Part 5

A régi és modern szociológusok közti összes különbség – helyesen felfogva – abban áll, ami az évszázados törvény, vagyis a tulajdonképeni törvény és az alkalmi törvény, vagyis a dekretum közt van; továbbá abban, ami egy coordinált törvényhozás részét képező törvény, vagyis az igazi törvény és azon alkalmi törvény közt van, amely nem egyéb, mint dekretum, végül abban, ami a mindenkorra hozott – vagyis az igazi törvény és azon alkalmi törvény közt van, amely analog a zsarnok velleitásaival és mindenben hasonlatos ahhoz. Midőn a régi és modern szociológusok törvényről beszélnek, _nem beszélnek egy és ugyanazon dologról_, s ez okoz annyi ellenkező felfogást. Midőn a modern szociológus törvényről beszél ez alatt a közakaratnak ilyen és ilyen kelet alatti, pl. 1910. évi kifejezését érti. A régi szociológus előtt a közakaratnak ilyen kelettel való kifejezése például: II. évi 73-ik Olympiád{41} nem törvény, hanem dekretum. A törvény náluk: Solon, Lycurgus vagy Charondas{42} törvényének egyik szakasza. Valahányszor egy görög vagy római politikus ezen szavakat mondja: törvények által kormányozott állam, ne fordítsuk le ezt másképen, ne magyarázzuk másképen: ez alatt egy nagyon régi törvényhozás által kormányozott államot akar érteni, amely nem változtatja meg ezen törvényhozó hatalmat. Ez adja meg valódi értelmét a törvények híres személyesítésének a _Phedonban_,{43} amely együgyűség volna, ha a görögök a «törvények» alatt azt értették volna, amit mi értünk ezen szó alatt. Kifejezése a törvény a nép közakaratának? Ha igen, miért tisztelné azt Socrates, aki utálja a népet, ő aki egész életén át – még büntető pörében is gúnyolja a népet. Ez képtelenség volna. Ámde a törvények nem dekretumok, amelyeket a nép Socrates életében hoz, hanem törvények, melyek az államot oltalmazzák mióta létezik, olyan törvények ezek, amelyek ősrégi bálványai az államnak.

Ezen törvények tévedhetnek, bizonyság erre az, hogy ezek alapján Socratest halálra ítélhették; de mégis tekintélyben állottak, tiszteletben tartották és sérthetetlenek voltak, minthogy oltalmazói voltak az államnak évszázadok óta és védelmezői voltak magának Socratesnek is addig a pillanatig, amíg azokkal visszaélve, ellene nem fordultak.

