Part 17

A puttonyaikat felvették. A csatorna-fenéken most már nem lehetett haladni; a jobb parton sem többé, mert az meredeken emelkedett föl. Egy gyaloghidon át kellett menniök a tulsó partra, ott egy gyalog-útra leltek. Frau Bábi azt állította, hogy azon kell előre haladniok; ő ismeri azt az utat, a veteményes kertek közé vezet, a hol ő már tudja azután a palánkokon keresztül a járást.

Az eső is esett, sötét is volt. Három-négy óra között járt az idő éjfél után. Lehetetlen volt magukat tájékozniok, merre járnak. Az volt az egyedüli útmutatójuk, hogy mikor jöttek, az eső hátba verte őket, most pedig szemközt veri.

Egyszer aztán hirtelen megállt az eső, felszakadtak a felhők s a menekülő nők akkor látták, hogy az ostromzárló sereg egyik főtáborhelyére jutottak.

Jobbrul balrul előttük lovaikon ülő vértesek fehér köpönyegei voltak kivehetők az éjben.

Visszafordulni késő volt.

Alig húsz lépésnyire előttük állt egy csárdává rögtönzött mezei lak. Abban jó kedvű lovas katonák ütöttek tanyát. A lak belsejében kintornaszó hangzott. Talán tánczoltak is?

Egy csoport kinn állt az ajtóban.

A mint a három nőt megpillantották, egy csapat szilaj ficzkó eléjük szaladt s körülfogta őket.

– Hóha bolond, hóha! kiálta a legelsőnek Frau Bábi, meg ne egyél. Nagyanyád jön, krumplit hoz.

A vitéz uraknak azonban már egyszer nagyon jó kedvük volt s nem szomorodtak el a vén asszony arczfintorulataitól, az ifjabbakat is közrekapták. Egy gonosz szem észrevette, hogy azok között egy szép leány is van.

– Gyertek be hozzánk, egyet tánczolunk!

Baradlayné odasúgott Edithnek:

– Most el vagyunk veszve.

– Mi hagyján! súgott vissza Edith. De Richard! – Ez itt Palvicz Ottó ezrede. Ez van kirendelve, hogy Richard csapatját titokban ellenőrizze. A mint az eső megáll, a mint világosodni kezd, észre fogják venni, hogy Richard osztálya eltünt helyéről s üldözni fogják. Istenem! Valamit kell tennünk!

Edith hirtelen félrelökte maga elől a házsártos legényt, ki ruhájánál fogva a csárda felé ránczigálta s ledobva válláról a puttonyt, tiszteletet parancsoló tekintettel fordult az őrmesterhez; választékos úri hangejtéssel szólva hozzá:

– Őrmester úr! Jelentsen be az ezredesnek. Hol van Palvicz Ottó ezredes? Hozzá vagyunk küldve. Mondja neki: itt van Brigitta.

(– Mit cselekszel? szólalt fel suttogva Baradlayné.)

(– Most hagyjanak mindent rám. Vagy sikerül, vagy elveszünk.)

(– Narische Krédl! dörmögé magában Frau Bábi, kinek ijedtében minden kreutzfidél kedve kárba ment. Ez most mindnyájunkat a pokolba visz.)

Az őrmester rögtön szétterelte a nőkkel huzakodó legényeket s a fegyveres őrt szólítva, kivont kard közt kisérte őket a szomszéd házikóig, oda bebocsátva mind a hármat. Ott az előszobában hagyta őket, s maga bement az ezredeshez.

Néhány percz mulva ismét kijött.

– A Brigitták jőjjenek be.

Baradlayné és Edith beléptek a szobába.

A főtiszt egyedül volt. Magas, erős alkatú férfi, kemény kifejezésű vonásokkal, miken jellemzetessé teszi magát a szokatlanul hosszú orr; mélyen ülő szemei gyanut, ajkszögletei gunyort fejeznek ki.

Elébb hosszasan szemszögezi az előtte álló két nőalakot; csak azután szól hozzájok:

– Kit keresnek önök?

Edith siet felelni.

– Palvicz ezredest.

– Palvicz csak alezredes, jegyzi meg rá a tiszt.

– Tegnap este lett előléptetve ezredesnek.

E mondat megszelídíti a kemény úr arczát. Gyanuja fogy.

