Part 8

– Akkor ön mindent köztudomásra fog hozni, Starkos Miklós! – kiáltá a fiatal leány az undor és megvetés oly erős kifejezésével, hogy a szemtelen ember homloka mintha elpirult volna tőle.

– Igen… mindent; – felelé.

– Ön azt nem fogja tenni, Starkos Miklós.

– És miért ne tenném?

– Mert ez által önmagát is bevádolná.

– Magamat bevádolni, Elizundo Hadsine! Hát azt hiszi ön, hogy ezen üzletek az én nevem alatt köttettek valaha? Azt hiszi ön, hogy Starkos Miklós barangol a szigettengeren és űz kereskedést a hadi foglyokkal? Nem! Én nem fogom magamat kompromittálni ha beszélek, s ha ön rákényszerít, beszélni fogok!

Az ifjú leány a kapitány arczára nézett. Szemeit, melyek a becsületesség bátorságával birtak, nem sütötte le Starkos Miklós szemei előtt, bármily borzasztó kifejezés tükrözé is magát ezekben.

– Starkos Miklós, – mondá, – egy szavammal lefegyverezhetném önt, mert ön nem irántam való rokonszenvből, vagy szerelemből követelte e házasságot, hanem csupán azért, hogy atyám vagyonát kezére kerítse. Igen, így szólhatnék önhöz: Ön csak a milliókat akarja. Nos hát, itt vannak… vigye el… távozzék… és ne lássam önt soha többé!… De én ezt nem fogom mondani Starkos Miklós!… E milliókat, melyeket örököltem, nem fogja ön megkapni!… Meg fogom tartani… oly czélra fordítom, a milyenre nekem tetszeni fog! Nem! ön nem kapja meg!… És most, távozzék e szobából, távozzék e házból!… Távozzék!

Elizundo Hadsine kinyujtott karjával, felemelt fejével megátkozni látszott a kapitányt, a mint megátkozta Andronika pár héttel ezelőtt, az apai ház küszöbén. Starkos Miklós meghátrált ugyan anyja elől, de ezúttal elszántan tett egy lépést az ifjú leány felé.

– Elizundo Hadsine! – mondá halk hangon, – igen, nekem kellenek e milliók… Bármily áron is kellenek és… meg fogom kapni.

– Nem… inkább megsemmisítem, inkább a tengerbe dobom! – viszonzá Hadsine.

Starkos Miklós megragadta az ifjú leány karját. A harag elbódította; többé nem bírt magán uralkodni. Szemei elhomályosodtak; képes lett volna őt megölni.

Elizundo Hadsine egy pillanat alatt látta mindezt. Meghalni! Mit bánta ő ezt most! A haláltól meg nem ijedt volna… De az erélyes fiatal leány már rendelkezett magáról… elítélte magát az életre.

– Xaris! – kiáltá.

Az ajtó kinyilt, Xaris megjelent.

– Xaris, lökd ki ezt az embert.

Starkos Miklósnak annyi ideje se volt, hogy hátraforduljon, midőn már két aczélkar megragadta. A lélegzete elakadt. Beszélni, kiáltani akart… Ép oly kevéssé sikerült ez neki, mint kiszabadulni a borzasztó ölelésből. Aztán félig megfojtva, összezúzva, még az ordításra is képtelenné téve, kilökték a ház ajtaja elé.

Xaris e szókat kiáltotta utána:

– Nem öllek meg, mert ő nem parancsolta, hogy megöljelek. De ha parancsolni fogja, megteszem.

Ezzel becsapta az ajtót.

Ez időtájt az utcza már néptelen volt. Senki se látta a mi történt, vagyis hogy Starkos Miklóst kilökték Elizundo bankár házából. De látták őt oda belépni és ez elég volt, mert az következett belőle, hogy d’Albaret Henrik megtudván, hogy vetélytársát fogadták, midőn őt elutasították; azt kellett gondolnia, hogy a _Karysta_ kapitánya továbbra is a fiatal leány jegyese maradt.

