Part 18

– Tehát sietni kell, ugy-e? használni a rövid időt? Úgy lesz! Most tíz óra van. Holnap tíz óránál hamarább a futár nem érkezik. Fél nap idő. Nem fél «nap», egy egész «éj». Sok éjszakát lehet csinálni egy éjszakából, ugy-e, kisasszony?

A nagy férfiu csöngetett.

– Hadsegédem jőjjön be!

A hivatott megjelent.

– Menjen ön sietve a főhadbíró-ezredeshez. Mondja neki, parancsolom, hogy ma 12 óra előtt minden hadbíró készen legyen a keze alatti perekkel. Tizenkét órakor összeüljön minden hadi törvényszék. Reggeli három órakor minden itélet itt legyen nálam. Reggel öt órakor minden vádlott készen legyen itélete meghallgatására. A helyőrség fegyverben álljon. Sietve!

Mikor a hadsegéd eltávozott, a hatalmas ember Alfonsinehez fordult.

– Meg van ön elégedve a gyorsasággal?

Alfonsine mást kérdezett tőle.

– Közöttük van-e Baradlay Richard?

– A legelsők között van.

– El ne felejtse ön, tábornagy, hogy ez az egy ember több kárt tett nekünk, mint mások ezeren; hogy úgy gázolt legjobb hőseink vérében, mint az öldöklés dæmona. Hogy még a hadi törvényszéknek is szeme közé nevetett, s beszélt hozzájuk, mint Coriolán a volskusokhoz. És hogy a leghatározottabb ellenség, ki mindent újra kezdeni képes, a míg él.

– Mindent tudok felőle, baronesse. Első sorban áll a följegyzettek között.

Alfonsinenak meg volt az a gyönyöre, hogy egy hosszú sorban olvashassa Baradlay Richard nevét, vörös tintával kétszer aláhuzva.

Piros vére legyen a harmadik!

– És most köszönöm a jókor hozott hírt, kisasszony! Nagyon köszönöm. Mikor ön jött, még csak szét akart szakadni a fejem, most már úgy érzem, mintha az összecsapódó földteke és üstökös közé volna szorulva. Most már hagyjon magamra. Valamit tépnem kell, a mi a kezem közé akad, s ilyenkor nem jó közelemben lenni.

– Jó éjszakát!

– Hahaha! Átkozott jó éjszaka vár rám. Szerencsés útat.

– Az enyim az.

A delnő eltávozott.

A fejgörcsös ember csakugyan talált valamit, a mit összetépjen.

(Azon napokban híre futamodott, hogy szállására tolvajok törtek be, s minden kardbojtját ellopták. Egyebet semmit. Hihetetlen történet.)

Egész éjjel nyugtalanul járt fel s alá szobájában s nehéz nyögése, hörgése, feljajdulása keresztül hallatszott a kettős ajtón.

Plankenhorst Alfonsine sem hunyta le az éjjel szemeit. A rémes öröm, a bűvös izgatottság elűzte kebléről az álom malasztját.

És korán reggel a hajnali vonattal vissza akart utazni Bécsbe.

Ez még csak előérzete a gyönyörnek, a mit érez. A kéj otthon vár reá. A másik leánynak a kétségbeesése.

Ébren számlálta az órákat.

Most tizenkét óra… Most ülnek össze a hadi törvényszékek… Most olvassák fel a vádlott előtt a vádpontokat… Most kérdik tőle: van-e valami védelmed a világon?… Nincs… Most visszaviszik börtönébe.

Most egy óra… Tanakodnak fölötte… Nincs a ki egy szóval tudná mentegetni… Mostan szavaznak…

Két óra… az itéleteket mostan irják… Nagy sietve viszik a teljhatalmú úrhoz.

Három óra. A fejgörcsös ember minden itéletnek aláirja nevét. Tüzet lát maga előtt. Tűzlapra ir vérbetűket.

Négy óra… Minden készen van… A ki tudott az éjjel aludni, felköltik… Megmondják neki, hogy nézze meg még egyszer, milyen szép ez a világ… A pirkadó hajnal, a halványodó csillagok… Még egyszer, és aztán soha többé.

