Part 19

– No! Vagy merje ön tagadni, hogy ön Pesten egy gyermeket tart, arról gondoskodik, ápolja, szereti, gyógyíttatja. Felőle tudakozódik és sorsát intézi. Tagadja el ön, ha meri.

Plankenhorstné a felülkerült gyáva diadalérzetével mérte a végcsapást Richard fejére.

– Hát még egy ártatlan gyermek sorsát is belekeveri ön, asszonyom, e mi szomorú vitánkba? szólt Richard halkan, szeliden, kérlelő hangon.

– A gyermek ártatlan, de szülői nem azok! szólt a vádló, ujjal mutatva Richardra.

«Te mondád».

– Jól van asszonyom, szólt Richard, elmondom önnek a gyermek történetét. Egyszer a csatában egy derék vitéz ellenfelemet halálra sebesítém. Bajtársam, kit balsorsa kardom által ejte meg, halála óráján oda hítt magához. És akkor elmondá, hogy van egy fia, kit régóta keres, s kinek most nyomára akadt. Azt a fiut anyja elveté. Rám hagyta, hogy keressem azt fel. Felfogadtam neki, hogy felkeresem és gondját fogom viselni, mintha testvérem gyermeke volna. Kerestem a fiut és rátaláltam. Megtaláltam őt a nyomor, az inség legalsó fenekén. Rosszabb sorsban mint egy gazdátlan ebet. Oh, ha anyja látta volna!

Plankenhorst Alfonsine merev szemekkel bámult a beszélőre.

– Megtaláltam a gyermeket halálos betegen, egy ablaktalan oduban, szemétágyon fetrengve, meztelen, rongygyal takarva, és félig megvakulva.

Alfonsine reszketett a láztól.

– Én elvittem magammal a nyomorult árvát, és atyja lettem neki atyja helyett, kinek neve volt Palvicz Ottó.

Alfonsine a pamlag vánkosaiba temette arczát. Plankenhorstné ijedten hátrált leánya elé, hogy eltakarja azt, és sápadtan, rémült szemekkel tekinte Richardra.

Az pedig folytatá nyugodt mérséklettel:

– Minden irat a kezemben van, mely igazolja a gyermek származását. Az anyának minden levele. A keresztelőlevél. Oda dobhatom azt annak, a ki kérdi.

Plankenhorstnénak minden íze reszketett, térdei roskadoztak alatta.

Richard azonban büszkén felemelé fejét.

… – De én felfogadtam haldokló ellenfelemnek, hogy gyermeke anyjának nevét soha senkinek el nem árulom. Nemesi szavamra fogadtam. S minthogy önmagam előtt még most is nemes ember vagyok, – azért önnek sem mondom meg azt!

Plankenhorstné föllélekzett. A torkát szorító kéz eltávozott onnan.

Ámde Edith odalépett Richardhoz s angyali szelídséggel monda:

– Akárkié legyen az a gyermek, a kinek ön azt fogadta, hogy atyja fog neki lenni: én anyja leszek annak!

És azzal Richard keblére borult, s fejét vállára hajtá.

A legyőzött, a földre zúzott asszony két kezét elátkozó mozdulattal emelve feje fölé, hörgé indulattól reszkető hangon:

– Vigye hát ön magával, a pokol és minden ördögei nevében!

. . . . . . . . .

Azokra pedig mosolygott a mennyország és minden angyalai.

COMEDIE OF ERRORS.

«De most már hova»?

Igen! A bérkocsis kérdezte azt Richardtól, ki alant várt rá, midőn Edithtel karján az utczára lesietett.

Ez ám a főkérdés: most hová?

– Ismerősöm, rokonom, se nekem nincs, se neked, a kihez vigyelek, a míg esküvőnk napja elérkezik. Bécsből pedig távozni nem szabad.

– Hát vigy magadhoz, mondá a leány. – Nem voltam-e már nálad a bivouacon is? Nappal együtt leszünk, este jó éjt kivánunk egymásnak.