Mily csapás volt ez rá nézve! Starkos Miklóst fogadják azon háznál, melytől őt egy kérlelhetetlen tilalom távol tartja! Az első pillanatban hajlandó volt – és ki ne lett volna az ő helyén? – megátkozni Hadsinet. De erőt vett magán, szerelme diadalmaskodott haragján és noha a látszat a fiatal leány ellen szólt, mégis így kiáltott fel:

– Nem! nem! ez lehetetlen!… Ő azon emberé legyen!… Ez nem történhetik!… Ez nem fog megtörténni!

Starkos Miklós azonban, daczára Elizundo Hadsine előtt kiejtett fenyegetéseinek, elhatározta, hogy hallgatni fog és nem fedezi fel a titkot, mely a bankár életére nehezült. Ily módon biztosítá cselekvési szabadságát; a leleplezésekre még mindig lesz idő, ha a körülmények úgy hoznák magukkal.

Ebben állapodtak meg Skopelóval. A _Karysta_ másodkapitánya előtt semmit se titkolt el az Elizundo Hadsinénál tett látogatása alkalmával történtekből, Skopelo helyeselte azon eljárást, hogy egyelőre hallgatni fog, de a mellett azt is megjegyezte, hogy a dolgok oly fordulatot vesznek, mely terveikre nézve nem épen kedvező. Főleg az nyugtalanítá, hogy az örökösnő nem akarta a milliók átengedésével megvásárolni titoktartásukat. Miért? Valóban nem volt képes megérteni.

A következő napokon, november 12-ig, Starkos Miklós egy órára se hagyta el hajóját. Fontolgatta, találgatta a különböző módokat, melyeknek segélyével czélt érhetne. Ezenkívül egy kissé számított szerencséjére is, mely bűnös életében mind e napig oly híven szolgálta… Ezúttal azonban hiába számított rá.

D’Albaret Henrik nem kevésbbé elvonultan élt. Nem újította meg kisérleteit az ifjú leányt láthatni. De azért nem esett kétségbe.

November 12-én este egy levelet hoztak a szállodába. Sejtelme azt súgta, hogy e levelet Elizundo Hadsine írta. Felbontotta, megnézte az aláírást: nem csalódott.

A levél csak néhány sort tartalmazott, a fiatal leány kézirásával s így hangzott:

«Henrik!

«Atyám halála visszaadta szabadságomat, de önnek le kell mondani rólam! Elizundo leánya nem méltó önhöz. Soha se leszek Starkos Miklósé, a ki egy nyomorult ember, de az öné sem lehetek, mert ön becsületes ember. – Bocsásson meg! Isten önnel!

«_Elizundo Hadsine._»

D’Albaret Henrik, e sorokat olvasván, időt se vett magának a gondolkozásra, hanem szaladt a Strada Realeba.

A ház be volt zárva és el volt hagyatva, mintha Elizundo Hadsine eltávozott volna belőle, hű Xarisával, hogy soha többé vissza se térjen.

IX. A lángban álló szigettenger.

Scio sziget, melyet azon időtől fogva többnyire Chiosnak neveznek, az égei tengerben fekszik, a smyrnai öböltől nyugatra, Lesbostól délre és Samostól éjszakra, közel Kis-Ázsia partjaihoz, s a szigettenger keleti részén levő Sporadok szigetcsoportjához tartozik. Kerülete nem kevesebb negyven mérföldnél. Legmagasabb orma, a Pelinea, ma Illés-hegy, kétezerötszáz lábnyira emelkedik ki a tenger színe felett.

E sziget városai: Volysso, Pitys, Delphinium, Leukonia, Kaukasa és Scio közül a legnevezetesebb a legutóbbi, mely egyszersmind főváros is. Itt szállt partra 1827 október 30-án Fabvier ezredes egy kis csapattal, melynek tényleges létszáma kétszáz főnyi rendes katonából, kétszáz lovasból, ezerötszáz scioi zsoldosból, tiz mozsárból és ugyanannyi ágyúból állt.

Az európai hatalmak közbelépése a navarini ütközet után még nem oldotta meg végleg a görög kérdést. Angol-, Franczia- és Oroszország az új királyságnak csakis azon határokat akarta engedélyezni, melyeken túl a felkelés nem terjeszkedett. E határkiszabással azonban a görög kormány nem elégedhetett meg, hanem az egész szárazföldi Görögországon kívül Krétát és Sciót is követelte, melyek autonomiájára nézve szükségesek voltak. Ehhez képest, míg Miaulis Kréta meghódítására és Dukas a görög szárazföld megszállására indult, Fabvier az említett napon partra kelt Maurolimenában, Scio szigetén.