– Honnan jönnek?

– Jerichoból.

– Ki küldi?

– Rahab.

– Kihez?

– Józuához.

A főtiszt helyeslően inte fejével. Mindazok a mondatok voltak ezek, miket Plankenhorstné soror Remigiának betanított, hogy küldötte hitelt nyerjen az ostromló táborban. Azt hitték akkor, hogy Edith alszik, ittas.

– Mit izen?

– A Gibeonita az Emoreussal egyetért.

– Gondolom! – Mennek, vagy jönnek?

– Jönnek.

– Ott leszek!

Palvicz Ottó rögtön parancsot adott a másik szobában levő hadsegédének, hogy azonnal sorakoztassa az egész ezredet. Maga is utána látott.

A két hölgyet azalatt megkinálta üléssel, míg vissza fog térni.

– Mi volt e szavak értelme? mit beszéltél neki? kérdé Baradlayné, midőn egyedül maradtak, alig hallható suttogással.

– Jericho – Bécs; Raháb – a zárdafő; Jozua – a tábornok; a Gibeonita és Emoreus – a huszárcsapat és az aula.

– Te elárultad őket!

– Csitt! Rég szemmel tartják őket. Csak azt nem tudják, mit akar a Gibeon? átjönni-e Jerichóba? vagy elmenni a Kanahánba? Én azt jeleztem, jönnek.

Baradlayné még mindig nem értette ezt. Tagjait zsibbadás állta el az irtózat miatt.

Palvicz Ottó visszatért. Nem lehetett Edithtől kérdezni.

– Hölgyeim, indulunk. Szólt udvariasan a két delnőnek. Azok ismét felvették puttonyaikat.

– Mit izen ön vissza? kérdé Edith.

– Üdvözlöm Rahabot. A kapunál várom a Gibeonitát.

Azzal kikisérte a két hölgyet, s két gyalog vezetőt rendelt melléjök. Azok kísérték őket tiszteletteljes távolban, míg a kufárnőt előre bocsáták egy harmadik gavallér kalauzsága mellett, ki eleve figyelmezteté a tisztes asszonyságot, hogy ne tessék hátra nézegetni, mert úgy járhat mint Lóth felesége.

Egyszer aztán csak elmaradt tőlük mind a három, mikor a lerchenfeldi kapuhoz közel értek.

Mikor a pusztán hagyott torlasz előtt megálltak egy perczre megpihenni s puttonyaikat letették a kőhalmazra, akkor azt kérdé Baradlayné Edithtől:

– Most mi fog történni?

– Az, hogy Palvicz vértesei a Bécs felé vezető utat tartják reggelig zárva Richard előtt, s mire észre fogják venni csalatkozásukat, akkorra Richard négy órai szökő utat nyert előttük, s többé be nem érik.

– Remek leány! szólt Baradlayné ölébe takarva a gyermeket. Úgy hiszek Istent az égben, a mint hiszem azt, hogy eljön az idő, a mikor a Baradlay-ház kapujában az én térdem lesz az, a hova lábadat legelőször leteszed, mikor a kocsiból leszállsz. – De milyen hosszú út van még odáig mind a hármunkra nézve!

– Induljunk neki, asszonyom.

– Mért nem mondod: «anyám»?

– Hadd ne mondjam. Babonás vagyok. Azt hiszem, hogy a ki örül akkor, midőn szomorkodnia kell, olyan vétket követ el, mint a ki a templomban elneveti magát. Ne legyen nekem addig örömem! Ki tudja, hátha abban a perczben, a mikor azt mondanám önnek «anyám»: már nem volna anyám, nem volna fia. Hagyjon meg engem babonáimban: kisérjen el a kolostor ajtajáig.

A két nő elkisérte Edithet a kolostor-kapuig, s midőn ott bebocsáták, Edith póröltönyét, puttonyát saját puttonyába emelte Frau Bábi, s tovasietett úrasszonyával.

A hazaérkező Edithet az elszörnyedés hangja fogadta a kolostor refectoriumában.

Az egész személyzet nem hunyta le szemét az éjjel, úgy megzavarta őket a jelenet, mikor soror Remigia egyedül hajtatott be a kolostor udvarra, s a hintó nyitva hagyott ajtaját meglátták s kérdezték tőle, hogy hát Edith hová lett?

