volt a felelet, – melyet angol, franczia és korfui kereskedőkből álló társaság vásárolt és szerelt fel. Legénysége e különböző nemzetiségbeli hajósokból van összeállítva és parancsnoka a vitéz Stradena kapitány, kinek talán sikerülni fog az, a mi Angolország és Francziaország hadihajóinak nem sikerült.

– Ah! hát egy korvett az, a mely el fog indulni!… És mely világrész felé?

– Bárhova, a hol a hirhedt Sakratifot megtalálhatja, elfoghatja és felakasztathatja.

– Nem volnának szivesek megmondani – viszonzá Starkos Miklós, – hogy ki az a hirhedt Sakratif?

– Ön még kérdezi, hogy ki az a Sakratif? – kiáltá a korfiota álmélkodva, kinek az angol is segítségére sietett, egy meglepetett «aoh!»-val hangsúlyozván válaszát.

Tény az, hogy valóságos tüneménynek lehetett tartani az oly embert, a ki nem tudta, hogy ki az a Sakratif, még pedig nem tudta akkor, midőn neve Korfuban mindenki ajkán volt.

A _Karysta_ kapitánya azonnal észrevette, mily hatást idézett elő tudatlansága és sietett is magát megértetni.

– Én idegen vagyok, uram. Ma érkeztem Zárából vagyis az Adriai-tenger másik végéről, s nincs tudomásom azokról, a mik az ioniai szigeteken történnek.

– Mondja inkább, azokról, a mik a szigettengeren történnek! – kiáltá a korfiota, – mert valóban Sakratif az egész szigettengert kalózkodásainak színhelyévé tette!

– Ah! hát valami kalózról van szó! – mondá Starkos Miklós.

– Kalózról, zsiványról, tengeri rablóról! – viszonzá a vastag angol. – Igen, Sakratif megérdemli mindezen neveket, sőt még mindazokat, a melyeket ki kellene gondolni ily gonosztevő jellemzésére.

Erre az angol nagyot fujt és lélegzetet vett, aztán tovább folytatá:

– Csak azon csodálkozom, uram, hogy létezhetik európai ember, a ki nem tudja, hogy ki az a Sakratif!

– Oh uram, – viszonzá Starkos Miklós, – e név nem egészen ismeretlen előttem, higyje el, de nem tudtam, hogy e név volt az, a mely forrongásba hozta az egész várost. Talán e kalóz látogatása fenyegeti Korfut!

– No csak azt próbálja! – kiáltá a kereskedő. – Soha se bátorkodnék lábát a mi szigetünkre tenni!

– Ugyan! valóban! – mondá a _Karysta_ kapitánya.

– Bizonynyal nem, uram, s ha mégis megtenné, a bitófák, igen, a bitófák maguktól nőnének ki a földből a sziget minden zugában, hogy őt útközben elcsipjék és kötélre kerítsék.

– De hát miért van e nagy felindulás? – kérdé Starkos Miklós. – Alig egy óra előtt érkeztem ide és nem vagyok képes magamnak e rendkívüli izgatottságot megmagyarázni.

– Megmondom az okát, uram, – felelé az angol. – Sakratif körülbelül egy hónap előtt kézre kerített két kereskedelmi hajót, a _Three Brotherst_ és a _Carnaticot_, s a kik a legénységből életben maradtak, eladta a tripolisi piaczokon.

– Tyhű! – viszonzá Starkos Miklós, – ez egy igen komoly eset, melyet ez a Sakratif könnyen megbánhat.

– Ekkor történt, – folytatá a korfiota, – hogy több kereskedő szövetkezett egy rendkívül gyors járású hadi korvett felszerelésére, melynek válogatott legénységét egy merész tengerész, Stradena kapitány vezényli, a ki üldözőbe fogja venni Sakratifot. Ezúttal remélhető, hogy a kalóz, a ki a szigettenger egész kereskedelmét rémületben tartja, nem fogja sorsát kikerülni.

– Valóban, nehéz dolga lesz, – viszonzá Starkos Miklós.

– És, – tevé utána az angol, – azért van az egész város oly nagy izgalomban, azért siet mindenki az esplanade felé, mert az összes lakosság jelen akar lenni a _Syphanta_ elindulásánál, melyet sok ezer hurrah fog üdvözölni, midőn majd végig megy a korfui csatornán.

