Part 11

Innen ered a demokraták atheismusa, innen ered a néptanítók atheismusa. Innen ered a formula «sem Isten, sem úr», ami az anarchista számára nem kíván semmiféle javítást, sem pótlékot, – de amit a demokrácia számára ekként kell módosítani: «sem Isten, sem úr, egyedül a nép».

Viktor Hugo mondá 1849, vagy 1850. évi nagy politikai beszédei egyikének végén: «… és ezentúl csak két hatalom lesz: a nép és Isten». A modern demokrata tudni véli, hogy ha Isten van, a nép souverainitása meg van támadva, ha hisz Istenben.

Végül pedig a néptanítót demokratikus érzelmeiben, összes demokratikus érzelmeiben megerősíti politikai helyzete, melyet neki Franciaországban teremtettek. Idegenszerű, zavart támasztó rendellenesség az, hogy a XIX. század kormányai (igazságot kell neki szolgáltatni, mindenek felett a most működő kormány) nagyon tiszteletben tartották a felső- és középoktatás tanárainak szabadságát és legkevésbé sem tartották tiszteletben a nép tanárainak szabadságát. A felsőoktatás tanára, kivált 1870 óta határozottan taníthatja mindazt, amit akar, kivéve az erkölcstelenséget és a haza törvényeinek böcsmérlését. Sőt vitathatja is a törvényeket azon egyedüli feltétel mellett, hogy elvként álljon előtte, miszerint azoknak engedelmeskedni tartozik, amíg eltörölve nincsenek. Politikai, társadalmi és vallási véleményszabadsága teljes. Akadályozva néha csak tanítványainak megnyilatkozásai által van. A középoktatás tanára majdnem hasonló szabadságot élvez. Nincs alárendelve csupán a tanrendnek s ennek is elég lazán. Azon szellemben, amelyben működik, jóformán soha sincs nyugtalanítva. Bizalommal vannak iránta.

Másrészről talán egyetlen kormány sem jött arra a gondolatra, hogy számonkérje a felső- és középoktatás tanáraitól azt az eljárást, melyet a politikai választásainal tanusítanak, – még kevésbé, hogy felkérje őket propaganda csinálására a kormánynak kellemes jelöltek kedvéért.

Midőn átlépünk a középoktatás köréből az elemi oktatás körébe, mindent megváltozva látunk. Először is a néptanítót nem természetes előljárója a tanfelügyelő (recteur), vagy a közoktatásügyi miniszter nevezi ki, hanem a préfet, vagyis a belügyminiszter, vagyis a kormány politikai főnöke. Más szavakkal: a hivatalnokok a nép által való azon kirendelesének van itt helye, – amelyről fentebb beszéltünk – de itt egy közvetítővel kevesebb van. A belügyminiszter kiváltképen az, aki ez idő szerint a nemzeti politikai akaratot képviseli. És a belügyminiszter az, aki préfetjei által nevezi ki a néptanítókat. Tehát a nemzeti politikai akarat az, amely a néptanítókat választja. Lehetetlen nekik jobbat mondani, ez helyes is, mert tudtukra kell adni, hogy politikai szempontból vannak megválasztva és kell hogy politikai ügynököknek tekintsék magukat.

Tényleg nem is mások, vagy inkább mások, de mégis mindenekfelett azok. Miként ezek a préfetektől, a préfetek pedig sokban a képviselőktől függnek, nem a képviselők azok, akik kirendelik őket, de a képviselők azok, akik elhelyezik, előléptetik, kegyvesztettekké teszik és a többszörös áthelyezések által éhinségre juttathatják őket, stb. Ó! Meglévén adva ekként a nehéz és viszontagságos helyzet, ahova helyeztetnek azon kéz által, amelytől várják kineveztetésüket, legalább az elmozdíthatlanság nagyon viszonylagos s különben igen gyenge, de végre is arra szolgáló biztosítékával kellene birniok! Nincs meg nekik. A felsőoktatás tanárai elmozdíthatatlanok, pedig nekik erre nincs szükségük; a középoktatás tanárai is körülbelöl azok; a néptanító nem.

