Part 8

Azután meg mivel a demokrácia először is ezen eszmén nyugszik, majd pedig azon eszmén, hogy az állam mindennek ura, elvonja a gyermeket a családtól annyira, amennyire csak lehet. «A demokrácia gyermektolvaj-kötéltáncos», – mondja Sokrates humorisztikus dialogjai valamelyikében. – «Elvonja a gyermeket családjától, játéka közben elvezeti messzire és nem engedi meg neki többé családját viszontlátni, különböző idegen nyelvekre tanítja, tagjait kificamítja és szétszedi, kifesti, idegen jelmezbe öltözteti át, megismerteti az akrobataság minden titkaival s képessé teszi megjelenni a közönség előtt, hogy fordulatokkal mulattasson.»

Annyi bizonyos, hogy a demokrácia különösen arra törekszik, hogy a gyermeket családjától elvonja, hogy neki kijelölt nevelést adjon és nem olyat, aminőt szülei választanának s arra tanítja, hogy nem kell hitelt adni a szülők oktatásának. Tagadja a szülők hivatottságát, helyettesíti azt a magáéval s arról biztosít, hogy egyedül az övé jó.

Ez a demokratikus uralomban a szülők és gyermekek különválasztását előidéző főokok egyike.

Azt mondhatják, hogy a demokráciának nem sikerül mindig azon törekvése, hogy a gyermekeket atyjuktól elkülönítse, mert semmi sem akadályozza meg a gyermeket abban, hogy ne viseltessék tanárai iránt ugyanazon kicsinyléssel, amellyel szülei iránt különböző okokból viseltetik.

Mi sem igazabb, mert a demokrácia általános elvei nem kevésbbé fogják okozni a tanulóknak a tanítók iránti lebecsülését, mint a gyermekeknek a szülők lekicsinylését.

A tanítót éppen úgy tekinti a növendék, mint a multat, amely nem köti a jelent, mint olyan multat, amely a haladás törvénye szerint sokkal alsóbbrendű a létezőnél. Igaz, de a küzdelem az iskolában a szülők ellen, akik otthon az iskola ellen küzdenek, a gyermeket olyan személyiséggé formálja, aki ezen ellentétes befolyások között egyáltalában nem is részesült nevelésben. Úgy lesz vele, mint azon gyermek, aki saját családjában nyer tanítást egy mindenekfelett hivő anya és egy atheista atya példájából. Nem nevelték; semminemű nevelésben nem részesült. Az egyedüli nevelés – és hogy úgy mondjuk – a szülők általános eszméinek átplántálása a fiakba, a családi nevelésben áll, támogatva azon tanítómesterek által adott nevelés által, akiket a család saját szellemének megfelelőleg választ ki. Határozottan ez az, amire a demokrácia egyáltalában nem akarja elhatározni magát.

A demokratikus uralomban az öregeket még kevésbbé tisztelik és becsülik. Még egy hivatottság, amelyet kifejezetten tagadnak és eltávolítanak. Értekezést kellene írni, – amely eléggé különös volna – az öregek nagyságáról és hanyatlásáról. Az öregeknek nincs mit dicsekedniök a civilizációval. Az ősidőkben – miként mai napság a vad népeknél – az öregek királyok. A gerontokrácia (öregek uralma) a legrégibb kormányforma. Ez eléggé érthető, mert az ősidőkben az összes tudomány a tapasztalat, tehát az öregek rendelkeznek ekként az állam összes történeti, társadalmi és politikai tudományával. Részesülnek is igen nagy becsületben és a legnagyobb tisztelettel, a legnagyobb figyelemmel – majdnem babonával – hallgatják meg őket. Nietzsche{75} visszakívánja ezen időket, midőn ezt mondja: «a nemesség jele, az arisztokrácia jele: az öregek tisztelete.» És visszakívánja ezen nézetének alapját is midőn hozzáteszi: «az öregek tiszteletben tartása: a hagyományok tiszteletben tartása.» Azért fogadták el ösztönszerűleg az elhunytaknak az élők fölötti kormányzatát; amit az öregekben megbecsültek az, hogy az öregek csak félig haltak meg:

Le vieillard qui rémonte à la source première, Entre aux jours éternels et sort des jours changeants; Et l’on voit de la flamme aux yeux des jeunes gens Mais aux yeux du vieillard on voit de la lumière.[3]

Az öreg később a királysággal, vagy az olygarchiával, vagy az arisztokráciával megosztozott az állami ügyek kormányzatán és megtartotta majdnem egészen a jogi ügyek intézését. Megbecsülték erkölcsi és szakszerű hivatottságát. Erkölcsi hivatottsága ezen korszak emberei előtt abban állott, hogy szenvedélyei kihaltak és ítélete érdeknélkül való volt annyira, amennyire egy emberi ítélet lehetett. Még önfejűsége sem volt rossz, sőt inkább jó, mint rossz. Mentes az ingadozás, a szeszély, a kedélyizgalomtól és attól, hogy könnyen engedelmeskedjék a befolyásoknak. Szakszerű hivatottsága is jelentős, mert sokat látott, sokat megőrzött emlékezetében, sok összehasonlítást tett és mintegy öntudatlanul az esetek élőtárháza lett. A történelem pedig végeredményben kevés eltéréssel, mindig újra kezdi a dolgokat, előtte tehát minden felmerült eset ismert és régi, amely nem ejti csudálkozásba és amelyre mindig rendelkezik megoldással, mivel csupán ezek enyhe módosításáról és alkalmazásáról van szó.

De ez az igen régi időkben volt így.

Ami az öreg tekintélyét apródonkint aláásta, az a könyv. A könyv a megszerzett tudományt, a jogot, a jogtudományt kétségtelenül jobban magában foglalja, mint az öregek. A fiatal emberek egy szép napon ezt mondták: mivel könyveink vannak, nincs többé szükségünk az öregekre.

Ez tévedés volt; a könyvből szerzett tudomány sohasem egyéb, mint az élőtudomány segédeszköze, azon tudomány, amely teljesen össze van vegyítve és kombinálva az élő gondolkozással, amely azt hajlékonnyá teszi és újra átgondolva igazolja. A könyv béna tudós; a tudós pedig könyv, aki folytatja a gondolkozást és gondolatainak leírását.

De ezen gondolatok nem voltak egyáltalán kényszerítő erejűek, a könyv pedig rosszul bánt az öreggel, aki nem volt többé a nemzet könyvtára.

Még később különböző okokból a tiszteletben tartott öreg nevetségessé vált. Készségesen megengedjük, hogy rászolgált erre: mert önfejű, maniakus, fecsegő, mesélő, unalmas, veszekedő és kellemetlen megjelenésű. A vígjátékírók ellesték és magukhoz kaparították nagyon is realis hibáikat, a legérzékenyebb ütéseket mérték rájuk. Minthogy a közönség többsége fiatal emberekből áll, először mert több a fiatal ember, mint az öreg, azután meg mert az öregek kevésbé látogatják a színházat: a vígjátékírók biztosak voltak a könnyű sikerben, nevetségessé tévén az öregeket, vagyis inkább csupán a nevetségest tüntetvén fel, amellyel tényleg fel vannak díszítve.

Athénben, Rómában, talán máshol is az öreg volt egyike a legfonákabb személyiségeknek. Ezek a dolgok – miként Rousseau helyesen jegyezte meg – nagy visszhangot keltettek az erkölcsök körében. Miután a nevetséges személyiségek közé sorozzák és mint nevetséges alak hagyományossá vált, elesett az öreg társadalmi tekintélyétől. Ciceronak de Senectute című művében igen jól látjuk, hogy az író visszatartja az áradatot, visszahatást gyakorol, rehabilitál és egy olyan személyiség mellett, aki többé nem rokonszenves, enyhítő körülményekről szónokol.

Megjegyzendő, hogy még a középkori hőskölteményekben is maga Nagy Károly – a virító szakálú császár{76} – igen gyakran játsza a nevetséges személyiség szerepét. A hőskölteményen megérzik a verses elbeszélés szomszédsága.