A rémületet fokozta az a helyzet, hogy még csak lármát sem lehetett ütni a keresésével.

Már pitymallott, mire visszakerült. Minden oldalról reá rohantak. Hol volt? hol járt?

– Majd estére megmondom, addig nem.

Hallatlan elvetemültség.

Mikor a feddés, fenyegetés nem használt: a fenyíték került rendre. Edith azt is meghagyta magán történni.

A jámbor szüzek elborzadtak, mikor vetkőztetni kezdék, s minden ruháját sárosnak, tépettnek találták, mint a ki a városon kívül csatangolt. De nem tudták belőle kivenni, hogy hol járt.

Elővették a virgácsot, a flagellumot, de nem használt sem a vessző, sem a gombos szíj. A fiatal leány, mikor szűz testét vérig sujtá a megalázó vessző, összeharapta fogait s csak magában mondá minden ütés után: Kedves Richard! s addig mondá, míg azután egyszer a fájdalomtól elájult.

Mikor ismét magához tért, már akkor ágyban feküdt, egész teste flastromokkal beraggatva. Láza volt.

Hanem a láz daczára is észre tudta venni, hogy a nap alkonyatra járt. A többi időt átaludta.

– No már most megmondom hol voltam! monda a körülállóknak. Az éjjel a huszár-őrtanyán voltam. Ott töltöttem az időt a kedvesem, a kapitány szobájában. Már most tessék ezt tovább mondani.

Az apátnő összecsapta a kezeit e rettenetes felfedezésen. Dehogy mondták ezt el bárkinek is! De úgy eltitkolták, hogy még nesze se menjen ki e falak közül. Hiszen vége lenne az egész testület jó hirének, ha ezt megtudná valaki.

Hanem ebből aztán azt is megtudhatta az apátnő, hogy miért izente neki a reggel hét órakor útnak indított küldötte által azt a hizelgő mondatot Palvicz ezredes, hogy a magas mennykő üssön az egész apácza-kolostorba?

Tudniillik, hogy mikor a soror Remigia által informált küldöncznő elmondá az ismert jelszavakat az ezredesnek s aztán figyelmezteté, hogy nemsokára jön a Gibeonita anyja álruhában, fiát rábeszélni, hogy hagyja el az ostromló tábort, – akkor Palvicz dühösen kiáltott fel:

– Az ördög elviheti a dolgot! Akkor már meg is szöktek. Én magam nyitottam nekik utat, s kisértem az ellenfél kémeit a kapuig. Csak azt tudnám, hogy ki volt az a szoknyába öltözött kicsi ördög, a ki engem a hosszú orromnál fogva ide hurczolt?

Azt persze nem mondták meg neki soha.

A VÉRVERES ALKONY.

A nap nyugvóra jár, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég.

Mintha egy oceán hömpölyögne odafenn izzó lávából.

A skárlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki az ég. Egy darab világos-zöld ég.

Ki tudja, miért van azon az egy helyen az ég nyitva? ki tudja, miért annak az égnyilásnak a színe most zöld? Talán opticai magyarázata is van annak: de bizonyos, hogy ebben az órában ezer meg ezer, földtől megváló lélek keresi az utat a felhők között, talán azoknak a sápadt szellemei teszik azon a folton az eget topázszínűvé?

Csak egy felhőt nem tud a nap megaranyozni, egy nagy fekete felhőt, mely a földről felgomolyog s koromsötét árnyakat fest a veres alapra. Az egy égő templom füstje.

A lomha sötét tömeg helyet követel magának az égen s mély borongó háttért ad a hosszú utczának, melyen az alkonyi verőfény végig sugározik. A hol a házak árnyékot vetnek, ott már sötét van.

És mély csend.

Az a csendes óra, a mi az elveszett csatatéren a diadal után következik. A győztes még pihen, még rendezi magát, új haditervét alkotja; a vesztes pedig már elfutott, s igyekezett eltünni. A kettő között egy futamodásnyi tér, egy órai halálcsend támad.

A hosszú utczán végig csak elszórt fegyvereket látni. Szedje össze a győztes! A kik eddig viselték, menekültek a nyitott házkapukon át rokonaikhoz, ismerősökhöz, jószívű idegenekhez, átöltözni, vért, füstöt lemosni arczaikról, sebeiket eltitkolni, hogy a mikor jön keresésükre a vaskezű győztes, azt mondhassák: nem én vagyok az!

