Part 9

Ezen pontra vonatkozólag egy vidéki bíróságról ezen cím alatt Le pli professionnel (1909.) Lestranger Marcel{83} által írt igen különös röpiratot kell elolvasnunk. Nagyon jellemző ez. Igen tisztán látjuk ebből, hogy a mai bíróság úgy az ítélőbíróság (magistrature assise), valamint a vádhatóság (magistrature debout) először is többé nem bizik önmagában, azután pedig fél a közvéleménytől (hirlapok, kávéházak, szabadkőműves-páholyok, politikai körök), azután meg tudja vagy tudni véli, hogy előmenetele nem, mint hajdanában szigorúságától, de engedékenységétől függ.

Szemben az ellene mindig egyesült erőkkel, a _majdnem_ mindig a vádlott iránt kedvezően hangolt közönséggel, a helyi és a fővárosi sajtóval, a törvényszéki orvosokkal, akik majdnem állandóan arra hajolnak, hogy minden vádlott «felelőtlenségét» állapítsák meg, irtózván a bírói tévedéstől, amióta a bírói tévedés egy általánosan elterjedt érzékcsalódás folyománya és amióta minden marasztaló ítéletet a közvélemény jelentékeny töredéke bírói tévedésnek tekint: a vádhatóság nem mer többé szigorúan eljárni az ítélőbíróság pedig nem meri kitartással vezetni a tárgyalást.

Vannak kivételek, de ezek a kivételek az általuk felkeltett csudálkozás és az általuk felidézett visszahatás által eléggé s talán mindennél jobban megmutatják, hogy mennyire rendellenesek s az új szabályoktól és az új szokásoktól eltérők.

A leggyakrabban félénken, fenntartásokkal, büntetésleszállításokkal, a kibúvó ajtók nyitvahagyásával, visszafojtott hanggal, hivatkozva az engedékenységre, vagy a félbeismerés bizonytalanságára jár el a vádhatóság. Il demande sa tête et craint de l’obtenir. (Fejét kéri és fél, hogy megkapja azt).

Alapjában véve, amit az ítélőbírósággal együtt mindenekelőtt óhajt az, hogy az ügy felmentéssel intéztessék el, minthogy a felmentéssel elintézett ügy eltemetett ügy. Nem tér vissza többé, nem támad fel, nem beszélnek róla többé. Nem olyan ügy, amelyet valaki mindig rosszul elítéltnek talál, s amely valaki által mindig feltámasztva, majd elkeseredettségből, majd politikai szenvedélyből, majd egyszerű kedvtelésből, mint a rém megszállva tartja tíz-tizenöt éven át a bíróságot, mely abban ítéletet hozott.

Lestranger erre vonatkozólag jellemző történetet beszél el, amely, mindazon tudósítások után, amelyeket a vidékről nyertem és mindazon eszmecserék után, melyeket emlékezetemben tartok, maga az igazság és ezer hasonló esetnek hűséges képe.

Egy tizenkilenc éves orvvadász erőszakot tett az erdőben egy parasztasszonyon, egy családanyán, majd megfojtotta azt. Ez esetben nem kellett félni sem a bírói tévedéstől, sem a bírói tévedések megrohanására mindig kész vádaktól. A vádlott nem támasztott semmiféle nehézséget a beismerésre nézve. Nagy állapot. Franciaországban minden elmarasztaló ítélet, amely nem alapul a vádlott beismerésén bírói tévedés; de a vádlott beismerése mellett a bírói tévedés vádja nem foroghat fenn, bár előfordulhatott még az is, minthogy hamis beismerések is történtek; itt azonban nem fordult elő. Az ügy tehát egészen tisztának látszott.

Mégis féltek a bírák halálos ítéletet hozni. A bűntény gyűlöletes volt mindenekfelett a falusi esküdtek előtt, akiknek feleségei és lányai igen gyakran kénytelenek kimenni a faluból. Sőt mi több, itt van egy tűrhetetlen ember, az áldozat özvegy férje, ki szomjazott a bosszúra, dicsbeszédet mondott felesége felett, aki elhozta az áldozat síró-rívó fiát, amíg ő tanuskodott. Elnök és közvádló mélyen meg voltak zavarva.