A XVII. és XVIII. században a renaissanceval – nem mondom mindig – de leggyakrabban dunnyogó figura az öreg.

Molière,{77} aki inkább követője Aristophanesnek és Plautusnak,{78} mint Terentiusnak,{79} éppen annyira ostora az öregségnek, mint a «nevetségesnek» («le fléau du ridicule»); üldözi az öreget, mint kutya a zsákmányát és sem verseiben, sem prózájában sohasem hagy neki békét. Ezen igazsággal Rousseau-nak és leányának tartozunk, mert megkisérlették helyreállítani az öregember becsületét. Rousseau szép helyet biztosít neki műveiben, a leánya pedig tág teret és tiszteletreméltó helyet biztosít neki nyilvános szertartásai és nemzeti ünnepeiben. Lacedemonra és a kezdetleges Rómára való őskori visszaemlékezések ezek, nemkülönben a XIV. és XV. Lajos kora elleni visszahatás formáinak egyike.

A győzedelmes demokrácia ellenben a tekintély utolsó fokára helyezte az öreget. Elfelejtette Montesquieu tanácsát: hogy a demokráciában (lásd az összefüggő szöveget Lois V. 8.) «semmi sem tartja inkább épségben az erkölcsöket, mint a fiatalemberek szélsőségig menő alárendeltsége az öregekkel szemben. Mindketten féken tartatnak, azok az öregek iránt érzett tisztelet által, ezek dedig az önbecsérzet által» (és amelyet a fiatal embereknek az öregek iránt érzett tisztelete fenn fog tartani).

A demokrácia elfelejtette ezen tanácsot, mert nem hisz a hagyományokban és kissé túlságosan bízik a haladásban.

Az öregek természetszerű istápolói a hagyománynak s meg kell engedni, hogy az a hibájuk, miszerint nem valami nagyon bíznak a haladásban. Éppen ezért az ő befolyásuk kitünő korrektivum volna olyan uralomban és olyan általános gondolkozásmód mellett, ahol a multat lekicsinylik és minden változást haladásnak tekintenek. De a demokrácia egyáltalában nem ismeri el a korrektivum szükségét és előtte az öreg nem egyéb ellenségnél. Azonkívül, hogy hagyománytisztelő és kevésbé szomjúhozza a haladást, általánosságban szereti a tiszteletet, először is azért, mert önmagáért szereti, azután meg szereti a vallásért, a dicsőségért, az országért, a nemzeti történelemért. A demokrácia nem szereti a tiszteletet, félve hogy ezen érzelem nem csupán őreá, de másokra is ki fog terjedni.

– De hát mit kíván magának?

– Egyáltalában nem a tiszteletet, hanem a hevületet, a szenvedélyt, a szeretetet, a hódolatot. Mindenki szereti, hogy olyan érzelmekkel viseltessenek iránta, amilyeneket önmaga érez. A tömeg nem tisztel, hanem szeret, felhevül, lelkesedik, fanatizálódik; s még azt sem tiszteli, akit szeret.

Egészen természetes, hogy a nép nem szereti az öregeket; a nép fiatal ember. Észrevettétek-e, hogy Horatiusnak minden vonása, melyekkel a fiatal embert festi, tökéletesen alkalmazható a népre:

Imberbis juvenis, tandem custode remoto, Gaudet equis canibusque et aprici gramine campi; Cereus in vitium flecti, monitoribus asper, Utilium tardus provisor, prodigus æris, Sublimis, cupidusque et amata relinquere pernix.»{80}

«Az ifjú végre felszabadulva az őrizet alól, lovakról, kutyákról és a Mars-mezőről álmodik, viasz a bűn kísértéseivel és merev az intésekkel szemben; kevéssé foglalkozik a hasznos készletek beszerzésével, pazarul bánik a pénzzel, vakmerő, vágyaiban forrongó és mindig kész gyorsan elhagyni, akit szeretett.»

