Part 10

De itt – a demokratikus szellem betolakodik mindenüvé – a számszerű kérdés merül fel: «tízszerte több – mondják nekem – a nem eredeti ember, akiket megmentünk önmaguktól, fegyelmezvén őket, mint a valódi önálló ember, akinek talán elmetszük szárnyait.»

Azt felelem, hogy intellektuális dolgoknál a számok kérdése nem jöhet tekintetbe. Egy elnyomott eredeti szellem oly veszteség, amelyet nem tud pótolni tíz megmentett ostoba, vagy igen ostoba sem. Egy szabad fejlődésben hagyott eredeti szellem többet ér, mint tíz félig korlátozott és elnyomott ostoba.

Igen jól mondja Nietzsche: «a modern nevelés abban áll, hogy elnyomja a kivételt a szabály kedvéért; abban áll, hogy a szellemeket a kivételtől messzire a közepes felé irányítsa.» Nincs igaza. Nem mondom, hogy az ellenkezőt kellene tennie, ó! nem! távol áll tőlem! Nem az a hivatása, hogy buzdítsa a kivételest és megszületni segítse azt. Megszületik az maga is, nem szükséges, hogy dédelgessék. De az sem hivatása, hogy elrettentést alkalmazzon a kivételessel szemben s minden lehető eszközt még valójában a legbarbárabbakat, vagy a legterhesebbeket is alkalmazásba vegye, hogy a lehető leghosszabb ideig megakadályozza érvényesülését.

A nevelésnek ki kell fejlesztenie a középszerűségből mindazt, amit csak képes, az eredetiséget pedig tisztelni kell annyira, amennyire csak lehet, a középszerűséget eredetiségre, az eredetiséget pedig a középszerűségre soha sem szabad szorítani.

De hogyan járjunk el minden esetben? Mindig óvatos beavatkozással, néha pedig a be nem avatkozással.

Jelenleg a nevelés rendkívül távol van a be nem avatkozástól, de még az óvatos beavatkozástól is.

És így, amit a hivatottság megmentésére kitaláltak, elég észrevehetőleg hozzájárult az ellenkezőnek uralomra juttatásához. A vizsgálat ezen áldozatai a tudásnak, tanultságnak, a szakszerűségnek hivatottai. De hivatástalanok a szellemi érték tekintetében; sőt gyakran – jóllehet kevésbé gyakran, – az erkölcsi érték tekintetében is.

A szellemi értéket tekintve, gyakran nem rendelkeznek semmi észbeli találékonysággal. Az ő találékonyságukat visszaszorították, elapasztották, elrejtették. Ha volt is, nincs többé. Egész életükre nem egyebek, mint eszközök. Sok dolgot tanítottak nekik, de mindenekfelett értelmi engedelmességet. Tovább folytatják az értelmi engedelmességet, agyvelejük jól készített jármű, jól meggyártott és jól elhelyezett erőátviteli szíj. «A regény és a dráma közti különbség» – mondja Brunetière{87} – az, «hogy a drámában a személy cselekvő, a regényben pedig szenvedő». Nem tudom vajjon igaz-e ez, de a hivatalnokról azt lehet mondanunk, hogy a leggyakrabban nem gondolkozik, helyette gondolkoznak.

Hivatástalanok még – jóllehet kevésbé és ritkábban – az erkölcsi értékre nézve. Az értelmi engedelmesség gyakorlása által hozzászoktatták az erkölcsi engedelmességhez és a legnagyobb részben alig törődnek függetlenségükkel. Mily jó, – igen jó összhangban van mindez. A hivatalnokok ezen korlátozó cooptatiója – melyről beszéltem, – miként mondtam, a hivatalba lépésre szorítkozik. Ezen pillanattól fogva a hivatalnok egyedül a kormánytól függ; a hivatalnokot tehát tíz esztendeig, amíg a neveltetése tart, vezérlőire való tekintettel a teljes függésre készítik elő. Jól van; egy kissé túlságosan jól van. Jó volna, ha a hivatalnok nevelése meghagyna neki az értelmiség egy kevés eredetiségével együtt, egy kevés jellembeli eredetiséget is.