«Mindent megtettem, amit tehettem, mondta az elnök a közvádlónak. Hivatkoztam életkorára. Ismételtem a tizenkilenc évet. Mindent megtettem, amit tehettem.»

– «Mindent megtettem, amit tehettem, szólt a közvádló az elnökhöz. Egy szót sem szóltam a büntetésről. Csupán vádoltam. Nem tarthattam védbeszédet mellette. Megtettem mindazt, amit megtehettem.»

A törvényszéki ülés végén a csendőrség kapitánya egy kevés vigasztalást nyujtott ezen uraknak. «Nincs húsz éves. Jó magatartást tanusított a törvényszéki ülés alatt. Rokonszenves ember. Lehetetlen, hogy a halálbüntetést végrehajtsák rajta. Egy halálos büntetés végrehajtása itt egy ilyen békés városban! Nem fogják halálra ítélni őt.»

Nem is tették meg. Az esküdszék enyhítő körülményeket talált. A bíróság visszanyerte nyugalmát.

A számadatok támaszul szolgálnak Lestranger állításaihoz. A könyörület felköltésére alkalmas bűntényeket: a gyermekgyilkosságokat, magzatelhajtásokat mindig kevésbé üldözik; azok pedig, amelyeket üldöznek, bármily nyilvánvalóak legyenek is, igen gyakran büntetlenek maradnak: legalább is száz közül huszonhat felmentés tizenkét esztendő alatt. A mai bíróságok olyanok, mint assisi szent Ferenc-rendje.[4]

Mindent összefoglalva: a bíróság vagy nem törődik hivatásával, vagy pedig a nyugalomra irányuló hajlandósága miatt méltányosságot gyakorol. Több gondot fordít saját nyugalmára, mint a közbiztonságra. A bíróság nemsokára nem lesz egyéb, mint egy nagy épületnek hatalmas, de kevésbé félelmetes homlokzata.

Már az is eléggé súlyos jelensége azon bizalomnak, melyet a tömeg az igazságszolgáltatás üdvös szigorúságába helyez, hogy a tetten ért bűnöst gyakran meglinchelik, vagy félig meglinchelik. Ez azért van, mert tudják, hogyha nincs azonnal megbüntetve, nagy eséllyel bír arra, hogy sohase legyen büntetve.

– Ámde ugyanez a tömeg, mint esküdtszék gyakran, majdnem mindig, igen engedékeny.»

– Igen, mert a bűntény elkövetése és az ítélőbíróság ülése között hat hó múlik el és ami a tömeget a bűntény pillanatában felindítja az az áldozat szerencsétlensége, a bíróság ítélkezése pillanatában pedig a vádlott szerencsétlensége. De az bizonyos, hogy a linchelés szokása valósággal megvádolja úgy a bíróságnak, mint az esküdtszéknek a felmentésekkel űzött visszaéléseit.

Maga a papság is, amely különben sokkal jobban ragaszkodik hagyományaihoz, mint az állam bármely más osztálya: demokratizálódik, oly értelemben, hogy a hitágazat és a mystériumok tanára nem tanít többé egyebet a morálnál. Ezáltal közeledni akar az alsóbbrendűekhez és közeledvén hozzájok, ily módon akar hatni rájuk.

Bizonyára van némi igaza. Csakhogy elhanyagolván a dogmák és a mystériumok magyarázását, megszünik tudós testület lenni és a tudós testület címét használni, másrészről pedig alkalmazkodik az első, bárhonnan jött filozófushoz, aki erkölcstant tanít, példákkal magyarázza azt, sőt még szent példákkal is illusztrálja éppen oly jól miként azt a lelkész képes tenni; ez arra indítja a népet, hogy ezt mondja: «mi szükségem van a papokra, minthogy elegendők nekem az erkölcstan tanárai?»

Ez az amerikázás nem nagyon veszélyes, sőt nem is rossz Amerikában, ahol igen kevés világi erkölcstan-tanár van, de igen nagy veszedelem Franciaországban, Itáliában, Belgiumban, ahol a világi erkölcstan-tanárokban nincs hiány.