A köztársaság – tehát ha elfogadjuk Aristoteles kifejezését – az a nép, amely engedelmeskedik a törvényeknek és midőn engedelmeskedik azoknak, ez azt jelenti, hogy engedelmeskedik ősei írott törvényeinek. Tehát ez nem egyéb, mint arisztokrácia; mert az, hogy nem csupán azoknak engedelmeskedik, akik az ősök hagyományait képviselik, t. i. a nemességnek, hanem _maguknak az ősöknek is_, azok gondolatainak, amelyek egy öt évszázados törvényhozásban vannak lefektetve, ez inkább arisztokratikusabb magatartás, mint ha az arisztokratáknak engedelmeskednék. Az arisztokraták mindig félig a hagyományokhoz, félig saját korukhoz ragaszkodnak; a négyszáz esztendő óta fennálló törvény négyszáz esztendős és ez semmi egyebet nem jelent. A törvénynek engedelmeskedni úgy, amint azt a régi szociológusok is tették, nem azt jelenti, hogy Scipiónak{44} engedelmeskedem, akivel a via sacran{45} találkozom, hanem azt, hogy az ő nagyatyja ősének engedelmeskedem. Ez ultraarisztokratikus! tökéletesen az! _A törvény arisztokratikus_, demokratikus csupán a dekretum, _az alkalmi törvény_. Ezért beszél Montesquieu mindig féken tartott, elnyomott s végeredményben törvények által fenntartott monarchiáról. Vajjon mit akar ez jelenteni az ő idejében, amidőn a «közakarat» nem nyer «kifejezést», amidőn ennek következtében a monarchia sem lehet korlátolva törvények, a közakarat megnyilvánulása által, – olyan korban, amelyben a királyságot illeti a törvényhozó hatalom, mely törvényeket hoz, következésképen azon törvényekkel, melyeket ő maga hoz, leronthat s újraalkothat, – nem lehet őt korlátozni?! De hát vajjon mit akar ez jelenteni? Ez azt jelenti, hogy «törvény» alatt Montesquieu – épen úgy mint a régi szociológusok – akiket sikerrel tanulmányozott – az ő idejében fennálló uralom előtti régi törvényeket érti, az ősmonarchia régi törvényeit, – (melyeket «alaptörvényeknek» nevez) s amelyek hozzá kapcsolják s kell is hogy hozzá kapcsolják a jelenlegi monarchiát, amelyek nélkül hasonlóvá lenne a zsarnoksághoz, vagy a demokráciához. A _törvény_ lényegében arisztokratikus. A kormányzottakat a kormányzók által kormányoztatja, a kormányzókat pedig az elhúnytak által. Az arisztokráciának épen az a kormányforma a lényege, amely az élőkre származik át az elhúnytakról, akik már életükben tekintettel voltak a jövő nemzedékre. Az arisztokrácia a szó helyes értelmében a húsból való arisztokrácia, a _törvény_ pedig szellem-arisztokrácia; a szó tulajdonképeni értelmében vett arisztokrácia az elhúnytakat a hagyomány, az örökösödés, a nyert tanítások, az átszármaztatott nevelés, nemkülönben a véralkat és jellem fiziológiai átöröklése által képviseli; a törvény nem képviseli az elhúnytakat, a törvény: maguk az ősök; a törvény az ő gondolataiknak lefektetése a törvényszövegbe, amely nem változik, vagy csak észrevétlenül változik.

Az a nemzet, amely ősi arisztokratikus előkelőségeit megőrzi és amely diszkrétül, kiméletesen és fokozatosan új embereknek óvatos befogadása által újítja meg azokat, arisztokratikus rendszer szerint és arisztokratikus szellemben jár el. Ugyanezen eljárás által határozottan arisztokratikus, sőt arisztokratikusabb azon nemzet, amely régi törvényhozását a legnagyobb kegyelettel őrzi meg s amely azt megifjítja és megújítja diszkrétül, kiméletesen és körültekintéssel, fokozatos hozzáadása által azon új törvényeknek, amelyek mindig tartalmaznak valamely új szellemet s valamit a régi szellemből. _Homines novi, Novae res_. A _homo novus_ azon embert jelenti, akinek nincsenek ősei, s akit érdemeiért kell azok közé sorozni, akiknek vannak őseik. A _novae res_ alatt oly dolgokat értünk, amelyek átmenet nélküliek és ez a forradalmat jelenti. Az új dolgokat csak részletekben, észrevétlenül és fokozatosan szabad bevezetni a régi dolgok mellett, miként az «új embereket» a régi emberek testületébe. Az arisztokrácia arisztokratikus ugyan, de a törvény még sokkal arisztokratikusabb. Ime ezért természetes ellensége a demokrácia a törvényeknek, s csakis a dekretumokat képes eltürni.

Az ország képviseletének a kontárok, nemkülönben a szenvedélyesek – tehát a kétszeresen kontárok számára való fenntartása, az országnak olyan képviselete, amely a kormányzás és adminisztráció körében mindent maga akar elvégezni, de mindent rosszúl végez el s a kontárságot és a szenvedélyt terjeszti el a főtényezők a modern demokráciában; ime hova jutottunk el annak tüzetes méltatásában.