Az ágyudörejnek, a puskaropogásnak vége van már; a férfiküzdés zaja elnémult mindenütt.

Abból a sötét háttérből, melyet az égő templom fekete füstfellege árnyal, egy magányos alak bukdácsol még végig az utczán. Egy ifju harczos az aula legiójából.

Csak fél karja van meg, az sem visel már kardot; kezével mellén összeszorított köntösét tartja; egy szuronydöfést takargat ott, mely most talán nem is fáj még. Minden lépését hulló vére jelöli nyomában.

Úgy iparkodik menekülni, mielőtt üldözői nyomába érnek. Oly aggódva tekint saját vércseppjei után háta mögé, nem fognak-e azokról utána menni?

Hiszen nem messze kell már sietnie. Amott leng már az ismeretes trikolor zászló a Plankenhorst-ház erkélyén. Csak odáig elvonszolhassa magát. Ott gyöngéd ápoló kezek bekötik sebeit; elrejtik, eltagadják a fürkésző ellenfél elől. Oh a nők értik azt, hogyan kell! És ha meg kell is halni, akkor is gyönyör lesz ama szép szemek mennyországából tanulni meg, milyen lehet a paradicsom ege; talán egy csillámló köny is fog azokból utána hullani; talán megmondhatja majd neki utolsó lehelletével: «én önt szerettem».

Minden ablakból eltüntek már a zászlók: lám a Plankenhorst-ház erkélyén még most is lobog az. Oh azok hívek a legutolsó pillanatig, az utolsó szembehunyásig. – De sokszor meg kell addig állnia, hogy a falhoz támaszkodjék, új erőt gyűjteni.

Azt tette, hogy minden pihenésnél azt számlálta, hány csepp vére hull le a kövezetre? Ez volt az ő időmérője.

Minden pihenőnél egy cseppel többet engedett magának.

«Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom.»

A huszonharmadiknál elérte a kaput.

Hanem az a kapu be volt zárva.

Megfoghatlan! Hiszen a községtanács részéről ki volt adva a rendelet, hogy minden kapu nyitva legyen: sebesültek, menekülők elrejthessék magukat. Hát a Plankenhorst-kapu hogy lehet zárva?

A félkezű zörgetni kezd a kapun.

A dörej viszhangzik az üres tornáczon, de nem költ fel senkit.

– Alfonsine! Alfonsine! nyög fel a sebesült.

Nem hallgat rá senki.

Most már nyilalni kezd mellében a csatából hozott seb. Szivébe kezd marni a halál férge. Valami úgy fáj, úgy vonja a földre. – Szeretne élni.

Eszébe jut rövid ifjusága; megvallatlan szerelme, lelke ábrándjai.

Úgy fáj neki mindez.

Lerogyik a kapu alatt.

Újra elkezdi a dörömbözést a bezárt kapun.

Nevét susogja.

«Goldner van itt! Én vagyok! Frigyes, a félkezű hős.»

Nem felel rá neki senki.

Talán ők is elfutottak innen? Talán senki sincs itthon a háznál.

Az meglehet.

Akkor legalább e küszöbön akar meghalni.

Sebe ég már és agyát homályos álomlátások köde bódítja el.

Félkönyökére emelkedve, a kapu szögletéhez támaszkodik.

És néz mereven maga elé, és azt képzeli: hogy a mint az a trikolor zászló, a mely az erkélyről alá függ, az alkonyi szélben csendesen lobog, az az ő fájdalmait legyezi enyhítve.

A nap eltűnik a házak tűzfalai mögött, s a mint alább száll, beesteledik, akként kezd világosodni az ellenkező oldal; a fekete füstfelleg most lassankint tűzvörösre válik, s izzó gomolyokat bocsát fel az elszürkülő égre. – A haldokló ifju csak egy tárgyat lát meg: a háromszínű zászlót. Ezt tán ott feledték? Ennek az árnyban tán jó lesz meghalni?

Sohaját, nyögését nem hallja már senki. Az imádott hölgynek kapuja zárva marad.

Egyszer azután látja, hogy a trikolor elkezd lassankint fölfelé emelkedni. Valami láthatatlan kéz onnan belülről bevonja a zászlót.