Egyébiránt az összes foglalkozások körében a legnagyobb hiba az, hogy azt hiszik, miszerint az élelmesség és ügyesség összehasonlíthatatlanul értékesebbek az ismeretnél s hogy a dolog kivitelére való képesség végtelenül többet ér, mint a megértés. Akik gyakorolják a foglalkozást, hisznek ebben, azok pedig, akik hivatkoznak ezen foglalkozásra, nincsenek elrémítve azáltal, hogy akik betöltik azon hivatalt, hisznek benne. És ekként valósul meg épen azon reális egyenlőség, amely felé a demokrácia ösztönszerűleg törekszik. Nem tartja tiszteletben többé a hivatottságot; de nem is lesz kénytelen hosszú ideig tiszteletben tartani, mert a hivatottság épen eltűnőfélben van és nem fog várni, hogy teljesen eltűnjék, amikor aztán nem lesz többé semmi különbség a peres fél és a bíró, a hívő és papja, a beteg és orvos között. A hivatottság megvetése lerontja apródonkint a hivatottságot és a hivatottság megtagadva önmagát, elmenekül az ellene támasztott megvetés elől. És ebben meg fognak az emberek nyugodni.

XI. MEGKÍSÉRLETT GYÓGYSZEREK.

Igen lelkiismeretesen keresték még maguk a demokraták is a demokrácia, ezen alkotmányos betegségének gyógyszereit. Mindenekelőtt egy viszonylag arisztokratikus testületet tartottak meg – amint hitték – a hivatottság menedékhelyéül. Megtartották a senátust, melyet az általános szavazat – de csupán másodfokúlag – rendelt ki. Egyébiránt megtartották a parlamentet (senátus és képviselőkamara), amely ingadozó és állandóan megújítható arisztokrácia, de amely mégis egy fajtája az arisztokráciának, minthogy megakadályozza a nép által a nép egyenes és közvetlen kormányzását.

Ezen gyógyszerek bizonyára nem megvetendők, ámde belátták, hogy gyöngék azon okból, mert a demokrácia – hogy úgy mondjuk – kijátsza azokat. Azon törekvése által, hogy a hivatottságot kevés kivétellel távoltartja, olyan testületet alkot a képviselő-kamarából, amely annyira hasonlít hozzá, úgy az ismeretek felületes jellege, valamint a szenvedélyek hevessége által, hogy a dolgok akként állanak, mintha a tömeg egyenesen és közvetlenül kormányozna s ez – amint hiszem – épen annyit érne, mintha plebiscitumok által kormányozna.

Ami a senátust illeti, némileg ezzel is az történik, vagyis inkább ugyanaz történik vele, de kerülő úton megvalósítva. A senátust az általános szavazat delegátusai választják, ámde ezen delegátusokat nem a tömeges általános szavazattal választják, úgy t. i., hogy például minden departement négy vagy ötszáz delegátust választana, hanem a községek községi tanácsosai választják őket. Tehát ezen községi tanácsosok kiváltképen a falusi községek tanácsosai, akik hasonlíthatatlanul a legtöbb választást hatalmukban tartják, minden indokból, ha nem is teljesen, de legalább is nagyon érezhetőleg a préfetektől függnek. Ebből következik, hogy a senátust egy kissé a préfetek választják, vagyis maga a kormány, miként az első és második császárság alatt, – és ezt akarta az alkotmány szerzője, aki mindent a kormánytól várt és aki azt óhajtotta, hogy a központi hatalom ránehezkedjék a senátorok választására és ezt a maga pártja számára tette, amely azonban egy másik pártnak használt, _vos non vobis_.

Nagyon jól tudják Franciaországban, hogy egy ellenzéki képviselő, aki biztos a kerületéről, és akit ott örökösön megválasztanának, ha személyes érdekekből senatorrá akar lenni, legalább is arra van kötelezve, hogy félig-meddig kellemes legyen a kormány előtt, megalázza magát, szolgálatkész és kedveskedő legyen, nehogy új törekvése rosszul sikerüljön. Ennélfogva lehetetlen, hogy a senátusban igen erős és élénk ellenzék legyen.

