Part 18

Azt hitte, érzékei játszanak vele.

A delnő egyedül jött hozzá, a társaságtól elszökve.

Tekintetében zavar, felindultság látszott, jövetelét szeles elhatározottság jellemzé. Egyenesen, minden tétova nélkül odaveté magát Jenő keblére, átkarolta nyakát, s az indulat reszkető hevével rebegé:

– Barátom! El akarnak minket egymástól választani!

– Kicsoda? kérdé Jenő, ki meg volt ijedve Alfonsine jöttétől, ölelésétől és a mondott szavaktól.

– Ők! ők! fuldoklá a leány. És elkezde zokogni, és zokogása közben annál görcsösebben fonta át karjaival Jenő vállait.

Jenő egyre jobban meg volt rémülve.

– Az égre! Alfonsine, legyen óvatos. Rideghváry mindjárt ide jön. Ha önt itt találja!

Szegény jó fiú! bizony több gondja volt Alfonsine jó hírnevére, mint annak saját magának.

– Ő nem fog ide jönni, sietett őt felvilágosítani Alfonsine. Anyámmal beszélnek odalenn. Elhatározták, hogy önnek rögtön vissza kell menni szállására; tovább nem maradhat itten. Oh én tudom, mi ennek a vége? El akarnak bennünket örökre választani!

Jenő kedélye még ködösebb lett, akaratát zsibbasztá minden szó.

A hölgy pedig egyre szenvedélyesebben szólt:

– De én nem engedem magamat tőled elszakítani; én tied maradok, tied örökké: életben, halálban a tied. Nőd, szeretőd, – áldozatod; – a ki imád, a ki meghal érted. A ki elkárhozik érted!

S a szenvedélyes szavakat őrjöngő csókok bélyegezték: a hölgy feledni látszott mindent, mi kivüle él; lelkét igyekezett átlehelni kedvesébe. Arcza lángolt, szemeiben lélekgyujtogató tűz égett; egy pillanatban kaczagott és sírt, és minden tagja reszketett és szikrázott, a hol kedveséhez ért. A kit azután egészen magával ragadt ez a szenvedélyes bódulat.

Mint az ezeregy éj szellemidézője, ki előtt a felhivott tündér felhőmagasságig emelkedik, s magát az idézőt is kábultan ragadja magával.

Jenő reszketve omlott térdre a hölgy lábaihoz, s átölelte egy szenvedélyes szorítással. Most már nem ismert magára többé.

Akkor hirtelen ijedten taszítá őt el magától Alfonsine, s idegesen összeborzadt.

– Az Istenre! Jenő! Legyen ön eszénél, látja, hogy én elvesztém az enyimet. Ki véd meg engem, ha ön nem?

S itt arczát eltakarva, a szemérmes szemrehányás keserű könyeire fakadt, miktől aztán Jenő földre zúzva, térdein csúszott oda lábaihoz, hódoltan kérve tőle bocsánatot, megbocsáthatlan nagy bűneiért, s kezeit csókolta nagy vezekléssel.

Mire aztán gyöngéden fölemelte Alfonsine s egy mély reszketeg sóhajjal csendet parancsolva keble indulathullámainak, égre emelé könyes szemeit, s ünnepélyes felmagasztaltsággal lihegé e szókat:

– És most esküszöm előtted, kedvesem, barátom, mindenem: hogy tied maradok, vagy a koporsóé! Nincs hatalom a világon, a mi tőled elszakítson, megtagadom érted minden rokonomat, megtagadom hitemet; megtagadom az anyámat, ha útunkba állanak! Leszek érted földönfutó, üldözött, koldus, de sorsodban, akár élsz, akár halsz, osztozom!

Jenőt e pillanat magasztossága még a megmaradt kis eszétől is megfosztotta. Ő is esküdni akart.

A leány eltakarta ajkait gyöngéd kis kezével:

– Te ne szólj, ne esküdjél. Szivedben lakom. – Te férfi vagy, neked csak akarnod kell és nem esküdnöd.

Azzal forrón megszorítá kezét s gyorsan tova rebbent.