Itt mégis honn vannak.

Csak számára nem akarnak honn lenni.

Halálkeserűség állja el idegeit. Most már minden csepp vére, mely kihull, egy cseppje a kárhozat gyehennatüzének.

Ők itthon vannak s nem nyitnak előtte ajtót.

Hallják a nyögését és nem irgalmaznak néki.

Oh a nők mégis kegyetlenek!

És néhány percz mulva látja, hogy gördül alá ugyanazon erkélyről egy másik zászló; ugyan az a halálszínű zászló, a mely ellen ő egy óra előtt küzdött; a melytől halálsebét kapta, a mely ifju életét áldozatul kérte, s a mely most halálos tusáját befedni a legimádottabb lény ablakából alágöngyölödik, s árnyékát haldokló arczára veti.

A félkezű ifju e látmányra leveszi sebéről oda szorított jobbját, s egy névtelen fájdalom kiáltásával felemelve arczát az égre, oda csapja véres tenyerét a ház küszöbéhez, hogy vérjele ott marad annak; – azután arczczal a kövezetre hull s ott meghal.

Az alkonyfényt eltakarja a felhőborulat, s most az égő templom tűzfénye világít végig az utczákon.

Sokan nem látják azt, a kik ott elhullva feküsznek…

AZ A HARMADIK.

Baradlay Jenő az utolsó napokban minden perczét Plankenhorsték körében tölté. Egészen beszállásolta oda magát. A komornyik a harczolók között őgyelgett, annak az üresen maradt szobáját berendezték a számára; éjjel-nappal a háznál lehetett.

A rendkívüli idők sok rendkívüli helyzetet tesznek megmagyarázhatóvá. Mikor az éjszakát az ostromröppentyűtől fölgyujtott paloták világítják be, mikor az álmokat a bombapukkanás űzi el az éjszakából, olyankor nem igen kérdezik, engedi-e az etiquette, hogy egy nőtlen ifju egy családapátlan körben tölti el a rettentő éjszakákat s midőn a gyönge nők ájuldozva, rémledezve dülnek erre-arra, azoknak ápolására, biztatására közel tartja magát, sőt a ház leányát órahosszant keblére ölelve dédelgeti, bátorítja s valahányszor egy bomba szétrobban, valahányszor a szép leány összerezzen, erősebben szorítja őt magához.

Azonkívül is azt hihette Jenő, hogy az már nyilvános titok: az ő viszonya Alfonsinehez; ő magát elfogadott vőlegénynek tekintette ennél a háznál. Ha keblére ölelte a leányt, ha búcsucsókját szívta, ez anyja szemeláttára történt. Itt az elnézés maga az áldás, a beleegyezés. Csupán az van hátra, hogy ezt a viszonyt valahogy formulázni kell.

Mihelyt kedvező idő lesz rá.

De most még minden szívben olyan hullámokat hány a rettegés, hogy elnyelik a világító tornyot.

Minő tündéri gondolat volna az máskor: három éjt, napot folyton az imádott hölgy közelében tölthetni! – Minden órában, minden helyzetben hozzá mehetni. – Felkölteni őt álmából, s máskor meg általa felköltetni. – A bálványozott hölgynek bálványa lenni, kit az imád, kit mindig látni óhajt, kinek eltávozását rettegi, visszajöttére idvezül. Látni ragaszkodását, látni epedését, érezni reszkető tagjait ölében, könyjeit arczán, szemeit szemében. És néha-néha, mikor egyszer az ostromzaj egy-egy órára elpihen, s a mély csendben, az elhallgatásban az üldözött álom ellankasztja a szép leány tagjait, s leroskadva, fejét odaejti az ifju ölébe: ott tartani őt óra hosszat, gyönyörködve alvóan mosolygó arczában; s ha ismét zúgni kezd a távoli ágyúdörgés, egy gyöngéd csókkal költeni őt fel, nehogy a durva bombapukkanás ébreszsze őt fel gorombán! Minő idylli boldogság volna ez, ha ugyanakkor a borzalom, a rettegés, az aggodalom nem uralkodnék minden ideg felett.

De mikor ezt a színültig koronázott kelyhét az elysiumi gyönyörnek képes egyetlen ürömcsepp megkeseríteni; az az egyetlen gondolat: mi lesz holnap?

