Part 6

– Egyáltalában nem. Először is a választók által kirendelt bíróság még kevésbé lesz részrehajlatlan, mintha a kormány nevezi ki. A bíró nem fog másra, mint arra gondolni, hogy újra megválasszák és igazat fog mindig adni azon peres feleknek, akik azon párthoz tartoznak, amely őt választani fogja. Vajjon óhajtanátok-e, hogy olyan törvényszék ítélkezzék felettetek, amely a départementok{59} képviselőiből van összealkotva? bizonyára nem, ha a kisebbséghez, – de igen, ha a többség pártjához tartoztok; és még az esetben is, ha olyan ellenfeletek van, aki a kisebbség pártjához tartozik; mert ha olyan ellenfeletek van, aki miként ti a többség pártjához tartozik, érdeklődni fog megtudni azt, vajjon te vagy-e befolyásosabb választó, mint ő, vagy ő-e a befolyásosabb választó, mint te. _Ad summam_: A választás útján kirendelt bíróság a részrehajlatlanságra nem nyujt biztosítékot.

Tegyük hozzá, hogy a bírói illetékesség alá tartozók által választott bírák rendszere mellett igen nagy, egyébiránt igen kellemes eltérés lesz a jogszolgáltatásban. Ez nem egyéb, mint tákolmány. A kékek országrészében azon bírák, akiket a kékek többsége választott meg, arra törekedvén, hogy általok újból megválasztassanak, mindig a kékek javára fognak ítélkezni; ellenben a fehérek országrészében azon bírák, akiket a fehérek többsége választott meg, arra törekedvén, hogy általuk újból megválasztassanak, mindig a fehérek javára fognak ítélkezni. «A jognak megvannak a maga epochái!» – kiált fel gúnyosan Pascal.{60} A jognak meglesznek a maga jogvidékei (regioi). Nem lesz ugyanaz Alpes-Maritimesben és a Côtes-du-Nordban. A semmítőszék – feltéve, hogy részrehajlatlan – azzal fogja tölteni idejét, hogy átteszi újrafelvétel végett a fehérek országrészének pereit a kékek országrészébe és a kékek országrésze törvényszékének ítéleteit kijavítás végett a fehérek országrészébe. És ez a jogszolgáltatás anarchiája, jogi anarchia és a jogtudomány anarchiája lesz.

– Ha a bíróságot nem szabad örökölni vagy pénzen megszerezni és nem szabad a kormánynak kinevezni s nem szabad a népnek megválasztani: hát ugyan ki fogja kirendelni?

– Önmaga; nem látok más megoldást.

Példának okáért – mert nem látok csupán egyetlen jogos rendszert, de lehetséges itt többféle eljárási mód is – tehát például Franciaország összes jogi doktorai megválasztják a semmítőszéket, a semmítőszék pedig kinevezi és előlépteti az ítélőbíróságok összes tagjait. Ez arisztokratikus-demokrata módszer igen kiterjedt alapon.

Vagy pedig csupán a bírák nevezik ki a semmítőszék tagjait, a semmítőszék pedig kinevezi és előlépteti a bírákat. Ez olygarchikus módszer.

Vagy pedig – oly eljárás mellett, amely a létező és a szükségképen beálló állapot közt átmenet – egyedül az első alkalommal Franciaország összes jogi doktorai megválasztják a semmítőszéket, a semmítőszék nevezi ki Franciaország összes bíráit, ezután ettől kezdve Franciaország ezen bírái lesznek azok, akik gondoskodni fognak a semmítőszéknél előállott üresedések betöltéséről, a semmítőszék pedig kinevezi és előlépteti Franciaország összes bíráit.

A kormány nem hagyott fel a bíróságok tagjainak kinevezésével s állandóan folytatja azt.

Mindezen rendszerek mellett a bíróság autonom testületet formál, amely önmagából származik s csakis önmagától függ és csupán önmagából emelkedvén ki abszolut függetlensége okából teljes részrehajlatlanságra lesz képes.

– De hát ez kasztrendszer.