Bármint legyen is, a tisztelet nem igen kenyere és midőn uralkodik, nem a tiszteletre ad példát. A demokrácia nem buzgó barátja az öregnek. Megjegyzendő, hogy a _gerontokracia_ szava, amit nagyon komolyan vettek s amelynek a régieknél a legtiszteletre méltóbb jelentése volt, mai napság csak nevetséges értelemmel bír és olyan kormányzatot jelent, amely az öregek részére fenntartva, a leggroteszkebb a világon.

A tiszteletnek ezen eltünése, melyet Platon, Aristoteles és Montesquieu – miként láttuk – beteges jelenségnek mondtak, legalább is eléggé súlyos dolog. Kant{81} azon általa felvetett kérdésre: mi az, aminek engedelmeskedni kell, milyen bennünk lévő kriteriumban ismerjük fel azt, aminek engedelmeskednünk kell, – ezt felelte: annak kell engedelmeskednünk, ami bennünk tiszteletet parancsol és nem parancsol a tiszteletnél egyebet; annak aki nem azt parancsolja nekünk, hogy szeressük vagy féljünk tőle, de annak, aki előttünk tiszteletreméltónak látszik; egyedül a tisztelet érzete az, amely ebben nem csal meg.

Éppen úgy a társadalmi életben azon érzelmeknek kell engedelmeskedni, amelyek parancsolnak, vagyis azon embereknek, akik tiszteletet keltenek s akiket a becsülés és meghallgatás megillet. Ez azon kriterium, melyet irányadóul kell venni, hogy felismerjük mi és ki iránt kell viseltetnünk, ha nem is teljes engedelmességgel, de legalább is figyelemmel és engedékenységgel. A nemzet lelkiismerete: az öregek. Szigorú, haragos, kicsinyeskedő, nyakas, akadékoskodó, prédikáló, lelkiismeretes és mindig ugyanazon dolgot ismétli; végre is ez lelkiismeret; de ez a lelkiismeret.

Az összehasonlítást folytathatjuk és pedig másért, mint a folytatás mulatságáért. Ha nem tiszteljük a lelkiismeretet: megmásítjuk és megrontjuk. Arra jut, hogy kicsiny, alázatos, félénk, visszavonult lesz és csak halk hangon mer beszélni, mert azt sohasem lehet elérni, hogy teljesen elhallgasson.

Még sofistává is válik; a szenvedélyek nyelvén beszél, ha nem is a nagy szenvedélyek, de végre is a szenvedélyek nyelvén; megszünik parancsoló lenni, hogy rábeszélő legyen; nem emeli fel többé intő újját, simogató kézzel jár el.

Még mélyebbre bukik, közömbösséget, kételkedést (skepticizmust), műkedvelést (dilettansságot) szenveleg, hogy a kísértéseken és _lenocinián_ (csalogatásokon) keresztül elejtsen egy okos szót, körülbelül ezt mondja: «mindegy, valószínű, hogy vétek és erény, törvényszegés és jámborság, bűn és ártatlanság, durvaság és csiszoltság, kicsapongás és tisztaság a cselekvések különböző formái, amelyek nem tévedhetnek köreik egyikében sem, de éppen azért, mert minden mindegy, nem veszít az ember semmit, ha becsületes és talán jobb is annak lenni.»

Mégis az a nemzet, amely nem tartja tiszteletben öregeit – megrontja és rútakká teszi őket. Milyen helyesen beszél Montesquieu, midőn ezt mondja: a fiatal emberek tisztelete segíti az öregeket abban, hogy önmagukat tiszteljék! A tiszteletben nem tartott öregek nem érdeklődnek természetes hivatásuk iránt, lemondanak tanácsosi tisztjükről, vagy pedig inkább kerülő úton adnak tanácsot, mintha bocsánatot kérnének bölcsességük miatt; vagy inkább szinte laza erkölcsöt szenvelegnek, hogy mintegy alattomos módon ejtsenek el némely fájdalomcsillapító javaslatot; és a legrosszabb még az, hogy látva a háttérbe szorított szerepet, melyet az öregek a társadalomban játszanak, nem akarnak többé tanácsadók lenni.