Nagyon lelkiismeretesen, sőt nagyon dicséretes buzgalommal kutattak egy a demokrácia hibái ellen szolgáló másik gyógyszer után is, egy másik gyógyszer után, a hivatástalanság ellen. Azt mondták: «a tömeg hivatástalan, ám legyen! tessék felvilágosítani. A széles körben kiterjesztett elemi oktatás, megoldása az összes nehézségeknek, sőt megoldása az összes kérdéseknek.»

Az arisztokraták egy kissé mulattak efölött: «dehát hogyan – kiáltottak fel, – miféle ellenmondás ez. Demokraták vagytok, vagyis ti a kitünő politikát – miként mi hajdan már mondtuk – a «politikai erényt» a tömegnek, vagyis a tudatlanságnak tudjátok be. Hát miért akarjátok felvilágosítani a tömeget, vagyis miért akarjátok, hogy elveszítse az erényt, azt az erényt, amely szerintetek éppen az ő kitünőségét képezi?» A demokraták azt felelték, hogy a tömeg már úgyis nagyon magasan állott az arisztokraták felett amint volt s még inkább felette fog állni, ha tanultsággal fog bírni. Az ellentmondást _a fortiori_ oldották meg.

Annyi bizonyos, hogy a demokraták erősen összefogtak a népoktatás munkájában. Az eredmény: először, hogy a nép sokkal tanultabb, mint valaha s én azok közzé tartozom, akik megbecsülik ezen kitünő eredményt. De az eredmény ezenkívül még az is, hogy a nép telítve van téves eszmékkel és az kevésbé örvendetes.

A régi köztársaságok ismerték a demagogokat, vagyis a szónokokat, akik a nép összes hibáit a végletekbe hajtották, amelyeket szép nevekkel ékesítettek fel, neki magának pedig hízelegtek. A modern nagy demokráciának megvannak a maga demagogjai, – ezek a néptanítók. Ezek a népből származnak s büszkék, hogy ahhoz tartoznak, amiért nem lehet őket ócsárolni, minden iránt, ami nem a népet illeti némi bizalmatlansággal viseltetnek, annál inkább a néphez tartoznak, mert értelmileg elsők a nép körében, máshol pedig alsóbbrangúak; és nem azt a csoportot szeretjük leginkább, amelyben vagyunk, hanem azt, amelynek az élén állunk. Ők tehát mélységesen demokraták.

Ez eddig teljesen elfogadható. A tanítók azonban korlátolt módon töltik be ezen tisztüket, minthogy nincs, csak féltanultságuk, vagy inkább – mert ki az, akinek tökéletes, vagy nagy a tanultsága? – a tanítóknak csak kezdetleges a tanultságuk. A kezdetleges tanultság tehát talán képessé tesz egy eszme bírására, de bizonyára képtelenné tesz arra, hogy két eszmével bírjunk. A kezdetleges tanultságu ember mindig egyetlen egy ideával és rögeszmével bíró ember. Keveset kételkedik. A tudós gyakran kételkedik, a tudatlan ritkán, a bolond soha. Az egyetlen ideával bíró ember többé-kevésbbé áthatolhatatlan mindazon okoskodással szemben, amely ezen ideától idegen. Egy indus író mondá: «Meggyőzheted a tudóst, nehezebben győzheted meg a tudatlant, a féltudóst soha.»

A néptanítót nem lehet meggyőzni. Ha pedig csatlakozunk hozzá, meggyőződésében megerősítjük, de még inkább, ha vitatkozunk vele. Tantételének rabja, nem ő van a tantétel birtokában, de a tantétel tartja őt hatalmában. Egész lelkével szereti azt, mint a pap vallását, minthogy az az igazság, minthogy szép, minthogy üldözve volt és minthogy annak meg kell mentenie a világot. Nem búsúl ha győzedelmeskedik az, de boldog lenne magát feláldozni érte.