– Igen, kasztrendszer. Nagyon lesujtó, de ez kasztrendszer. Csupán osztálybíróság képes felettetek jól ítélkezni, mert ami nem kaszt, nem lehet más, csak a kormány, vagy a közönség. A kormány pedig nem képes jól ítélkezni, gyakran lévén bíró is, fél is és ha nem bizonyos a dolgában, magát mindig félnek hiszi; és a közönség sem képes jól ítélkezni, minthogy gyakorlatilag véve a közönség a többség, a többség pedig párt, a párt pedig meghatározás szerint – nem lesz képes részrehajlatlan lenni.

De a demokrácia nem akarja, hogy felette kaszt ítélkezzék, először a kasztoktól való irtózat miatt, azután pedig mert nem akarja magát részrehajlatlan ítéletnek alávetni. Ne kiáltsatok fel a paradoxon miatt; a kis perekben a mindennapi élet menetében futólagosan aláveti magát az ítélkezésnek. A politikai kérdéseket érintő minden perben s azon perekben, melyekben a többséghez tartozó ember ellenzékivel áll szemben, mindig az utóbbi elítéltetését akarja.

Azt mondja a bíróságnak, amit egy naiv képviselő mondott a kamara elnökének: «az ön kötelessége védelmezni a többséget».

Ime ezért becsüli a hivatalnokok ezen bíróságát, amely bár igen jó elemekből állhat, nem képes _mindig_ részrehajlatlan lenni, azon bíróságot, amely egy igen magas méltóság viselője útján megkérdeztetvén, egy a törvénnyel kevésbé megegyező peres eljárás iránt, ezt felelte: «Ez esetben a _fejedelem dolgáról_ volt szó.» S ily módon a kormány lábaihoz dobta úgy a bíróságot, mint a törvényt; ezt a bíróságot, – amely eléggé jó szándékból ugyan – hogy befejezzen egy végnélküli ügyet, megkerülte a törvényt, vagyis inkább _kiforgatja_, annyi bizonyos, hogy nem alkalmazta s ilymódon rossz példát s alkalmat adott arra, hogy ítéletét végnélkül jogosan támadják, tehát nem szerzett megnyugvást, mint akarta s az ügyet örökre befejezetlenül hagyta, ahelyett, hogy azt lezárta volna; ezen bíróságot végül, amelynek tudása, érzéke és értelmisége van, amelynek nincs és nem is lehet tekintélye, mivel erkölcsi hivatástalansága semlegesíti szakszerű hivatottságát.

De a demokrácia még messzebb megy s egyáltalában lehetetlen, hogy messzebb ne menjen, miután elve következtében mindinkább egyoldalúvá válik. Miként eszménye a közvetlen kormányzás, éppen úgy s ugyanazon indokból – ott, ahol a bíróság feltétlenül szükséges – eszménye a bíróság választás útján való betöltése. Bíráit ő fogja megválasztani akarni.

Jegyezzük meg, hogy ezeket máris ő választja meg, de csupán harmadfokúlag. Megválasztja a képviselőket, akik kirendelik a kormányt, a kormány pedig kinevezi a bírákat. Ez nagyon távoleső.

Némileg másodfokúlag is választja azokat, mert megválasztja a képviselőket, akik nyomást gyakorolnak a bírák kinevezésére, előléptetésére vagy elő nem léptetésére és akik gyakran még nyomást gyakorolnak azok ítélethozatalára is; de ez még így is távoleső.

És minthogy ezen rendszer által, vagyis inkább ezen gyakorlat által elismerést nyer azon elv, hogy a nép az, amely közvetve ugyan, de valóságban rendeli ki a bírákat, a következetes, egyoldalú s mint mindig az egyszerűsítésre törekvő demokrácia azt kívánja, hogy az elv minden kerülő út nélkül alkalmaztassék s azt akarja, hogy a nép egyenesen és közvetlenül válassza meg a bírákat.