A saisi lepel ismeretlenének ezer nyelve van: a kérdezőnek annyi feleletet ád. És azután meglehet, hogy az ezeregyediket, a mi valóban történni fog, még akkor sem mondta meg.

Jenő is végig hallgatá e feleleteket aggodalma kérdéseire.

«Mit hoz a holnap?»

Talán győz a fölkelés?

Hát ha leveretik?

Talán rohammal veszik be az utczákat? Harczolni fognak, kapuk alatt, erkélyekből, ablakokból?

Akkor nem irgalmaznak sem nőknek, sem fegyverteleneknek?

Kedvesével együtt fogják őt is lemészárolni?

Vagy megadja magát a város? lerakják a fegyvert?

És visszajönnek az elűzött hatalom emberei?

Kegyelmezni fognak-e azok, vagy megtorolni?

Mi sors vár akkor a Plankenhorst-családra?

Tudva van-e a hatalmasok előtt, hogy ők minő kiváló szerepet vittek a mozgalomban?

Hát ha el lehetne azt tagadni?

Hát ha ki lehetne magyarázni a parancsoló körülményekből?

Talán értenek a hadbirák a psychologiából, idiosynkrásiából, s asszonyi idegeknek imputatioképtelen befolyásából valamit?

Talán a dicsőség nagyobb részét át lehetne engedni meghalt, vagy megmenekült egyéniségeknek?

Az sem lehetetlen, hogy a sok hajdani jó barát között akadhat egy-kettő, ki pártjukat fogja?

De hát ha épen azok lesznek a legkegyetlenebb üldözőik?

Hát ha vésztörvényszék elé fogják őket állítani? Hátha elitélik? Fogságra vetik? Talán meg is ölik?

Hogy saját magával mi fog történni, ha Bécs elesik, arra keveset gondolt Jenő.

Annyit megtett, hogy cilinderét és a frakkját elhozatta a Plankenhorst-házi kis szobájába, a kalabriaiját és egyéb vitézi jelvényeit pedig lepecsételve valami idegen névre, a valódi szállása házmesterénél letéteményezé.

Őt bizonyosan észre sem fogják venni.

Hiszen az egész idő alatt nem tett semmit.

Csak hogy épen ott mulatott, a hol a többi exaltált ifju, a kik komolyan vették a dolgot.

Ő csak a szép hölgy sohajtásait vette komolyan.

Aztán, ha vele is az fog történni, a mi kedvesével, azt már nem bánja. Ha együtt meg is kell halnia vele, az is gyönyörűség lesz.

Ez a gondolat néha elszomorította keblét, midőn egészen kifesté azt maga előtt; hanem megnyugodott benne.

Az utóbbi hónapokban sokat forgott a Plankenhorst-termek olvasó asztalán a girondisták története; olvasott abban Jenő sok olyan eseményt, a hol a leány és az ifju, a menyasszony és a vőlegény együtt mentek ki a végzetes szekéren s egymásután hágtak fel a halálos lépcsőn és «vive la liberté!»-t kiáltottak hozzá.

Már ehhez a képhez is hozzá szoktatta szivét.

Az azonban komoly elhatározása volt, hogy ha Alfonsinet nála nélkül éri baj, azt nem fogja túlélni.

Ha Alfonsinet fogságra fogják vetni, ő megmozgat minden követ, legyen az börtönfalba, vagy emberszívbe vakolva, hogy kedvesét kiszabadítsa. Könyörögni, rimánkodni, ügyvédkedni fog érte; – ha ez nem használ, megvesztegeti tömlöcztartóját, őreit, hogy kiszöktesse.

Ha pedig a legborzasztóbb találna teljesülni, ha Alfonsine drága vére áldozatul hullana: akkor hulljon el az övé is. A pisztoly meg van már töltve, még annak a golyójára is fel van vésve Alfonsine neve: hogy tudja a szive, mikor bekopogtat hozzá az ajtón, ki köszönteti!

Ezeket mind végig gondolta Jenő egy-egy olyan csöndes óráján a nyugalomnak, mikor az ágyúzás szünetet tartott, s a szeretett hölgy akaratlanul keblére nyugtatá álomkínozta fejét s ott elszunnyadt.

