Part 16

De már az ajtónyilás előtt megtudta Edith, hogy itt jó helyen jár. Az ajtóhasadékon fülledt zöldség-illat szivárgott keresztül. Könnyebbülten lélekzett fel. Az a sárgarépa, zeller sem hitte volna, hogy bűzét ambrózia-illatként üdvözöljék valaha.

Ez a zöldségárusné raktára.

– Vigyázzon, még egy lépcső van lefelé, figyelmezteté a kufárnő a leányt; a mint az belépett, ismét betette mögötte az ajtót, s maga kívül maradt.

Edith egy boltozatos üregben találta magát, melynek szögletei burgonyával, répával, falai hagyma-kötegekkel voltak borítva.

A pinczeodu közepén volt két szalmaszék; az egyiken égett egy faggyúgyertya, gombának eredt kanóczczal; a másikon pedig ült egy asszony, népies öltözetben, minőt a városi kofák viselnek.

A nő csendesen tekintett fel a belépő leányra. Ez az arcz nem szokta elárulni meglepetéseit. Ennek nem parancsolnak úrrá lett idegek.

A leány pedig hevesen oda rohant a nőhöz, s térdre esve előtte, megragadá annak kezét, s rémülettől tágult szemeivel előre hirdeté, mit ajka sietve mondott.

– Baradlayné asszony! önnek a fiát meg akarják ölni!

A nő összerándult; de elfojtá ajkán a sikoltást. Pedig a szivén ment e szó keresztül.

– Richardot? rebegé önfeledten.

– Igen, igen, szólt sietve a leány. Richardot, az ön Richardját. Oh asszonyom, szabadítsa őt meg!

És erőszakosan fonta át karjaival a hölgy térdeit.

A hölgy vizsgálódva tekinte a leány arczába:

– Te Edith vagy?

A leány édes bámulattal tekinte föl rá.

– Hallotta ön már e nevet?

– Fiam leveléből ismerem azt. Arczodból, szavadból olvasom, hogy te nem lehetsz más, mint Richard arája.

– Oh asszonyom, a sír arája vagyok én, a kripták a templomfalak jegyese. Tudom jól, előttem beszélték, hogy vőlegényemnek meg kell halni. Meg kell neki halni irtóztató, soha ki nem engesztelhető halállal! vesztőhelyen, vagy orgyilkos által. Azért rohantam önhöz. Ön anyja neki. Válaszszon számára valami szebb halált.

– De honnan tudod te mindezt? Hogy én itt vagyok? Hogy én ki vagyok? Hogy Richardot mi vész fenyegeti?

– Elmondom önnek. Ön el van árulva. Legjobb szövetségesei, bohó, gondatlan ifjak elmondták titkát ravasz úrhölgyeknek, kik szerelmest játszanak, szabadsághősnőket játszanak; pedig a megölő ellenfél megbizottai. Azok elmondták előttem, hogy önt és fiát hogyan fogják már holnap elárulni; ha beszél ön Richarddal, akkor őt elfogják és kivégzik felebbvalói; ha nem beszélhet vele, akkor alattvalói orgyilkolják le. Miért mondták ezt el előttem? Azért, hogy összetörjék lelkemet. Oh, mit tudom én, miért akarnak engemet összezúzni, megbolondítani?

A leány zokogott, de csak egy perczig; akkor ismét egész delejes virgonczsága visszatért.

– De csalódtak bennem. Azt hitték, hogy már össze vagyok morzsolva, hogy már halott vagyok; de én kicsúsztam kezeik közül, megszöktem, elrohantam, keresztül futottam a városon; sötét volt, mégis ide találtam; mert védett az Isten, velem volt, ide vezetett. Még tovább is fog vezetni.

Annyi igaz felmagasztaltság volt az ifju leány indulatszülte szavaiban, hogy a delnő néma elragadtatással fonta karjait vállai körül, és gyönyörködve nézett arczába.

A ki Richardot ennyire tudja szeretni!

– Térj magadhoz, gyermekem, s azután beszéljünk nyugodtan. Látod, én nyugodt vagyok. Tehát azt mondták előtted, hogy holnap reggel leszünk elárulva?

– Bizonyosan tudom.

– Akkor még fél éjszakánk van őket megelőzni.

– Ön el fog menni a fiához?

– Azonnal.