Starkos Miklós megtudott mindent, a mit tudni akart. Köszönetet mondott a nyert felvilágosításokért, felkelt s újra a tömeg közé vegyült, mely az esplanadeot ellepte.

Nem volt túlzás, a mit az angolok és a korfioták mondtak, sőt nagyon is igaz volt! Sakratif már nehány év óta vérlázító tettek által okozott rémületet mindenfelé. Nagyszámú és minden nemzetiségbeli hajót támadott már meg az ép oly vakmerő mint vérengző kalóz. Honnét jött? Milyen származású volt? Az északafrikai partokról származó tengeri rablók osztályához tartozott-e? ki tudta volna megmondani. Senki sem ismerte. Soha se látta senki. Soha ember még nem tért vissza azok közül, kik ágyúi elé kerültek. Részint megölték, részint eladták rabszolgákul. Ki jelölhette volna meg a hajót, a melyen tartózkodott? Szünet nélkül hajót változtatott. Majd gyors menetű levantei briggen támadott, majd azon könnyű korvettek egyikén, melyekkel sebességben nem lehetett versenyezni s mindig fekete lobogó alatt harczolt.

Ha egyszer-másszor megtörtént, hogy ily találkozások alkalmával nem ő volt az erősebbik és valamely félelmes hadihajó elől a futásban kellett menekülést keresnie, mindannyiszor hirtelen eltűnt. És mely ismeretlen menhelyen, a szigettenger melyik elrejtett zugában kisérlették volna meg őt utólérni? Ismerte a legtitkosabb átjárókat és csatornákat is a partokon, melyeknek a hydrographiája akkoriban még sok kivánni valót hagyott hátra.

De Sakratif nemcsak jó tengerész, hanem rettentő támadó ellenfél is volt. Mindig oly legénység állván rendelkezésére, mely semmi elől sem hátrált meg, soha sem mulasztotta el kiadni embereinek az «ördög részét», vagyis nehány órai gyilkolást és rablást. Társai mentek is utána, bárhova vezette őket. Végrehajtották parancsait, bármit követelt is tőlük. Valamennyien leölették volna magukat érette. A legiszonyúbb kinokkal való fenyegetés se bírta volna őket rá, hogy elárulják vezérüket, a ki valódi igézetet gyakorolt rájuk. Ritkaság, hogy ily emberek támadásának ellenállhasson egy hajó, főleg egy kereskedelmi hajó, melyen gyakran hiányoznak a védelmi eszközök.

Annyi bizonyos, hogy Sakratif, ha minden ügyessége daczára véletlenűl rajta üt egy hadi hajó, inkább a légbe röpítette, mintsem megadta volna magát. Sőt azt is beszélték róla, hogy egy ily találkozásnál golyói elfogyván, a hajó fedélzetét ellepett holttestek levágott fejeivel töltette meg ágyúit.

Ilyen ember volt az, a kit a _Syphanta_ üldözőbe akart venni, ilyen volt a félelmetes kalóz, kinek gyűlölt neve annyi felindulást okozott Korfuban.

Nemsokára ágyúlövés dördült el. A fellegvár felett élénk lángtól megvilágított füstfelhő emelkedett fel. Ez volt a jeladás az indulásra. A _Syphanta_ felszedte horgonyát és készen állt bevitorlázni a korfui csatornába, hogy onnét tovább menjen az ioniai tenger déli vidékei felé.

Mindenki az esplanade túlsó oldala, sir Maitland emlékkápolnája felé sietett.

Starkos Miklós, kit talán a puszta kiváncsiságnál erősebb érzés vonzott, csakhamar a nézők legelső sorában volt.

A hold sugaraitól megvilágítva nemsokára megjelent a korvett, őrtüzeivel. Lassan hatolt előre, megkerülendő a Bianco hegyfokot, mely a sziget déli csúcsán nyúlik előre. A fellegvárban egy második ágyúlövés dördült el, majd egy harmadik, s feleletül szintén három lövés dörgött, melyek megvilágították a _Syphanta_ jobboldalát. A lövésekre ezerszeres hurrah riadt fel: a legutolsók akkor értek el a korvetthez, midőn elhagyta a Kardakio öbölt.