A nyitott ajtónál még egyszer megfordult s hevült arczát hátra vetve Jenő felé, mondhatlan gyönyörtől ragyogó tekintettel mosolygott rá vissza s ujját bűbájos ajkára téve, csókot intett felé.

S azzal elsuhant.

Jenő ámultan maradt hátra. Eszméi kóvályogtak vele.

Való volt-e ez, vagy tünemény?

A leány csókja még most is ott ég az ajkán; a leány könyeitől még nedves kebele, szavai még fülében hangzanak, mosolya még szemei előtt ragyog; a leány szerelme és önfeledsége, bizalma és megrémülése, az őrült repülés vele a szenvedély lángoló pokolmélységétől a felmagasztosult szemérem hideg csillagmagaslatáig: – való volt-e ez, vagy tünemény?

Se nem való, se nem tünemény; – hanem komédia!

Szegény hiszékeny ifju!

Játék tárgya vagy te egy országos histrio-társaság kezében. Egy igen szomorú, véres játék tárgya!

Alfonsine, midőn Jenőt elhagyta, nem sietett vissza a terembe, hol még mindig Rideghváry tanakodott Antoinette asszonynyal; hanem szobaleánya kamrájába tért be.

Mamsell Betti tudatá vele, hogy soror Remigia vár reá hálószobájában. Mielőtt Antoinette asszonyhoz átmenne, elébb a kisasszonynyal akar beszélni.

Alfonsine elébb lemosta arczáról a könyek nyomait, mamsell Betti segített rajta, hogy arcza és szeme égését jótékony halványító szerekkel eltitkolja, úgy kereste fel soror Remigiát.

Nem sok szavuk volt együtt.

– Itt van Palvicz? kérdé Alfonsine.

– Ma visszaérkezett, felelt Remigia, hasztalan üldözte Baradlayt, nem birta utólérni.

– Küldött választ levelemre?

– Itt van.

Soror Remigia átadta a levelet s azzal a folyosóra kikerülve, Antoinette asszony termébe tért át.

Alfonsine a levéllel hálószobájában maradt.

Magára zárta ajtaját, hogy senki meg ne lepje.

S azzal leülve asztalához, felbontá a levelet és olvasta belőle ezt:

«Úrnőm!»

Ha meg tudja ön találni azt, a mit elvetett, meg fogja találni azt, a mit elvesztett.

Palvicz Ottó.»

Alfonsine arczának most már nem volt szüksége a fehérítőre, hogy halavány legyen; kezét, melyben a levelet fogta, az asztalra nyugtatá és fejét a szék támlányára hanyatt fekteté. Az a levél úgy reszketett kezében.

Merev tekintettel bámult maga elé a lámpavilágba.

A lámpa világát egy porczellán fényernyő enyhíté, azon a fényernyőn volt egy nagyon ismeretes kép: egy angyal repül az égen keresztül, s kebeléhez ölelve visz egy kis alvó gyermeket.

A szép hölgy olyan mereven tud elbámulni az átlátszó fehér képre, arra az angyalra azzal a kis gyermekkel, mintha azt akarná megfigyelni: vajjon hová viszi?

Jenő ajtajából leste, mikor távozik el az utolsó látogató Antoinette asszonytól, azonnal lesietett hozzá.

Az asszonyság magánszobájában volt már és egyedül.

– Bárónő, mondá a legifjabb Baradlay, a mai nappal sok változás történt; szabad legyen hinnem, hogy egy dolog nem változott meg: azon viszony, mely a bárónő szemeláttára fejlődött Alfonsine és közöttem. Én e viszonyt sorsom alapjának tekintem. Kérem a bárónőt, sziveskedjék nekem megmondani, ismer-e erre nézve különbséget a tegnap és a ma között?

A bárónő nem neheztelt a nyilt felszólításért, ellenkezőleg, igen kellemesen látszott meglepetve Jenő férfias magatartása által.

– Kedves Baradlay; ön jól tudhatja s abban megnyugodhatik, hogy mi önt igen szeretjük. Változást e tekintetben nem tapasztalhatott, s ezután sem fog észrevehetni nálunk. Leányom őszintén ragaszkodik önhöz, másra nem gondol; nekem pedig megtisztelő ajánlat a Baradlay-családdal való összeköttetés. Ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen. Hanem egy változást, melyet a dolgok újabb fordulata hozott magával, csakugyan fel kell önnek fedeznem. S ez az, kedves Baradlay, hogy ön… Nem találja ki?