A leány könyörögve tette össze kezeit.

– Vigyen el magával engem is!

A nő egy perczig tanakodott magában.

– Jó lesz. Jőjj te is velünk.

A leány most már kezeivel tapsolt örömében. Olyan gyermek volt.

– Gondold meg, hogy életünkkel játszunk.

– Oh, hiszen annak örülök.

– Neked is pórruhába kell öltöznöd, hogy velünk jöhess.

Baradlayné beszólította a kinn álló kufárnőt.

– Frau Bábi. Nekünk rögtön indulnunk kell.

– Úgy is jó, mondá a vén asszony.

– Ez a leány is velünk jön.

– Ez is? – Akkor hát ennek is costume kell?

– Van készen?

– Mindenféle termet számára.

Frau Bábi egy ócska láda fedelét felnyitva, talált abban fiatal leányok számára való öltözéket. Volt ott több is.

– Hanem már most Frau Bábi, a garderobeot jó lesz összepakolni és máshová elszállítani; mert a szállásunkat többen tudják, mint szükséges.

– Magam is azt gondolom.

A kofaöltözetet Frau Bábi csak a növendék-jelmez fölé adta fel Edithre; derekát keresztül kötötte koczkás gyapot-kendővel, a fejére pedig föltett egyet azokból a kofadivat-szalmakalapokból, a mik a profilból csak az orr hegyét engedik láttatni.

– Tökéletes kicsi kofa. No már most még egy puttony is jön a hátára. Ugy-e még ilyent sem viselt? No ne féljen, majd egy könnyű puttonyt választok ki, a mi csak vesszőből, meg vászonból van, és abba csak zsemlyét rakunk, hogy könnyű teher legyen. Mi ketten elbirjuk a krumplit és a hagymát is.

Edith egész tréfát talált ebben. Felvette a hátára a puttonyt, tele zsemlyével.

– Hja bizony, galambom, ha a katonák közt akarunk megfordulni, eleséget kell magunkkal vinnünk, különben azt hiszik, hogy valami rossz járatban vagyunk.

Azzal fölsegíté a másik puttonyt a nagyságos asszony hátára, a legnehezebbet felvette ő maga.

– És már most tudjuk-e, hogy melyikünket hogyan hínak? Én vagyok a nagyságos asszonynak a Frau Bábi, a kisasszonynak vagyok Fra Mám. A kisasszony nekem és a nagyságos asszonynak: tu Léni. A nagyságos asszony pedig a kisasszonynak: Frau Godl. A nagyságos asszony pedig nekem Frau Midi. No hát hogyan lesz?

Kiki elmondta sorba a másik megszólítását. Még tréfa is volt a szereptanulásban.

– Aztán csak kreuzfidél mind a hárman. Nem szabad félni! Mikor legjobban fél valaki, akkor kell legvigabbnak lenni. Azután mentül «gmoán»-abb nyelven beszéljünk. És csak mindig kreuzfidél; – a hogy én. Csak engem kell utánozni. Különben ördöge legyen annak a katonának, ha én a lerchenfeldi káposztás-kerteken át ott nem szököm ki az ostromvonalukon, a hol akarok. No hát csak mindig kreuzfidél.

Edith megigérte, hogy úgy lesz; hanem aztán a mint kiértek a sötét utczára, ismét elkezdett remegni. Frau Bábi, ki kezében tartotta a kezét, hiába mondott neki bécsi bonmot-kat, tréfás adomákat, nem tudta felvidítani.

– Jaj, Léni! Ha te így fogsz reszketni, akkor jobb lesz, ha itthon maradsz. Hiszen így elárulsz bennünket, hogy mi járatban vagyunk. Szedd össze magadat, Léni! Legyen olyan jó parasztos kedved. Léni, te Léni!

Edith igérte, hogy össze fogja magát szedni, de csak nem birta a parasztos kedvét megtalálni.

Frau Bábi most egy olyan utczán vezette őket végig, a mire Edith a sötétben is ráismert. A Plankenhorst-ház is ebben az utczában van.

Itt még jobban elővette Edithet a reszketés.

A mint a Plankenhorst-ház elé értek, Edith felnézett az ablakokba. Két ablakból világ derengett. Ott vannak nénjeinek hálószobái, mikben az éji lámpa világít.