IX. KÖZERKÖLCSÖK.

Ha a kontárság kultusza viszhangot kelt, – ami nem igen szerencsés körülmény – a családi erkölcsök körében, hasonlóképen viszhangot kelt – ami talán kevésbé jó – a társadalmi erkölcsök, az embereknek egymáshoz való vonatkozásai körében is. Gyakran kérdezik: miért tünt el napról-napra a műveltség és udvariasság? és nevetve feleli mindenki: «ez demokratikus.» Kétségtelenül az, de egy kissé kutatni kellene, miért demokratikus? Montesquieu megjegyzi, hogy «felszabadítani magunkat az ildomosság szabályai alól, annyi mint felkeresni hibáink kényelmesebb feltüntetésének eszközét». Hozzáteszi kissé finom megkülönböztetéssel, hogy az udvariasság mások hibáinak hízeleg és hogy az ildomosság megakadályoz saját hibáink napfényre hozatalában: korlát ez, melyet az emberek egymás közzé állítanak, hogy megakadályozzák egymás megmételyezését. Ami a hibáknak hízeleg, egyáltalán nem nevezhető udvariasságnak, hanem farkcsóválásnak. Ildomosság és udvariasság ugyanazon dolgok, a fokozatnak egy könnyű különbségével; az ildomosság egy kissé hideg, minden tiszteletet jelent, az udvariasság az előkelő hízelgés kezdete, de amely mások képességeire támaszkodik, hogy azokat bájosan világosságba helyezze, nem pedig mások hibáira, még kevésbé vétkeire.

Annyi bizonyos, hogy udvariasság és ildomosság igen alkalmas eszközök arra, hogy a hozzánk hasonlókkal szemben bizonyos tiszteletet tüntessünk fel s bizonyos vágyat arra, hogy tiszteletben részesüljünk. Ezek tehát «korlátok», de olyanok, amelyekre támaszkodunk és amelyek elkülönítenek, de fenntartanak és amelyek elkülönítenek anélkül, hogy az emberek közt űrt idéznének elő.

Az is bizonyos, hogy felszabadítva magunkat akár az udvariasság, akár az ildomosság szabályai alól, annyi mint felszabadítani hibáinkat. Az ildomosság- és udvariasságban rejlik mások iránti tiszteletünk és önbecsülésünk alapja. Ez indította Barthélemy{82} abbét ezen igen jó mondásra: «a polgárok első osztályában uralkodik azon jó modor, amely azt a hitet kelti fel, hogy az emberek becsülik önmagukat és ez a finomság kelti fel azt a hitet, hogy becsülnek másokat is». Ez indította Pascalt ezen szavakra: «a tisztelet magunknak okozott alkalmatlanság» s valóban, midőn megmagyarázza, hogy az ember alkalmatlanságot okoz magának avval, hogy állva marad midőn más ül és fedetlen fővel marad, midőn más fenntartja fövegét még pedig minden haszon nélkül, ez mutatja mily alkalmatlanságot okoznánk magunknak akkor, ha neki használni akarnánk, minthogy terheljük magunkat iránta való tekintetből anélkül, hogy neki ezzel szolgálatot tennénk.

A finomság a tisztelet jele és a hódolat igérése.

Dehát mindez nem demokratikus, minthogy a demokrácia nem ismervén el a kiválóságot, nem ismeri el a tiszteletet és nem ismervén el a kiválóságot, nem ismeri a személyes hódolatot. A tisztelet abban áll, hogy valakinek alárendeljük magunkat, a finomság pedig egyébként kitünő színlelése annak egy velünk egyenlővel szemben, hogy őt felsőbbrendűnek tekintjük. Ez minden tekintetben ellentétes a demokratikus szellemmel: neki nincsenek kiválóságai, bármilyenek legyenek is azok; ami pedig azt a színlelést illeti, hogy másokat, velünk egyenlőrangúakat felsőbbrendűeknek tekintsünk: kétszeresen hypokrisis, mert ez olyan hypokrisis, amely a másik részről is hypokrisist hív fel; ha valakit szelleméért dicsérünk, ezt azért tesszük, hogy viszont dicsértessünk.