– Nem képzelem, mit akar a bárónő mondani?

– Nem? – Hm. – Micsoda ön most, kérem?

– Én? – Semmi.

– Ezt akartam önnek mondani. Ön e naptól fogva semmi. Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerülésért. Lehet, hogy ez győz, lehet, hogy amaz, lehet, hogy kibékül s elhelyezkedik mind a két fél. Hanem mindenesetre vesztes marad az, ki egyikhez sem tartozott. Az udvari cancellária, melyben ön azelőtt állást foglalt, megszünt lenni, önnek választása volt, hogy merre térjen? Elmenjen-e Budára a magyar kormányhoz s kövesse az utat, a min testvérei járnak? Ott most ön is lehetne osztálytanácsos, miniszteri titkár, mint más tiszttársai, kik ezt az utat követték. Vagy választhatta volna, hogy elmenjen régi barátaival oda, a hova azok mentek, s együtt visszatérjen velük. Most ismét volna valami. Reám nézve teljesen mindegy leendett, akár ez, akár amaz. Mi asszonyok a politikában megyünk, a merre bennünket visznek, s meggyőződésünk azé, a kit szeretünk. Leányom bizonyosan követte volna önt Pestre, Budára, ha kell a világ végére is, s bizonyosan ő is olyan nemzeti színű volna ott, mint a többi. De ön határozatlan volt; tétovázott, habozott, s most egyike lett azoknak az embereknek, a kiket nem lát meg senki. Megbocsát ön, hogy ilyen nyiltan beszélek.

Jenő ajkaiba harapott. Nem birta e nőt megczáfolni. Hisz az volt egyedüli mentsége, hogy őrjöngő szerelme lánczolta őt épen ide, az nem engedte utat választani. Érezte, hogy ez nem mentség.

– Mint egyszerű gavallér, mint magyar földesúr fia, igaz, hogy mindig elég distinguált helyzetet foglalhat ön el a világban; hanem ez álláspontot vizsgálva, két nehéz aggodalmat kell önnek fölfedeznem. Egyik az, hogy ön még nem nagykorú; másik pedig az, hogy önnek birtokai Magyarországon feküsznek. Hogy ott most minő jogviszonyok vannak, azt ön maga is tudni fogja. Olvasta a franczia emigratio történetét? Emlékszik ön a sok koldussá lett marquisra és vicomtera, a kikkel egyszerre meg lett ajándékozva a külföld? Ma egyik győztes foglalja el a birtokát, holnap a másik. Vegye még hozzá azt is, hogy rokonai, kikre támaszkodhatnék, minket engesztelhetetlenül gyűlölnek. – Én pedig arra nem vagyok elég gazdag, hogy két házat tudjak tartani: sem elég unatkozott, hogy gyermekeim kedvéért magam a világtól visszavonuljak. Igen őszintén és világosan szóltam önnek.

– Az már igaz.

– Ne véljen ön szavaimban elutasítást, vagy csak félreértést is. Mi szeretjük önt. Óhajtjuk az ajánlott összeköttetést. Én nem tűzök ön elé hét esztendei határidőt, mint Jákob ipa; mihelyt ön oly állást tud elfoglalni a világban, a hol önt ismét meglátják, mihelyt ön ismét kiemelkedik a láthatatlan emberek sorából, én fogom önt legelőször üdvözölni. Ha holnap, hát holnap… Isten önnel.

Jenőnek a vett leczkéből nem volt mit visszaadni. Ezzel bizony be kellett érnie s szépen hazaballagnia vele a szállására.

Ott azután gondolkozhatott a sors tréfás leleményessége fölött, mely azalatt, a míg a halandó ember a költészet képzelmének minden lehető borzalmaiból megalkotta a jövendőt, s száz alakban végig álmodta saját temetését: – oly prózai, oly mindennapi katastrophát talált ki számára, a mi bizony legközelebb feküdt hozzá, legkönnyebben előrevárható volt, de a mire legtávolabbról sem gondolt a rémnapok izgalmai alatt. Pedig bizony temetés ez! Jenő megtudta, hogy mit tesz eltemetve lenni?