VI. KONTÁRSÁG A KORMÁNYZAT KÖRÉBEN.

Ez még nem minden, a kontárság sokkal tovább terjed részint a logikai következetesség – részint mételyezés folytán. Nevetve jegyezték meg – mert komikus, mint minden tragikus dolog, amelyet humorosan veszünk, – hogy nagy ritkaság miszerint a miniszterség olyan embernek adassék, aki arra hivatott lenne; hogy rendszerint a közoktatásügyi miniszterséget ügyvédnek, a kereskedelmi miniszterséget írónak, a hadügyi miniszterséget orvosnak adják és hogy Beaumarchais{46} sokkal inkább megadta kellő formuláját a demokráciának, mint az abszolut monarchiának, ezt mondván: «szükség volt számfejtőre: elnyerte egy jó táncos».

Ez a dolog annyira szokásos, hogy mintegy visszaható ereje van a tömeg történeti eszmekörében.

Négy francia közül három meg van győzödve arról, hogy Carnot{47} «polgárember» volt és ez sokszor megjelent nyomtatásban is. Vajjon miért? Azért, mert nem tudták elképzelni, hogy a demokráciában a hadügyminiszterség katona által töltethessék be s hogy a conventbeliek{48} képesek lettek volna katonatisztre bízni a hadügyminiszterséget; ez sokkal inkább paradoxnak látszik mintsem, hogy igaz legyen.

A hivatalnokok hivatástalansága címén való különös adományozása a miniszterségeknek az első pillanatra nem látszik egyébnek, mint a hivatástalanság istennője egyszerű játékának s ravasz-szellemes kacérkodásának. Van benne valami, de nincs épen – és teljesen így. A miniszteri állások rendszerint ekként töltetnek be, mert arról van szó, hogy aki a minisztériumot megalakítja, megadja a hatalom egy részét a többség mindazon csoportjának, amelyre támaszkodik. A minisztériumot megalakító politikus nem tekinthet a szakszerűségre és a miniszteri állásokat a politikai és nem a szakszerű rátermettség szempontjából osztja szét; az eredmény az, amit megjelöltem; az egyetlen miniszterség, ami észszerű módon töltetik be az, amelyet a minisztertanács elnöke tart fenn a maga számára és foglal el; még így is gyakran – hogy valamely jelentékeny politikai személyiséget megtartson – átengedi neki azt s ő maga egy olyat foglal el, amelyben nem bír jártassággal.

A következmények ezek: minden nem hivatásos ember által vezetett minisztériumnak olyan vezetője van, aki ha lelkiismeretes, ott tanulja meg mesterségét, amelyben már régen mesternek kellett volna lennie, vagy ha kevésbé lelkiismeretes, vagy ha kényszerítve van – pedig mindig kényszerítve van – minisztériumát az általános politikai és nem a gyakorlati eszmék szerint vezeti. A hivatástalanság tehát – bizonyos tekintetben – megkétszereződik.

Hallgassuk meg azon beszédet, mellyel egy új földmívelésügyi miniszter személyzetének bemutatkozik, nincs ebben másról szó, mint az 1789-ik év elveiről.

Centralizált országban tehát a maga ügykörében mindent a miniszter végez. Mindent a nemzeti képviselet nyomása alatt tesz, de mindent ő tesz; ő hozza az összes határozatokat; előre láthatjuk milyenek lehetnek ezek. Néha annyira kívül esnek a törvényen s annyira ellenmondásban állanak azzal, hogy már keletkezésükkor holt betűk. A miniszteri körrendeleteknek gyakran van ezen különös törvénytelen jellegük. Ez nincs másképpen és meg is szünnek; de mélységes rendetlenséget idéztek elő az egész adminisztráció körében.

A mi a kinevezéseket illeti, ezek – miként jeleztem – politikai befolyás szerint történnek, anélkül, hogy megjavíthatók volnának akkor, midőn nagyon jogellenesek és hibásak a minisztériuma dolgai és emberei felől teljesen tájékozott valamely miniszter hivatottsága folytán, aki ezt mondaná: «különben még se menjünk odáig».