Aztán ismét csöndesség lett mindenfelé. A nép lassankint elszéledvén a Katrades külváros felé, szabad helyet engedett azon néhány sétálónak, kit valamely üzleti érdek vagy egyéb még visszatartott az esplanadeon.

Starkos Miklós, gondolatokba merülve, még körülbelül egy óráig maradt a csaknem teljesen elhagyatott katonai gyakorlótéren. De nem volt csönd az ő fejében, sem a szivében. Szemei élénk tűzben égtek, melyet szempillái sem voltak képesek elpalástolni. Tekintete, mintegy ösztönszerűleg, a korvett felé irányult, mely épen most tünt el a sziget homályos tömege mögött.

Midőn a szent Spiridion templom órája tizenegyet ütött, Starkos Miklósnak eszébe jutott a légyott, melyet Skopelonak adott a kikötő-parancsnokság hivatalos helyisége előtt. Elindult tehát azon utczákon végig, melyek az új erődhöz vezetnek és csakhamar a rakpartra érkezett.

Skopelo itt várt rá.

A _Karysta_ kapitánya odasietett hozzá.

– A _Syphanta_ korvett elindult! – mondá.

– Ugyan! – kiáltott fel Skopelo.

– Igen, üldözőbe venni Sakratifot!

– Ez vagy egy másik, az mindegy! – felelé Skopelo egyszerűen és a csónakra mutatott, mely a lépcső lábánál lebegett.

Nehány percz mulva a csónak a _Karystához_ ért, Starkos Miklós felsietett a fedélzetre e szókkal:

– Holnap, Elizundónál.

VII. A váratlan.

Másnap, reggeli tiz óra tájban, Starkos Miklós partra szállt a mólón és a bankház felé irányozá lépteit. Nem most jelent meg először az üzleti irodában, hol mindenkor olyan fogadtatásban részesült, mint egy nem megvetendő kliens.

Pedig Elizundo jól ismerte őt. Sok mindenfélét kellett tudnia élete felől. Még azt is tudta, hogy azon hazafias lelkű nő fia volt, kiről egyszer d’Albaret Henriknek beszélt. De senki se tudta és nem is tudhatta, _mi_ volt a _Karysta_ kapitánya.

Starkos Miklóst nyilván várták. Be is bocsátották mihelyt megjelent. A negyvennyolcz órával előbb érkezett és Arkádiából keltezett levelet csakugyan ő irta. Azonnal bevezették tehát az irodába, a hol a bankár tartózkodott, a ki óvatosságból azonnal bezárta mögötte az ajtót. Elizundo és kliense egyedül maradtak. Senki sem fogja őket háborgatni. Senki sem fogja meghallani, mit mondanak egymásnak e párbeszéd alatt.

– Jó napot Elizundo, – mondá a _Karysta_ kapitánya, mialatt egy karszékre ült, oly fesztelenül, mintha otthon lett volna. – Már csaknem féléve, mióta nem láttuk egymást, noha ön gyakran hallott hirt felőlem! Nem is akartam elhaladni Korfu mellett a nélkül, hogy itt meg ne állapodjam s önnel kezet ne szorítsak.

– Ön nem azért jött, hogy engem lásson s nekem lekötelező dolgokat mondjon, Starkos Miklós – viszonzá a bankár tompa hangon. – Mit kíván tőlem?

– Ah! – kiáltá a kapitány – erről ismerek az én öreg Elizundo barátomra! Semmi érzelgés; az üzlet mindenek előtt. Már nagy ideje lehet annak, hogy ön bezárta szívét pénztára legtitkosabb fiókjába, – melynek a kulcsát aztán elvesztette.

– Nem sziveskednék megmondani, miért jött ide és miért írt nekem? – kérdé Elizundo.

– Voltaképen igaza van, Elizundo. Hagyjunk fel a hiábavalóságokkal. Legyünk komolyak, ma igen fontos érdekekről kell egymással beszélgetnünk, melyek nem tűrnek halasztást.

– Az ön levele két ügyről beszél, – mondá a bankár – melyek közül az egyik rendes összeköttetéseink keretében mozog, a másik pedig engem személyesen illet.

– Úgy van, Elizundo.

– Beszéljen hát, Starkos Miklós. Mielőbb szeretném ismerni mindkettőt.