S még csak nem is tudta magát ez asszony ellen védelmezni, a ki ilyen szépen lefekteti őt a gödörbe s végül körülrakja zöld hanttal, s még szomorú fűzfát is ültet a fejéhez s biztatja a boldog feltámadással.

Megmondta neki: «Ön semmi».

És a «semmi»-nek nem volt mit tagadni rajta.

Sőt még annak is eszébe kellett jutni, hogy a múlt hónapban nem kapván meg az anyjától küldött havi pénzt, jelenleg még a legközelebbi napok miatt is financiális aggodalmakkal kell megküzdenie.

Az üres tárczának oly kijózanító kámforillata van.

Még csak fájni sem mert a szive, hiszen egy semminek ahhoz sincsen joga… az legyen veszteg s ne alkalmatlankodjék se másnak, se magának.

Még nem ért rá körülnézni magát otthoni koporsójában, midőn inasa jelenté, hogy Rideghváry úr ő méltósága keresi: nem akarja-e magát előtte eltagadni?

Jenőnek eszébe jutott, hogy az eltemetett embernek még van egy társa a föld alatt: a vakandok.

Hát csak hadd jőjjön. Nem lehet az elől elszökni.

Rideghváry úr elég feszes nyájassággal üdvözlé Jenőt.

– Magam jöttem hozzád, öcsém, a helyett, hogy hozzám rendeltelek volna, miután én most még vendéglőben lakom, s ott áthallik a beszéd. Nekem pedig igen fontos és bizalmas közlendőim vannak veled. Kérlek, ülj ide velem szemközt.

Rideghváry úr a pamlagon foglalt helyet s Jenőt készteté a gömbölyű asztalka túlsó végén helyet foglalni.

– Legelőször is egy levelet kell neked átadnom. Anyád küldi. Tedd most a zsebedbe, pénz van benne: majd elolvashatod később. Tudhatod, hogy két hét óta az ostromzárló sereg parancsnoka minden postaküldeményt lefoglaltatott, nehogy valami tudósítást küldhessenek a másik seregtől a megszállottaknak. Azokat a leveleket mind felbontották. A szükség parancsolta. A tieden történetesen ráismertem anyád irására s így megmentettem a felbontástól. Az én szavamra ideadták, hogy kézbesítsem neked. Nem olvasta a tartalmát senki. Egyébiránt legyőzött álláspontok lehetnek benne, miken ma már túl vagyunk, s a miknél anyád maga nehány óra múlva majd személyesen többet fog neked elmondani.

– Anyám itt? kérdé Jenő elbámulva.

– Valóban itt jár, s hogy veled eddig nem találkozott, onnan van, hogy azóta folyvást Plankenhorstéknál ülsz, a hova neki okai lehetnek nem menni; de arról bizonyos lehetsz, hogy legalább húszszor keresett a szállásodon s még ma egyszer föl fog itt keresni.

– De hát mit tesz itt az anyám?

– Rosszat. S az a baj, hogy ez tudva van róla. Azért jött, hogy Richard bátyádat rábeszélje csapatjával együtt való hazatérésre.

– És rábeszélte?

– Igen. Most Richardot három nap óta üldözik. A Kárpátok közé menekült; ott lóval keresztül nem hatolhat. Anyád pedig itt rekedt a városban, s egyike azoknak, a kiknek elfogatása el van rendelve.

– Az Istenért! kiálta Jenő, helyéről felugorva.

– Csak maradj a helyeden; még holnap reggelig semmi baj sincs. A város meg van már szállva katonailag, de polgárilag még nincs berendezve. Rendőrség, detectiv policzáj még nem intézkedik. Az nem megy olyan hirtelen. Még most fenekestől fel van fordulva minden; még most kavaroghat a menekülni akaró elem alá s fel, egyik házból, egyik utczából a másikba: van rá huszonnégy órája. Akkor helyre áll a régi rend. Odáig járhat, kelhet ide benn, a kinek féltő az alakja, nincs a ki rá ügyeljen. Hanem a városból már most sem menekülhet ki, mert a sorompókat őrzik. És mindenkit letartóztatnak, a ki nem a legújabb közegektől láttamozott útlevéllel jelenik meg. És még az sem segít, ha valaki ügyesen utánozna aláirást, pecsétet, bélyeget; mert vannak bizonyos titkos jelek az útleveleken, a miknek hiányáról a vizsgálók a gyanús menekülőkre ráismernek. Innen tehát kijutni emberi lehetetlenség.