Még anélkül is, hogy ennyire mennénk, a finomság azon egyetlen tény miatt is elítélendő, hogy nem elégszik meg a kiválóak elismerésével, hanem ilyeneket teremt. Egy hozzá hasonlót megtesz kiválónak, hogy egy kiválóságot fedezzen fel, mintha nem volna még elég. Éppen mintha csak ezt mondaná: ha az egyenlőtlenség nem léteznék, neki kellene azt felfedeznie. Ez annak kijelentése volna, hogy soha sincs elegendő arisztokrácia. Ez elviselhetetlen. Ami pedig az ildomosságot illeti, ha azt úgy fogjuk fel, mint a hódolat kifejezését, az mindenekelőtt demokráciaellenes. A polgár egyetlen egyénnek sem tartozik hódolattal, nem tartozik hódolattal másnak, csak a köznek. Nagyon nehéz dolog azt mondani: valakinek legalázatosabb szolgája vagyok. Ez azt jelenti, hogy valakit az összes többiek közül megkülönböztetünk s azt állítjuk, hogy neki szolgálni fogunk. Azt jelenti, hogy elismerünk benne nem tudom miféle akár természetes, akár társadalmi kiválóságot, pedig sem társadalmi, sem természetes kiválóságok nincsenek és ha van is természetes fölény, a természet maga igazságtalanul járt el, amikor ezt létre hozta. Ez a hűbériség egy nemének kinyilatkoztatása. Ezt nem szabad többé tűrni.

Ami pedig a finomság hiányát illeti, ha úgy fogjuk fel azt, mint «hibáink könnyebb feltüntetésének eszközét», akkor ez még bizonyos értelemben egészen demokratikus. A demokrata egyáltalában nincs megelégedve hibáival, se nem büszke azokra, azért mert végeredményben azt hiszi, hogy nincsenek is hibái. A hiba egyik embernek, a másikkal szemben való alsóbbrendűségét jelenti. Maga a szó jelöli meg ezt és a hiba olyasvalami, ami hiányzik, következésképen olyan valami, amellyel más valaki bír, én pedig nem. Már pedig minden ember egyenlő. Tehát nincs hibám. Dehát nem akarom alkalmazni ezen erkölcsi testegyenészetet, amely abban áll, hogy állítólagos hibáimat elrejtve zabolázzam meg azokat s képes legyek arra, – amelyet Montesquieu bárdolatlanságnak nevez, – hogy felszabadítsam állítólagos hibáimat s «napfényre hozzam» állítólagos hibáimat, amelyek nem egyebek, mint saját modorom s amelyek minden valószínűség szerint az én előnyös tulajdonságaim is.

A demokrata – miként a serdülő ifjak, miként az asszonyok legnagyobb része, miként mindazon emberek, akik gondolkozni kezdenek, de akik nem gondolkoznak sokat – valóban ismeri hibáit s ezeket egyéni tulajdonságainak tekinti, ami egészen természetes; minthogy a hibák jellemünk kiemelkedő vonásai és ha még olyannyira szeretjük is jellemünket, a mi hibáink azok, amelyeket gyöngéden szeretünk és csodálunk. Tehát ha a finomságot úgy tekintjük, mint hibáink eltitkolását, elviselhetetlen az egy olyan ember előtt, aki inkább türelmetlen feltüntetni azt, ami benne ajánlatosnak és teljes értékűnek látszik. Azért nem javítjuk meg legtöbbször hibáinkat, mert azokat előnyöknek tekintjük, az a módszer, ami hibáinknak homályba való visszaszorításában áll, nekünk tehát zsarnokinak – képtelen módon zsarnokinak – látszik.