– De hát mi lelt, hogy úgy reszketsz? kérdezé Frau Bábi a leánytól. Úgy reszketsz, mint egy érzékeny kisasszony, Léni.

– Majd mindjárt nem reszketek én, Fra Mám, csak adjon ide a puttonyból két krumplit; jó nagyot.

– Mi az ördögnek neked az a két krumpli?

– Majd mindjárt megmondom.

És azzal fogta, az egyik krumplit az egyik ablakon, a másikat a másikon zuhé be! csak úgy csörömpöltek az üvegtáblák.

Azzal aztán vesd el magad, szaladt az egész utcza végeig.

Persze, hogy a másik két nőnek is szaladni kellett vele együtt e merénylet után. Alig birták utolérni.

– De mi az ördögöt csináltál, Léni! pörölt rá a fogadott Fra Mám. Elment az eszed, hogy ablakokat hajigálsz be, s így megszalajtasz engem is, meg a Fra Kodlt is? tu nárische Krédl!

Edith azonban megfogva Baradlayné kezét, lihegő kebellel mondá:

– Ott lakik a két gonosz szívű nagynéném, a kik okai annak, hogy most az utczán járok. Hogy ugrottak ki az ágyaikból! Hej, hogy találgatják most, ki kivánt nekik nyugodalmas jó éjszakát? Hahaha!

Baradlayné, a helyett, hogy megszidta volna a leányt, megszorította a kezét. Ő értett mindent. Csodálatos egy gyermek ez!

– No, Fra Mám! mondta Edith, a mint más utczába értek: megtaláltam már a paraszt kedvemet! Akarja-e, hogy danoljak?

Nem is várta rá a feleletet; hanem rákezdte tiszta, szép, csengő hangon énekelni a néprománczból:

«Und ewig kennt das Vaterland und nennt, Die letzten zehn vom vierten Regiment.» Lia lia lia la!

Még jodlirozott is hozzá, mint akármely kofának a leánya.

Hogy még sötétebb legyen az ég, az eső is elkezdett permetezni.

– Ejnye, ezt már elengedtem volna holnapra; dünnyögé aggályosan Frau Bábi.

– Nem ázunk el! biztatá vidáman Edith. Ez az eső még jobban eltakar bennünket, Fra Mám.

– No csak te ne szólj bele mindenbe, Léni. Nem kell nekem semmi takaró, hogy láthatatlan legyek. Hanem már most iparkodjunk, míg jobban elő nem kap.

Még jobban siettek. A kufárnő egy-egy perczre megállt, megkérdeni az úri asszonyságtól, ha nincsen-e kifáradva? Az nem szólt, csak inte, hogy menjenek tovább. E napon legalább négy mérföldet gyalogolt már, nehéz teherrel a hátán.

Csodálatos az, a mit egy nő megbír! – Egy nő, a ki anya; – egy anya, a ki szeret. – Fiát, hazáját.

Edithet nem kellett kérdezni, hogy nem fáradt-e el? Ő járt legelől, s tánczolt a vállán vitt puttonynyal.

Két órát vertek a harangok a város tornyaiban, mikor az álczázott nők a Kaiserstrassera kijutottak.

A lerchenfeldi főutcza torlaszánál nem volt senki, még őr sem.

Az ostromlottak tervszerűen hagyták azt látszólag őrizetlenül. Azon a vonalon az ostromló sereg csekély számú lovassága tanyázott, a többi Schwechat alatt volt; lovasság nem ostromol torlaszokat. Azonban a torlaszok melletti házak tömve voltak lövészekkel, kik nesztelenül rejtőzködtek ottan, a kirohanás esélyére tartogattatva.

A nők az ostromlottak miatt kiosonhattak az eltorlaszolt utczákon.

Nagyobb mesterség volt azonban az ostromzárolók vonalán átjutni a temetőig.

A kik azokban a napokban ismerték Bécset, emlékezni fognak rá, hogy az auf der Schmelz és Hernals között volt még akkor egy nyilt árok, a hegyi záporvíz felfogására, elején faragott kövekből, odább palánkokból készült oldalfalakkal. Nem kellemes hely, de jó mély annak, a ki nem akarja, hogy meglássák.

Rendes, polgári nyugalmú időkben félelmes lehet éjszaka végig botorkázni a mély árokban, csak a kétségbeesett tolvaj, a gyermekgyilkos némber, s gazdátlan eb kereskedik ottan.