– És közöttünk fekszik Seif Almuluk herczeg kardja.

Sheherezade szultána regéinek egyik hőse ez, ki menyasszonyt visz haza egyedűl egy tutajon, s mikor egymás mellett alusznak, kettőjük közé fekteti kivont kardját.

Mert az életben nem úgy megy az, mint a színpadon: a hol a mint a szerelmes párt megáldották, vagy megátkozták, egymásnak dobták, vagy kezeiket összetették, azzal megvan minden.

Hát a pap!

A dráma után jön még egy három felvonásos vígjáték: a comedie of errors, a tévedések vígjátéka.

Mert hiszen legegyszerübb volna a felelet egy fiatal pártól, a ki vőlegény és menyasszony, erre a kérdésre: «de most hová?» az, hogy «egyenesen a paphoz!»

Egyenesen! Oda nem járnak egyenesen.

Azért csak tessék elébb kinyittatni a «magyar királynál» (vendéglő) azt a két egymásba nyiló szobát; egyiket Edith, másikat Richard számára. És azután még sok napot eltölteni azzal a mulatsággal, hogy egy bezárt ajtón keresztül mondjanak egymásnak édességeket, nevezzék egymást kedvesemnek, egyetlenemnek, és küldjenek egymásnak csókokat a deszkán keresztül. Köztük fekszik – Seif Almuluk herczeg kardja.

Mert a szent házasságnak sok czeremóniája van.

Elébb a bécsi papnak ki kell hirdetni háromszor egymásután a szeretők neveit. Még pedig nem három parasztnapon egymásután, hanem három úrnapján. Mert csak a vasárnap az authenticus nap.

Azután bizonyítványt kell hozni a nemesdombi paptól, hogy itt is megtörtént a háromszori kihirdetés.

De még elbocsátó levelet is kell adni a nemesdombi papnak, melyben megengedi, hogy a nyájához tartozó juh Bécsben kelhessen össze. Részint, mivel a menyasszony ott lakik, részint, mert nem eresztik onnan.

S minthogy most Nemesdombon nincs rendes pap: az öreg meghalt, a káplán elbocsátása pedig nem találtatik elég érvényesnek, tehát folyamodni kell az espereshez, hogy hatalmazza fel a káplánt az elbocsátási engedély kiadására.

Az esperes pedig úgy találja, hogy ez fölösleges, ennek semmi nyoma a komjáthi kánonban: aztán, hogy megmutassa, hogy neki nem parancsol a bécsi pap, nem ád felhatalmazást.

Akkor aztán Richard arra fakad, hogy elhiszi, hogy a házasságot az Úr Isten szerzette, hanem hogy a czeremoniákat az ördög csinálta hozzá, az meg bizonyos.

Pedig még azzal mind nincs vége.

A törvény még azt is akarja tudni, hogy szülők és gyámok mit szólnak a házassághoz? És e kérdésben szép mutatiókat és variatiókat enged meg magának.

A katholikus házasulandónál nem lényeges a gyámi engedély; de viszont nincs is kötelezve gyám és szülő a kiházasításra; a protestánsoknál kötelezve van a kiházasításra s annálfogva megkivántatik az engedély.

Ezt a pap előtt mind be kell bizonyítani; elismervényekkel, nyilatkozványokkal, lemondványokkal s más képtelen okmányokkal eligazítani.

S talán már akkor aztán czélhoz jutottak?

Dehogy jutottak.!

Akkor következik még az országos veszekedés a fölött, hogy be szabad-e a templomba ereszteni s a papnak összeesketni egy olyan párt, melynek az egyik fele a keresztvégű, másik fele a csillagvégű torony templomában imádja az Istent és vallja a szentháromságot?

A bécsi pap azt állítja, hogy az nem lehet.

A polgári törvénykönyv azt állítja, hogy lehet.

A bécsi pap nem akarja őket másként megesketni, mintha a vőlegény reversálist ad magáról, hogy minden törvényadta jogairól lemond, mely szerint leendő családjának fele ide, fele oda járjon imádkozni s valamennyit egy vallásra adja, ha lesz.