Hasonló ez egy olyanféle senátushoz, amelyet általános szavazattal választanak meg.

Általános szavazattal választják a képviselőkamarát, a képviselőkamara kirendeli a kormányt, a kormány pedig többé-kevésbé a senátorokat. Tehát a senátus rendkívül gyönge demokráciaellenes gyógyszer és ha azt akarták, hogy ez legyen a demokrácia korrektivuma, nem jutottak nagyon messzire az eredmények terén.

Ha olyan kamarát akartak volna, amely lehetőleg hivatott és a központi hatalomtól s viszonylag az általános szavazattól is független, egy a nemzet alkotmányozó nagy testülete által választott olyan kamarát kellett volna alkotni és nézetem szerint hasonlóképen általános szavazattal megválasztani, de a következő módon eljárva: _az egész nemzet_ – felosztva csupán a kényelem szempontjából öt vagy hat nagy kerületre – választ öt vagy hatezer delegátust, akik háromszáz senátort választanak. Ily módon nem lenne sem kormányi befolyás, sem a tömeg által való mesterkedés határozottan az ő képére alkotott képviselet iránt, hanem igazán kiválasztottak lennének, megtelve – hogy úgy mondjuk – annyi hivatottsággal, amennyi az országban van.

Ez majdnem az ellenkezője annak, amint cselekesznek. A francia senátus rendkívül gyönge demokráciaellenes gyógyszer.

A falusi demokráciát képviseli, a demokratikus kormány által kissé parancsolólag vezetve és irányítva.

Egy másik gyógyszer – amelyet éppen oly lelkiismeretesen kutattak fel, mint az előbbit: a hivatalnokok tehetsége biztosítékainak a vizsgálatok és versenyvizsgálatok rendszere által való felderítése, kinyomozása – és ezen vizsgálatok és versenyvizsgálatok által való megállapítása volt. Az igen aprólékos és komplikált vizsgálatok, vagy versenyvizsgálatok minden életpálya kezdetével, a jelölt képességét minden szempontból bebizonyító természetüknél fogva, lehetővé teszik ilymódon, hogy a hivatali állások csupán érdem alapján, minden kegy kizárásával töltessenek be.

– Ezt hívjátok antidemokratikus gyógyszernek! Demokratikus ez a szó kitünő értelmében!

– Bocsánat! Antidemokratikus lenne, ha monarchiában volnánk; antiarisztokratikus, ha arisztokratikus uralom alatt volnánk, de antidemokratikus, mert demokráciában élünk. A hivatali állások betöltése pályázat mellett, a cooptatio egyik faja. Midőn a bíróságoknak a bíróságok által való kirendelését indítványoztam, úgy hogy az összes bíróságok a semmitőszéket, a semmitőszék pedig az összes bíróságokat rendelje ki, bizonyára paradoxon-nal vádoltak meg, miként ez mindig történik, valahányszor mást indítványozunk, mint ami gyakorlatban van, jóllehet nem tettem egyebet, mint alkalmaztam bizonyos kiterjesztéssel a bíróságra azt, ami a hivatalnokokra alkalmazásban van. Bizonyos mértékben és eléggé tágas mértékben a hivatalnokok cooptatió által önmaguk sorozzák be magukat.

Nem nevezik ki egymást a hivatalnokok, – nem, de kizárják a hivatalnok-jelölteket, akiket hivatalnokul nem akarnak. A vizsgálatok a kontárok ostracismusa. Nem lépnek be a hivatalnokok testületébe csak azok, akiket a kormány nevezett ki, de a kormány csak azokat nevezheti ki, akiket mi hivatalnokok fogunk előzőleg kijelölni, hogy ezekké lehessenek. Ez erősen cooptatio.

Az a jury, amely a saint-cyr-i iskolába jelöltet vesz fel: katonatisztet nevez ki. Az a jury, amely jelöltet vesz fel a műegyetemre: hivatalnokot, vagy mérnököt nevez ki. És az a jury, amely visszautasít egy jelöltet a saint-cyri iskolából, vagy a műegyetemről, jogtalan támadást intéz a nemzeti souverainitás ellen, mert megtiltja a nemzeti souverainétás-nak, hogy ezen fiatal embert katonatisztté, vagy mérnökké tegye. Ime a cooptatio egy faja, ime a hivatottság biztosítékának egy neme, ime a kontárság és azon kedvezés ellen emelt gát, melynek a kontárság képezheti tárgyát.