S ezután felmerülnek a szavazás és a választás módjára vonatkozó örökös kérdések. Ha a szavazás, ha a választás egy személyre vonatkozó szavazási eljárás mellett történik, a canton{61} megválasztja a maga békebíráját, az arrondissement{62} a maga bíróságát, a kerület a maga törvényszékét és az egész ország a semmítőszéket; és be fog itt következni a már fentebb megjelölt kettős helytelenség, t. i. különböző jogtudomány és igazságszolgáltatás az országrészek szerint és a részrehajlatlanság hiánya mindenütt.

Ha lajstromos szavazás mellett történik a szavazás, akkor az összes bíróságokat az egész ország fogja megválasztani s akkor ezek egészen a győzedelmes párthoz fognak tartozni és az igazságszolgáltatás teljesen egyforma lesz, de sehol sem lesz részrehajlatlanság.

Ami a közvetítő rendszereket illeti, azok egyesíteni fogják a két ellentétes rendszer helytelenségeit. Ha p. o. kerületek szerint választunk, Bretagne-ban a békebírák, bírák, törvényszéki tanácsosok, törvényszéki elnökök mind fehérek és mind részrehajlók lesznek, míg a békebírák, bírák, tanácsosok és elnökök a Provenceban mind kékek és részrehajlók lesznek; itt tehát lesz különféleség, de csupán a részrehajlás különböző színeiben.

Ámde ez a jövő, bár talán elég közeli. Maradjunk a jelen időben. Itt van még mai napság az esküdtszék. Az esküdtszék tökéletes erkölcsi hivatottsággal, de emellett teljes szakszerű hivatástalansággal bír. Úgy látszik, hogy a demokrácia mindig számba veszi a hivatástalanságot egy vagy más módon. Az esküdtszék mindentől független, független a kormánytól, független a néptől és pedig a lehető legjobb módon, mert megbizottja a népnek, anélkül, hogy általa választatnék s egyáltalában nem törődik az újraválasztással, mivel már megválasztatását is felette kellemetlen eseménynek tekinti. Másrészről mindig két erős érzelem között ingadozik, t. i. a szánalom és az alkalmazkodás, az emberszeretet és a társadalom védelmének szükségérzete között: _egyformán_ érinti őt a védőügyvéd és az államügyész szóváltása és ezen kettős befolyás semlegesítvén egymást, a legjobb erkölcsi helyzetben van, hogy jó ítéletet hozzon.

Ezért oly régi az esküdtszék. Athénben a heliasták{63} bírósága az esküdtszéknek egyik fajtáját képezte s minthogy tagjainak száma igen nagy volt, a nyilvános egyesület jellegével bírt, de mégis egyik válfaja volt az esküdtszéknek.

Rómában voltak a polgárok közül kiválasztott bírák, de ezen bírákat a prætor jelölte ki, akik mint a ténykérdés[1] bírái szerepeltek, vagyis arra voltak hivatva, hogy döntsenek afelett, elkövettetett-e valamely cselekmény vagy nem, fizettetett-e valamely pénzösszeg vagy nem, a jog kérdése a centumvirek számára tartatván fel[2] és hát itt egy igen rendezett köztársasággal állunk szemben.

Angliában az esküdtszék már évszázadok óta áll fenn és működik.

Ezek a különböző népek joggal gondolhatták azt, hogy az esküdtek a legjobb erkölcsi feltételek közt vannak arra nézve, hogy jól ítélkezzenek, minthogy bárki másnál több erkölcsi hivatottsággal bírnak.

Ez igaz, csakhogy semmit sem értenek meg. Megtörtént, hogy a côte-d ori esküdtszék 1909. évi november hóban ítélkezvén egy gyilkos felett, kijelentette: először, hogy ez az ember nem ütötte a meggyilkoltat, másodszor, hogy az ő ütései okozták a halált, erre szükségképen fel kellett menteni a vádlottat, akinek sértései – noha nem léteztek – halált okozók voltak. Megtörtént a Steinheil-féle ügyben, ugyancsak 1909. évi november hóban, hogy az esküdtszék kijelentéseiből az következett, miszerint a Steinheil-féle házban senkit sem öltek meg orgyilkos módon s hogy különben is Steinheil asszony nem leánya Japy asszonynak, ami ha az esküdtek igazmondása bírói ítélet volna, egyrészről a Steinheil asszony és Japy asszony orgyilkosságára vonatkozó összes nyomozás megszüntetését, másrészről pedig a rendezett jogállapotnak rettenetes bonyodalmait vonná maga után.