Tehát ki van szolgáltatva a politikusoknak, akik belőle választási agenst formálnak, akik mint ilyenre számítanak reá, és akik alig bocsátanak meg neki, ha hiába számítottak reá.

Ebből következik, hogy a néptanítók legnagyobb része demagog, mert azok akarnak lenni, még pedig csudálatos elragadtatással és lelkesedéssel; és hogy azok, akik nem akarnak demagógokká lenni, akaratuk nélkül is demagógokká lesznek, mert kell, hogy azokká legyenek.

Annyival is inkább, mert akként folynak a dolgok, hogy azzá lesznek azok is, akiknek nincs arra semmiféle hajlandóságuk sem. «Nincsenek zsoldosok a tülekedésben», mondá Augier.{97} Sőt belelovagolva néha akaratuk ellenére a harcba, kényszerítve lévén, hogy legalább úgy tünjenek fel, mintha a tülekedésben résztvennének: ütéseket kapnak s attól fogva, hogy megkapták azokat, hozzá fűzödnek az ügyhöz és névhez a a melyért és amely miatt kapták azokat. Mindig azzal végzik, hogy az lesz a véleményük, amelyet neki tulajdonítani fogtok és demagógnak tartva a fiatal néptanító attól kezdve, midőn a faluba megérkezett, s mivel helyzeténél fogva ellent nem mondhat, rosszul fogadva, mint olyan az ellenpárt által: a következő évben már kezd meggyőződött demagog lenni.

A demokrácia ekként csupán olyan oktatást nyer, amely megerősíti és meggyökerezteti hibáiban.

Arra volna szüksége, hogy ne képzelje magát mindenhatónak és legyenek kételyei teljhatalma iránt és higyje, hogy ennek a teljhatalomnak bizonyos határokkal kell birnia; neki minden fenntartás nélkül, a korlátok nélkül való népsouverainitás dogmáját tanítják.

Hinnie kellene abban, miszerint az egyenlőség annyira természetellenes, hogy a természetet sem lehet kijavítani oly módon, hogy az emberek között «a teljes egyenlőséget» létrehozzuk, és hogy az a nép, mely azt megvalósítaná – ami lehetséges – azon lények sorsára jutna, amelyek úgy akarnának élni, mint a természet törvényeivel ellenlábasok; azt tanítják neki, – ami különben igaz – hogy nincs egyenlőség, ha nem teljes, ha nem tökéletes és hogy alkalmazni kell azt a javakra, a társadalmi helyzetekre, az értelemre, az emberek magasságára és talán természetére is és mindent el kell követni arra, hogy a teljes nivellálás megvalósítható legyen.

Szüksége volna arra, – minthogy igen természetes, hogy kevesebb hajlamunk van a nyomasztó terhek iránt – hogy megerősíttessék benne a hazafias érzelem; hogy tanítsák neki, miszerint a katonai szolgálat egy gyülöletes és barbár multnak fájdalmas hagyománya, és mielébb el kell tüntetni a békés civilizáció köréből.

Egyszóval – Aristotelessel szólva – a demokrácia italát neki egészen tisztán töltik,{98} miként ezt a demagógok az athéneiekkel tették és ahonnan a gyógyszernek kellene jönni, onnan a mérgezés ered.

Így nyilatkozik ugyanez az Aristoteles az egyenlőségről, egy szellemes és mélyen járó beszéddel: «Inkább a szenvedélyekben, mint a javakban kell megvalósítani az egyenlőséget». és hozzáteszi: «ezen egyenlőség, csakis a törvények által adott nevelés gyümölcse lehet». Ez helyes. A nevelésnek csak egy végcél felé szabad irányulnia: vissza vezetni a szenvedélyeket az egyenlőséghez, a _léleknyugalomhoz_, a léleknek egy bizonyos egyensúlyához. Azt találjuk, hogy a modern demokráciának adott oktatás nem egészen ezen szellemben halad előre, – de egészen az ellenkezőben.