Erre aztán dühbe jön a vőlegény s felfogadja, hogy rögtön megy a rabbinushoz s zsidóvá lesz menyasszonyostól.

Akkor aztán azt mondják neki: hogy no hát vigyen el az ördög, gyertek ide, megesketlek, de meg nem áldalak, s valahol egy magánszobában, pipával a szájában, elmondja a pap előttük az esketési formulát. «No, már most férj és feleség vagytok, elmehettek!»

Hát hiszen mindjárt azon kezdhette volna.

. . . . . . .

Richard még szabadulása estéjén megirta anyjának a vele történteket.

Sok szép feljegyezni valója volt arról a napról. Reggel halál, este menyasszony, közben megkegyelmeztetés és megátkoztatás.

Belekerült egy hét, míg választ kapott rá. (Bizonyos levelek akkor nagy ellenőrségen mentek keresztül.)

A levél igen rövid volt. Az öröm Richard életben maradásán, házasságának helyeslése s az igéret, hogy e napokban fog a tiszttartó felmenni Bécsbe, az majd elmondja a többit.

Azt a napot türelmetlenül várta Richard.

Annál nagyobb volt öröme, midőn a tiszttartó feleségestől toppant be hozzá. Mindjárt azon kezdte, hogy feleségét itt fogja hagyni addig Edith kisasszonynál, míg átesnek az esküvőn; hiszen szegény kisasszonyt az sincs, a ki menyasszonyi köntösébe felöltöztesse.

A menyasszonyi köntöst természetesen ő szerezte be Pesten. Azt ugyan jól tette, mert Edith egy váltani való ruhát sem hozott el Plankenhorstéktól.

A jó öreg aztán elmondta Richardnak az eddig történteket. A nagy veszélyt, mely Ödönt és Jenőt kicserélte. (Most már értette Richard, mi az a szőke hajfürt? Szegény fiu! Míg élt, az egész embernek nem volt Richard előtt az a súlya, mint annak a nehány szál hajának most.)

«Megtette magát bátyánknak!»

Azután elmondá a tiszttartó az otthoni állapotokat. Az özvegy asszonyság maga akart feljönni Bécsbe Richard menyegzőjére; de mikor útlevelet kért (mert most a szomszéd faluba is útlevél kell), tudatták vele, hogy internálva van Nemesdombra s onnan kimozdulnia nem szabad. Akkor a fiatal úrhölgy akart eljönni, de annak meg úgy megbetegedett a kis fia, hogy azt nem hagyhatja otthon. Testvérének pedig jó okai vannak Bécsbe nem jönni. Igy csak a tiszttartó jöhetett el násznagynak és neje örömanyának.

Richard annak is örült nagyon.

Még azt is tudatta vele a tiszttartó, hogy egész vagyonuk le van foglalva hatóságilag. Az ugyan nem marad úgy véglegesen, mert csak a két fiu részére tehetik rá a kezüket: a harmadikat ki kell bocsátani; hanem hogy az sokáig elhuzódik s addig minden jövedelmet, mely bárhonnan bejön, a financzdirectiónak kell beszolgáltatni, az ád ki azután havonkint nyugtatvány mellett a család számára szűkre szabott tartásdíjt. Azért Richard úrfi is eleinte szabja a költségeit e körülményekhez.

Richard ezt mind igen természetesnek találja.

A hatalom megajándékozta az élettel. Ugyan örülhet, hogy csak a vagyonát vette el. Az Isten rendelte azt így. Legalább az iskolában azt tanítják.

Csak hogy végre-valahára hozzá juthat az élete párjához.

Mert az tudnivaló, hogy két házasulandó ember: két gonosztevő. Azokat először rendőri felügyelet alatt kell tartani szülőknek, gyámoknak; – azután üldözni, fegyelem alá venni a köztársaságnak; – végre elfogni, meggyötörni, megkötözni, kivallatni, megesketni, halálra itélni az egyháznak, hogy annál jobban megérdemeljék a mennyországot.