Könnyen érthető, hogy a görögök el akarták venni a törököktől e gyönyörű szigetet, mely a Sporadok valódi gyöngye. Ege, melynél tisztább nincs Kis-Ázsiában, csodálatos égaljat ad neki. Sem a hőség, sem a hideg nem túlságos itt soha. Az üdítő, mérsékelt szellő egészségesebb tartózkodási helylyé teszi a szigettenger összes szigeteinél. Egy himnuszban, melyet Homérnak tulajdonítanak, kit Scio szülötteül követel, a költő «nagyon kövér»-nek nevezi a szigetet. Nyugati részein oly kitünő bora terem, mely versenyezhet az ókor legjobb boraival és oly édes méz, mely felülmulja a Hymettus mézét. Keleten a narancs és czitrom annyira díszlik, hogy hírneve eljut még Nyugat-Európába is. Délen a drága mézga, és a művészetek különböző ágaiban, sőt az orvosi tudományban is oly gyakran használt mastyx képezi a sziget gazdag jövedelmi forrását. Szóval ez isten-áldotta földön a fügefák, datolyapálmák, mandulafák, granátalmafák és olajfák mellett Európa déli részeinek valamennyi szép faneme díszlik.

A görög kormány tehát az új királyságba akarta kebelezni e szigetet, s ezért vállalkozott meghódítására a derék Fabvier, daczára számtalan csalódásainak, melyekben ugyanazok részesítették, a kikért vérét ontotta.

Az év utolsó hónapjaiban sem szüntették meg a törökök mészárlásaikat és rablásaikat, a hellén félszigeten, noha Capo d’Istria partraszállása Naupliában már jelezve volt. – E diplomata megérkezése hivatva volt végét vetni a görögök belső viszálykodásainak és egy kézbe összpontosítani a kormányt. De noha Oroszország fél évvel később megizente a háborút a szultánnak s ekkép hatalmasan elősegítette az új királyság megalakulását, Ibrahim még mindig hatalmában tartá a Peloponnesus egy részét és tengerparti városait. S habár nyolcz hónappal később, 1828 julius 6-án elhagyni készült e tartományt, melyet annyira elpusztított s ámbár ugyanazon évi szeptemberben már egyetlen egyiptomi se volt a görög földön, a vad csordák mégis pusztítottak még bizonyos ideig Moreában.

Miután a törökök vagy szövetségeseik a Peloponnesus és Kréta több parti városát megszállva tartották, nem lehet csodálkozni a felett, hogy a kalózok nagy számmal czirkáltak a szomszéd vizeken. Ha nagy károkat okoztak a szigetek között való kereskedést közvetítő hajóknak, ennek nem az volt az oka, mintha a görög flottillák parancsnokai, a Miaulisok, a Kanarisok és a Tsamadosok megszüntek volna őket üldözni, de a tengeri rablók nagy számmal és fáradhatlanok voltak és ezen összes vidékeken megszünt minden biztonság. A szigettenger lángban állt Krétától Mytilene szigetéig és Rhodustól Negropontusig.

Végre, a valamennyi nemzet söpredékéből összeverődött rablóbandák Scio sziget környékét is veszélyeztették és segítségére voltak a pasának, ki a fellegvárat védelmezte, melynek ostromát Fabvier ezredes a lehető legkedvezőtlenebb körülmények közt volt megkezdendő.

Olvasóink emlékezni fognak, hogy az ioniai szigetek kereskedői, kiket a Levante összes állomásainak e fenyegetett állapota nagyon elrémített, szövetkeztek egy korvett fölszerelésére, melynek feladata volt üldözőbe venni a kalózokat. A _Syphanta_ öt hét előtt indult el Korfuból a szigettenger felé. Két vagy három szerencsés eredményű megütközés, több nagyon gyanus hajó kézrekerítése csak arra ösztönözhette a hajó kapitányát, hogy művét erélyesen folytassa. Stradena kapitány, ki azóta megfordult Psara, Skyros, Zea, Lemnos, Paros és Santorin vizeiben, ép oly vitézséggel mint szerencsével oldotta meg feladatát. Hanem, úgy látszott, hogy még mindeddig nem találkozhatott a rejtélyes Sacratiffel, kinek feltünését mindenkor a legvészesebb katasztrófák jelezték. Gyakran beszéltek róla, de soha sem látta senki.