Ámde az esküdtek igazmondása nem bírói ítélet. Vajjon miért? Azért, mert a törvényhozó előre látta az esküdtszéki határozatok képtelenségét. Az írott jog szerint tehát az esküdtszékek határozatai képtelenségeknek vélelmeztetnek; a tapasztalat az, hogy tényleg igen gyakran képtelenségek azok. Úgy látszik, hogy az esküdtszékek határozatai Rabelais{64} hirhedt bírója ítéletei szerint vannak hozva. Közmondásszerű a törvényszéki palotában, hogy sohasem lehet előre látni az esküdtszékeknél valamely ügynek a kimenetelét. Mondhatnánk, hogy az esküdt így okoskodik: «a véletlenség bírája vagyok, tehát jogos, hogy az én ítéletem maga a véletlenség legyen.»

Tudjuk, hogy Voltaire a «Busiris»-tól{65} való félelem miatt követelte az esküdtszéket; «Busiris»-nek nevezte saját korának bíróságait; de szokásos meggondolatlanságával nem volt gondja arra, hogy eltitkolja, sőt ellenkezőleg ismételve kijelenti, hogy az abbevillei és az abbevillekerületi lakosság és hogy a toulouse-i és a toulousekerületi lakosság _általában_ fel volt háborodva, amazok La Barre{66} és d’Etalonde, emezek pedig Calas{67} ellen. Ha tehát La Barre és d’Etalonde felett olyan esküdtszék ítélkezett volna, amelynek tagjai abbevillei és toulousei lakosokból állottak volna, nagyon valószínű, hogy éppen úgy elítélték volna őket, mint ahogy elítélte volna a «Busiris».

Az esküdtszék nem egyéb, mint a kontárság kultuszával való mesterkedés. Minthogy a társadalomnak védekeznie kell a tolvajok és gyilkosok ellen, a védekezés feladatát némely polgárra hárítja, felfegyverezvén őket a törvénnyel; csakhogy erre a célra olyan polgárokat választ, akik nem ismerik ezt a fegyvert és mégis azt hiszi, hogy jól meg van védelmezve. Az esküdt olyan, mint a hálóval kellőképen ellátott gladiator, de aki nem ismeri a vívás fortélyát s aki ennek folytán odajut, hogy önmaga lesz behálózva.

Szükségtelen mondanunk, hogy a demokrácia mindig a maga álláspontjára helyezkedik és mert csudálatosan erre helyezkedik, jelenleg lejebb szállítja az esküdtszéket egy fokkal és átalakítja a polgár-esküdtszéket munkás-esküdtszékké. A magam részéről ebben semmi rosszat nem látok, mert a törvény terén a polgárnak tudatlansága és járatlansága egyenlő a munkás tudatlanságával és járatlanságával és a polgár-esküdtszéktől a munkás-polgáresküdtszékhez és a munkáspolgáresküdtszéktől a munkás-esküdtszékhez való átmenetel nem fog hanyatlás lenni; ezt csupán azért jegyezzük meg, hogy rámutassunk a demokráciának a hivatástalanság felé irányuló törekvésére, amely napról-napra nagyobb.

Itt vannak még a békebírák.

Hogy miként kutatja fel a demokrácia a kontárságot a jogszolgáltatás körében, arra elég érdekes példa a következő:

A békebírák igen gyakran a felsőbb, az utolsó fokon eljáró bíróság azon költségnél fogva, melyet a panaszosnak fizetnie kellene, ha ítéletük ellen a felsőbb bírósághoz akarna felebbezni, ők tehát igen tekintélyes bírák. Ennélfogva nagyon szükséges volna, hogy képzettek legyenek s hogy ismerjék a jogot s jogtudományt. Ez okból tehát általában a jogi licenciátussal, a jogi baccalaureatussal bírók közül és azon volt jegyzősegédek közül választották ki őket, akiknek «oklevelük» van. Mindez, az igazat megvallva, elég gyönge biztosíték volt.