Nem maradhatott a falak között tovább. Bérkocsija ott várt rá a vendéglőudvarban egész éjjel. Úti podgyászát levitette s a főhadbiró-ezredes lakása elé hajtatott. Az is jó ismerőse volt. Mint a sírásónak a halotthordó. – Tudta, hogy most ébren és otthon találja. Bebocsáták hozzá. Féltek tőle, mint a vampyrtól.

Az pedig egy igen komoly, hidegvérű, kevés szavú férfi volt.

– Vége van az éjjeli munkának? kérdé Alfonsine.

– Vége.

– Mi van az itéletekben?

– Halál.

– Mindenkiében?

– Kivétel nélkül.

– Baradlay Richard?

– Köztük van.

– El van itélve?

– Halálra.

Alfonsine megszorítá a férfi kezét.

– Jó éjszakát!

Az nem adta vissza hideg kezével a szorítást s azt mondá:

– Reggel van.

Hiszen nem neki szólt sem az üdvözlet, sem a forró kéz görcsszorítása.

Alfonsine sietett a vasúthoz. A vonat korán indul. Az öt órai harangszót ott hallotta.

Ez a lélekharang neki.

Most olvassák fel itéletét… Most fordítja arczát az ablakon bemosolygó hajnal felé s kér tőle egy kis pírt kölcsön… Most törik el feje fölött a pálczát… «Istennél a kegyelem!» – Denevérszárny, repülhetsz!

E közben a nap tányéra a láthatár fölé emelkedék. A vonat körül utas nép sürgött-forgott, helyezkedett s beszélt arról, hogy milyen hideg van ma reggel.

Alfonsine nem érezte azt. Még nyakkendőjét is leveté, hősége volt. Hátat fordított a napnak, úgy nézett vissza a ködös városra. Tán azt várta, hogy egyszer csak e párázatból egy ködarcz fog kiemelkedni, felhőhomálylyal rajzolva, s annak még egyszer utoljára a szeme közé fog nevethetni.

A vonat tovarobogott.

Negyven percz volt öt óra után.

A TŐR HEGYE LETÖRVE.

Nem robogott eléggé gyorsan a gőzmozdony. Alfonsine a villámmal szeretett volna utazni. A denevérszárny tízszer is megjárta azt az utat, a mit a gőz egyszer.

Türelmetlen volt. Vágyott otthon lehetni. Lelkével előre sietett.

Jól esett, hogy nem volt útitársa, az első helyen utazott; nem vonta el senki közönyös beszélgetéssel: öngondolataival kéjeleghetett.

A bécsi indóháznál ott várta hintója. Sietett keresztül furakodni a tömegen, hogy első lehessen, ki a pályaudvarból kijut.

Kocsisát is gyorsaságra unszolta.

Hazaérve, futott fel a lépcsőkön.

Futott a szobákon keresztül, míg rátalált Edithre.

A leány gyászruháját varrta.

Alfonsine odarohant eléje, s a jóllakott boszú kaczajával vágta szivéhez e keserű szókat:

– Megöltem őtet!

A lelkébe kapott haláldöfés után a leány fájdalomteljesen emelé szemeit a magasba. Az a sugár, az a gloria volt ez arczon, mely a szent szűz tekintetében világít, midőn szemeit a keresztfa magasságához fölemeli.

És azután mélyen sóhajtva lehajtá fejét keblére, s kezeit ölébe ejté.

De nem sirt, nem átkozódott.

– Megöltem a kedvesedet!

Leánya megérkeztére most Plankenhorstné is elősietett.

És annak aztán elmondá Alfonsine az egész történetet. Hol járt? mit tett? Miket beszélt? Minden körülményt, minden szót. A nagy sietséget, a gyors sikert. A tökéletes sikert. A boszú pohara megtelt.

És a két hölgy úgy kaczagott, úgy örült ezen; úgy ölelte egymást, úgy hízelegtek, úgy beczézték egymást, mint a kik nagy, örvendetes diadalokat vívtak ki, a hogy örülni szoktak anyák, leányok egymás szerencséjének, boldogságának.

Szinte elfeledkeztek nagy boldogságukban arról a harmadikról.

Hát az áldozat nem vonaglik?

– Hát te nem sírsz?

A teknöncz még él, ha az agyvelejét kiveszik: hát egy leányszív még annál is szívósabb? Nem értette talán?