Jenő úgy érzé, mintha az egész emberi lehetetlenség átlász-terhe nyomná kebelét. Forgott vele a világ.

– Nekem nagy keserűséggel kell ugyan családodra emlékeznem, folytatá Rideghváry, hanem azért nem engedhetem, hogy atyád özvegye ily nyomorultul elveszszen. Ime szereztem számára útlevelet: ha eljön hozzád, add át neki, ezzel bizton kijuthat: Lady Tankerwill nevére szól; anyád jól beszél angolul. E mellett semmi baj nem érheti.

Rideghváry olvashatá Jenő meghatott arczvonásaiból, ellágyult tekintetéből a bámulatot, melyet az ifjuban maga iránt gerjesztett.

– Kedves öcsém. Tudod, hogy engemet anyád és testvéreid mily kiméletlenül taszítottak el maguktól. De ez én bennem gyűlölséget nem hagyott. Meggyőződéseink különböztek – s én tisztelem az ellenkező meggyőződéseket. – Politikai meggyőződésekért meg tudunk halni, ha kell, meg tudjuk egymást ölni, ha kényszerűség, de nem gyűlöljük egymást. – Én azért meg nem feledkezem azon fogadásról, a mit boldogult atyádnak tettem, hogy családját védeni fogom, a hol lehet. – Itt hagyom nálad az útlevelet, a többit okosságodra bizom. Intézkedjél, hogy a legnagyobb szerencsétlenséget elfordítsd családodról.

Jenő úgy fázott, mikor az útlevelet átvette. Félt anyja sorsát kezében tartani. Hát ha elejti?

– Most szóljunk a te ügyedről, kedves öcsém, szólt Rideghváry, más tárgyra térve. – Azt hiszem, hogy te vagy még családod tagjai közül az egyedüli, ki nem fosztott meg azon jogtól, hogy sorsának intéző keze lehessek. Félre ne érts. Semmi oly ügyedbe nem avatkozom, mely érzelem dolga. Lényeges, existentialis kérdésről beszélek. Te Bécsben maradtál a márcziusi napok után s ezzel eléggé kifejezted, hogy mit érzesz a mostani fordulatok iránt. A legbölcsebb közönyt. Magam is osztom azt: okos ember józan felfogással nem vetheti magát e felzúdult szenvedélyek közé; a midőn még azt megitélni sem tudjuk, hogy melyik szenvedély igazságos? annál kevésbbé azt, hogy melyik lesz a győztes? Hanem azért egy lángész nem lehet arra kárhoztatva, hogy pályát veszítsen.

Jenő meg volt hatva az által, hogy ily szigorú biráló elmétől lángésznek hallotta magát neveztetni.

– Azt jól teszed, ha a zivatar tényezői közé sem ide, sem oda fel nem esküszöl, hanem azért lelked röptét elzsibbadni engedned nem szabad. A szerencsés véletlen azon helyzetbe juttatott, hogy egy épen most megürült állomás betöltése iránt véleményadásom döntő befolyást gyakorolhat. Képességeid feljogosítnak azon elővéleményre, hogy e hivatás betöltésére legalkalmasabbnak higyjelek. Ez volna a szentpétervári nagykövetségnél az első titkári hivatal.

Jenőnek nagyot dobbant a szive rá.

Atyjától sokszor hallotta, hogy ez állomás, mint legfényesebb hely, Ödön bátyjának volt szánva.

– Pályának igen szép, folytatá Rideghváry, az itteni felkavart világtól egészen távol esik, az ember menekülhet az egész társadalomtól, melyből fáj kiválogatni a barátait és ellenségeit, iszonyú alkut tenni kötelességek és hajlamok között. Amott mindezeknek fölötte állhatsz. Európai magaslat az, melyhez nem csapkodnak fel a vármegyei tenger-viharok hullámai. – És mindjárt elég fényes anyagi helyzet: tizenkét ezer forint rendes fizetés és illő repræsentationalis költségek. – S aztán minő jövendő! Minő messzelátó magaslat! – Ez a hely nyitva áll számodra.