XII. AZ ÁLOM.

Tehát melyek azon gyógyszerek, amelyeket ezen modern betegség, az értelmi- és erkölcsi kontárság ellen alkalmaznunk lehet? Melyek a főbb eszközei annak – miként Fouillée{99} mondja – hogy kikerüljük azon szirteket, amelyek a demokráciát fenyegetik? Azt hiheti bizonyára az olvasó, hogy nem látok semmi gyógyszert, minthogy egy dédelgetett betegséggel állunk szemben, olyannal, amely csak önmaga által gyógyítható.

Fouillée[5] egy felsőbb arisztokratikus kamarát ajánl, vagyis olyat, amely az ország összes hivatottságát képviselné, mindazok által választva, akik az országban kölünös hivatottsággal bírnak: ú. m. bíróság, hadsereg, egyetem, kereskedelmi kamara stb.

Nagyon helyes; de szükséges volna, hogy a demokrácia helyeselje ezt; és éppen ezen hivatott csoportok iránt bizalmatlan, úgy tekintvén azokat, – egyébiránt teljes joggal, a szónak bizonyos értelmében – mint arisztokráciát.

Az államnak még egy erőteljes beavatkozását javasolja a közerkölcsiség helyreállítására, ú. m. az alkohol-, szerencsejáték- és pornographia-ellenességet.

Azonkívül, hogy ezen beszédében bizonyos visszahatás érzik, mert ez tisztán az 1873. évi «erkölcsi rend» («l’ordre moral») programmja, meg kell jegyezni, – miként ezt maga Fouillée is beismeri – hogy az állam egyáltalán nem ölheti meg azt, ami őt élteti és nem ronthatja le bevételeinek főforrásait. A demokrácia – ezt a demokrácia igaz képviselői maguk beismerték – «nem olcsó kormányzat»; mindig azon reményben alkották meg, és részben azon szándékból, hogy gazdaságos kormányzat legyen, és mindig veszteséggel járt, minthogy a párthívek nagyobb számára van szüksége, mint más kormányzatnak és kisebb számú elégedetlenre, mint más kormányzatnak, és mert ezen párthíveket egy-vagy másféle módon meg kell jutalmazni és ezen elégedetleneket le kell fegyverezni, megvásárolván őket egy-vagy más módon.

A demokrácia legyen bár régi vagy modern, mindig egy esetleges zsarnoktól való rettegésben él, akit közellévőnek képzel. Ezen zsarnok ellen, aki egy energikus kisebbséggel kormányozna, rendkívül nagy többségre van szüksége, amelyet magának kegyek által kell biztosítania és ezen zsarnoktól el kell vonnia az elégedetleneket, akik támogatói lesznek, lefegyverezvén őket még nagyobb kegyek által.

Tehát sok pénzre van szüksége. Ezt a gazdagok osztályának lehető legnagyobb kifosztása által találja meg; ámde ez igen korlátolt forrás, mivel a gazdagok osztálya igen kicsiny. Sokkal könnyebben s bőségesebben megtalálja a közönség bűneinek kihasználása által, mivel a közönség nagyszámú csoport. Innen ered szükségképeni kedveskedése a «korcsmák» iránt, «amelyeknek bezárása sokkal inkább veszélyes volna rá nézve, mint a templomok bezárása», – miként Fouillée mondja. A növekedő szükségletek miatt – miként ezt jósolja – semmi kétség, hogy ne tulajdonítsa magának a kéjházak monopoliumát és a szeméremellenes iratok kiadását, hogy «pénzt szerezzen». És mindezek után kénytelen eltürni ezeket azon haszonért, amelyet nehány vállalkozótól kap, vagy pedig a maga számára sajátítja ki azokat, hogy hasznot húzzon azokból: nemde mindegy az erkölcsi eredmény – és a pénzügyi művelet a második esetben nem sokkal jobb-e, mint az elsőben?

Fouillée még arról is biztosít, hogy a reformnak «felülről és nem alólról kell jönnie» és hogy «felülről és nem alulról jöhet a megújhodás mozgalma».