Richard legalább elnyerte vele a mennyországot!

A SZENVEDÉSEK KULCSA.

Mikor aztán Richard elnyerte a mennyországot, úgy találta, hogy egyszer le is kell szállni a földre.

Elővette kis feleségét és elkezdett neki földi dolgokról beszélni.

– Kedves kicsi feleségem. Tudod-e azt, hogy mi szegény emberek vagyunk?

Edith kinevette vele.

– Hogy volnánk mi szegény emberek? mikor nekem itt vagy te, teneked meg itt vagyok én.

– Az két millió! Hanem kamat nélkül. Nekünk össze kell huznunk kiadásainkat. Tudod-e, hogy mennyi az összes havi jövedelmünk? Összesen száz forint. Ennyit kaphatok az anyámtól. Most maga is szükséget lát.

– Én nem tudom, mire lehet azt elkölteni? Hisz az tömérdek pénz!

– Most még egy dolgot kell neked őszintén elmondanom. Még ez a pénz se mind a mienk. Nekem vannak itt e városban korábbi időkből becsületbeli adósságaim. Apró tartozások, mikkel becsületes mesterembereknek, szállítóknak vagyok lekötelezve. Boldog időkben csekélységek, számításba sem jövő könnyű tartozások; most azonban súlyos terheim. Azokat a szegény embereket én meg nem károsíthatom. Ki akarom őket elégíteni s havi díjam felét átengedni nekik.

– Igen jó lesz, ötven forintból fejedelmileg lehet élni. Csak két tál ételt főzök; magam leszek a szakácsné; majd meglátod, milyen jól főzök én! csak egy bejáró cselédet tartok, a ki elmosogat, s kijövünk a jövedelmeddel.

– Ez nem soká fog tartani. Én nem vesztegetem az időt hiába, valami vasutnál, közintézetnél alkalmazást keresek s a hiányzó összeget kiteremtem.

– Tudod mit? Eszünk egy tál ételt. Nem tartok semmi cselédet, elmosogatok magam. Aztán maradj te nekem itthon s ne keress magadnak semmi szolgálatot.

Richard összecsókolta a kedves feleséget s aztán átadott neki ötven forintot, hogy próbálja meg hát azzal a gazdálkodást.

A kis menyecske elővette a papirt meg a plajbászt, elkezdett számítani: mennyibe kerülnek a piaczi élelmi czikkek? s rájött, hogy még tizenöt forint megmarad szállásra és ruházatra havonkint.

– Ez pompás költségvetés! Hanem azért még is kell valami dolog után látnom. Gondold meg, hogy most még csak ketten vagyunk; de egyszer majd okvetlenül hárman fogunk lenni.

– Eredj, te bohó!

– No, azért nem szükség elpirulnod. Hiszen máris hárman vagyunk. Palvicz Ottó fiát ide kell már hozatnunk magunkhoz.

– Igazad van! Hát csak láss valami munka után. Majd én meg varrni fogok pénzért.

– Oh! azt nem engedem. Azt az én kicsikém nem fogja tenni! Inkább kétszer annyi munkát vállalok magamra.

– No az kellene! Hogy az egész nap ne légy az enyim. Majd megosztozunk.

Abban aztán megegyeztek, hogy majd megosztoznak a keserűjén úgy, mint a hogy az édesén megosztoztak.

Richard engedelmet kért egy pár órára elmehetni hazulról, míg dolog után lát. Edith szabadságot adott neki, megparancsolva, hogy egy órakor itthon legyen, mert várni fogja az ebéddel.

Egyetlen egy főző-edénye volt s egy svéd kályhája a szobájában tűzhely gyanánt. Azon elébb megfőzte a levest abban az egy edényben: azt félretette a kályha egyik osztályába a melegre egy csuporba; azután megfőzte ugyanazon edényben a hushoz való mártást; azt is félretette egy csészében; végre ugyanazon edényben elkészítette a tésztaneműt. Oly izletes volt minden, oly finom és kinálkozó.