– Richardod meghalt!

A leány nem szólt semmit; kezét keblére tette és szemeit gyászruhájára függeszté. És nem sirt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy könyei lehettek volna. Nagyobb rémület, mint hogy mozdulatot engedett volna.

– Te bárgyú! Nem érted? Kedvesed meg van ölve. Megölve, mint az enyim. Özvegy vagy. Tudod-e már, hogy mi ez a fájás? A mi nekem mindennapi hálótársam. A véres kisértet feje vánkosomon. Most már a tieden is ott van.

Edith nem borzadt össze. Hozzá volt szoktatva már e rémes ábrándhoz. Hiszen mindennap azzal kelt, azzal feküdt.

És Alfonsinet dühödtté tette e könytelen némaság. Diadala legmagasabb gyönyörétől érezte magát megfosztva e szenvedő nyugalom által. Hisz azért sietett úgy haza, hogy lássa őt is a földön fetrengeni, és átkozni Istent és embereket, és éles vasat keresni saját keble ellen: mint a hogy az látta őtet.

És a megtiprott gyermek nem dühöng, nem zokog, nem vonaglik.

A denevérszárnyú léleknek ez ingere volt.

– Gondolj rá, te nyomorult, hogy a leggyalázatosabb halállal halt meg; a mit emlegetni is szégyen! Hogy most e perczben ott ásnak neki a homokban egy gödröt és belelökik dicstelenül; és földet taposnak a fejére, a nélkül, hogy valaki egy imát mondana el fölötte, és te még a sírjára sem fogsz találni soha!

A leány magában sóhajtott és válaszolt: «Magához vette Isten s én gyászolni fogom örökké». De kimondani nem birta ezt. Nagyobb fájdalom volt az, mint hogy szavai lehettek volna.

– Sírj hát! ordítá dühödten a szép mænade, s lábával dobbantott, és ökleit összeszorítá, hajfürtei vonaglottak hevült arcza körül. «Sírj nekem! sírj!»

E pillanatban benyitotta az ajtót a komornyik és jelenté:

– Baradlay Richard úr van itt.

A feltárt ajtón túl, a mellékszobában ott állt Baradlay Richard polgári öltözetben.

* * *

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha mindez valóban, historice így nem történt volna, azt mondanák rá: «csatány!»

Pedig hát valósággal így következett egymás után.

A fejgörcsök embere azt az utolsó tizenkét órát arra használta fel, hogy elővetette százhúsz legfőbb vádlott perét, itéletet hozatott benne. Az itélet mindnek halálra szólt. Ő pedig megkegyelmezett valamennyinek. Teljhatalma volt rá.

Nem is hogy büntetéseiket átváltoztatta, enyhítette volna! elengedte minden dolgukat végkép és egészen. Menjenek szabadon.

A fejgörcsök embere e kínzott órájában csakugyan boszút állt; de nem az elbukottakon, a kiknek ő tartotta a fejükön a lábát; hanem a miniszteren, a ki az ő fejére készült gázolni.

Tömegestül lökte oda közéjük a végbocsánatot. A legjobban terheltek közé. Most már tessék a miniszternek tovább játszani a partiet.

Ez volt az ő válasza Plankenhorst kisasszony üzenetére.

Alfonsine rosszul tanulmányozta a lélektant. Rosszul ismerte ki az embereket. Különösen rosszul figyelte meg a mérgek hatását!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Richarddal tudatták megkegyelmeztetését, a mi rá nézve a legváratlanabbul jött, a főhadbiró behivatta őt magához.

– Ön ugyan kegyelmet kapott s szabadságát is visszanyerte, monda neki, hanem egy időre Magyarországon nem maradhat. Körül fog határoztatni valamely más koronaországi városba. Például talán Bécsbe.

– Mindegy, akárhová.

– Tehát maradunk annál, hogy Bécsbe. A tábornagy úr, ki ma önnek kegyelmet adott, azt üzeni önnek, hogy ha Bécsbe feljut, legelső gondjának tartsa fölkeresni Plankenhorst Alfonsine úrhölgyet és megköszönni azon szíves közbenjárást, melylyel az ön megszabadulását kieszközölte. Ezen úrhölgy közbejötte nélkül ön nem nyerte volna vissza ily hirtelen szabadságát. Tehát megköszönje neki!