Magam sem kívánok jobbat, de azt kérdem, hogyan lehet ezt keresztülvinni? Minthogy határozottan minden a néptől függ, – vajjon ki és mi hathat a népre, kivéve magát a népet? Minthogy minden a néptől függ, mi által lehet azt megindítani, ha nem egy belső erő által? – Minthogy bölcsésszel beszélgetünk, tehát használhatjuk ezen szavakat: mi egy κινητης α κινητος-szal{100} állunk szemben, egy motorral, amely a lökést adja, de amely nem kapja meg azt.

Egy elv, vagy – ha így akarja az olvasó – egy előítélet tünt el: a hivatottság előítélete; nem hiszik többé, hogy az ért a dologhoz, aki kell hogy foglalkozzék vele, de abban sem hisznek többé, akit azért kell megválasztani, hogy foglalkozzék vele. Következésképen nemcsak hogy rosszul intéztetnek az összes dolgok, de az is lehetetlen, hogy bármely mellékuton juthassunk el azok helyes kezeléséhez. Nem látjuk a megoldást.

Nitzsche természetesen iszonyodott a demokráciától, csakhogy – mint az összes energikus pesszimisták, mint az összes pesszimisták, akik nem _közömbösek_ – időnkint ezt mondá: «Vannak lemondó, gyáva peszimisták, ilyenek nem akarunk lenni»; és midőn nem akart azzá lenni, arra ragadtatta magát, hogy a demokráciát jóakaró szemmel nézze.

Majd aesthetikus álláspontra helyezkedve ezt mondta: «le kell szállni a néphez, amelyet éppen úgy nem hagyhatunk figyelmen kívül, amint nem mehetünk el minden csudálkozás nélkül egy hatalmas és egészséges növény mellett»; s jóllehet ez nagyon is ellentétben áll mindazzal, amit «a marhacsordáról» és a «mocsári marháról» mondott, ennek a gondolatnak mégis van némi értelme. Azt jelenti, hogy az ösztön, – erő és hogy minden erő először érdekes a megfigyelésre, azután meg hogy a cselekvés erélyével, életösztönnel és a kiterjesztés rugójával kell bírnia.

Lehetséges, jóllehet határozatlan. Összegezve a mondottakat: a tömeg csak számszerint hatalmas mivel eldöntetett, hogy csak a szám határoz. Ez megoldási mód, ámde egy megoldási mód nem ad valódi erőt annak, aki nem bír avval. A cselekvés ereje mindig annál van, akinek szándéka van, aki kombinálja, fenntartja, prolongálja és követi azt. Ha ez tökéletesen korlátolva, vagy pedig a tehetetlenség vagy a tetterő minimumára van kárhoztatva, nem látjuk jól, hogy a tömeg maga nélküle fog-e bírni a cselekvés erejével. Jobban kellene magát kifejeznie.

Más alkalommal azt a kérdést veti fel Nietzsche, vajjon nem kell-e tiszteletben tartani azon jogot, mellyel mindamellett bírhat a sokaság, hogy magát azon ideál szerint kormányozza, amelyben sok fokozat van, de amely az övé; vajjon megtagadhatjuk-e a tömegtől azon jogot, hogy keresse igazait és azon hitét, hogy megtalálta azokat, az ő életbevágó hitét, az életéről való hitet és azt, hogy megtalálta ezen hitet? A tömegek az összes emberiségnek alapját – és az összes kulturának telepét képezik. Ezek nélkül mi lenne gazdáikból? Ezeknek szükségük van arra, hogy a tömeg boldog legyen. Legyünk türelmesek; türjük el, hogy fellázadt rabszolgáink – és egy pillanatra uraink, – őket kecsegtető illuziókat találjanak ki.