Jenő lelke egészen elszédült e kápráztató ajánlatra. Ez több, mint a mit valaha álmodni mert volna.

Rideghváry úgy tett, mint a ki nem is figyel szavainak varázshatására. Óráját nézte s aztán hirtelen felállt.

– Sokáig is időztem nálad; bizonyos helyen már várnak reám. Arra, a mit ajánlottam, ráérsz holnap reggelig válaszolni. Gondold meg a dolgot. Elhatározásod egész életedre kihat; azért érdemes ennek körülményeit minden oldalról megvizsgálnod. Tanácslom, hogy ha anyáddal találkozol, az ő tanácsait is kérd ki e tárgy fölött; meglehet, hogy ő nyomatékos ellenindokokat tud felhozni. Azokat vesd össze az én szavaimmal s a szerint határozz. Jó éjt öcsém.

Azzal magára hagyta.

Oh be jól tudta azt a kegyelmes úr, hogy mi hatása volt szavainak a viaszkedélyű ifjura. Dehogy fogja az anyjának említeni ezt az ajánlatot!

Kivált ha anyjának azt a levelét elolvassa, a mit most Rideghváry kegyéből megkapott.

A mint feltörte azt a levelet, nem a pénz érdekelte jobban, mint a mellé irt tartalom.

Anyjának saját irása volt az.

«Kedves fiam!

«Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz. Ha a te szived boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyimet tölti meg. Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé. Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt, becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd, büszke leszek rá. S ha választasz egy divatleányt, kinek rossz hire ismerős világszerte, kaczért, pazarlót: kérni fogom Istent, áldása fordítsa jóra a rosszat s engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz egy Plankenhorst Alfonsinet, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád! Akkor tőlem örökre búcsut vettél.»

A legkeserűbb döfés egy szerelmes szivén!

Tehát egy divatleánynál, egy kaczér teremtésnél alábbra becsüli azt, a kit ő imád! akárkit; annak a «némber»-nek az utolsó cselédjét üdvözölné fia menyasszonyául, csak Alfonsinet nem.

S mit vétett Alfonsine neki? mit vétett Alfonsine bárkinek a világon?

A nők túlságosak, ha egyszer politikai hevélyekbe keverednek.

De hát ott is legfeljebb Plankenhorstné ellen lehetne kifogása: Alfonsine ártatlan minden diplomatiai cselszövénytől.

Eszébe jutottak Alfonsine szavai:

«Megtagadom érted hitemet, megtagadom családomat, megtagadom az anyámat!»

És eszébe jutottak a forró csókok, az őrjöngő ölelések, mik e szavakat megelőzték.

Az nem törődik anyja haragjával, anyja átkával: «leszek földönfutó, leszek koldus, de veled megyek».

És neki nincs-e bátorsága hasonlóan érezni? hasonlót mondani?

Hát ő fölötte nagyobb hatalma van-e az anya indulatának, mint kedvese szerelmének? Ki parancsol itt? Az erő, vagy a gyöngeség? Nem gyöngeség-e a gyermek ragaszkodása anyjához, s nem erő-e a férj szerelme nejéhez?

Hiszen te nem vagy már gyermek!

Az a másik anya milyen hideg gunyolódással mondá: «Ön most semmi! Ön egy nem látott ember! Ki adna önnek feleséget? Tegye ön magát láthatóvá s visszajöhet megint. Ha holnap, hát holnap».

Minő diadal volna e büszke, nagyralátó nő előtt mindjárt holnap megjelenni s azt mondani neki:

«A holnap itt van, én is itt vagyok. Vagyok már valami, állok már valahol, a hol mindenki meglát.»

És azután eltávozni innen; messze, más égalj alá; a hova ez itteni zürzavarból semmi sem fog követni, egyedül a boldogító szerelem. Itt hagyni czivódó, dühöngő pártfeleket, kiknek gerjedelmeiben sem innen, sem túl nem tudsz résztvenni; kiknek küzdelme csak izgat, csak szomorít, aggálylyal tölt el. Itt hagyni az egészet.

