Part 4

_Részben tehát eleget kell tenni azoknak_, vagy legalább is kímélnie kell azokat, minthogy az olyan törvény, amely teljes mértékben ellentétben állana a nép vérmérsékletével, olyan lenne mint a Roland kancalova,{25} amely a világon minden jó tulajdonsággal bírna egyetlen hiba mellett, hogy halott, sőt halva született. Adjatok a rómaiaknak a népek jogából eredő olyan törvényt, amely kíméletet rendel el a legyőzött népekkel szemben, ezt a törvényt sohasem fogják végrehajtani, sőt bizonyos mételyezés folytán hozzá fognak szokni ahhoz, hogy más törvényeket se hajtsanak végre. Adjatok a franciáknak olyan szabadelvű törvényt, amely az ember és polgár egyéni jogainak tiszteletben tartását rendeli el, minthogy a szabadság a franciáknál abban áll, – miként Joannes báró mondja, – hogy: «joga legyen mindenkinek azt tenni, amit akar s megakadályozni másokat abban, hogy azt tegyék, amit akarnak», ily módon ez a törvény mindig csak közepesen és kínosan lesz végrehajtva és szokássá teszi, hogy a többi törvények se hajtassanak végre.

A törvényhozónak tehát ismernie kell népének hajlamait, hogy megszabhassa magának azon határokat, amelyek között meg kell állapodnia vele szemben.

_Tehát részben legyőzni azokat;_ mert a törvénynek azon népnél, mely azt csak rendészeti szabálynak tekinti, olyannak kell lennie, amilyen az egyén erkölcsi törvénye, az üdvös eredmények szempontjából bírjon az állandósított kényszer jellegével s kell, hogy a romboló szenvedélyek, az ártalmas hangulatok s a veszedelmes szeszélyek féke legyen; le kell küzdenie az ént, vagy jobban mondva olyan észszerű énnek kell lennie, ami leküzdi a szenvedélyes ént. Ez az, amit Montesquieu meg akar értetni akkor, midőn mondja, hogy «a szokásoknak le kell küzdeniök a körülményeket, a törvényeknek pedig a szokásokat».

A törvénynek tehát bizonyos mértékben le kell küzdenie a nép általános hajlamait. Szükséges, hogy a törvény a nemzet vezérfonala legyen, melyet egy kevéssé szeressenek, mivel jónak találják, kissé féljenek attól, mivel szigorúnak találják, kissé gyűlöljék, mivel viszonylag ellenségesnek találják, végül tiszteljék, mivel szükségesnek tartják.

Ilyen törvényt kell hoznia a törvényhozónak; következésképen rendkívüli finomsággal kell ismernie azon népnek, amelynek számára törvényeket hoz, egész lelkületét, valamint ismernie kell a népléleknek azon árnyalatait is, amelyek ellenszegülnének éppen úgy, mint annak azon árnyalatait, amelyek azt elfogadni hajlandók, nemkülönben ismernie kell azokat is, akikkel minden ellenállás nélkül képes elfogadtatni a törvényt s azokat is, akikkel szemben nem teheti ki magát azon veszélynek, hogy erőtlennek láttassék.

Ime ez a legjobb s leglényegesebb hivatottság, amivel a törvényhozónak bírnia kell.

Másrészről szenvedély nélkül valónak kell lennie. «A mérséklet» azon erénye, amelyet Cicero{26} annyira dicsőít és amely tényleg nagy ritkaság, ha ezt a szónak valódi értelmében vesszük s ha ez alatt a _léleknek és elmének_ egyensúlyát értjük – legyen azon alap, amelyre a törvényhozónak helyezkednie kell. «Azt mondom _és úgy tetszik nekem, hogy ezen művet{27} nem egyébért írtam, mint annak bebizonyítására_, hogy a törvényhozónak a mérséklet szellemével kell bírnia s úgy a politikai értékek, valamint az erkölcsi értékek mindig két határvonal között mozognak» – mondja Montesquieu.