Gyakran – mert többször visszatér ezen gondolatra – rátérve szokásos arisztokrataságára, úgy tekintette a demokráciát, mint hanyatlást, a jövendő aristokrácia bekövetkezésének feltételét: «Magasabb kultura csak nagy területen épülhet fel, csak egészséges és erősen consolidált középszerűségen». (1887. Tíz esztendővel előbb a rabszolgaságot úgy tekintette, mint amely a görög és római magas kulturának nélkülözhetlen feltételét képezte.) Következésképen az egyetlen ideiglenes, de még hosszú ideig érvényben lévő végcél az ember kisebbítése; mert elsősorban egy terjedelmes alap szükséges, amelyen az erős emberek faja felemelkedhetik. «Az európai ember kisebbítése azon nagy _processus_, amelyet nem szabad feltartóztatni, sőt inkább még siettetni kell azt. Ez az aktiv erő, amely egy sokkal erősebb faj felemelkedését engedi remélni, egy olyan fajét, amely bőségesen bírná még azon tulajdonságokat, amelyek hiányoznak a kisebbitett emberfajban: akarat, felelősség, biztonság, azon tulajdonság, mely szerint célt tűz ki magának…»

Dehát hogyan származhatik a középszerűségből, a kétségtelenül növekedő középszerűségből – miként Nietzsche képzeli – hogyan mely természetes vagy mesterséges eljárás által fog a tömegből egy új, egy kiválasztott faj keletkezni? Úgy látszik, hogy Nietzsche visszaidézi emlékezetébe a tisztelet és fiúi kegyeletből kivetkőzött azon elméletet, mely által Renan{101} genie-jét neki megmagyarázza: «a homályos ősök hosszú sorozata takarította meg számomra az értelmi erőket», és «reflexiói» jegyzékéhez mintegy odaveti, amelyek egy kevéssé tökéletlenek ugyan, de amelyekből mégis világosság árad ki: «Esztelenség azt képzelni, hogy az értékek (az alacsony értékek?) mindezen győzelme élettanellenes lehet; életbevágó érdekkel kell megmagyarázni, az «ember» typusának fenntartását, még akkor is, ha a gyengék és kitagadottak túlsúlyával kellene is azt elérni. Ha talán a dolgok más módon folynának, – ember nem is volna többé. A typus felemelkedése veszélyes az emberi faj megőrzésére. Miért? _Az erős fajok – tékozlók. Egy gazdasági kérdéssel állunk itt szemben_».

Ebből látjuk, hogy mire számít vagy erőlködik számítani Nietzsche, egy természetes folyamatra, a természet bűvös erejének (vis medicatriae naturae) egy nemére. Leereszkedve, megkissebbedve, az emberfajok megkímélik magukat, előrelátólag és gazdaságosan és mindig ugyanannyi észbeli-erkölcsi erőt tételezve fel az emberi értékekben és magában az emberiségben, egy tartalékot kreálnak, amely egy napon természetszerűleg egy kiválasztott osztállyá fog testesülni, tehát saját kebelükből egy kiválasztott osztályt kreálnak, amely ebből így kiválik; méhükben hordják öntudatlanul az arisztokráciát, amely onnan ki fog lépni, hogy uralkodjék rajtuk.

Mindig rátalálunk Nietzscheben Schopenhauernek{102} a nagy tévutra vezetőnek elméletére, aki az emberi fajt orránál fogva vezeti, aki azt téteti vele mint kellemest, amit különben sohasem tenne, ha tudná, hogy hova vezeti. Lehetséges; azonban ha a rendkívüli gazdaságos viselkedés az erők tartalékához vezet, talán sokkal biztosabban vezethet ez a vérszegénységhez, a létező kiválasztottak megsemmisítéséhez, hogy a jövő kiválasztottait készítse elő, nem tudom vajjon nem a nagy tévutra vezető által inspirált játék-e ez, de olyan játék, amely veszélyesnek látszik. Bizonyosnak kellene lenni abban s ki bizonyos benne? hogy a nagy tévutra vezető nem hagyja-e el azokat, akik magukat elhagyják.

Elmondtam nem gondolva semmiféle meta physikai mythologiára és nem gondolva csupán a becsvágyókra, akik bennünket körülvesznek és nem gondolva csak arra, hogy jótanácsot adjak nekik: «A célhozérés legjobb eszköze a leszállás». – Semmi sem inkább bölcsészeti álláspont – feleli Nietzsche; ez inkább áll a népekre, mint az egyénekre: a legjobb eszköz a népek számára, hogy egykor naggyá legyenek az, hogy kisebbedjenek. – Egy kissé kételkedem. Nincs elfogadható indoka annak, hogy a kitartóan kultivált gyöngeségből az erő következik. Sem Görögország, sem Róma nem adnak erre példát támaszul, sem az athéni köztársasági demokrácia, sem Róma császári demokráciája nem adtak alkalmat arisztokrácia születésére társadalmi értékek állandósított megtakarítása által.