Mint látjuk, a bankár nagyon kereken beszélt. Látogatóját kényszeríteni akarta, hogy minden kitérés és minden körülírás nélkül adja elő kivánságait. De a kérdések szabatosságával ellentétben állt a hang, melyen e kérdések elmondattak. Ezen egymással szemközt álló két ember közül nyilván nem a bankár érezte magát erősebbnek.

A _Karysta_ kapitánya nem is bírta elpalástolni mosolygását, melyet a bankár – szemei a földre lévén szögezve – nem láthatott.

– Melyik kérdésről beszéljünk előbb? – kérdé Starkos.

– Arról, mely engem személyesen illet! – felelé a bankár eléggé élénken.

– Jobban szeretem azzal kezdeni, mely nem illeti önt személyesen – viszonzá a kapitány éles hangon.

– Azt se bánom, Starkos Miklós. Miről van szó?

– Egy fogolyszállítmányról, melyet Arkádiában fogunk átvenni. Kétszázhárom ember van, férfi, asszony és gyermek. Ezeket elszállíttatjuk Scarpanto-szigetre, a honnét én magam fogom átvinni az afrikai partokra. Ön jól tudja, Elizundo, miután nem egyszer csináltunk már egymással ily üzletet, hogy a törökök csak készpénzfizetés mellett szolgáltatják ki árúikat, vagy pedig oly váltók fejében, melyeknek egy jó aláírás biztos értéket ad. Eljöttem tehát az ön aláírását kérni és számolok rá, hogy ön azt nem fogja megtagadni Skopelonak, a ki ide fogja hozni az elkészített váltókat. – Úgy-e bár nincs a dologban semmiféle akadály?

A bankár nem felelt, de hallgatása nem jelenthetett egyebet, mint belenyugvást a kapitány kivánságába. Különben is az előzmények lekötötték őt.

– Hozzátehetem, – folytatá Starkos Miklós – hogy az üzlet nem rossz. A török hadműveletek rossz fordulatot vesznek Görögországban. A navarini ütközetnek rossz következményei lesznek a törökökre nézve, miután az európai hatalmak is beavatkoznak. Ha le kell mondaniok a küzdelemről, nem lesz többé fogoly, nem lesz üzlet és következőleg nyereség se lesz. Épen azért, a legutolsó szállítmányok, melyeket tőlük kaphatunk, magas árakon fognak elkelni az afrikai partokon. Következőleg nyereségünk lesz az üzletből és önnek is. – Számolhatok aláírására?

– Le fogom számítolni váltóit, – felelé a bankár – tehát nem lesz szüksége aláírásomra.

– A mint tetszik, Elizundo, – mondá a kapitány – de aláírásával is beértük volna. Azelőtt nem habozott volna aláírni váltóimat.

– Azelőtt máskép volt. Most egészen más nézeteim vannak e dolgokról.

– Ah! valóban? De végre is tegyen tetszése szerint. Hanem többek közt igaz-e a hír, a melyet hallottam, hogy ön vissza akar vonulni az üzletektől?

– Igaz, Starkos Miklós, – felelé a bankár szilárdabb hangon – s a mi önt illeti, ez az utolsó üzlet, melyet együtt kötünk – miután ön annyira ragaszkodik hozzá, hogy megcsináljam.

– Feltétlenül ragaszkodom hozzá, Elizundo – viszonzá Starkos Miklós szárazon.

Ezzel felkelt, néhányszor megkerülte az irodát, a nélkül azonban, hogy nem épen jóakaratú kifejezésű szemeit levette volna a bankárról. Végre ismét leült vele szemközt.

– Elizundo uram, – mondá gúnyos hangon – ön nagyon gazdag lehet, miután vissza akar vonulni az üzlettől?

A bankár nem felelt.

– Nos, – folytatá a kapitány – mit fog ön csinálni megtakarított millióival, melyeket nem vihet el a másvilágra, mert kissé súlyos teher volna a hosszú útra. Kire fognak szállni, ha ön elköltözött?

Elizundo még mindig hallgatott.

– A leányára fognak szállni, – folytatá Starkos Miklós – a szép Elizundo Hadsinere. Ő fogja örökölni atyja vagyonát. Semmi sem igazságosabb ennél! De mit fog ő velük csinálni, egyedül a világon, annyi millió birtokában?