Nincs semmi szükségem annak kijelentésére, hogy ez a cooptatio eléggé korlátolt. Az életpálya előcsarnokára szorítkozik. A hivatalnokok jury-ja által már egyszer hivatalnokká avatott jelölt, az előmenetel, előléptetés és a hivatalból való eltávolításra nézve – némely eset kivételével – egyedül a központi hatalomnak van alárendelve. A hivatalnokok cooptatiója szorosan kizáró cooptatio. A korlátozás megtörténte után a kinn nem rekedt a kormány, vagyis a demokrácia, vagyis a politika zsákmányává lesz és létrejöhetnek és létrejönnek mind azok a visszaélések, amelyeket fentebb megjelöltünk. Azonban rá kellett mutatni, hogy legalább van valami dolog, amit kitaláltak és fenntartanak a kontárság mindenhatósága ellen is, amely nem engedi meg neki, hogy korlátlanul souverain legyen.

Csakhogy ez a megelőző rendszer eléggé rosszul van szervezve s nem hagyhatjuk jóvá, csak akkor, «ha más oldalról néznénk», miként Boileau{84} mondja.

A vizsgálatok Franciaországban mindenben észellenesen vannak berendezve, – akarom mondani a tudás és hivatottság összezavarására vannak alapítva. Nagyon lelkiismeretesen keresik a hivatottságot és a tudásban vélik ezt megtalálni, ami tévedés. A vizsgálat azt követeli a jelölttől, hogy tudjon, a versenyvizsgálat pedig, hogy többet tudjon, mint mások; és _majdnem_ ez minden, amit a vizsgálatok és versenyvizsgálatok követelnek. Innen ered civilisatiónk legfájdalmasabb sebeinek egyike: a vizsgálatokra való előkészülés.

A vizsgálatokra való előkészülés a tudás falánk elnyelése, összehalmozás és hízlalás, amely eleinte teljesen passivvá teszi, a talán igen tehetséges embert abban a korban, amely a szellemi tevékenység legélénkebb időszaka, aki később a túlterhelés hatása folytán megcsömöröl minden szellemi munkától és egész életére tehetetlenné teszi az ifjúságának öt, nyolc, vagy tíz évén át ily módon kezelt patienst.

Meg vagyok arról győződve, – ha megengedik nekem, hogy önmagamról beszéljek s egy általam igen jól ismert példára támaszkodhassam, – hogyha huszonöt éves koromtól kezdve hatvanhárom évemig egy keveset dolgoztam, ez azért volt – s ezzel hizelgek magamnak, – mert a vizsgálatokon és versenyvizsgálatokon csak fél eredményt értem el. Mindig tudvágyó lévén, sok dolog iránt érdeklődtem a «tanrend anyaga» iránt, de más anyagok iránt is és a tanrend elhanyagolódott. Vizsgálatra bocsátottak. Igen gyakran visszavetettek; végre elértem a huszonhatodik életévet, de túl nem erőltetve, le nem verve és egyáltalában meg nem csömörölve a szellemi munkától. Elismerem, hogy bajtársaim némelyike, – akiknek sohasem hiányzott egy vizsgájuk sem és akik mindazokat fényesen tették le – éppen úgy dolgoztak, mint én a hatvanadik életévig, de rendkívül kevés van ilyen.

Furcsa dolog, hogy ezen vizsgálati rendszernek kétségtelenül nem ugyan szomorú, de láthatólag eléggé nagy következményei nem okozzák annak elhagyását, ami egyébiránt túlhajtás lenne, de azt okozzák, hogy még megnehezítik és komplikálják azt. A jogi-vizsgálatok, a jogi, magántanári, kórházi-segédorvosi versenyvizsgálatok sokkal «nyomasztóbbak», mint valaha, sokkal nagyobb anyagi áldozatot kivánnak, sokkal nagyobb szellemi érték követelése és bebizonyítása nélkül. Valóban erre a kijelentésre jutok itt: a vizsgálatok többé nem egyebek, mint az egészség próbái; de jól próbára teszik az egészséget, legalább is annyira, hogy lerontják azt.