Meggyőződött és érzelgős demokrata. Meggyőződése erős alapot nyujt érzelmeinek, érzelmei pedig csodálatosan hevítik meggyőződését. Meggyőződése legyőzhetetlenné teszi az ellenvetések ellen, érzelmei ellenségessé teszik ellenfeleivel szemben. Az olyan embernek, aki nem demokrata, előtte nincs igaza, sőt mi több, gyűlöletes előtte. Közötte és az arisztokrata között az a különbség van, ami az igazság és a tévedés között és még nagyobb mint a jó és a rossz, a jó vagy a tisztesség és becstelenség között. A néptanító fanatikus hűbérese a demokráciának.

Minthogy egyetlenegy idea embere, egyoldalú s minthogy egyoldalú, határozottan következetes és mértéken felül következetes, minden erővel, egész a végletekig. Ez az idea, amelyet más ideák nem kereszteznek és amely nem is tűr feltartóztatást és előre tör olyan nekilendüléssel, amelyet sem önmaga, sem más nem fékez, rövid úton halad. Tehát a néptanító az összes demokratikus ideákat, a természetes és következetes végletekig viszi.

Telve «okoskodó ésszel»{88} kifejti mindazt, melyet ezen eszmék tartalmaznak és neki nem csupán természetesnek, de üdvösnek látszik megadni azoknak utolsó kifejlődésüket mint végcélt és azoknak összes következményeit, mint eredményeket. Mindez, amely elvben jó, jó maga is, csupán Montesquieu hiszi, hogy valamely jó intézmény tönkre mehet alapelvének túlságbavitele által.

A néptanító logikus következtetéseit a következő két demokratikus elvből vonja le: nemzeti souverainitás és egyenlőség; ezeket szigorú módon vonja le és a következő végeredményekhez jut.

Egyedül a nép souverain. Egyéni és egyesülési szabadság _lehetséges_, de csak a nép által megengedett egyéni és egyesülési szabadság. Mindkét szabadság csak megengedett lehet és nem szabad másnak lenniök. Az egyén gondolkozhatik a maga módja, beszélhet a maga módszere, írhat a maga modora, cselekedhetik a maga tetszése szerint, de egyedül annyira, amennyire a nép neki megengedi; mert ha ezt az egyén tehetné akár korlátlanul, akár korlátolva, de olyan korlátok között, amelyeket más hatalom határozna meg mint a nép, akkor ő volna souverain, vagy azon hatalom, amely megállapítaná ezen határokat, nem a nép és nem volna többé nemzeti souverainitás.

Ez annyi, mintha egyszerűen ezt mondanánk: a szabadság azon jog, melynél fogva mindazt tehetjük, amit akarunk a törvény korlátai között. Hát ki hozza a törvényt? a nép. A szabadság tehát azon jog, hogy tehetjük mindazt, aminek tevését a nép megengedi. Semmi több, Ami ezentúl van az az egyén souverainitásának kezdete és a nép souverainitásának letünése.

– De olyan szabadság, melyszerint tehetjük mindazt, amit a nép megenged és kizárólag azt, amit a nép enged meg, ez ugyanolyan szabadság, mint XIV. Lajos alatt volt, vagyis egyáltalán nem szabadság.

– Jól van. Nem lesz szabadság, hacsak a törvény meg nem engedi. Akartok szabadok lenni a törvény ellenére?

– De a törvény zsarnoki lehet; zsarnoki, ha igazságtalan.

– A törvénynek joga van igazságtalannak lenni, különben a nép souverainitása lenne korlátolva, aminek nem szabad lenni.

– Az alaptörvények, az alkotmányt megállapító törvények a népnek ezen souverainitását korlátolhatják, hogy az egyénnek annyi-amennyi szabadságot biztosítsanak.

– És a nép meg volna kötve! És a nép souverainitása el lenne törölve. A nép nem lehet lekötve. A nép souverainitásának épnek és érintetlennek kell lennie.

– Dehát nincs semmi egyéni szabadság?

– Az, amit a nép eltűr.

– Nincs egyesületi szabadság?