– Kötelességemnek tartom.

– Még egy dolgot! Önnek testvére Eugen, azaz Ödön, az osztó igazságnak áldozatul esett.

– Azt már hallottam, csak azt nem tudom, hogy a német és magyar név…

Szavába vágtak nyersen:

– Először is önnek nem volt szabad semmit hallani, mert fogoly volt s a foglyokkal közölt hír árulás. Továbbá pedig én nem kértem öntől philologiai oktatásokat, hanem hogy hallgasson rám.

Azzal kivett egy kis papirtokot fiókjából.

– Önnek testvére levágott hajából egy fürtöt hagyott önnek. Vigye!

Richard kibontá a papirtokot s ámultan szólt:

– De hiszen ez…

Ismét szavába vágtak:

– Nincs több beszédem önnel. Adieu!

S azzal kitolták az ajtón.

Csaknem kiszalasztá a száján, hogy hisz ez szőke fürt; Ödön haja pedig fekete.

Sietett hát a parancs szerint azonnal Bécsbe. Még jókor érkezett a reggeli vonatra.

És utazott ugyanazon a vonaton, a melyen Alfonsine. Csak hogy ő a harmadik helyen, mint szegény elbocsátott fogoly; az pedig az első helyen.

S a míg Alfonsine a boszú gyönyörében kéjelgett, boszújának épen maradt tárgya tőle néhány ölnyi távolban három nagy talányon törte a fejét.

Az első az volt: «mit jelent ez a szőke hajfürt? mit az Eugen névvel azonosított Ödön?»

A második az volt: «miként köszönheti ő megszabadulását Plankenhorst Alfonsinenak?»

A harmadik meg az, hogy: «hol fogja ő megtalálni Edithjét? s mi jön azután, ha megtalálta?»

Megoldást egyikre sem talál.

A KŐSZIVŰ EMBER FELEL.

Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy, arczczal a földre leborulva a kőszívű ember arczképe előtt.

Mindennap újra, meg újra ostromolja az örök könyörgéssel: «ne vedd el másik fiamat!»

Monomaniája kezd lenni ez a harcz egy festett képpel.

S a festett kép oly szívtelen, oly hallgatag.

S a jajkiáltó sorok, mikben gyászharang, dobpörgés hangzik, még mindig jönnek a hírlapokban, mint új, meg új üzenet a felleges égből.

Egy esős nyári nap hideg estéjén ismét együtt volt a család. Szokatlan juliusi hidegek jártak a lapályon; a kandalló körül ültek, midőn újra hangzottak azok a fegyveres léptek az előteremben, mik Giantot fektéből feluszítják s ismét benyit az a vendég, a ki nem koczogtat az ajtón: «szabad-e?»

Ugyanazon csendőr az, ki a minapi leveleket hozta. Ugyanaz a merev katonás arcz, mely semmi indulatot el nem árul.

– Egy levél Baradlay Kazimirné asszonynak. Újépület, második pavillon.

Reszketve kel föl előtte mindenki.

Ez a halálmadár.

Tántorogva, féltébolyultan járul eléje a szólított nő s reszkető kezét nyújtja a levél elé.

És aztán karját arcza elé emelve, eltakarja előle szemeit, mintha nem akarná látni azt, a mit kezében tart.

– Olvasd! szól, a levelet odanyújtva Arankának. És maga karszékébe roskad vissza.

Arankának már szabadalma van borzalmas leveleket elolvasni.

Ő töri fel a pecsétet, ő bontja fel a borítékot, ő hüvelyezi le a levelet. És azután olvassa azt:

«Anyám. Szabad vagyok!

Richard.»

Az anya nem hisz annak, a mit hallott! Látni is akarja.

Kiragadja menye kezéből a levelet, és arcza elé tartja.

Igen! ezek az ő vonásai! Ez az ő irása! Él! Ir! Megszabadult!

Ez való. Ez nem álom.

És a levéllel kezében elfut; beveszi magát belső szobáiba. Ott, hol férjének arczképe áll, zokogva leül a kerevetre: újra, meg újra elolvassa a rövid levelet. Aztán feltartja azt a mindenütt szemébe néző arczkép elé, mintha azt kivánná attól, hogy az is olvassa el. És végre megcsókolja a festett arczkép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a kezet, mely nem sujtol többé.

Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: – odafenn van már; – s ismét kibékíté őket!

A KÉRŐ.

Richard egész nyugodtan és kedélyesen lépett be Plankenhorsték teremébe, mint ki régi ismerősök közé érkezik.

Nem látta meg a két Plankenhorst úrhölgy arczán a kisértetlátó elrémülést; csak azt látta, hogy Edith az öröm kétségbeesésével rohan eléje és a tulvilágról jött önfeledés mámorával borul keblére, átöleli nyakát karjaival, őrjöngő erőszakkal szorítja magához és lélekvesztett felmagasztaltsággal rebegi: «Richard, kedves Richard!»

Most már tud sírni.

Idő kell hozzá, míg magához bír mindenki térni az indulatrohamból.

Míg Edith karjai lefoszlanak kedvese nyakából; míg Alfonsine meggyőződik felőle, hogy ez csakugyan élő ember és nem kísértet, a kit maga előtt lát.

Hanem még azután is, hogy Edith Richard kebléről lebontakozik, ott marad mellette s jobbját két kezébe fogja, mintha el volna nála határozva, hogy azt soha többé el nem ereszti.

Richard mindezt olyan természetesnek találja.

A leány menyasszonya. A vőlegény halottaiból támadt fel. Itt van ok rendkívüli örömre, az öröm szokatlan kitöréseire.

Azt is hiszi kitalálhatni, hogy Alfonsine miért oly sápadt?

Palvicz nem terheli lelkét. Becsületes harcz volt közöttük. Azután semmi köze annak ehhez a házhoz. Hajó és horgony elszakadtak egymástól.

Plankenhorstné az első, ki beszélőtehetségét visszanyeri.

Edithhez intézi szavát.

– Edith kisasszony! Nem látom át, miért ez önfeledtség, ez elragadtatás egy idegen férfi irányában? Mi tetszik önnek, uram? – szól aztán Richardhoz fordulva.

Edith pirulva ül vissza helyére; de most már gyönyörrel nézi a varrott gyászruhát, míg Richard előbbre lép s őszinte, rosszaságnélküli szivélyességgel fordul Alfonsine baronessehez.

– Legelőször a hála kötelessége hozott ide. Én ma hajnalban halálra itéltettem s még azon órában kegyelmet kaptam. A kormányzó, ki teljesen fölmentett s szabadságomat visszaadta, lelkemre köté, hogy legelső kötelességemnek tartsam e szabadulásomért nagysádnak hálámat kifejezni. Nagysád közbenjárulása nélkül legalább tizenöt évi fogságot kaptam volna. Fogadja érte hálámat!

Megannyi sarokkal tapodás egy kigyó fejére.

Hálát adni a megszabadulásért Plankenkorst Alfonsinenak!

Köszönet attól az embertől, a kinek elvesztéséről álmodott, a min töprengett, a miért fáradott annyi idő óta.

És a ki kulcsával bír e talánynak, melyet senki sem ért, az Alfonsine.

Ő már érti egészen.

Hiszen megtörténik sokszor, hogy a földből visszaüt a villám az égbe.

Vak Sámson magára rántja a filiszteusok karzatait, a kik játszani akartak vele.

És ő most látja, hogy mit cselekedett?

Maniacus dühében megszabadítója lett annak az embernek, kit elveszteni akart.

Ha ő hagyja azon az éjszakán fejgörcseivel vesződni azt az embert, ha hírt nem visz neki az őt fenyegető fordulatról; ha engedi a dolgokat a maguk szomorú következetességében lefolyni, akkor Richard ott marad fogságban. Nem hal meg, de tizenöt évig el lesz temetve. Mire onnan előkerűl, kész öreg ember és Edith agg hajadon.

És ezt ő rontotta el!

Ő vetette ki sarkából annak a kriptának az ajtaját, melybe Richard el volt temetve: mert nem érte be vele, hogy ott feküdjék a koporsóban, azt is akarta, hogy halva feküdjék ott.

És ezzel szabadította ki.

Nincs hátra egyéb, mint e nyájas, üdvözlő arcz előtt porrá lenni.

Plankenhorstnéra került a sor, hogy helyt álljon. Neki hideg vére volt már.