Egy példa amit jól ismerek. Ahhoz, hogy valaki kiváló, előkelő középiskolai tanár legyen, szükséges, hogy baccalaureatussal, licentiatussal bírjon, magántanár és doktor legyen. Ez már számításba jövő dolog. Ez _tíz_ vizsgálatot, vagy versenyvizsgát jelent: kettő az elsőrendű baccalaureatusra, kettő a másodrendűre, kettő a licentiatusra, kettő az aggregatióra,{85} kettő a doktorátusra esik. De ez sem látszott elégségesnek. Megjegyezték, hogy a másodrendű baccalaureatus és a licentiatus között rendszerint két esztendő, a licentiatus és az aggregatio közt rendszerint két esztendő, az aggregatio és a doktorátus közt rendszerint három vagy négy esztendő van. Látjátok a veszélyt! A licentiatus és az aggregatio közt – anélkül, hogy e pillanatban tovább mennénk – a jövendő professor két esztendővel rendelkezik a maga számára. Vagyis, hogy ezen két esztendőből az első alatt önállóan dolgozik. Szabadon dolgozik, úgy fejlődik, amint azt megérti, vizsgálatra való előkészülés nélkül, anélkül, hogy a 12-ik hónap végével bekövetkező vizsgára gondolna, anélkül, hogy megállapított programmnak vetné magát alá! Ez borzasztó. Ez megrázó, hogy a fiatal ember vagy pihen és egy kissé kifujja magát, vagy kifejlődik egyéni képességeinek megfelelőleg vagy egyéni ízlése szerint. A jelölt személyisége egy alkalommal egy pillanattal rendelkezik, amelyet meghagytak neki, hogy kibontakozzék. Ezt meg kellett akadályozni.

A licentiatus és az aggregatio közt egy közbeeső vizsgálatot kreáltak, kétségtelenül olyan vizsgálatot, amely maga a jelölt által választott munkát foglal magában, ezt el kell ismerni, de olyan vizsgálatot, amelynek tárgyát a tanároknak jóvá kellett hagyni; olyan vizsgálatot, amely olyan munkát tartalmaz, amelyre nézve a jelölt a tanárokkal tanácskozni tartozik; egy olyan vizsgálatot, amely olyan munkát tartalmaz, amelyre nézve a tanárok többé-kevésbé vele együtt dolgozni tartoztak, végeredményben amelynek, ha nem is célja, de eredménye az, hogy megakadályozza az egész elvesztegetett év alatt a tanítvány érvényesülését, hogy magába mélyedjen, megtalálja és termékenyítse önmagát.

_Tíz esztendő alatt évenkint egy vizsgálat_, ez a modern tanár ideálja a tanárok képzésére nézve. Minthogy a másodrendű baccalaureatus és a licentiatus között két esztendő van, csakhamar észreveszik, hogy az első év végével egy vizsgálat szükséges és a _közép és felső tanulmányokat közvetítő bizonyítványt_ (Certificat d’études intermédiaires – secondaires – superieures) fogják kreálni. Minthogy az aggregatio és a doktorátus között négy esztendő van, csakhamar tanácsolni fogják, hogy három vizsgálatra van szükség azon rendeltetéssel, hogy észrevegyék és felismerjék mennyire van a jövendő doktor tételeivel és hogy segítsék azok elkészítésénél s megakadályozzák, hogy egészen egyedül készítse el azokat: az első vizsgálat _a doktorátus tételeinek bibliografiájáról_ – a második vizsgálat a _doktorátusi methodologiáról_, – a harmadik vizsgálat a _tételek védelmezésére való előkészületről_ szól, végül maga a doktorátus van.