VII. KONTÁRSÁG A JOGSZOLGÁLTATÁS KÖRÉBEN.

Ezen kontárság, amely – hogy úgy mondjuk – logikai következetességgel terjeszti ki uralmát, bizonyos mételyezés folytán még más körökre is kiterjed. Vajjon észrevette-e az olvasó, hogy a régi uralom,{49} minden súlyos tökéletlenségei mellett, valamelyes történeti hagyomány folytán, bizonyos tiszteletet tanusított a különböző hivatottságok iránt? Például a jogszolgáltatás körében fennállott a földesúri, az egyházi és a katonai bíráskodás. Kétségtelenül, nem az észszerűség és nem a mélyen járó gondolkodás léptette életbe ezen intézményeket, hanem maga a történet, maguk az események hozták ezeket létre, sőt helyesnek látszott magának a jogellenesen eljáró és a zsarnokság felé hajló monarchiának is megtartani azokat.

A földesúri bíróságok – jóllehet kevéssé nyugodtak az észszerűségen – nem voltak minden hasznosság nélkül valók, mert hozzákötötték, vagy hozzá birták kötni a földesurat földbirtokához és meg tudták akadályozni, hogy szem elől tévessze hűbéreseit és hogy hűbéreseik őt veszítsék el szemük elől; tehát ezen bíróságok az ország arisztokratikus alkotmányának fenntartói valának; hozzáteszem, hogy a törvénykönyvben helyesen szabályozva, körülírva és meghatározva – ami sohasem történt meg – megfeleltek volna a hivatottság törvényének; vannak olyan ügyek, amelyek tulajdonképen az ország hűbérura illetékessége alá tartoznak, mert azok tulajdonképen helyi érdekűek, ezekben az ügyekben a földesúr azon szerepet vitte, amelyet mai napság a békebíró tölt be és nem kellett volna egyéb, mint pontosan meghatározni az idetartozó ügyeket és mindig megengedni a felebbezést.

Az egyházi bíráskodás tökéletesen észszerű volt, mert az egyházi személyek által elkövetett bűntények felette különleges jelleggel bírnak, amelyeket egyedül egyházi bírák képesek jól felismerni. Ez a mai korszellem előtt idegenszerűnek látszik, de hát miért léteznek még mai napság is a kereskedelmi törvényszékek és az ipari szakbíróságok, ha nem azért, mert a kereskedőknek és a munkásoknak egymás közt való – és a munkásoknak a munkaadók elleni pereiben nem ítélkezhetnek mások, mint akik közéjük tartoznak, akik az ügyeiket ismerik, fenntartatván egyébiránt mindig a magasabb bíróságokhoz való felebbezés.

Végül a régi uralom alatt fennállottak a katonai törvényszékek és a haditanácsok, – határozottan ugyanazon indokok alapján.

Mindezen kivételes törvényszékek élénk bizalmatlanság tárgyai a demokráciában, mert ellenkeznek az egyformasággal, mintául szolgálnak az egyenlőség eltorzítására és mert otthont és menedéket adnak a hivatottságnak.

A demokrácia – miként ez magától értetődik – eltörölte az arisztokratikus törvényszékeket magával az arisztokraciával együtt és az egyházi törvényszékeket, magával az állami testületnek tekintett egyházzal együtt; de hajlandósága van arra, hogy úgy tekintse a még fennmaradt kivételes törvényszékeket, mint az arisztokrácia eszközeit; gyűlöletével üldözi a haditanácsokat, mert különleges nézetekkel bírnak a katonák büntethetősége «a katonai kötelesség és a katonai becsületre» nézve. De épen határozottan ez az ő hivatásuk, erre van szükségük, hogy fenntartsák a katonai szellemet és megtartsák az erős hadsereget a maga erejében. Az a katona, az a katonatiszt, aki felett úgy ítélkeznének, mint a polgárember felett és aki úgy lenne büntetve, mint a polgárember, nem volna sem jól elítélve, sem eléggé büntetve, tekintve azon különleges kötelességeket, melyek a hadsereggel kapcsolatosak és azon szolgálatokat, melyeket annak teljesítenie kell. Itt a szakszerű hivatottság – és az erkölcsi hivatottság kérdése forog fenn, amelyekbe a demokrácia nem akar belemenni, azon meggyőződésénél fogva, hogy nincs különleges hivatottság és minden dologban elegendő józan ésszel bírni; ámde a józan ész olyan mint az értelem: mindenre szolgál, de semmire sem elegendő; határozottan ez az, amit a demokrácia nem akar megérteni, vagy nem képes belátni.