– Uram! Ön félreérthetett valamit, a mit önnek tán nem komolyan mondtak. Azon szolgálatot, melyet ön említ, családunk egyik tagja sem tehette önnek, azon csekély oknál fogva, mert mi ez ügybe nem avatkoztunk soha. Mi minden közélettől visszavonultan élünk, senkivel nem érintkezünk s országos ügyekbe nem ártjuk magunkat. Termeink zárva vannak a társaság előtt. Ezt ön előtt is kénytelen vagyok határozottan kijelenteni. Ugy hiszem, ön elég világbeli jártassággal bir, ezt megérteni.

– Teljesen értem, bárónő, s e mostani látogatásom, biztosítom önt, utolsó.

– És reménylem, rövid.

– Az is meglehet. Azt három szóval elvégezhetem. Ön tudni fogja, hogy másfél év előtt Edith kisasszonyt eljegyeztem.

– Annak a következményeire most már gondolni sem lehet.

– Miért nem?

– Azt jobb lesz, ha ön nem magyaráztatja meg magának.

– De azt tudnom okvetlenül szükséges.

– Tehát meg is hallhatja tőlem, ha épen önmagától nem akarja megkérdezni. Mikor ön Edith hugomat eljegyezte, akkor ön kapitány volt, úr volt és nemes ember. Most pedig egyik sem. Rangját elvesztette. Vagyonát, nemességét a tábornagy nem adhatta vissza, mert ahhoz nem volt joga. Ő csak élet és szabadság fölött rendelkezett. Ön tehát jelenleg nem tiszt, nem úr, nem nemes ember.

– De még mindig Baradlay Richard vagyok! – mondá az ifju, önbecsének egész férfiérzetével.

Plankenhorstné ajkát pittyeszté megvetőleg, s félvállról nézett le rá fitymálóan.

– Szabad, mint a madár. De a másik nem szabad, mint a madár. Liedenwall Edith kisasszonynak családja van. S e családnak joga van válogatni; – joga van elutasítani és mást választani. Liedenwall Edith kisasszony még mindig a Plankenhorst-család tagja, és annak fenhatósága alatt áll.

– Én Liedenwall kisasszonyt kérdezem, úgy van-e ez?

Edith csak némán rázta fejét; de még nem szólt.

Plankenhorstné ketté akarta vágni a tárgyat.

– Edith követni fogja azt, a mit mi határozunk felőle. Azt megitélni, hogy jövendő sorsa miként intéztessék, a mi jogunk és a mi kötelességünk. Ön uram, elkésett a leánykéréssel. Nagyon is magasról akart hozzánk leszállni, s most nagyon is alacsonyról kérezkedik fel.

– Én nem kérezkedem önökhöz. Tudok nőmnek nevet adni, és szivet és kenyeret! szólt bele Richard határozottan. Én nőt kérek, s aztán megszününk egymással törődni.

– Ön csalatkozik; mi nem szünhetünk meg Edithtel törődni soha. Vagy azt hiszi ön, hogy tizenöt évig hagytuk volna Edithet ön után várni? Mi gondoskodtunk már róla. Ön el volt temetve. Edithnek szerencséje akadt. Edith már el van igérve.

Richard kérdő bámulattal tekinte Edithre. A leány arcza tudatlan csodálkozással felelt kérdésére.

– Kinek van eligérve?

– Ön igen kiváncsi. Azonban nem tartok titkot. Ön emlékezni fog azon fiatal titkárra, kivel tavalyi estélyeinken gyakran találkozott. Az most előkelő úr. Megyefőnök. Edithre nézve nagy szerencse.

– És Edith beleegyezett?

– Ne hívja ön keresztnevén, uram! Az nagy szabadság. Liedenwall kisasszony! – Liedenwall kisasszony kezét annak fogja adni, a kit én vezetek elé.

Most aztán Edith felállt a helyéből és szólt:

– Liedenwall Edith nem fogja a kezét másnak adni, mint a kit szeret.

Plankenhorstné nem jött ki önmérsékletéből.

– Edith kisasszony. Semmi theátrális productiót! Itt indulatoskodásnak nincs helye. Ön gyámleányom. Nekem jogot ád ön felett a törvény.