Semmi sem nehezebb az embernek, mint magát a szenvedélyek ellen megvédelmezni, következésképen a törvényhozónak is az a legnehezebb azon nép szenvedélyei ellen védekezni, amelyből maga is származik, nem számítva a saját magáéit: «Aristoteles ki akarta elégíteni részint Platon{28} elleni féltékenységét, részint Nagy Sándor iránt való szenvedélyét; Platon az athéni nép zsarnoksága miatt méltatlankodott; Machiavelli{29} el volt telve bálványával, Valentinois{30} hercegével. Moore Tamás,{31} ki inkább arról beszélt, amit olvasott, mint ami felett gondolkozott, minden államot egy görög város egyszerű mintája szerint akart kormányozni. Harrington{32} nem látott mást, mint az angol köztársaságot, míg az írók tömege mindenütt rendetlenséget talált, ahol nem látott koronát. «A törvények mindig _összeütköznek_ a törvényhozó szenvedélyeivel és előítéleteivel (részint saját szenvedélyeivel, részint azokkal, amelyek vele és népével közösek). Néha _görbe utakon haladnak_ és ettől nyerik színezetüket, néha ott rekednek és beolvadnak» – mondja Montesquieu.

Erre pedig egyáltalában nem volna szükség. A törvényhozónak ugyanazt a helyet kell betöltenie a nép életében, mint az öntudatnak az ember lelkében, t. i. ismernie kell a nép minden szenvedélyét, azoknak egész terjedelmét, horderejét, nem hagyván magát megcsalatni azok tekintélye, álszenteskedése és titkolódzása által; majd szembeszállván azokkal, majd legyőzvén egyiket a másik által, majd kedvezve némileg egyiknek, egy sokkal félelmesebb másik szenvedély kárára, majd elhagyva a küzdteret, majd visszafoglalva azt; legyen mindig ügyes, mindig alkalmas, mindig mérsékelt; de ne hagyja magát sem megközelíteni, sem megfélemlíteni, sem gyönyörködtetni, sem körülhálózni, sem vezetni természetes ellenségei által.

Sőt sokkal öntudatosabb legyen – hogy így mondjuk – mint maga az öntudat, mert nem szabad elfelejtenie, hogy az általa mások számára hozott törvényt egyszersmind a maga számára is hozta és amit ma elhatározott, annak holnap is tartozik engedelmeskedni – semel jussit semper paruit – tehát határozottan és a szó betűszerinti értelmében – érdek nélkül valónak kell lennie, ami neki sokkal nehezebb, mint az öntudatnak, amelynek semmi fáradságába sem kerül, hogy közömbös legyen.

Nemcsak szenvedélyek nélkül valónak kell lennie, hanem még saját szenvedélyeitől is mentesítenie kell magát: ami sokkal nehezebb. Olyan szenvedélyre van szükség – képzeljük el – (hogy hypothezis által tegyük szemlélhetővé), ami öntudattá változhatik; miként ezt Jean Jaques Rousseau következőleg mondja:

«Hogy feltárhassuk a társadalom lehető legjobb szabályait, melyek a nemzetek szükségleteinek megfelelnek, magasabbrendű intelligenciára volna szükségünk, amely látná ugyan az emberek minden szenvedélyét, de azok közül egyet sem érezne; semmi összeköttetése sem volna természetünkkel, de ismerné azt alapjában, boldogulása független volna tőlünk s mégis törődnék velünk s amely végül időjártával kiérdemelvén egy messzefekvő dicsőséget, dolgozhatnék az egyik században és gyönyörködhetnék egy másikban.»