Mikor pontban egy órakor hazaérkezett Richard, a kész ebéd várta.

De jól is ízlett! Richard evett, mint egy farkas!

«A császár nem ebédelt jobban!»

S ezt nem a dynastia iránti tiszteletlenségből szokta mondani a népajk, hanem hogy annál jobban megdicsérje vele a «szép asszony főztét».

S mennyire tetszik ez az asszonyoknak!

A símára kitörült tányér: az a művésznő koszorúja.

Hiszen ez pompás ebéd volt! Harminczöt krajczárból!

Ilyet nem mindennap ettünk «nagyságos úr korunkban!» (Kivált mikor Pál úr volt a szakács! Isten nyugosztalja!)

De meg is érdemlette Richard a jó ebédet. Jó eredménynyel járt. Kapott alkalmazást egy gépgyárnál, nappali szolgálatra, havi ötven forinttal. Az már aztán dicsőség.

Lám, első Péter czár is, mikor egy napon beállt napszámosnak s a kapott bérből egy sajtot vitt haza a feleségének, milyen büszkén mondá Katalin czárnénak: «Látod, hogy el tudnálak tartani, ha czár nem volnék is!»

Még más dolgokban is eljárt Richard.

Volt a porczellán-utczai zsibárusnál. Felkérte a jó Salamont, hogy rendezze pénzügyeit. Vegye kezébe a hitelezőivel való egyezkedést. Egy pár ezer forintra megy biz a tartozás: de talán ráállnak a részletfizetésre. Megkapják az utolsó fillérig követeléseiket.

Az öreg Salamon azt igérte, hogy eljön egy és két óra között, mikor be szokott zárva lenni a boltja.

Pontos volt az öreg. Fél kettőkor hangzott a csoszogása az ajtó előtt.

Edith még akkor törölgette el az ebédhez használt étszereket. Az ablakok ki voltak nyitva, hogy friss lég jőjjön be az egyetlen szobába, mely egyuttal konyha is.

– Ah, szép asszonyság, szólt az öreg zsibárus nagyokat bókolva, engedje meg, hogy megcsókoljam a szép kezeit. Örömest csókolom meg azon kezet, a melyik dolgozik. Sokkal örömestebb, mint a melyik a legyezőt forgatja. Ah, önök itt igen szépen laknak! Szűkecskén, de annál közelebb egymáshoz. Azt hiszem, nem igen ijednek meg ilyen magánosan. Itt legalább nem igen lehet titkolózni egymás előtt. Az ilyen szűk szállásnak is megvan a maga előnye. Az embereknek nem igen kell benne egymást keresni. Aztán sok jó ember elfér egy kis helyen. Az Isten áldása legyen rajta. Tehát ha megengedi alezredes úr! Kérem: nekem mindig alezredes úr lesz. Itt nem hallja senki. Lássunk hozzá, a miért ide parancsolni méltóztatott, lássunk az ügyletünkhöz. Kérem, ha nincs több egy széknél, én állhatok.

De előkerült a másik is. Biz azt pohárszéknek használták. Nekik kettőjüknek egy szék is elég volt. Ha Richard ült rajta, akkor Edith az ölében ült. (Erre a találmányra lehetne pátenst kérni.)

– Tehát kezdjük az elején, alezredes úr. Az asszonyságot nem fogja sérteni a dolgunk. Én is hiszem. Egy szív egy lélek.

A szatócs elővette zsebéből a papirba csavart krétát.

– Tehát legyen ön olyan kegyes: sziveskedjék nekem feldiktálni, kiknek tartozik?

Richardnak e dologban jó emlékezete volt. Eszébe jutott minden hitelezője, a legcsekélyebb tartozás is. Salamon irta azokat egymás alá az asztalra.

– Nagy összeg, tetemes summa pénz, szólt, szemöldeivel mozgatva kerek sipkáját, Salamon. Erőszakos nagy tömeg pénz! Hm, hm!