A harmadik nap estéjén aztán vége volt a harcznak.

A védők zöme megadta magát. Egyes kis csapatok verekedtek még egymástól szétszórva a roppant város egyes utczáiban; hanem a belváros főutczáin már zeneszóval nyomult elő a győzelmes sereg.

A Plankenhorst-teremben csak hárman voltak: a két úrhölgy és Jenő.

A tegnapelőtti emberek elhulltak, elmúltak.

És a mint a bevonuló csapatok zenéje elvonult az ablak alatt, a lépcsőkön siető lépteket hallott Jenő. Ide jönnek. Egyenesen ide tartanak.

És azután csak arra az egyre nem volt készen, a mit látott.

A régi ismerősök, a Plankenhorst-estélyek hajdani celebritásai jöttek egymás után, mosolygó diadalmas arczokkal; és valahány jött, azokat a ház asszonyai mind üdvözlő kézszorításokkal fogadták; és kaczagtak és nevettek, a hogy rég látott jó barátok nevetnek egymásnak, végigélt viszontagságok után; és otthon találták magukat; és beszélni kezdtek élményeikről, egyszerre, össze-vissza, derülten, győzelmi elragadtatással, tréfálkozva, dicsekedve; és a ház asszonyai úgy bele találták magukat egyszerre e zajba, mintha nyolcz hónap minden tüneményes, rettenetes napja csak egy tegnap és ma közötti éjnek álomlátása lett volna.

Jenővel pedig nem törődött senki.

Észre sem vették, hogy van a világon, s nem is kérdezték, hogy micsoda a világon?

Az érkezők egyike sem marad sokáig; csak épen be akarták magukat mutatni, hogy élnek – és ragyognak. Az eltávozók helyett jött más. Az egész régi társaság nyomult a bevonuló hadsereg nyomában.

Egyszer aztán oly ismerőst is látott Jenő megérkezni, a ki elég kegyes volt őtet észrevenni.

Rideghváry úr volt az.

Nagy zajjal jött, messziről gratulált az úrhölgyeknek, egyszerre két kézzel rázott kezet, s miután nehány szót váltott halkan Antoinette asszonynyal, szemeivel fölkeresé Jenőt is, ki egy ablakmélyedésbe támaszkodva, szemlélte némán az előtte végbemenő színdarabot.

Alig érkezett egy új ismerős, ki a hölgyeket elfoglalja, Rideghváry azonnal Jenő fölfedezésére indult, s a mint rátalált, officiosus nyájassággal megszólítá:

– Szervusz, öcsém. Jó, hogy itt talállak. Igen fontos beszédem lesz veled, a mely tensorsodat érdekli. Légy szíves haza menni és szállásodon várni rám.

Jenő szivében is volt annyi kis galambméreg, hogy az ilyen hazaküldetést in optima forma megappellálja.

– Szolgálatára állok méltóságodnak. Ne is tessék szállásomra fáradni. Ezuttal itt lakom a háznál. Szobám a második emeleten, a lépcsőtől jobbra.

– Ah! Ezt nem is tudtam, mondá a kegyelmes úr elcsodálkozva; tehát elvárhatsz néhány komoly szóra.

A kegyelmes úr ismét visszament a hölgyekhez; Jenő pedig kedvetlenül hagyta oda a termet s fölment abba a kis szobába, a hol néhány nap óta otthon képzelte magát.

Még mikor legutoljára e kis szobában megpihent, ez a négy fal köze tele volt pokollal és paradicsommal, miket egy bomlott kéz egymással összekevert: a szerelem gyönyörének végtelenségével csak a rettegés óriásai vetekedtek. Boldogság és halálfélelem, menyasszony-ágy és koporsó uralgott egyszerre képzeletén. Most mind ennek egyszerre vége. Sem pokol, sem paradicsom többé. Száraz élet. A rendes mindennapi élet.

Vajjon miről akarhat vele beszélni ez a sokszögletű ember?

Azt még csak találgatni is hasztalan volna.

Mégis kiváncsi rá.

Sokáig időzött odalenn a kegyelmes úr.

Míg Jenő türelmetlenül várt a közeledést jelentő csizmakopogásra, egyszer csak halk selyemsuhogást hall ajtaja előtt, s midőn az nesztelenül megnyilik: Alfonsinet látja belépni.