Hanem a zivataros idő tisztára sepri az ilyen szemétvermeket.

Most nincsen se tolvaj, se gyilkos: háború van.

A kufárnő vezette utitársnőit a mély árok hosszában, melynek fenekét buja fű verte fel: hónapok óta nem járt itt eső.

Egy helyen, a hol az oldalfal be volt omolva, elébb felkapaszkodott maga a kufárnő, óvatosan széttekintett s aztán suttogva mondá:

– Helyben vagyunk.

Legelébb is feladogattatta magának a puttonyokat.

– Ezeket most hagyjuk itten. Elég lesz a magamé. Ott tanyáznak a huszárok.

Kétszáz lépésnyi távolban az ároktól látszott két huszár alakja, az őrtűztől megvilágítva. Távolabb meg öt-hat őrtűz égett egy csoportban; ott volt a temető, a csapat tanyája.

– Nem csalódtunk. Most már Frau Midi előre. Rám nincs ott szükség.

Baradlayné Edith kezét megfogta, s egyenesen az őrtűz felé tartott.

Az őrszem látta őket közeledni; de nem kiáltott rájuk. Egészen közelébe hagyta jönni. Csak akkor szólalt meg az egyik lóhátról, halk mély hangon:

– Ki vagy? Megállj!

– Jó barát. Felelt Baradlayné.

– Jelszót!

– «Nyergelj, fordulj!»

Erre a kérdező leugrott lováról, odament a pórruhás nőhöz, s meghajtva előtte a térdét, tiszteletteljes gyöngédséggel csókolá meg annak kezét, a nélkül, hogy kezével érintené.

– Kegyedet vártuk, asszonyom!

– Rám ismertél Pál? jó öreg!

– Hála Istennek, csakhogy itt van!

– Hol a fiam?

– Egyszeribe odavezetem. – Hát ez a drága szép cseléd? kérdé Edithre mutatva.

– Ez is velem jön.

– Értem.

A vén huszár odaadta kantárszárát bajtársa kezébe s gyalog vezette a temető felé a két hölgyet.

Egy kis fehér ház, a temetőőr lakása máskor, volt ezúttal Richard haditanyája. Abban foglalt el egy kis szobát, melynek ablaka a város felé nyilt.

Épen az éjjeli czirkálásból tért haza; zárt ajtóját felnyitá kulcsával, a gyertyát meggyújtá az asztalon, s azzal boszúsan ütött öklével az asztalra.

– Már megint itt vannak!

Mik vannak ott?

Ott vannak szépen kiterítve az asztalán a legújabb pesti hírlapok. És azokban egyes czikkek vörös irónnal aláhúzva.

«Tűzbe velük!»

De még sem tudta őket tűzbe vetni, anélkül, hogy elolvassa.

És azután, mikor elkezdte olvasni, akkor meg épen nem tudta őket a tűzbe vetni. Ki tudja, hátha a hamuból is feltámadnának.

Oda könyökölt az asztalra, s borus homlokát tenyerébe fektetve, ismét és ismét elolvasá a jelzett sorokat és homloka még borultabb lett utána.

«Nem igaz! Nem lehet ez igaz!» kiálta fel önmagával küzdve. «Ámítanak, hazudnak mind! Lehetetlen ilyennek történni a nap alatt!»

Valaki jön. Sietve markába gyűri az olvasmányokat.

Pál úr lép be.

Richard haragosan förmed rá.

– Ki lopta nekem ide megint ezeket az infámis hirlapokat az asztalomra?

Pál úr sarkából kiforgathatlan kedélylyel felel:

– Hogy valakitől ellopjanak valamit, azt értem. De hogy valakinek oda lopjanak valamit, ez nekem új szó.

– Zárt ajtómon keresztül idecsempésznek az asztalomra minden nap egy csomó hirlapot! Ki teszi azt?

– Hát én azt sem tudom, hogy mi az a hirlap! Hisz én nem tudok olvasni.

– Hazudsz! Gazember! Talán nem tudom, hogy három hónap óta olvasni tanulsz vén bolond létedre. Ki tanított olvasni?

– Ne tessék keresni. Épen tegnap halt meg. A trombitás. Kicsapott diák volt szegény, régen a halál kutyái ugattak belőle. Azt mondtam neki, ne vidd el pajtás a tudományodat a másvilágra; hagyj belőle nekem is egy kicsit.