– Erre nem volt idejük.

– Ezt mindig lehet mondani.

Inkább kell talán a demokrácia mérséklésére törekedni, mint gyorsítani a hanyatlás folyamatát, hogy újra születés felé irányíttassék az. Legalább is ez mutatkozik a legtermészetesebb gondolatnak és ez hasonlít leginkább a kötelességhez.

Midőn a demokrácia mérsékléséről beszélek, jól gondolja az olvasó, hogy ezzel azt akarom mondani, hogy önmaga mérsékelje magát, minthogy semmi sem képes mérsékelni, ha egyszer öntudatra jutott. Nem szabad másra gondolni, csak arra, hogy őt meggyőzzük. Bármily idegenszerű vakmerőségnek tünjék is fel megkísérelni azt, hogy meggyőzzük őt másról, mint saját meggyőződéséről, még sem szabad másra gondolni, mint az ő meggyőzésére, minthogy minden egyéb megerőltetés hiábavaló lenne.

Emlékezetébe kell hozni, hogy a kormányzatok éppen úgy elenyésznek alapelvük elhagyása, mint annak túlhajtása által, jóllehet ez igen elévült alaptétel; hogy elenyésznek alapelvük elhagyása által, mert alapelvük keletkezésük történeti indoka és hogy elenyésznek alapelvük túlhajtása által, mert nincs olyan alapelv, amely csupán önmagában volna jó, amely elegendő volna neki egyedül önmagában a társadalmi gépezet complexumához.

Mi valamely kormányzat alapelve? Nem az, amit mint ilyent, vagy olyant megállapít, hanem miként Montesquieu mondja: «az amit tevékenységre indít», «az emberi szenvedélyek ezek, amelyek mozgásba hozzák». Világos tehát, hogy a souverainitás, az egyenlőség és a kontárság szenvedélye nem elegendők, hogy egy kormányzatnak teljes és erős életet adjanak.

Meg kell adni a maga részét a hivatottságnak, jobban mondva a hivatottságnak egy részt kell adni, mert nem akarom azt állítani, hogy joga van ehhez, de ez egyenesen társadalmi szükségesség. Részt kell adni a szabályszerű, az értelmi, az erkölcsi hivatottságnak, még ha a nemzeti souverainitás korlátolt lenne is általa, még ha az egyenlőség eszméje szenvedne is miatta.

A népnek különösen szüksége van egy demokratikus elemre, de éppen úgy szüksége van az arisztokratikus elemre is. A demokratikus elemre különösen szüksége van a népnek, nehogy magát csupán passiv elemnek érezze, de érezze, hogy része és pedig jelentős része a társadalmi testnek, hogy ezen szavaknak: «a nemzet te vagy; védelmezd azt» jelentősége legyen, máskülönben a hazafiatlan demagógok okoskodása jogosulttá válnék: «mire jó ezen urakért azon urak ellen hadakozni, minthogy úgysem lenne köztük semmiféle különbség, minthogy egyik a másik helyét foglalná el?»

Szükséges, hogy legyen a nép kormányzatában demokratikus elem még azért is, mert igen veszélyes, hogy a nép talány legyen, minthogy tudni kell, mit gondol, mit érez, miért szenved, mire vágyódik, mitől fél, mit remél és mert ezt csak tőle tudhatjuk meg, tehát szükséges, hogy legyen valahol szava, olyan szava, amelyet nem fojtanak el.