Edith most már nem hagyta magát elhallgattatni. Belefogott a harczba. Küzdött.

– Én nem kivánok önnek gyámleánya lenni! Elmegyek cselédnek. Az ön házánál beletanultam abba. Mint cseléd, mint szolgáló, annak adhatom a kezemet, a kinek akarom.

– Gondoskodva van róla, kedvesem, hogy ön el ne mehessen cselédnek: higyje el ön, hogy igen jó gondviselés alatt áll. Minden úri renddel fog egymásután következni, egész odáig, a hol az oltár előtt le kell térdepelni. Ha ön sírni fog az alatt, míg a lelkész az esketési formát felmondja ön előtt, az a szent czeremoniának csak kiegészítő része lesz.

– De én nem fogok sírni! szólt a leány, előlépve hevesen. Hanem valami mást teszek. Ha csakugyan akadna olyan ember, a ki engem, szivem, akaratom ellen nőül akarna venni önök parancsára, annak én a mennyegző előtti napon elmondom, hogy én megszöktem egyszer a zárdából, elszöktem éjnek éjszakáján a táborba a kedvesemhez; ott töltöttem a szeretőm szobájában a féléjszakát. Láttak a katonák a bivouacon, látott a Singer-utczai markotányosné. Tudják az apáczák mind a Brigitta-kolostorban, tudja soror Remigia, hogy megszöktem és kedvesemnél voltam. Itt van a vállamon a korbácsok nyoma, a hogy megvertek érte.

És azzal lerántá válláról az öltönyt; az élő fehér bársony haván ott látszott most is a két éles korbácsütés rózsaszínű vonása.

– Akarja ön, asszonyom, hogy e verések nyomait más is meglássa rajtam, mint a kiért megvertek?

Plankenhorstné meg volt némulva az elszörnyedéstől.

Edith folytatá:

– És ha akadna mégis oly nyomorult, silány ember, ki ily felfedezés után az oltárig elkisérne, én ott az egész násznép előtt ezt kiáltom, mikor térdepel: «Nézzétek ezt a gyávát! A ki tudja hogy menyasszonya egy éjt a kaszárnyában töltött a szeretőjénél, mint apácza-növendék, s mégis nőül akarja venni!» s akkor úgy ütöm arczul az oltár előtt, hogy elmulik a kedve örökre a szemébe hazudni az Istennek és az ő szenteinek!

Imádandó szép volt a leány ez indulatkitörésében! Erő, villám, ihlet volt minden vonása, szava, mozdulata. Richard a gyönyörtől üdvözülten bámulta e csodatüneményt.

Hogy rágalmazza önmagát! Hogy keríti magát körül a gyalázat mérges gőzkörével! Pedig hiszen Richard tudja azt legjobban, hogy ez nem igaz. Igaz, és mégsem igaz. Igaz, hogy ott volt kedvesénél; de nem egyedül, hanem anyjával, de nem szerelemből, hanem kétségbeesésből, hogy életét megmentse annak. És ezért megverték, megostorozták! E drága testet, e gyönge, szeráfi alakot! Kinek van joga a világon e szent sebhelyeket csókjával megengesztelni másnak, mint a ki miatt az történt?

Plankenhorstné el volt fulladva az ijedségtől, a rémülettől, a dühtől. Uj dolgok voltak ezek, a miket hallott, a miket látott. Olyanok, a minők túlhaladták felfogását, képzeletét; a mik alatt összetört erélye, kevélysége, akarata.

Érezte már, hogy ezzel a leánynyal nem bír, hogy ez erősebb, mint ők valamennyien. Hogy ők csak dæmonok, de az maga a «legió»!

Még egy fordulatot próbált adni a végzetnek. Most már nem Richardot támadta meg, hanem Edithet.

– Te szerencsétlen leány! – szólt kezeit összekulcsolva és szemeit ég felé forgatva, – ki úgy el tudta magát felejteni! Tudod-e azt, minő csapodár csábítónak vetetted oda magadat áldozatul? Ez az ember itt nem a te kedvesed egyedül. Ennek már hölgye van, kinek nevével, becsületével tartozik, kinek előjoga van fölötted, ki téged el fog űzni, ki fog kaczagni.

– Én nekem, asszonyom? kérdé Richard elbámulva.