November 13-ka körül a _Syphantát_ Scio környékén jelezték, sőt egy elfogott hajót is hozott a sziget kikötőjébe és Fabvier ezredes gyorsan elbánt a kalóz-hajó legénységével.

De ez időtől fogva semmiféle hír sem érkezett a korvett felől. Senki se mondhatta meg, mely vidéken üldözi jelenleg a szigettenger rablóit. Sőt nyugtalankodtak is miatta. E vizeken, melyek tele vannak szigetekkel és következőleg állomási pontokkal, eddig ritkán múlt el több nap a nélkül, hogy jelenlétét ne jelezték volna.

Ily körülmények közt ért d’Albaret Henrik Scióba, november 27-én, nyolcz nappal Korfuból való elindulása után. Régi parancsnokához csatlakozott, folytatandó a törökök elleni hadakozást.

Elizundo Hadsine eltünése borzasztó csapás volt rá nézve. A fiatal leány tehát elutasítá Starkos Miklóst, mint hozzá méltatlan nyomorult embert, de egyszersmind önmagát is méltatlannak itélte ahhoz, a kit szive választott. Milyen titok lappanghatott ez alatt? Hol lehetett e titkot keresni? Hadsine életében-e, mely oly nyugodt és tiszta volt? Bizonynyal nem! Avagy talán atyja életében? De milyen közösség létezhetett Elizundo bankár és Starkos Miklós kapitány közt?

Ki felelhetett volna e kérdésekre? A bankház el volt hagyatva. Xaris is kétségkivül a fiatal leánynyal egyidejűleg távozott. D’Albaret Henrik csak önmagára számíthatott, hogy az Elizundo család titkait földerítse.

D’Albaret Henrik ekkor arra a gondolatra jött, hogy felkutassa Korfut, majd az egész szigetet. Hátha Hadsine valamely előtte ismeretlen helyen keresett menedéket? Csakugyan van a szigeten, itt-ott elszórva nehány falu, melyekben könnyen lehet biztos menhelyet találni. Benizze, Santa Decca, Leucimne s még mintegy húsz más falu nyugodalmas rejtekhelyet kinál. D’Albaret Henrik nem került el egyetlen utat sem, a legszegényebb helységet is felkutatta és kereste a fiatal leány nyomát, de nem talált semmit.

Egy jel azonban arra mutatott, hogy Elizundo Hadsine elhagyta Korfu szigetét. Az alipai kis kikötőben, a sziget nyugat-északnyugati részén megtudta, hogy a legutóbbi napokban egy könnyü szerkezetü speronare indult ki a sík tengerre, miután két utast várt, a kiknek számára előre kibérelték.

De ez még nagyon bizonytalan adat volt. Ezenkivül a tények és az idő bizonyos összetalálkozásai új tápot adtak a fiatal tiszt aggodalmainak.

Midőn Korfuba visszatért, megtudta, hogy a _Karysta_ is elhagyta a kikötőt. S a mi még komolyabbá tette a dolgot, Starkos Miklós hajója ugyanazon nap szedte fel horgonyait, midőn Elizundo Hadsine eltűnt. Volt-e valamely összefüggés e két esemény közt? Hátha a fiatal leányt Xaris-sal együtt tőrbe csalták és erőszakosan elrabolták? Ki tudja, nincs-e e pillanatban a _Karysta_ kapitányának hatalmában?

E gondolatra szinte megtört d’Albaret Henrik szive. De mit tegyen? A világ melyik pontján keresse Starkos Miklóst? A _Karysta_, melyről nem tudták honnét jött, sem azt, hogy mi volt rendeltetési helye, méltán soroztathatott a gyanus természetü hajók közé. Mindazonáltal az ifjú tiszt kiverte fejéből a gondolatot, mihelyt képes volt magán erőt venni. Elizundo Hadsine azt mondta, hogy nem méltó hozzá és nem is akarta őt többé viszont látni, következőleg igen valószinű volt, hogy önkénytesen távozott el más vidékre, Xaris védelme alatt.