– Még kevésbé; mert az egyesület a nemzeti souverainitásnak önmaga által való korlátozása. Az egyesületnek meg vannak a maga törvényei, ami demokratikus szempontból esztelenség, képtelenség és szörnyűség. Az egyesület korlátolja a nemzeti souverainitást, miként egy szabad város, egy place de sûreté tenne; korlátolja a nemzetet, visszaszorítja és visszatartja azt egy bejárásnál. Ez állam az államban; ahol egyesület van, ott más szervezet is van, mint a nagy népszervezet. Olyan ez, mint azon állat, amely függetlenül élne egy sokkal nagyobb állatban és amely függetlenül élősködnék rajta. Csak egy egyesülés lehet, a nemzeti egyesülés, különben a nemzeti souverainitás korlátozva van, vagyis le van rontva. Semmiféle egyesületi szabadság nem állhat fenn.

Csupán a nép által tűrt egyesületek lesznek, amelyek általa mindig megszüntethetők, mindig feloszlathatók és leronthatók, ellenkező esetben ez a nemzeti souverainitásról való lemondás lenne, már pedig erről soha sem mondhat le.

– Van azonban egy némileg szent egyesülés, amelyre nem terjeszkedik ki a népsouverainitás: ez a család. Az atya főnöke gyermekeinek, neveli s kormányozza őket úgy, amint jónak látja mindaddig, míg emberkort érnek.

Dehogy van! Ime a nemzeti szuverénitásnak még egy korlátja. A gyermek nem az apáé. Ha a gyermek az apáé volna, a nemzeti souverainitás csak minden ház küszöbéig jutna el és ez határozottan azt jelentené, hogy nem volna sehol sem. A gyermek mint ember a népé. Az övé olyan értelemben, hogy nem szabad résztvennie egy olyan társaságban, amely máskép gondolkoznék, mint a nép, vagy talán vele ellenkezőleg. Sőt veszélyes lenne rá nézve az, ha a jövő polgárt húsz esztendőn keresztül a nemzeti gondolkozáson, vagyis az államon kívül hagyná. Képzeljeték el magatoknak öt vagy hat a méhkas törvényein, szabályain és alkotmányán kívül nevelt méhet és képzeljétek el, hogy a méhek ezen csoportjaiból a méhkasban százával volnának. Ez a méhkas romlása volna.

A népsouverainitásnak _mindenekfelett_ a családba kell behatolnia, mindenekfelett tagadnia kell a családi társaság szabadságát, mindenekfelett le kell rontania a családi társaságot. Meg kell engednie a szülőknek azon szabadságot, hogy megölelhessék gyermekeiket, semmit többet; az a jog, hogy felnevelje őket – a szülőikkel talán ellentétes szellemben – a népet illeti, amelynek itt inkább mint máshol, talán sokkal inkább mint máshol, – minthogy az érdek nagyobb, – teljesen souverainnek kell lennie.

Ime ez az, amit a néptanító – ami nekem megtámadhatatlannak látszik – következetesen származtat le a nemzeti souverainitás elvéből.

Az egyenlőség elvéből ezt származtatja le: «a természetnél fogva és a törvény előtt minden ember egyenlő.» Vagyis – ha igazság volna – minden embernek egyenlőnek kellene lennie a természet szerint és hogy igazság legyen, minden embernek egyenlőnek kell lennie a törvény előtt.

De hát nem egyenlők a törvény előtt és nem egyenlők a természet szerint. Tehát szükséges, hogy azzá legyenek.

Nem egyenlők a törvény előtt. Egyenlőknek látszanak, de nem azok. A gazdag ember – még tökéletesen és határozottan érintetlen igazságszolgáltatással felruházott bíróságokat tételezve is fel, – azon egyetlen tény által, hogy bőségesen képes jutalmazni az ügyvivőket, (avoués) ügyvédeket és tanúkat, azon egyetlen tény által, hogy hatalmával megfélemlíti mindazokat, akik tanuskodhatnának ellene, egyáltalában nem egyenlő a törvény előtt a szegénnyel.