És egyet szippantott fekete burnótos szelenczéjéből. Megkinálta Edithet is. Az megköszönte. Nem szereti a tubákot.

– Majd megszokja, ha a férj sokszor nem lesz itthon. A jó asszonyok mind rászoknak a tubákra. Az bizonyítja, hogy hívek a férjeikhez. No majd később. Hát alezredes úr, én úgy gondolom, hogy ön még nem volt teljes koru, mikor ezeket az adósságokat csinálta.

– De teljes becsületű mindig voltam!

– Ah! Ez már nagy mondás. Ezt már fel lehet jegyezni. «A becsületem soha se volt kiskorú!» Lássa, nagyságos asszony, ilyen ember ez az ön férje. Tékozló fiu! A becsületét többre becsüli kétezer forintnál. Ne szeresse őt!

Edith válaszul nevetett és megcsókolta Richardot.

– Jól van, alezredes úr, hanem hát van egy bevett szokás. Mindennapos. Úgy híják, hogy Vergleichsverfahren. Az ember kiegyezik a hitelezőivel bizonyos százalékban. Azok is engednek, örülnek, ha az elveszettnek hitt pénz egy részét megkapják. Ez igen tisztességes alku.

– De én nem állok bele. Forintot forintért, a hogy én kaptam, a hogy nekem adták. Én azon szegény emberektől, kik az én becsületemben bíztak, kik hittek szavamban, egy fillért sem vonhatok el, s a becsületemből perczenteket nem engedek le. Inkább magam szükölködöm.

– Javíthatatlan ember! – Pedig már látja: családja van. – Jobb gondolatokra kellene jönnie. – Jól van, no; nem szóltam semmit. – Ha most kard volna az oldalán, hogy csörömpölne vele! – Hát most adja elő, miből fogjuk mind ezt fedezni? Miből fogjuk törleszteni?

Azzal két rubrikát huzott az asztalon a krétával, a tele lajstrom fölé irta, hogy: «Soll», az üres fölé, hogy: «Haben».

– Tehát legelőször is anyámtól kapok havonkint száz forintot, annak felét a törlesztésre fordítom.

– Felét? És beleegyezik a nagyságos asszony?

– Oh igen! sietett válaszolni Edith.

Salamon felirta azt az összeget a «Haben» alá.

– Azután ötven forint havi díjt kapok a gépgyári munkám után, ennek felét szintén a törlesztésre adom, másik fele marad nőmnek ruházatra.

– Ah minek az nekem? szólt bele Edith. Hiszen jó anyánk annyi ruhát küldött ajándékba nekem, hogy soha el nem szakgatom. Irasd be az összeget egészen.

És addig erőszakoskodott, míg azt a teljes összeget be nem irta Salamon a «Haben» rovatba.

Akkor aztán az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha valami nagyot akarna kanyarítani, a mihez hozzákészülés kell és mondá:

– Ehhez járul már most még Liedenwall Edith kisasszony menyasszonyi hozománya: háromszázezer ezüst forint.

És aláirta számokkal vastagon: 300,000 forint.

Mind a ketten ránéztek, hogy minő tréfa ez?

Akkor a vén szatócs felállt és megfogta mind a kettőnek kezét.

– Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kivánok egymáshoz. Önök megérdemelték egymást. A mit mondtam, a mit ide irtam, az komoly dolog. Es már most tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát. Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. A hogy szokták: ketten egy székre. Én azt szeretem látni.

«A mit önők kiálltak, kezdé a szatócs, az nem volt ingyen. Annak nagy volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higyjék azt, hogy valaki csak azért tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert az nagy perczentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa. De hát hadd kezdjem az elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt, Plankenhorst Alfréd, gazdag ember, agglegény. Sajátságos büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.»

«Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi palotáját és tőkepénzét unokahugainak, Plankenhorstné asszonynak és leányának hagyományozta.»