Nos hát, ha így van, d’Albaret Henrik tudni fogja őt feltalálni. Hátha talán Hadsinét hazaszeretete arra indította, hogy részt vegyen a harczban, melyben hazájának sorsa fog eldölni? Talán roppant vagyonát, melylyel szabadon rendelkezhetett, a függetlenségi harcz czéljaira akarta szentelni? Miért ne követte volna ugyanazon szinhelyeken a Bobolinák, a Modenák, az Andronikák és más nők példáját, kiket oly határtalanul csodált?

D’Albaret Henrik, bizonyos levén a felől, hogy Elizundo Hadsine nincs már Korfuban, elhatározta magát újra elfoglalni helyét a philhellének csapatában. Fabvier ezredes Scióban volt rendes hadtestével. Elhatározta, hogy hozzá csatlakozik. Elhagyta az ioniai szigeteket, átutazott északi Görögországon, megkerülte a patrasi és a lepantoi öblöket, hajóra szállt az eginai öbölben, nem minden baj nélkül megmenekült a kalózok elől, kik a Cykladok tengerén garázdálkodtak és gyors átkelés után Scióba érkezett.

Fabvier a fiatal tisztet oly szivélyes fogadtatásban részesíté, mely eléggé mutatta, mennyire becsüli őt. A merész katona az ifjú századosban nemcsak hű bajtársat látott, hanem egyszersmind bizalmas barátot is, a kivel közölhette kellemetlen ügyeit, melyeknek nem volt hijával. Az ostromló hadtest jelentékeny részét képező zsoldos csapatok fegyelmezetlensége, a rendetlenül, vagy épen nem fizetett zsold, a scioták által előidézett kellemetlenségek stb. nagy mértékben nehezíték és késleltették hadműveleteit. Mindazonáltal Scio fellegvárának ostroma már el volt kezdve, d’Albaret Henrik azonban még jókor érkezett, hogy részt vehessen az előnyomulási munkálatokban. A szövetséges hatalmak két izben meghagyták Fabvier ezredesnek, hogy hagyjon fel előkészületeivel, de az ezredes, kit a hellén kormány nyiltan támogatott, nem is hederített a meghagyásokra és háborítlanúl folytatá előkészületeit.

Az ostromot nemsokára ostromzárrá változtatták át, de oly tökéletlenül, hogy az ostromlottak folyvást kaphattak élelmi és lőszereket. Bármint volt is, talán sikerült volna Fabviernek hatalmába keríteni a fellegvárat, ha hadserege az éhség miatt napról-napra nem szélyedt volna el a szigeten rabolni, s magát élelmezni. Ily körülmények közt történt, hogy egy öt hajóból álló török hajóraj az ostromzár vonalon áttörve behatolt Scio kikötőjébe és az ostromlottaknak kétezer ötszáz főnyi segítséget hozott. Igaz, hogy valamivel később Miaulis is megjelent hajóhadával Fabvier ezredes segítségére, de későn érkezvén, vissza kellett vonulnia.

A görög admirállal együtt nehány hajó érkezett önkéntesekkel, kik a scioi ostromló hadtest erősítésére voltak rendeltetve.

Egy nő is csatlakozott hozzájuk.

Andronika, miután a Peloponnesusban a legutolsó óráig harczolt Ibrahim katonái ellen, részt akart venni a háború befejezésében is, a mint részt vett a kezdetében. Ezért jött Scioba és el volt szánva, ha kell, meghalni e szigeten, melyet a görögök új királyságukhoz akartak csatolni. Ez rá nézve mintegy kiengesztelődés lett volna azon gonosz tettekért, melyeket méltatlan fia ugyancsak itt követett el, az 1822-iki borzasztó vérengzések alkalmával.