A francia szenátus, hogy még gyökeresebb kontárságot fedezzen fel ezen hivatalok közvetítésével, kimondta az 1905. évi júl. 12-iki törvényben, hogy békebírákúl kinevezhetők: «azok, akik jogi licenciatus, vagy baccalaureatus, avagy oklevél hiányában már tíz esztendő óta gyakorolták a _maires_-ek (községi bírák) vagy _segédmaires_-ek (helyettes bírák) hivatalát, vagy mint conseillers generaux működtek.»

Ebben az elhatározásban azon igen törvényes és tisztességes óhajtás foglalt helyet, hogy a képviselőknek és szenátoroknak módjukban álljon megjutalmazni azon szolgálatokat, melyeket nekik a békebírák tehetnek (gondoljuk meg, hogy a senátorokat kiváltképen a falvak maire-jei és segédei választják). De itt mindenekfelett az volt irányadó, hogy az _elv alkalmaztassék_. Miként tudjuk, az elv következő: Hol van a teljes kontárság? akinek a hivatástalanságához szó nem fér, arra kell bízni a hivatalt.

A mairek és segédeik e tekintetben teljesen megfeleltek a kívánalmaknak. Franciaországban a maire-eknek és segédeiknek tudniok kell okmányokat aláírni, de egyáltalában nem kötelező, hogy olvasni tudjanak és nyolcvan esetben száz közül teljesen írástudatlanok s helyettök a községi tanító végez el minden munkát. A senátus tehát biztos volt abban, hogy ezek olyan emberek, akik teljesen képtelenek arra, hogy békebírák legyenek. S erre volt szüksége. Miután a kontárság ez esetben teljes volt, nekik volt adandó a hivatal és nekik is adta azt.

Ezen előkelőleg demokratikus intézménynek bizonyos következményei – úgy látszik – megmozdították a hatóságot és a közhatalmat. Barthou igazságügyminiszter 1909. év vége felé panaszolkodik azon munka miatt, melyet neki az új intézmény ad; azt mondja a képviselőknek: «azért vagyunk itt, hogy kölcsönösen megmondjuk egymásnak igazainkat, amint illő, teljes mérséklettel és bölcsességgel, jogom van ahhoz, hogy figyelmeztessem a kamarát az 1905. évi törvény következményeire. Jelenleg megrohantak a békebírák kérelmeikkel; nem akarom mondani, hogy mintegy 9000 ügydarab fekszik az igazságügyi minisztériumban, mert megengedem, hogy ezen ügydarabok között akad néhány, amelyek különböző indokokból nem alkalmasok a vizsgálatra, de van köztük kerekszámmal 5500 ügydarab, amelyek _támogatva vannak_ és _meg vannak vizsgálva_. (Ez azt akarja jelenteni, hogy azért vannak megvizsgálva, mert támogatva vannak, azok amelyek nincsenek ajánlólag széljegyezve egyetlen politikai személyiség által sem, vizsgálat nélkül vannak osztályozva, amint ez helyes is). És ha figyelembe veszik azt, hogy az évi üresedések átlaga 180, rögtön be fogják látni azon akadályokat, amelyekbe ütközöm. Mert ezen jelöltek között vannak olyanok, akik nagy erővel – nem akarom mondani sóvárgással – lépnek fel, ezek azok a jelöltek, akik tíz éven át gyakorolták, némelykor a legkisebb községben a maire-nek vagy segédjének foglalkozását.»

Ezután az igazságügyminiszter megismertette a képviselőkkel egy államügyésznek ezen kérdésre vonatkozó jelentését.