– S minek tanultál te olvasni? vallatá őt szigorral a kapitány.

A vén közvitéz megeresztette a nyakát s keményen odafelelt:

– Könnyen tudnék erre a kérdésre valami mást mondani, mint a mi a tiszta igazság, ha hazudni akarnék: mondhatnám, hogy szeretnék már egyszer altiszt lenni, azért tanultam olvasni. De nem mondom. Hanem megmondom, hogy azért tanultam vénségemre olvasni, hogy megtudjam, mik történnek odahaza?

– Tehát te is olvastad ezeket itt? Honnan kapjátok ti ezeket?

– Hagyjuk ezt máskorra. Reportom van. Két asszonyember akar beszélni a kapitány úrral.

– Asszonyok? Hogy kerültek ide? Honnan jöttek?

– A város felől jöttek.

– Hogy eresztette őket át az őrszem?

– A jelszót mondták.

– Ez megint hazugság. Ebben az órában cseréltem a tábori jelszót; azt még a városban nem tudhatta meg senki. Azt még nem árulhatta el senki.

Pál úr sötét, daczos phlegmával mondá meg az igazat.

– Más jelszóval jöttek be…

– Más jelszóval? Hát van itt az én jelszavamon kívül még valakinek másnak is jelszava? Hisz itt összeesküvés van! De közé fogok vágni. Azt a két nőt főbe lövetem!

Richard dühös volt, a kardját verte a padlóhoz; Pál úr pedig olyan szeliden nézett rá, mint valami jókedélyű nagyapó mérgelődő kis unokájára.

– Az egyik asszonyság a kapitány úrnak az édes anyja.

Pál úrnak meg volt az az elégtétele, hogy rettenetes haragvó kapitányát a düh forró lázából egyszerre az ijedelem merevületébe látta átfagyni. Az ifju szemei elbámultak, ajka nyitva maradt, keze úgy állt meg, a hogy azt, kardját felkapva, a légbe emelte.

Richard azt hitte, hogy álmot lát, mikor azután a vén szolga felnyitá az ajtót, s eléje tünt az éj sötétéből először egy szelid, szeretetteljes női arcz, oly tiszteletre méltó, oly hódolatgerjesztő; és utána egy másik, kinek tekintetében gyermek-szív, angyalszerelem sugárzik; mindkettő pórruhában, átázva, sárosan, kimerülten…

A mit Richard néhány percz előtt olvasott azokból az elátkozott lapokból, a megtagadott mese, a hihetetlen álomlátás, előtte állt. Egy élő pár azokból az úrnőkből, kiket vérszomjú vad csordák éjnek idején fáklyával, fejszével megrohannak, kiknek férjeit, testvéreit szemeik előtt lemészárolják, s kiket irgalmas pórnők álöltözetekben csoda módon megszöktetnek, s kik gyalog, sárosan, rongyosan, mezitláb futnak tova égő házaik alul, ijesztő rémül jelenve meg más vidékek ismerősei előtt – új ismeretlenekül.

Ez a kép állt előtte.

Oda rohant anyjához szótlanul és átölelte, megcsókolta arczát, kezeit. Mily ázott volt öltözete! mily hidegek arcza, kezei! Nem is kérdezett tőle semmit.

Edithre pedig oly félve tekintett. Mintha azt hinné, hogy ez nem az. Talán van még más arcz, mely az övéhez oly nagyon hasonlít? Hiszen elképzelhetetlen az, hogyan lehessen ő e perczben itt? Félt megtudni, ki ez?

Nem szólt senki egy szót is, csak valami csendes hang hallatszott, a mit úgy neveznek, hogy zokogás. A minden beszédnél többet mondó hang.

Richard oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mikor anyját így látta, így ölelte, hogy nem volt ura magának többé, arczczal oda veté magát az asztalra, hol ama vészthirlő lapok feküdtek s keserűen nyögé:

– Hát ez mind igaz?!

Anyja bepillantott a lapokba.

– Egy ezredrésze annak, a mi igaz! monda fiának; esküszöm neked arra a szeretetre, a mivel szivemben hordozlak mindig.

– Ne esküdjél, anyám. Az, hogy te most itt vagy, rettenetesebb bizonyítvány nekem minden esküvésnél.