Még kevésbé az a társadalom előtt, vagyis a társadalom szervezett erőivel szemben. Ezen szempontból «befolyásos ember», «összeköttetésekkel bíró ember» lesz és olyan ember, akitől ugyan senki sem függ, de akinek senki sem szeret útjába állni, vele ellenkezni, fondorkodni ellene, sem neki ellentmondani. A gazdag és szegény ember közt, bármi egyenlőknek képzeljük is őket, a törvény előtt az a különbség, ami a parancsoló és az engedelmeskedő közt van. _Valóságos_ egyenlőség a társadalomban a társadalom előtt és a törvény előtt csak akkor lesz, ha sem gazdagok, sem szegények nem lesznek.

Dehát gazdagok és szegények mindig lesznek, amíg az örökösödés fennáll. Az örökösödés eltörlendő.

De az örökösödés eltörlése után még mindig lesznek gazdagok és szegények. Az az ember, aki rohamosan szerzett vagyont, hatalmas ember lesz azokhoz viszonyítva, akik nem szereztek vagyont és megjegyzendő, hogy jóllehet eltöröltük az örökösödést, a hatalmas ember fia atyjának egész élete alatt maga is hatalmas lesz annyira, hogy jóllehet eltöröltük az örökösödést, egy kiváltság, még pedig a születési kiváltság fennáll és nincs egyenlőség.

Csak egyetlen eszköz van arra, hogy egyenlőség legyen és ez az, hogy senki ne birjon és senki se szerezhessen vagyont. Az egyetlen akként berendezett társadalmi rendszer, hogy senki se bírjon és senki se szerezhessen vagyont: a vagyonközösség rendszere, a kommunizmus,{89} a kollektivizmus.{90} A kollektivizmus egyáltalában nem valami rendkívüliség, a kollektivizmus: az egyenlőség; az egyenlőség: a kollektivizmus, vagy nem egyéb, mint az egyenlőség kisértete és az egyenlőség hypocrisise. Ha valaki az egyenlőségnek meggyőződésből és őszintén híve és aki gondolkozott, kénytelen kollektivistává lenni. Nagyon szellemesen mondá Bonald:{91} «Tudjátok ki a deista?{92} az az ember, aki nem élt elég hosszú ideig, hogy atheistává legyen.» Mi pedig ezt mondjuk: «tudjátok ki az antikollektivista-demokrata? az az ember, aki nem élt elég hosszú ideig, hogy kollektivistává legyen, vagy aki hosszú ideig élt ugyan, de gondolkozás nélkül, anélkül, hogy észrevette volna mit tartalmaznak ideái».

– De a kollektivizmus agyrém, utópia, lehetetlen. – Tényleg lehetetlen azon értelemben, hogy azon országban, amely elfogadná: a cselekvőség lendítő ereje kimerítettnék. Senki sem tenne kisérletet helyzetének javítására, ami nem is volna soha megjavítható. Az ország egyike lenne azon «holt vizeknek», amelyről egy mai miniszter beszélt. Mindenki hivatalnok lévén, mindenki megvalósítaná a Goncourt testvérek{93} által ekként meghatározott eszményét a hivatalnoknak: «az a jó hivatalnok, aki a lustaságot a pontossággal egyesíti», ez végleges meghatározás. És az ekként rendezett országot egy többé-kevésbbé törekvő szomszéd nép tíz év múlva meghódítaná.

Ez bizonyos; de mit bizonyít ez? azt, hogy a kollektivizmus csak akkor volna lehetséges, ha minden országban egyszerre megvalósítanák. Háthogy egyszerre megvalósítható legyen minden országban, ahhoz nem szükséges más, minthogy ne legyenek többé különálló országok, vagyis hogy ne legyen haza. Bizonyára nem szabad a kollektivizmust megvalósítani a haza eltörlése előtt, mert ha úgy valósítanók meg, nem szolgálna másra, mint más országok felsőbbségének a megalapítására, azon országoknak, amelyek nem fogadták el azt; ekként a kérdéseket sorrendbe foglalva: először el kell törölni a hazát, hogy ily módon megvalósítható legyen a kollektivizmus.