Egy vagy – más módon, egy kamara által, amely az övé legyen s amely nagy tekintélyben részesüljön; a nép képviselői jelentékeny számának egyetlen kamarában való jelenléte által, alkotmányszerűleg konstituált plebiscitumok által, melyek az alkotmány revisioja – és az általános érdekű törvények miatt szükségesek; a sajtószabadság és a társulati- és egyesületi szabadság által, ami nem lenne elegendő, de amellyel kilehetne körülbelül elégíteni; – szükséges, hogy a nép tudathassa amit óhajt és képes legyen mérlegelni a kormány határozatait, egyszóval legyen _megértve_ és _meghallgatva_.

De legyen a nemzetben és a nemzet kormányzatában arisztokratikus elem is, nehogy azt, ami benne helyes, elnyomja az, ami benne zavaros, nehogy ami benne határozott, elhomályosítsa az ami benne ingadozó és nehogy ami benne akarat, megzavartassék a benne levő szeszélyes- és összefüggéstelen velleitások által.

Ezen arisztokráciát néha maga a történet hozta létre és ez esetben nem rossz, mint többé-kevésbé zárt kaszt hagyományokkal bír s a hagyományok inkább megőrzői a törvényeknek, mint maguk a törvények, minthogy ezek képezik azt, ami leginkább élő, leginkább életerős és leginkább termékeny a nép lelkében. Néha nem a történet hozta létre az arisztokráciát, vagy az, amit a történet hozott létre, eltünt, nincs többé; a nép tehát teremtsen arisztokráciát önmagából és ezután a teljesített szolgálatokért járó tisztelet, sőt az elődők által teljesített szolgálatokért való kitüntetése és megválasztása az utódnak; valamely ember hivatottságának tisztelete a foglalkozás szerint; tisztelete bármily adandó foglalkozásnak, amely az ember erkölcsi értéke szerint van kiválasztva: lesznek azon minőségek, melyeket a demokraciának tekintetbe kell venni és meg kell őrizni.

Ezen minőségek képézik az ő szerzett képességét, hogy részt vegyen a kormányzatban; ezen minőségek képezik az ő alkalmazkodását a társadalmi életviszonyokhoz, a társadalmi gépezethez és a társadalmi szervezethez. Azt mondhatjuk, hogy ezen minőségei által _lép be azon organismusba, amelynek ő az anyaga_. Miként igen jól mondja Stuart Mill:{103} «nem bírhatunk _életképes_ demokráciával, hacsak a demokrácia bele nem egyezik abba, hogy az a munka, amely képességet követel azok által végeztessék, akik bírnak avval».

Tehát ami kell, aminek mindig kell lennie magában a socialista uralomban is, ahol – miként azt kimutattam – az arisztokrácia mégis fog létezni, csakhogy sokkal számosabb lesz; ami kell, aminek mindig kell is lennie, az a demokrácia és az arisztokrácia vegyüléke, amely tétel jóllehet igen régi, de mert Aristoteles, aki mint természettudós megvizsgált százötven különböző alkotmányt, így mindig csak neki lesz igaza.

Láttuk, hogy ő teljesen arisztokrata, de utolsó következtetései, akár midőn Lacedemonról beszél, – holott nem szereti azt, – akár Carthagóról, akár egy általános rendszerről, mindenesetre olyanok, hogy mégis a vegyes alkotmányok a legjobbak. «Mindamellett lehetséges egy olyan mód, amellyel a demokráciát és az arisztokráciát megvalósíthatjuk, s ez az volna, hogy a megkülönböztetett polgárok és a sokaság minden oldalról bírják valami módon azt, amit óhajtanak. Az a jog mindenki számára, eljutni a magistraturákhoz – demokratikus elv; nem bocsátani a magistraturákhoz csak a kiválasztott polgárokat – arisztokratikus elv».

A demokrácia és az arisztokrácia keveréke ad jó alkotmányt. De nem szabad, hogy ezen vegyesalkotmány egyszerű egymás mellé helyezés (juxtaposition) legyen, ami nem lenne más, mint érintkezésbe hozni egymással az ellenséges elemeket. «Keveréket» mondtam, holott «kombinációt» kellett volna mondanom. Szükséges, hogy az ügyek kezelésénél az arisztokrácia és demokrácia egymással össze legyenek kapcsolva.