Éppen ilyen nagy tévedésben van a polgári és büntetőbíróságra vonatkozó dolgokban. Úgy hitte, hogy helyesen jár el a polgári bíróságokra nézve, ha eltérve egész a mai napig fenntartott elvétől – az ítélkezés feladatát jogtudósokra bízza. Végre tehát egy testület, amely hivatottsággal bír, elvitázhatatlan és nem is akarja ezt senki tőle elvitatni, mert azok, akik ítélkeznek, tudják a jogot. De amint gyakran volt már alkalmam mondani a szakszerű hivatottság mellett az erkölcsi hivatottság is fennáll és a demokrácia erőfeszítést tett arra, hogy a bíróság erkölcsi hivatottságát csökkentse és jól jegyezzük meg, csökkent is ezen erkölcsi hivatottság, hogy magát a szakszerű hivatottságot is semlegessé tegye.

Egykor olyan bíróság volt, amely állami testület és autonom testület volt és amely következésképen teljes függetlenséggel bírt, kivéve az időről-időre beállott államcsinyeket és ennek következtében az államcsinyektől való félelmet. Teljes függetlensége megadta neki, vagy jobban mondva, érintetlenül hagyta nála az erkölcsi hivatottságot, amely abban áll, hogy saját lelkiismeretünk útmutatása szerint járjunk el.

Olyan bíróságot létesítettek, amely épen olyan hivatal, mint a többi s amely hivatalnokok testülete. Az állam kinevezi hivatalnokait, fizeti, előlépteti őket, megtagadja tőlük az előléptetést. Egy szóval kezeiben tartja őket, miként a hadügyminiszter a katonatiszteket, miként a pénzügyminiszter a pénzügyőröket. Ezután nincs többé ítélkezéshez szükséges erkölcsi hivatottságuk. Állandóan kisérti, nagyon is kisérti őket az a gondolat, hogy úgy ítélkezzenek, amint a kormány akarja.

Igaz, hogy van egy biztosítékuk, t. i. az elmozdíthatatlanság; azonban az elmozdíthatatlanság nem nyujt teljesen nyilvánvaló biztosítékot, csupán azoknak, akik a hivatalnoki rang csúcsára jutottak, vagy elérkeztek pályájuk véghatárához és csupán azoknak, akiknek közeli nyugalomba vonulásuk miatt, vagy mert nem képesek magasabbra emelkedni azon állásnál, melyet betöltenek: nincs semmi reményük az előléptetésre. A fiatal bíró, aki emelkedni akar – s ez jogos vágy – egyáltalában nem független és ha elégedetlenkedik, ez esetben az elmozdíthatatlanságnak egy különleges fajtájában részesül, t. i. örökre ott marad, ahol pályáját megkezdte. Nincs független bíróság, nincs aggálytól mentes bíróság az igazságszolgáltatás körében, csak egyrészről, azok a bírák, akik negyven évi szolgálattal vannak megterhelve, másrészről a semmítőszék{50} elnöke; ezekhez hozzávehetjük azokat, akik el vannak látva vagyonnal s így nem törődnek előléptetésükkel és egész pályájukat kezdettől fogva ugyanazon városban futják meg, az ilyen bíróság tökéletesen hasonló a régi uralom bíróságaihoz, de rendkívül ritka s napjainkban mindinkább ritkább.

Magát ezen elmozdíthatatlanságot is, amellyel nagyra vannak, egyik vagy másik kormány időről-időre felfüggeszti oly módon, hogy lefokozza azt a bíróság egyetlen és nagyon illuzórius biztosítékává; a jelenlegi bíróságot sokkal inkább fenyegeti az államcsinyek folytonos veszedelme, mint a régi uralom bíróságait. A bíróság erkölcsi hivatottsága nagyon meg van szorítva.