_Ugyis_, ha a nemzetek _szabadon a természet ellenére_ szervezkednek, ha ösztönszerűleg hierarchikus, vagyis arisztokratikus módon szervezkednek, ha főnökeik és alárendeltjeik, ha hatalmasaik és alsóbbrendűik vannak, ez azért van így, mert ennek így kell lenni a csatatéren és mert mindenik nemzet érzi, hogy csatatér. Ha mindenik nemzet érzi, hogy csatatér, ez egész egyszerűen azért van így, mert más ilyen nemzetek is vannak és mert mindenik érzi és tudja, hogy itt más nemzetek is vannak. Ha többé más ilyen nemzetek nem volnának és a nemzet többé nem a természet ellen, hanem szabadon, vagyis egyenlőség szerint szervezkednék, a természet talán nem lenne az egyenlőség híve, de az egyenlőség felé hajolna azon értelemben, hogy sokkal több, határtalanul több egyenlőt kreál, mint felsőbbrendűt.

Ekként az egyenlőség az örökösödés eltörlését és a javak egyenlőségét követeli, a javak egyenlősége a kollektivizmust teszi szükségessé, a kollektivizmus pedig a haza eltörlését követeli. Az egyenlőség hívei, – tehát kollektivisták, következésképen hazaellenesek vagyunk.

Így okoskodik nézetem szerint meg nem támadható teljes következetességgel a néptanítók legnagyobb része, olyan következetességgel, amely nem számol a tényekkel, csak saját elvével és egyedül avval számol. Ekként fognak okoskodni holnap is, ha okoskodásukat folytatják, amint valószínű is hogy folytatni fogják, igen jó vitázók levén.

Hogy _visszatérjünk_ arra és ismételjük, hogy ha a nemzeti souverainitás és egyenlőség következetesen és parancsolólag ezen végeredményekhez vezetnek, ez talán azért van így, mert a nemzeti souverainitás és egyenlőség téves ideák és mert ez bizonyítja, hogy tényleg téves ideák azok; nem igen valószínű, hogy ilyen folyamatuk lesz, minthogy a népsouverainitás és egyenlőség azzal egyidejűleg, hogy általános ideák, egyszersmind erzelmek is.

Ideákká változott érzelmek ezek, mint kétségtelenül minden általános idea és ezek igen erős erzelmek. A népfenség igazság annak számára, aki hisz benne: minthogy annak igaznak kell lennie, mert előtte az éppen olyan felséges, mint Cæsar teljes pompájában a régi római előtt és XIV. Lajos teljes pompájában a XVII. század embere előtt.

Az egyenlőség igazság, valóság annak számára, aki hisz benne, mert annak igaznak kell lennie, mert az az igazság, mert becstelenség volna, ha az igazság nem lenne valóság. A demokrata előtt a világ – mióta áll – többé-kevésbbé a népsouverainitás és egyenlőség felé halad, ez tartalmazván amazt és amaz ennek megalapítására lévén rendelve és annak megalapítására lévén hivatva és egyik úgy, mint a másik maga a civilizáció és az az állapot, amelyben az egyik vagy a másik nincs elérve, vagy vissza van szorítva: a barbárság.

Ezek tehát dogmák. A dogma hatalmas érzelem, ha megtalálta formuláját. Mindaz, amit ezen két dogmából az ember következetesen levezethet: valóság, mert ez jog és ezt terjeszteni kötelesség.