«Az öreg úr sokáig élt. Az öreg emberek rendesen sokáig élnek, kivált ha gazdagok; a hosszú idő alatt az ifju leány valami törvényes félreértésbe keveredett szerelem dolgában, a mit az ügyvédek úgy neveznek, hogy «az executiónál kezdte a processust».

«No, megtörtént. Nem ritka eset az.»

«Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon scrupulosusok. Először, mert öregek, másodszor, mert bárók.»

«Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy távolabbi rokonának árván maradt kis leányát, Liedenwall Edith kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.»

«És aztán a másik végrendelete így hangzott:

«Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy és rangjához illő állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.»

«Ha aztán Liedenwall Edith is férjhez megy, tisztességes emberhez, kapja az összeg másik felét.»

«Ha Liedenwall Edith elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az övé.»

«Ha Liedenwall Edith férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy oly bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát: az egész összeg a Brigitta-szűzek kolostoráé legyen s annak csak kamatjait élvezzék, a míg élnek a Plankenhorst úrnők.»

«Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem, ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leirta, elárulta azt a Plankenhorst-nőknek. Azok tudták.»

«És már most gondoljanak önök azon eseményeken végig, a mik önök közt történtek és meg fogják találni mindennek a magyarázatát: legelső találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.»

«Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba, egyedűl. Mikor Baradlay Richardot el akarták ölni, mint Liedenwall Edith vőlegényét. Mikor Liedenwall Edithet a kétségbeeséssel akarták oda űzni, hogy felvegye a zárdaszűzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edith volt. Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edith vőlegénye számára. Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz perczenten alul!»

«Én mindezt láttam, tudtam, figyelemmel kisértem. Oh! nekünk, porban csúszó embereknek nagyon jó politziánk van. Belátunk a házakba, a szívekbe. Még a zsebekbe is!»

«Ez az utolsó a legérzőbb organum. Minden ér, minden ideg beleszolgál.»

«Önöket ez a felfedezés meg fogja nyugtatni az emberiség iránti hitükben.»

«Az emberek nem rosszak ingyen: csak úgy a rosszaság szeretetéből.»

«Hazugság az, hogy a sátán rossz lélek; – csak éhes lélek.»

«Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne és pihentetné a testét.»

«A legelső rossz tette is spekuláczió volt.»

«Mikor az almát megetette az első asszonynyal, így spekulált: Ha örökké csak az a két ember lesz a világon, ezek után én igen szegényül fogok megélni. Legyen belőlük ezer millió. Akkor aztán nekem is jut egy kis komfort.»

«Azért én az ördögöt nem úgy itélem meg, mint más. Neki is joga van élni. «Leben und leben lassen.» Hanem aztán érje be a maga apanageával. Hiszen van tágas kvártélya és fütőszere! Ez elég szép!»

«Plankenhorstéknak megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok. Annak ugyan ők tíz esztendő alatt végére fognak járni. De hát uram Isten! olyan idő van-e most, a mikor még valaki a tíz esztendő utáni dolgokra is gondol?»

«A ki a mezők liliomait és a ki a ballet hölgyeit ruházza, majd gondoskodni fog Alfonsineról is.»

«Mi nem fogjuk irigyelni a szerencséjét.»

«Hiszen mi nekünk magunknak is annyi van, hogy még ebben az óriási nagy teremben sem férne el, ha magunkban nem tartanók.»

– Nos hát alezredes úr! alezredesné asszonyság! tetszik-e önöknek így az ügyek elintézése?

HÚSZ ÉV MULVA.

Történetünk be van fejezve, csak a számadás van hátra. A számadás: elvesztett és visszanyert lelkekről.

Palvicz Ottó fiát, mint saját gyermekét nevelte Baradlay Richard.

A kis Károlyka eszes fiú volt: tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de azt a nevelés szelidítheti s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.

«Magam is ilyen önfejű ficzkó voltam kicsiny koromban.» Szokta őt menteni Richard.

Jöttek kis testvérkék is időjártával Károlyka mellé, és soha sem vette észre senki Richard családjában: melyik az édes gyermek, melyik a fogadott?