A mellett úrnak lenni; nagybefolyású, magasan álló, emlegetett tényezőnek a világban. Egyszerre egy nagy lépéssel foglalni el a pályát, melyen a nem hétköznapi emberek járnak.

Ah ez a ragály lelkének minden érzelmére kiterjedt már. Szerelme égett, hiúsága ragyogott, félelme melegedett a lángnál.

El volt már határozva, hogy holnap reggel mit fog felelni Rideghvárynak: ez egyetlen, e legnagyobb jóltevőjének!

Soha sem fogja neki e szolgálatot elfeledni.

S ha anyja eljön és minden varázshatalmát megkisérti is fia fölött: előre el van határozva, hogy győzni nem fog. Tisztelet az anyai szeretetnek – egész a hitvesi szerelemig. Ott az a másik szerelem megy elől. «Te férfi vagy, neked csak akarnod kell!» mondá a leány, – Jenő azt hitte magáról, hogy eljött az idő, a melyben meg fogja mutatni, hogy akarni tud!

Jenő meghagyta inasának, hogy a mint az a nő, a ki őt az utóbbi napokban több izben kereste a szállásán, ismét eljő, bejelentetlenül bocsássa be.

Azonban hiába várt. Anyja nem jött el.

Késő éjig fenvirrasztott. Inasát többször leküldte a házmesterhez, megtudakolni, nem kereste-e őt ugyanazon asszonyság, ki többször kérdezősködött utána a múlt éji órákban. Az nem jött vissza.

Azután csak rá adta magát, hogy lefeküdjék; de nagyon rosszul tudott aludni; mindenféle rossz álmok szüntelen felriaszták.

Alig várta, hogy reggel legyen. Az pedig így ősz utolsó napjaiban nagyon szeret magára váratni. Már a ködök is beálltak.

Anyja csakugyan nem kereste őt többé. Azt vagy elfogták, vagy kimenekült már.

Nem nyughatott, míg magának e felől bizonyosságot nem szerez.

A mint a nagyvárosi értelemben megreggeledett, értve alatta azt az időt, a melyben præsupponálható, hogy egy subalternus a bureauchefjét nem háborítja többé a kávézásnál, bérkocsit hozatott (ma már az is kapható volt, még tegnap ágyút vontatni járt a gazdája), s Rideghváryhoz sietett.

Az volt hozzá a legelső kérdése:

– Nem tud ön valamit az anyámról? Maig sem jött el hozzám.

– Azt tudom. Már kimenekült. Az éjjel elfogták a zöldségárúsnét, a kinél rejtőzött; az bevallotta, hogy álruhában ő szöktette keresztül a zöldséges kerteken; ott kocsi várt rá, ezóta Pozsonyban van.

Jenő keblét nagy lidércznyomás hagyta el erre a szóra.

Tehát megszabadult az anyja! Tehát megszabadult az anyjától.

Most már akarhat.

– Aludtál egyet a tegnapi ajánlatomra? – kérdezé Rideghváry.

– Elhatároztam magamat. A követségi titkárságot elfogadom.

Rideghváry megszorítá a fiatal ember kezét.

– Bizonyos voltam felőle. Hogy lásd, mennyire biztam hozzád, milyen hitem volt józan felfogásod iránt, ime, itt van már nálam készen kineveztetési okleveled.

Azzal kihúzta a szekrény fiókját s kezébe adta Jenőnek az iratot.

Jenő el volt ragadtatva a szeretetreméltó gondoskodás által.

Hisz így csak a hajdankor tündérei szoktak gondoskodni választottaikról.

– Holnap fel fogsz esküdni, s azután egész nyugalommal intézd el ügyeidet itt Bécsben, oly módon, mint a ki hosszabb időre távol marad. A mi feloldani való viszonyod van, azt oldd fel, a mi megkötni való van, azt kösd meg végkép.

Jenő elértette a gyöngéd czélzást.

– Ez nem fog méltóságod tudta nélkül megtörténni.

– Értelek. Tehát siess, a hova legelébb vágyaid visznek.