Tegyük hozzá, hogy a néptanítót ugyanazon értelemben vezetik még a kevésbé általános érzelmek, amelyeknek ereje önmagukban van. A községben a lelkésszel áll szemben, aki miként ő az egyedüli személyiség ezen helységben, aki némi tanultsággal bír. Kifejlődik a vetélkedés és a befolyás harca. A lelkész a történeti kapcsolatok következtében többé-kevésbbé meleg párthíve lesz néha a monarchiának, az arisztokráciának majdnem mindig. Részese egy olyan testületnek, amely állami rend volt, meg van győződve, hogy testülete mindennek dacára még mindig állami rend. Ha a kormányrendszer konkordatumos, a kormányrendszer állami testületnek ismeri el a papi testületet, miután éppen úgy tekinti őket mint a bíróságot vagy a hadsereget. Ha a kormányrendszer az állam és egyház elkülönítésének rendszere, a papi testület előtte _még inkább_ állami rendnek látszik, mivel erős alapokon még az ország határain túl is szervezve, olyan kollektiv személyiséget alkot, amely nem minden veszély nélkül és nem is minden eredmény nélkül gyakran összeütközésbe kerül magával az állammal is.

Mivel egy olyan történeti hatalomnak részese, amely különbözik a nemzeti hatalomtól és amely nem kirendeltsége a nemzeti hatalomnak, a lelkész többé-kevésbbé határozottan és öntudatosan arisztokratikus gondolkodású.

Versenytársa a néptanító annyival inkább beleveti magát a demokratikus elvek áramlatába és kedvvel öleli azokat magához, amely kedvbe mindig annyi féltékenység, mint meggyőződés vegyül. Különösen ő az, aki hiszi inkább mint a XVIII. század valamely filozófusa, – mivel neki áll igen nagy érdekében, tapasztalásból és lelkesedésből hinni, – hogy mindaz, amit a lelkész tanít, tiszta feltalálása a szellemes elnyomatásnak, hogy a papok meg akarták fékezni és bilincsekbe verni a népet, hogy uralmukat egyszersmindenkorra megalapítsák és innen ered a Diderot{94} és Holbach{95} felújított bölcsészeti eszméivel való tüntetése. A tanító előtt szinte lehetetlennek látszik, hogy a pap ne legyen nagy bűnös.

«Az atheizmus arisztokratikus», mondá Robespierre,{96} megemlékezve Rousseauról. Az atheizmus demokratikus, mondják a modern néptanítók. Honnan ered ezen különböző megítélés? Abból, hogy a szabad gondolkozás divatban volt a XVIII. században a nagy uraknál, az Istenben vetett hit pedig egyértelműleg a népnél; abból, hogy a mai papság azon indokokból, amelyeket elmondtam és visszaemlékezve a demokrácia győzelmeinek első idejében az egyházuk által kiállott üldöztetésekre, _megmaradt_ arisztokratának vagy _azzá lett_ inkább, mint valaha. Az atheizmus tehát demokratikussá vált, mint fegyver a deisták ellen, akik általában arisztokraták.

Az atheizmus különben – bármit hitt légyen is erről Robespierre – elég jól megfér az aljas demagógia közérzelmeivel. Nem lenni lekötve semmi által, nem lenni korlátolva semmi által souverain hatalmában, ime ez a nép uralkodó eszméje; vagyis inkább az, hogy a nép ne legyen kötve semmi által, ne legyen korlátolva semmi által souverain hatalmában: ime a demokrata kedvenc eszméje. Ámde Isten korlát, Isten kötelék. De miként a demokrata nem engedi meg az olyan évszázados alkotmányt, amelyet a nép ne volna képes lerontani és amely megtiltja neki a rossz törvények hozatalát, miként a demokrata nem engedi meg – Aristoteles terminologiáját alkalmazva – a _törvények_ uralmát, egy régi törvényhozás uralmát, amely visszatartja a népet és határok közé szorítja a _decretumok_ mindennapi gyártásától: épen úgy nem engedi meg a demokrata az egy Istent, akinek megvannak a maga parancsolatai, megvan a maga törvényhozása, amely régibb és felsőbb minden más törvénynél és minden decretumnál és aki korlátot állít a nép törvényhozási velleitasai, szeszélyes mindenhatósága, egyszóval a nép souverainitása elé.

Sedán után megkérdezték Bismarck-tól: «Most, hogy Napoleon letört, ki ellen fog ön hadat viselni?» ezt felelte: «XIV. Lajos ellen». A demokrata megkérdeztetvén atheismusa felől, ezt felelhetné: «Mózes ellen hadakozom».