Akkoriban a szultán e rettenetes ítéletet mondta ki Scióra: tűz, vas, rabszolgaság. A végrehajtással Kara-Ali kapudán pasa volt megbizva. Végre is hajtotta. Vérengző csordái partra szálltak a szigeten. A tizenkét évesnél idősebb férfiakat és a negyven évesnél idősebb asszonyokat könyörtelenül lemészárolták. A többit rabszolgákká tették és el akarták vinni a smyrnai és az északafrikai vásárokra. A harminczezer török ekkép tűzzel, vassal elpusztította az egész szigetet. Huszonháromezer sciotát gyilkoltak le. Negyvenhétezer ember volt eladásra szánva.

Ekkor lépett közbe Starkos Miklós. Czinkosai és ő, miután kivették részüket a mészárlásból és rablásból, főügynökeivé lettek e gyalázatos kereskedésnek, mely egy óriási embercsordát szolgáltatott ki az ottomán kapzsiságnak. A szerencsétlen rabszolgák ezreit e renegát hajói szállították el Kis-Ázsia és északi Afrika partjaira. Starkos Miklós e gyalázatos műveletek által lépett összeköttetésbe Elizundo bankárral, s innét eredtek azon roppant nyereségek, melyekből az oroszlánrész Hadsine atyjának jutott.

Andronika nagyon is jól tudta, mily részt vett Starkos Miklós a sciói mészárlásokban és mily szerepet játszott ezen iszonyú körülmények közt. Ezért akart ide jönni, a hol ezerszer is megátkozták volna, ha tudják, hogy ő e nyomorult ember anyja. Úgy tartotta, hogy fiának bűneiért bűnhödik ha a szigeten harczol és vérét ontja a scioták ügyéért.

De mihelyt Andronika partra szállt Scio szigetén, csaknem elkerülhetlenné vált, hogy előbb-utóbb ne találkozzék d’Albaret Henrikkel. És csakugyan Andronika, nehány nappal megérkezése után, január 13-án egészen váratlanul megpillantá a fiatal tisztet, a ki életét mentette volt meg a chaidarii csatában.

A nő feléje sietett tárt karokkal és felkiáltott:

– D’Albaret Henrik!

– Ön!… Andronika… ön! – mondá az ifjú tiszt. – Ön itt?

– Igen, – felelé a nő. – Nem ott van-e az én helyem, a hol még harczolni kell elnyomóink ellen?

– Andronika, – viszonzá d’Albaret Henrik, – legyen büszke hazájára. Legyen büszke e haza gyermekeire, kik azt önnel együtt védelmezték. Rövid idő mulva egyetlen török katona sem lesz görög földön.

– Tudom d’Albaret Henrik! vajha az Isten megóvná életemet e napig.

S ekkor Andronika elmondá élettörténetét azon időponttól fogva, midőn a chaidarii csata után elváltak egymástól. Elbeszélte utazását szülőföldjére a Mainába, melyet még egyszer s utoljára látni óhajtott, majd élményeit a peloponnesusi hadseregnél és megérkezését Scióba.

D’Albaret Henrik is elbeszélte, mily körülmények közt került Korfuba, mily összeköttetésben állt Elizundo bankárral, beszélt tervezett és meghiúsult házasságáról, Hadsine eltünéséről és azon reménységéről, hogy sikerülni fog őt egykor feltalálni.

– Igen, d’Albaret Henrik – viszonzá Andronika. – És ha ön ma még nem is tudja, mily titok nehezül a fiatal leány életére, a felől biztos lehet, hogy ő méltó önhöz. Igen, ön viszont fogja őt látni és oly boldogok lesznek, a mint mindketten megérdemlik.

– De mondja meg Andronika, – kérdé d’Albaret Henrik, – nem ismerte ön Elizundo bankárt?

– Nem, – felelé Andronika, – Hogyan ismerném, és miért kérdi ön ezt tőlem?

– Azért, mert gyakran volt alkalmam az ön nevét említeni előtte, – felelé az ifjú tiszt, – s e név nagyon sajátságos módon vonta magára figyelmét mindannyiszor. Egy izben megkérdezte, nem tudom-e, mi történt önnel, elválásunk óta.

– Én nem ismertem őt d’Albaret Henrik, sőt még említtetni se hallottam Elizundo bankár nevét soha.