És azzal elkezdte az asztalt ütni öklével.

– És most nem parancsol nekem sem Isten, sem ember többé. Egyedül te parancsolsz, anyám! Mit kivánsz tőlem?

Baradlayné e szóra megfogta Edith kezét s odavonta őt Richardhoz.

– Nézd, itt van az, a ki nekem megmondta, hogy mit kivánok én tőled. Még ez előtt egy órával magam sem tudtam azt kimondani.

– Edith! suttogá Richard elbámulva, megtapogatá az eléje nyujtott kis kezet, mely nedves volt az ázott pórköntöstől. Ez Edith keze, ez Edith arcza. De hogy lehet ez? Hát mi jön még, a mitől egészen megtébolyodjam?

– Lélekcserélő idők járnak, fiam! monda Baradlayné: mindnyájan más emberek lettünk. Minden kőnek szive van most és fáj. Azt akarták, hogy annak, a ki fegyvert visel, ne legyen. A szuronyerdőnek anyja van, a kit úgy hínak, hogy haza. Hanem ez az örök anya néma, nem kiálthat! Tudták. Azt meg lehet ostorozni, meg lehet gázolni, testét szétdarabolni, nem kiálthat: fiam segíts! – De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselőnek van egy anyja otthon: és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottunk! A pórnő, az úrnő, ment, írt, beszélt, a hol fia volt. És meghallották szavunkat. És ez rettenetes parancsolat volt. Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a fiak haza jöttek. Csak te nem hallottál meg minket.

– Hallgatlak anyám. Minden szavadat őrzöm.

– Nézd, itt van egy fiatal leány; apácza-növendék. Ez meghallja, mint beszélik el előtte titokban, hogyan akarják elveszteni kedvesét? Ravaszul, sátáni terv szerint. Akár tesz, akár nem tesz, orgyilokkal. Már ki van adva egyik részről a parancsolat, hogy elfogják, másik részről már töltve ellene az orgyilkos fegyvere. És a fiatal leány nem gondolkozik, mit tegyen? Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet; megszökik őreitől, éjfélben, éj közepén neki fut a sötét éjszakának, fekete koromsötét éjben végig futja a város kisértetes utczáit, hogy feltalálja kedvesének anyját, hogy annak lábaihoz vesse magát és így szóljon hozzá: «asszony! fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! siess! keresd fel! válaszsz számára valami szebb halált!»

– Edith! rebegé Richard s a leányka hideg kezét homlokához szorítá.

– Én választottam, fiam.

– Mondjad anyám.

– Van még mező, hol az ilyen fiak, ha feláldozzák magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könyeket.

– Mit tegyek?

– Tanuld meg közkatonáidtól. A tábori jelszó, melylyel előőrseiden átjöttünk, ez volt: «nyergelj, fordulj!» ha e jelszót kimondod, megtudod, merre mégy? Hogy eljutsz-e oda? Az kardod dolga és az Istené!

– Úgy lesz.

Richard az ajtóhoz lépett. Pál ott őrködött.

– Eredj, szólt hozzá csendesen; tudasd az altisztekkel az új tábori jelszót: «nyergelj, fordulj!»

A vén huszár nem szólt semmit, hanem futott.

– Az én koczkám el van vetve, szólt Richard visszatérve anyjához és kedveséhez. De hát ti veletek mi történik most?

– Ki tudhatja azt? Mindennap él az Isten.

– Ti most már nem mehettek vissza a városba. Azt holnap ostromolni fogják minden oldalról. Ott vész lesz minden ponton. Én most már rögtön indulok, a míg sötét van; a zápor segít a harczvonalból eltünnöm. Nem jó volna-e velem jönnötök a legközelebbi faluig, hol kocsit fogadhattok, s menekülhettek Magyarország felé. Edithet vidd magaddal, anyám.

Mind a két hölgy tagadólag inte fejével.

– Én, fiam, ismét visszamegyek a városba.

– Anyám! gondold meg, hogy holnap be lesz véve a város, s hogy te el vagy árulva.

– Nem gondolok semmire. Nekem még egy fiam van abban a városban, s én visszamegyek érte; ha tűzbe, lángba lesz is borulva és ellenséggel megtöltve: még is kihozom onnan a fiamat, ott nem hagyom nekik!