Az államügyész ezeket mondta:

«Ezen departementban 47 békebíró van. Egy általam elkészített névszerinti kimutatás szerint az az eredmény, hogy ezen bírák közül 20 kineveztetése pillanatában maire volt. Nem kell meglepődnünk, ha a cantonalis hatósági hivatalok jelöltjeinek száma mindinkább emelkedik, a községi előljárók körében. Úgy látszik ezen departementben meg van engedve, hogy a választás mellett betöltött hivatalok minden hivatásszerű képesség hiányában szolgáljanak a rendes útként a díjazott hivatalok, különösen pedig a békebírói állások eléréséhez. Egyébiránt a kinevezett békebírák össze szokták kapcsolni új hivatalukat községi megbizatásukkal. Hivatalos székhelyük tényleg inkább az általuk adminisztrált községben van, mint azon cantonban, ahol igazságot szolgáltatnak és ahonnan soha sem volna szabad szabadságolás nélkül eltávozniok… Ezen cantonalis hatóságok néha nem is haboznak mindent elkövetni arra nézve, hogy kierőszakolják az arrondissement politikusainak erkölcsi segítségét, amely végeredményben megsarcolása azon választási befolyásnak, amellyel mint községi hatóságok rendelkeznek. Sokkal inkább biztosítva vannak a képviselő esetleges közbenjárása által, mintsem nyugtalanítva a törvényszéki ülés fenyegető szorgos felhívásai által. Az illetékességüknek alárendelt személyek érdekes áldozatai ezen hivatal-kompromittálásoknak, melyek megtámadják a köztársasági uralom jó hírnevét.»

Az igazságügyminiszter és államügyész jajongásai nem igen látszanak előttem igazoltnak. A miniszter csak azért panaszolkodik, mert 9000 ügydarab van keze alatt. Ezt könnyen elvégezhetné, akár az általános elv szerint, hogy t. i. a jelöltek közül azokat nevezné ki, akik neki legkontárabbaknak látszanak, akár a szokáshoz híven azokat, akik neki leginkább be vannak ajánlva.

Ami pedig az államügyészt illeti, – ő kissé ironikus, ami neki szellemességnek látszik, de amely a legmulattatóbb naivitás jegyét viseli magán. Azt mondja az államügyész: «Úgy látszik meg van engedve, hogy a választás útján betöltött hivatalok minden hivatalnoki képesség nélkülszolgáljanak azon utként, amelyen a díjazott hivatalokhoz rendszerint eljutni lehet. Hát aztán! Kiválólag demokratikus irány az, hogy minden szakszerű képesség hiánya jelöl a hivatalokra, minthogy ez a szelleme magának a demokráciának. Hát a törvényhozói vagy kormányzói képesség tesz bennünket választóvá?

Az is kiválólag demokratikus irány, hogy a választás útján betöltött tisztségek a díjazott hivatalokhoz vezetnek, minthogy demokratikus elvek szerint, az összes díjazott hivatalokat s végül az összes hivatalokat választás útján kellene betölteni. Ez az államügyész arisztokrata.

Ami pedig azon kölcsönös szolgálatokat illeti, melyeket a békebíró, mint maire a képviselőnek és amelyeket a képviselő a békebírónak tesz, egyszerűen az egész államrendszer. A rendszer ebben áll: a képviselők kegyeket osztogatnak azért, hogy megválasztassanak és újból megválasztassanak; a befolyásos választók pedig részint személyes, részint hivatalos befolyásukat a képviselők szolgálatára bocsájtják, hogy kegyekben részesüljenek; tehát együtt bloc-ot képeznek.

De hát mit akarna az államügyész? Más rendszert? De kérem szépen ez a másik rendszer bármilyen lenne is, nem lenne demokrácia vagy legalább is nem lenne demokratikus demokrácia. És azt sem tudom, hogy az államügyész, mit ért a köztársasági uralom jó hírneve alatt. A köztársasági uralom jó hírneve abban áll, hogy a köztársaság úgy tekintessék, mint amely megvalósítja az összes demokratikus elveket; hát a demokratikus elvek sohasem voltak tökéletesebben megvalósítva, mint a fenti példában, amely nagyon érdekes, hogy felkeltse és felhívja a szociológusok elmélkedéseit.