Erkölcsi hivatottságának csökkentése tehát – amint mondtam – semlegesíti szakszerű hivatottságát, mert szakszerű hivatottságától el kell neki tekintenie akkor, midőn a kormány és egyesek közti perekben, sőt a kormány által pártfogolt egyesek – és olyan személyek közt való perekben kell ítélkeznie, akiket a kormány nem tart barátainak. Hogy ítélkeznie kell a kormány és egyesek közti perekben, ez néha előfordul, de hogy ítélkeznie kell a kormány barátai és a kormány ellenfelei közti perekben, az jóformán mindennapos egy olyan országban, amelyben a kormány az a párt, amely kormányoz s amely szüntelenül harcban áll a többiekkel.

Teljes igazsággal jegyezték meg, hogy az olyan parlamentáris kormány, amely az általános szavazaton nyugszik, – a polgári háborút jelenti, amely szabályozva van ugyan, de állandó; ez legtöbbször a vérnélküli polgári háborút jelenti; mégis ez a sértések, kihívások, rágalmazások, vádaskodások, gonoszságok és a különböző pártok év elejétől az év végéig tartó állandó versengésének háborúja. És ez azon országban van így, amelynek állapota megköveteli, hogy a bíróság teljesen független legyen, hogy részrehajló ne legyen és ez éppen olyan országban van így, ahol a bíróság nem lévén autonom, többé-kevésbé kényszerítve van arra, hogy ne vonja magára azon párt nemtetszését, amely kormányoz s rettenetes követelődző, mert fél, hogy a kormányt elragadják tőle.

– Ez ellen semmit sem lehet tenni. Jó volna talán visszatérni a bírói tisztségek megvásárlásához.

– Először is ez nem volna valami szörnyű dolog; azután pedig hivatalvásárlás nélkül is megszerezhetjük az általa biztosított előnyöket.

Ez nem volna olyan szörnyű dolog. Úgy van ez is, mint amidőn méltatlankodtak a kivételes törvényszékek gondolata felett, figyelmen kívül hagyván a kereskedelmi törvényszékeket és az ipari választott szakbíróságokat, amelyek kivételes bíróságok ugyan, mégis nagyon jók. Méltatlankodnak a törvényszéki tanácsosi állás megvétele fölött és nem gondolnak a bírósági kiküldöttekre (huissiers),{51} az ügyvivőkre (avoués){52} és a közjegyzőkre,{53} akiktől nem engedjük magunkat függővé tenni és akikre nem engedjük, hogy rájuk bízzák összes elsőrendű érdekeinket, mégis vagy megvásárolják, vagy öröklik hivatalaikat. Az igazságszolgáltatási hivatalok vételének rendszere alatt elítéltetni annyit jelent, mint elítéltetni az avouék vagy közjegyzők által, akiktől nagyterjedelmű jogi ismereteket követelünk, azt jelenti tehát, hogy felettünk felsőbbrendű ügyvivők, vagy közjegyzők ítélkeznek. Ebben nincs semmi megvetésre méltó.