Alapjában véve – s mivel egyrészről meg van győződve arról, hogy minden ember egyenlő és hogy alsóbbrendűségnek tekintett hiba nincs, másrészről pedig, hogy az, amit némelyek hibáikként említenek, tulajdonképen természetüknek érdekes vonásai: a demokratát azon mindenkivel közös meggyőződés vezérli, hogy a hibák előítéletek, hogy a hibákat a fondorkodó papok, nemesség, hatalmasok, kormányzók találták ki, hogy a szegény népbe alázatosságot oltsanak, ami rossz szándékuknak nagyon kedvező, hogy ezáltal féken tartsák annyival is inkább, mert ez meggyőződésüket korlátozza, s hogy megbénítsa ezen belső kételkedés által s uralkodjék felette az alárendeltség ezen érzelme által, amely érzelemből kifolyólag elismeri, hogy uralkodjanak felette. A hibák visszaszorítására szolgáló módszerként felfogott finomság nem tekinthető egyébnek, mint arisztokratikus ravaszságnak és a zsarnokság eszközének.

Innen ered például a francia demokrácia kitörésének időszakában – egy olyan népnél, amely természeténél fogva barátja a jó modornak – a bárdolatlanság azon dühe, ami annyira jellemző volt. Ez a felsőbbrendűség tagadása volt, bármily alakban mutatkozott is az, valamint tagadása, az emberi természet kitünő voltának bármily formában és bárkinél mutatkozzék is az. A durváság demokratikus jellemvonás.

X. HIVATÁSSZERŰ SZOKÁSOK.

A hivatottság megvetése elég messzire terjed még a hivatáskörökbe, a hivatásszerű szokásokba is. Ösmerjük a törvényszék elnökének egy ügyvédhez intézett talán legendaszerű mondását, aki lelkiismeretesen tárgyalta a «jogkérdést»: «Ügyvéd úr! mi nem jogfejtegetés végett vagyunk itt, de az ügyek tárgyalása végett.» Nem volt ebben semmiféle rossz tréfa. «A törvényszéki palotában az ügyeket többé nem a jog szempontjából vizsgáljuk, önmagukban vizsgáljuk azokat és a méltányosság s józan ész szerint ítélkezünk; a törvény szövegének tanulmányozását és magyarázatát pedig a tanároknak hagyjuk. Ne legyen ön tanár a törvényszék sorompóinál.» Ezen elmélet – amely még enyhítve is, miként épen enyhítettem – megbotránkoztatta volna a régi bíróságokat, felette napirenden van a törvényszéki palotában. Ez az, amit demokratikus elkábításnak lehet neveznünk.

A régi kasztszellem némely maradványai mellett, melyeket még megőrzött a modern bíróság, nem tartja magát kötve sem a törvény szövege, sem a jogtudomány, ezen írott hagyomány által; midőn pedig nem tisztán a kormánynak engedelmeskedő hivatalnok, amit különben kötelességének tekint, akkor demokrata bíróság, vagyis athéni heliasta, aki saját lelkiismerete szerint ítél s nem tekinti magát egy tudós testület tagjainak és mégis alkalmazza saját testületének döntvényeit, de oly módon, mintha úgy maga, mint más is az igazság letéteményese volna.

Egy valóban rendkívüli, de ezen új gondolkozásmódra nézve jellemző példa volt azon bíró, aki formailag magának tulajdonította a jogot, hogy ne a törvény szerint ítélkezzék, hanem hogy maga hozza azt és aki indokolásaiban majd azon általános eszmékre hivatkozott, amelyeknek előnyt adott, mindazon általános eszmék között, amelyek közkeletűek voltak, majd azon tantételekre, amelyek szerinte majd _későbben_ foglalnak helyet a törvényben. A jövő törvénykönyve szerint ítélkezett.

Nem az a fontos, hogy ilyen különös bíró létezett-e, nem ez a symptomája ezen bármily néven nevezendő állapotnak, hanem az, hogy sokan komolyan vették, még a félig felvilágosodottak is s az, hogy népszerű lett és az, hogy a közvéleménynek egy tekintélyes része «jó bírónak» jelentette ki; ez jellemzi ezen állapotot legjobban.

Van ebből a fajtából még egy másik is, egy sokkal gyakoribb. A hivatástalanságnak talán egyik legrosszabb fajtája az, midőn valaki hivatott, de nem hiszi magát hivatottnak. Ez a bűnvádi eljárás körében legalább is a bíróságok legnagyobb részének szellemi állapota.