Richard eltakarta kezével arczát.

– Oh anyám, milyen törpe vagyok én veled szemközt.

És azután fájdalmasan tekinte Edithre, mintha kérdené, hát veled mi történik, szélbe dobott virágszál? hová mégy? kihez térsz? milyen napokat vársz?

Edith megérté a néma kérdés fájdalmas beszédét s megszólalt.

Eddig csak hallgatott.

– Miattam legyen ön nyugton, Richard. Önnek anyja visszakisér engem a kolostorig. Én oda visszatérek. Ne aggódjék miattam. Megfenyítenek, de meg nem ölnek. És azután jó helyen leszek ottan. Várni fogok önre. Várni fogom, míg ön diadal-koszorúsan, győztesen eljön egyszer értem s elvisz magához. Boldog leszek a várakozásban. Ha pedig azt rendelte az ég, hogy ön nálamnál szebb menyasszonyt talál, a kit az udvarlói úgy hínak, hogy «szép halál», akkor legalább tudni fogom, mikor nap-nap után a hideg kövön térdepelek, miért imádkozom?

Baradlayné e szóknál gyöngéd erőszakkal odanyomta fia kebeléhez a kedves gyermeket, s míg azok egy fájó ölelkezésben szerelmük szentségére felesküdtek, az anya reszkető kezét az égre emelve, kényszeríté Istent, hogy ha néz alá a magas égből, ezt a fogadást látatlanul ne hagyja!

Kinn dobogtak a sorakozó paripák.

– Az idő letelt. Fiam, siess; szólt Baradlayné.

Richard letörlé könyeit: megölelte anyját, s azzal köpenyét nyakába kerítve, kiment kedveseivel együtt a szabadba.

Az eső folyvást hullott.

A huszár-szakasz rendben állt már a temetőárkon kívül.

Richard felkapott lovára és csapatja elé lovagolt.

Mikor a két nő elhaladt a lovagok mellett, csendesen, de mind egyszerre, nem kiáltva, csak susogva, egy elfojtott: «éljen» szóval üdvözlék a két nőalakot. Olyan volt az, mint a szélfuvallat, mind az erdőzúgás, ez a halk «éljen» sóhajtás száz meg száz elfult kebelből.

«Nyergelj, fordulj!» szólt a csendes jelszó; a csapat megindult. Meghalt a trombitás, nem volt szüksége a csapatnak trombitaszóra. Eltüntek mint egy tábor-kísértet.

A két hölgyet pedig elvezeté Pál úr az őrtűzig, hol a kufárnő várt reájuk. Pál úr a másik őrszemmel hajnalodottig ott fog maradni, hogy a czirkáló járat semmit észre ne vegyen, s azután vágtatni fog a többiek után. – Az eső egyre szakad.

– Gondolnánk már a visszatérésre, monda Frau Bábi nagyon kedvetlenül. Ez az eső nem jó nekünk. Azon az úton, a min jöttünk, nem mehetünk vissza, az árok azóta megtelt vízzel.

– Előveszszük azt a mesterségünket, a mivel tegnap bejutottunk Bécsbe, vigasztalá őt Baradlayné. – Egyenesen a bivouac közepébe megyünk, mint kufárnők, kik enni-inni valót árulnak.

– Hiszen a mi tegnap jó volt, az ma is jó; csakhogy tegnap magunk voltunk. Aztán ilyen két tisztes asszonyság, mint mi ketten, már könnyen össze-vissza járhatja a tábort. De most még ez is velünk van!

Edithre mutatott a kufárnő.

– Rajtunk már nem igen kap senki, kivált ha jó mérges képet mutatunk; de ezen a fiatal cseléden megakad az átkozott szem. Nem azért mondom, mintha valami baj történnék vele, ha belebódorodunk a lóger közepébe; hanem attól félek, hogy a milyen kényes és szokatlan az ilyen teremtés, ha valami pajkos ficzkó egyet csíp rajta, vagy legyeskedni talál körülötte, elárulja magát, hogy ő kisasszony.

– Oh ne féltsen engem, Frau Mam! biztatá őt a leány. Szolgálónak neveltek engem!

Itt eszébe jutott, hogy ismerkedett meg Richarddal.

– No hát csak okosan tégy, Léni leányom. Csak kreutzfidél! csak recht gmoan!