Tudjuk, hogy Montesquieu híve volt, a hivatalok megvásárlásának és hogy Voltaire{54} ellenezte azt. Mind a kettőnek teljesen igaza volt, vagyis azt akarom mondani, hogy mindketten jól megegyeztek az alapgondolatra nézve. Montesquieu ezt mondja: «a hivatalok megvásárlása jó a monarchikus államokban, mert mintegy családi foglalkozássá teszi azt, amire nem akarnának csupán az érdem alapján vállalkozni s mert meghatározza mindenkinek a saját feladatát és ezáltal állandó osztályokat teremt az államban. Nagyon jól mondta Suidas,{55} hogy Anastasius{56} a császárságból az arisztokráciának bizonyos faját teremtette az összes magisztraturák eladása által». Voltaire ezt felelte: «Hát erény alapján fogadják el Angliában a kir. ítélőszék (banc du roi){57} bírói tisztségét?» (Ez vagy erényből, vagy érdekből van így és ha ez nem érdekből történik, valóban igen nagy erény kell hozzá). Hogyan! hát Franciaország parlamentjeiben{58} nem találnánk ítélőbírákat, akik ítélkeznének, ha ingyenesen adnánk is nekik tisztségeiket? (Találnánk, de előfordulhatna, hogy azok túlságos hálásak lennének.) A jogszolgáltatás, az emberek vagyonáról és életéről való rendelkezés hivatása egy család foglalkozása legyen (az a foglalkozás, hogy fegyvert viseljünk és a polgári háború idején rendelkezzünk az emberek vagyona és élete felett 1760. évben családi foglalkozás s mégsem tiltakozik ellene; a király foglalkozása 1760. évben családi foglalkozás és mégsem méltatlankodik a királyság fölött). Szánakozzunk Montesquieun, hogy elrútította munkáját ilyen paradoxok által, de bocsássunk meg neki: bátyja egy elnöki tisztséget vásárolt meg a vidéken és azt ráhagyta örökül; mindenütt ott van az ember. Senki sincs közülünk gyöngeség nélkül.»

Montesquieu azt hiszi, hogy az arisztokratikus intézmények jók; Voltaire pedig az abszolut hatalom mellett van. Montesquieu helyesli, hogy az igazságszolgáltatás a család foglalkozása legyen, vagyis hagyományszerű, miként a katonai foglalkozás, ami épp oly állandóvá teszi a bírói osztályt, mint amilyen állandóak a többi osztályok, kimutatja Suidassal, hogy a tisztségek megvásárlása arisztokráciát teremt. Voltaire úgy akarta mint I. Napoleon, hogy minden katona a király katonája, minden lelkész a király lelkésze, minden bíró a király bírája legyen, minden ember testestől-lelkestől a királyé legyen.

Montesquieunek sokkal inkább ellentmondott Platon, mint Voltaire. Platon _köztársaságában egész általánosságban_ szólván az összes magisztrátusokról ezt írta: «Úgy vagyunk ezzel, mintha valakit a hajón saját pénzéért tennénk kormányossá. Lehet rossz egy szabály némely hivatalnál, ami csupán a köztársaság vezetésénél jó?»

Montesquieu nagyon szellemesen felel Platonnak (még inkább Voltairenek): «Platon erényes köztársaságról beszél, én pedig monarchiáról; az olyan monarchiában, ahol a tisztségek szabály szerint nem árusíttatnának el, az udvaroncok szegénysége és kapzsisága fogja azokat elárusítani, a véletlen jobb alkalmazottakat fog adni, mint a fejedelem választása.»

Összefoglalva az elmondottakat: Montesquieu azt akarja, hogy a magisztrátusok részint örökösödés által, részint a gazdag néposztályból kiválasztva, független arisztokratikus testületet képezzenek hasonlatosan a hadsereghez, a törvény hadseregét, – hasonlatosan a papsághoz, a törvény papságát képezzék, szolgáltatván az igazságot azon szakszerű hivatottsággal, melyet az egyetemi címek állapítottak meg és azon erkölcsi hivatottsággal, amely a függetlenség, méltóság, testületi szellem és részrehajlatlanságból ered.

Megemlítettem, hogy a hivatalok megvásárlása nem volt szükséges ezen eredmény és biztosíték eléréséhez. Az elv, amelyet megállapíthatunk a következő: a bíróság legyen független. Nem lehet független másként, mint hivatala tulajdonjoga által, azon tény által, hogy hivatalának tulajdonosa, csak akkor lehet hivatalának tulajdonosa, ha azt megvásárolta vagy örökölte, miként a régi uralom alatt – vagy ha nem neveztetett ki a kormány által. Egyáltalán nem szeretik, hogy megvásárolják, vagy örököljék a hivatalokat, szükséges tehát, hogy ne a kormány által, hanem más módon rendeltessenek ki.

De hát ki által? a nép által? Ebben az esetben a néptől, a választóktól fog függni.

– Ez jobb lesz, vagy kevésbé rossz.