– A bankár, kissé nehézkesen, felkelt és mintha e vallomás a lelkét nyomta volna, gyorsan így felelt:

– A leányom nem lesz egyedül.

– Nőül fogja őt adni? – kérdé a kapitány. – És ugyan kihez, ha szabad kérdeznem? Miféle ember fogja nőül venni akarni Elizundo Hadsinet, ha megtudja, honnét származik atyja vagyonának nagy része? Sőt hozzáteszem, lesz-e Elizundo Hadsinének bátorsága valakinek a kezét nyújtani, ha ő maga is megtudja vagyonának eredetét.

– Hogyan tudná meg? – viszonzá a bankár. – Eddig még nem tudja, és vajjon ki fogná neki megmondani?

– Én, ha kell.

– Ön?

– Én. Figyeljen rám, Elizundo! és tartsa eszében szavaimat, – felelé a _Karysta_ kapitánya szándékos arczátlansággal – mert többé nem fogom ismételni azt, a mit most mondok. Ön főleg általam szerezte óriási vagyonát a velem együtt véghez vitt óriási műveletekből, melyeknél a fejemet koczkáztattam. A rabolt szállítmányok és a függetlenségi háború alatt vásárolt és eladott rabszolgák értékesítéséből dugta zsebre azon nyereségeket, melyeknek összege milliókra rúg. Nos, az igazság azt követeli, hogy e milliók rám szálljanak vissza! Ön jól tudja, hogy nekem nincsenek előitéleteim. Én nem fogom öntől kérdezni, honnét származik vagyona. A háború után magam is vissza fogok vonulni az üzletektől. De én sem akarok egyedül maradni az életben s ezért követelem, – értsen meg jól, követelem, hogy Elizundo Hadsine Starkos Miklós nejévé legyen.

A bankár visszahanyatlott székére. Érezte, hogy ezen ember kezében van, a ki régóta bűntársa volt. Tudta, hogy a _Karysta_ kapitánya semmitől se fog visszariadni, hogy czélját elérje. Nem kétkedett felőle, hogy szükség esetén képes elbeszélni a bankház egész multját. Hogy Elizundo, még botrány koczkáztatásával is, tagadólag felelhessen Starkos Miklósnak, csupán egy dolgot mondhatott, és azt némi habozás után ki is mondta:

– Leányom nem lehet az öné, Starkos Miklós, mert másé lesz.

– Másé? – kiáltá Starkos Miklós. – Valóban, épen jókor érkeztem! Ah! Elizundo bankár leánya férjhez megy?

– Öt nap mulva.

– És kihez? – kérdé a kapitány dühtől reszkető hangon.

– Egy franczia tiszthez.

– Egy franczia tiszthez? – Kétségkívül azon philhellenek egyikéhez, a kik idejöttek Görögország segítségére.

– Igen.

– És mi a neve?

– D’Albaret Henrik százados.

– Nos hát Elizundo uram, – mondá Starkos Miklós, közvetlen a bankár elé lépve és mereven a szeme közé nézve – ismétlem önnek, hogy mikor ez a D’Albaret Henrik százados meg fogja tudni, kicsoda ön, többé nem veendi nőül az ön leányát. És midőn az ön leánya meg fogja tudni atyja vagyonának eredetét, többé nem is gondolhat rá, hogy D’Albaret Henrik százados nejévé legyen. Ha tehát ön még ma fel nem bontja a tervezett házasságot, holnap a jegyesek tudni fognak mindent! Igen! igen!… az ördög nevére mondom, mindent fognak tudni!

A bankár még egyszer felkelt helyéről. Mereven nézett a _Karysta_ kapitányára s a félreismerhetlen kétségbeesés hangján így szólt:

– Jól van! – Öngyilkossá leszek, Starkos Miklós, akkor leányomnak nem lesz többé oka magát miattam szégyenleni.

– Ellenkezőleg, – felelé a kapitány – ép annyi oka lesz a jövőben, mint volt a multban, mert az ön halála se fog változtatni azon a tényen, hogy Elizundo a szigettenger kalózainak bankára volt.

Elizundo megtörten rogyott székére és nem bírt válaszolni. A kapitány tovább folytatá:

– S ezért nem lesz Elizundo Hadsine D’Albaret Henrik nejévé s ezért fogja őt nőül venni Starkos Miklós, akár tetszik a leánynak, akár nem.