Ebből következik az, amit el kellett érni, először, hogy a tanuló tizenhetedik évétől, huszonhetedik vagy harmincadik évéig tizenhat vizsgálatot vagy versenyvizsgálatot állt ki; azután egyedül sohasem dolgozott; mindig egy tantervhez tartotta magát tizenkét havi határidő alatt a vizsgára való tekintettel; hogy egyik vagy másik tanár tetszését megnyerje, alkalmazkodik nézeteikhez, fogalmaikhoz, általános ideáikhoz, mániáikhoz; tanáraik segítik, magukkal ragadják, a tanítvány átengedi magát, soha sem tud, nem is akar tudni, nem is szabad tudnia, sőt ez kockázatos is volna; hozzászokik, hogy ne tudja az életben azt, amit ő maga gondol vagy elképzel, ami után kutat, vagy kutatni akarna; hogy ne tudja amivé önmaga fejlődhetnék. Mindezekkel harmincadik éve után fog foglalkozni.

Egyáltalán semmi egyéniséggel ne bírjon addig, amíg nem késő; ez az elv.

Honnan ez a düh? Honnan ez a _vizsgáztató mánia?_ (ex-aminomania). Helyesen gondoljátok, ez először egyszerű _dandinomania_. Dandin{86} makacskodva ismételgette: «Ítélkezni akarok.» A tanár – bizonyos életkorban – vizsgáztatni akar. Nem szeret többé tanítani; mindig vizsgáztatni szeret. Ez igen természetes: midőn tanít ő felette ítélkeznek, midőn vizsgáztat, ő ítélkezik. Mindig jobban szeretik az utóbbit, mint az előbbit. Izzadni a páncél alatt és érezni, hogy _vizsgáztatják_, méltatják, vitatkoznak felette, betekintenek okmányaiba, a tanulók és műkedvelők hallgatósága előtt kissé gúnyolják; nem lehet megtűrni bizonyos korban ezen keserves állapotot; vizsgáztatni, a bíró méltóságában trónolni, nem tenni egyebet, mint bírálni, nem produkálni semmit s csak akkor lépni közbe, midőn a bírói illetőségének alávetett hebeg és megjegyezni neki, hogy bakot lőtt, azonkívül egész éven át a tanulót a közelgő vizsgálat üdvös megfélemlítése alatt tartani a nyujtandó segély kecsegtetésével, amelyre a tanítványnak szüksége van és amelyet keres, nehogy a tanár nemtetszését vonja magára: mindez kellemes és kipótolja a mesterség unalmait. A vizsgáztatómánia felerészben a vizsgázó által kiállt rettegésből, felerészben pedig a mások vizsgáztatásából származó derültségből áll.

Így van ez; de van ezenkívül más is. Az önállóság korai kivirágzásától és kifejlődésétől rendkívüli módon írtóznak a vizsgáztatás mániájában szenvedők.

Írtóznak az autodidaktáktól. Irtóznak attól, aki önállóan gondolkozik és aki önállóan kutat huszonöt éves korában. Oly hosszú ideig, ameddig csak lehet kotlóskodni akarnak a fiatal szellem felett és nem engedik saját lábain járni csak igen későn és megengedni a gúnyolódóknak, hogy ezt mondják: addig, amíg lábai teljesen elcsenevészedtek. – Nem mindenben tévednek. Az önkéntes autodidakta a legtöbbször felfuvalkodott, hiú szellem, aki örömmel gondolkozik önállóan és akinek gyönyörűsége telik abban, hogy mások gondolatát lebecsülje. De nem kevésbé fordul elő az, hogy az autodidakták között találkoznak az erőteljes szellemek, akik hősiesen felkutatják az ismeretek körét és kibővítik azt. Kérdés tehát, melyik a helyesebb eljárás? az-e előnyben részesítve a rossz autodidaktákat kímélni és megőrizni a jókat, vagy pedig útjukba állani és megszorítani a rosszakat és így megölni a jókat is. Ezen két álláspont közül egészen az első mellett vagyok. Többet ér mindenkit egy kevéssé szabadon hagyni, tekintve, hogy a nem eredeti szellemek úgy is elvesznek, ami nem is baj, míg a valóban eredeti szellemek megnyílnak és kifejlődnek a maguk teljes erejében.