– Akkor hát ez alatt is titok lappang, melyet nem tudok magamnak megmagyarázni, s mely kétségkívül soha sem lesz felderítve, miután Elizundo nincs többé.

D’Albaret Henrik elhallgatott. Korfui emlékei fölmerültek lelkében. Eszébe jutott mindaz, a mit szenvednie kellett, s a mit még ezután fog szenvedni Hadsinetól távol.

Aztán újra Andronikához fordult e szókkal:

– És mit szándékozik ön tenni, ha a háború be lesz fejezve?

– Az Isten akkor megkegyelmez nekem, – felelé Andronika, – és elszólit e világról, melyben hogy élnem kellett, eléggé gyötör miatta lelkiismeretem.

– Gyötri a lelkiismerete, Andronika?

– Igen.

És a szerencsétlen anya csaknem kimondta, hogy már élete magában is bűn volt, miután _oly_ fiút szült a világra.

De csakhamar elűzte e gondolatot.

– A mi önt illeti, d’Albaret Henrik, ön még fiatal és az Isten hosszúra fogja nyújtani életét. Használja arra, hogy feltalálja azt, a kit elvesztett és a ki önt szereti.

– Igen, Andronika, én keresni fogom őt mindenütt, valamint keresni fogom a gyűlölt vetélytársat is, a ki közénk furakodott.

– Ki volt ez az ember? – Kérdé Andronika.

– Egy kapitány, egy gyanus hajó parancsnoka, – felelé d’Albaret Henrik; – mihelyt Hadsine eltűnt, ő is elhagyta Korfut.

– Mi a neve?

– Starkos Miklós.

– Ő!…

Csak egy szó hija volt, hogy Andronika elárulja titkát, és megvallja, hogy ő a Starkos Miklós anyja!

E név, melyet d’Albaret Henrik oly váratlanul ejtett ki, leírhatatlan rémületet idézett elő nála. Bármennyire tudott is magán uralkodni, fia nevének hallatára szörnyen elhalványult. Tehát Starkos Miklós okozta mind azon szerencsétlenséget, mely ez ifjút érte, a ki az ő életét megmentette, a saját élete koczkáztatásával!

De d’Albaret Henrik figyelmét se kerülte el a hatás, melyet Starkos Miklós neve Andronikára gyakorolt. Igen természetesen kiváncsi volt tudni az okát.

– Mi baja?… Mi baja? – kérdé. – Miért zavarodott meg ennyire a _Karysta_ kapitánya nevének hallatára. Szóljon!… szóljon!… ismeri azt, a ki e nevet viseli?

– Nem, d’Albaret Henrik, nem, – felelé Andronika, önkénytelenül hebegve.

– De igen!… ön ismeri!… Andronika, könyörgöm, mondja meg, ki ez az ember… mit tett… hol van e perczben… hol találhatnám fel?

– Nem tudom.

– Igen… ön tudja!… ön tudja Andronika és nem akarja nekem megmondani… nekem! nekem!… Talán egyetlen szavával nyomára vezetne… Talán Hadsine nyomára is… és ön nem akar szólni!

– D’Albaret Henrik, – viszonzá Andronika oly hangon, melynek szilárdsága többé nem hazudtolta meg magát, – én nem tudok semmit… Nem tudom merre van az a kapitány… Nem ismerem Starkos Miklóst!

E szókkal elhagyta az ifjú tisztet, a ki a legnagyobb felindulás hatása alatt állt. De e percztől fogva sikertelen volt minden iparkodása, Andronikával találkozni. A bátor nő kétségkívül átment Scióról a görög szárazföldre. D’Albaret Henriknek le kellett mondani a reményről, hogy vele találkozhassék.

Fabvier ezredes hadjárata is nem sokára bevégződött minden eredmény nélkül.

A szökések csakhamar nagyon gyakoriakká lettek az ostromló seregben. A katonák, daczára tisztjeik könyörgéseinek, hajóra keltek és elhagyták a szigetet. A tüzérek, kikre Fabvier mindenekfelett számított, cserben hagyták ágyúikat. Semmit sem lehetett tenni e csüggedéssel szemben, mely erőt vett a legjobbakon is.