VIII. EGYÉB KONTÁRSÁG.

Említettem, hogy a kontárság kultusza kitörölhetetlen folt s mételyezés folytán terjed, eléggé természetes, hogy meghonosodván, járványossá válik s bejutván magába az állam központjába, vagyis alkotmányába, befészkeli magát a szokásokba és erkölcsökbe.

Tudjuk, hogy a szinház az élet utánzata és hogy talán az élet még inkább utánzata a szinháznak; éppen így származnak a törvények az erkölcsökből, nemkülönben sőt még inkább az erkölcsök a törvényekből. «Az embereket különböző dolgok irányítják», mondja Montesquieu. «Az éghajlat, a vallás, a törvények, a kormányzat alapelvei, a megtörtént dolgok példái, az erkölcsök, a különböző modorok, amelyekből végeredményben kialakul a közszellem» és ezen különböző dolgok között, melyek az embereket irányítják, megvan a hatások és visszahatások kölcsönös sorozata.

Leggyakrabban az erkölcsök szerzik a törvényeket kiváltképen a demokráciában, ami egyébiránt nagyon sajnálatos; de Montesquieunek igaza van, midőn még ezt is mondja: «Az erkölcsök képviselik a törvényeket, a különböző modorok pedig az erkölcsöket», és hogy a törvények legalább is «hozzájárulhatnak az erkölcsök és a különböző modorok alakításához», sőt «valamely nép jellemének kialakulásához is», s hogy a római nép erkölcseinek egy része a császárságtól számítva, becsben tartotta az önkényes hatalom létezését és hogy az angol nép erkölcseinek egy része megbecsüli alkotmányukat és törvényeiket.

Tudjuk, hogy Nagy Péter, az oroszok cárja a törvények által alaposan módosította népének ha nem is jellemét, de legalább is annak szokásait és erkölcseit.

A törvények szokásokat, – a szokások pedig erkölcsöket szülnek. «Ezzel a jellem» nem változott és azt hiszem, soha semmi által sem fog megváltozni; de úgy látszik, hogy megváltoztatható s legalább is meg van változtatva az által, hogy némely részeit – melyek vissza voltak szorítva – felszabadították, némely részeit pedig – melyek szabadok voltak a maguk kiterjedésében – visszaszorították, tehát itt tetszés szerinti beavatkozás történt. Nyilvánvaló, hogy az a törvény, amely eltörölte az elsőszülöttségi jogot, egyáltalában nem változtatta meg a nemzet jellemét, de megváltoztatta ezáltal az erkölcsöket, amelyek bizonyos mértékben visszahatással voltak magára a nemzet jellemére is. Érezni a gyermekkortól kezdve, már a szülői háznál, hogy van egy fellebbvaló, aki bizonyos irányban uralkodik felettünk, aki a születés jogánál fogva több mint mi vagyunk, ez egy sajátságos észjárást fog kelteni. Világos, hogy azokban az országokban, amelyekben szabad végrendelkezési-jog létezik, egészen másfélék lesznek a családi erkölcsök, mint azon országban, ahol a gyermeket úgy tekintik, mint a családi vagyon társtulajdonosát.

Megjegyezték, hogy a házasság felbontását megengedő törvény óta, amely egyébiránt nagyon szükséges volt, – bár ez a szükségesség nagyon szomorú – sokkal több, sőt összehasonlíthatatlanul sokkal több a valókereset, mint amennyi volt ezelőtt az elkülönítési kereset. Azért van ez így, mert az elkülönítés csupán viszonylagos felszabadítást s csupán fél-felszabadítást ad, s mert abban a meggyőződésben voltak, hogy nem érdemes ily csekélység miatt magukat izgalmaknak kitenni? Nem hiszem, mert midőn egy elviselhetetlen járomról van szó, természetes, hogy annyi erőfeszítést tegyünk annak alapos meglazítására, mint amennyit tennénk annak eltávolítására.