Ez azért van így – miként a találékony Græcia feltételezte – hogy némely törvényhozó miután elfogadtatta népével törvényeit s megeskette polgártársait, hogy addig, míg vissza nem tér, meg fogják tartani azokat: száműzte magát és elvonult messzire ismeretlen tartózkodási helyre. Ezt talán azért tették, hogy lekössék polgártársaikat az ilymódon kivett eskü által; de vajjon nem azért tették-e, hogy ne kelljen engedelmeskedniök a maguk által hozott törvényeknek s ezen törvények meghozatalánál vajjon nem jártak-e el túlszigorúan abban bizakodva, hogy elmenekülésükkel szükség esetén ki fogják alóla vonni magukat? Proudhon{33} mondá: «Olyan szabadelvű köztársaságról álmodom, amelyben engem mint reakcionáriust kivégeztek volna.» Lycurgus{34} talán úgy tett, mint Proudhon, de aki oly szigorú törvényekkel bíró köztársaságot alapított, aminőt csak tudott és aki azon erős elhatározásban élt, hogy elhagyja a köztársaságot azon a napon, amelyen megalkotta. Solon és Sulla{35} bent maradtak azon államban, melynek törvényeket adtak. Őket tehát Lycurgus fölébe kell helyeznünk, aki elhagyta övéit. Lycurgusnak egyébiránt az a mentsége, hogy minden valószínűség szerint nem is létezett.

A fennmaradt legenda bizonyítja, hogy a törvényhozónak épen úgy kell uralkodnia saját, mint népének szenvedélyein, mint törvényhozónak pedig olyan törvényeket kell hoznia, amelyek előtt mint embernek egy vagy más módon magának is remegnie kell.

A szónak általunk adott értelmében vett mérséklet egyébiránt némelykor azon gondolatot kelti fel a törvényhozóban – miként már jeleztük – hogy inkább rábeszéléssel, mint erőszakkal fogadtassa el a törvényt, ami ugyan nem mindig lehetséges, de gyakran megtörténik. Szent Lajos{36} királyról a következőket mondja el Montesquieu: «Látván a király korának a jogtudománnyal való visszaéléseit, arra törekedett, hogy a nép megundorodjék attól, ez okból tehát több rendszabályt készített birodalma és hűbéresei (bárói), törvényszékei számára és oly nagy eredményt ért el, hogy kevéssel halála után az ő bíráskodási módszere szerint járt el a hűbérúri udvarok legnagyobb része. Ekként oldotta meg ezen fejedelem feladatát, habár rendszabályai nem azért készültek, hogy a királyság általános érvényű törvényeivé legyenek, de azért, hogy példaképül szolgáljanak s mindenki saját érdekében követhesse azokat. Azzal távolította el a rosszat, hogy rámutatott a jobbra. Midőn a király törvényszékeinél és némely hűbérúri bíróságnál az illetékes körök látták a sokkal természetesebb, sokkal észszerűbb, az erkölccsel, a vallással s közbékével, a személy és javak biztonságával és a közbátorsággal sokkal inkább megegyező törvénykezési módot, elfogadták ezt és elhagyták a régit, amely csak árnyéka volt a helyes eljárásnak. _A törvényhozó legnagyobb ügyessége: a rábeszélés, midőn nem szabad ellenállnia és az irányítás, midőn nem szabad parancsolnia_.»

Ehhez Montesquieu bizonyára némi optimizmussal, de ez végre is kecsegtető – a következőket fűzi: «az észnek megvan a természetes hatásköre, az ember ellenáll neki, azonban ezen ellenállás felett az ész mindig győzedelmeskedik, mivel kevés idő multán kényszerítve leszünk hozzá újból visszatérni».

A példa igen messzefekvő és alig alkalmazható napjainkban bármire is. Vegyük ezért elő a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó megújított egyházjogi törvényt; ennek a törvénykönyvbe való felvétele hiba volt, mert ellenkezett a francia szokások igen nagy részével, sőt bizonyos tekintetben magával a nemzet komplexumával; a törvényhozók tehát annak tették ki magukat, ami bekövetkezett, t. i. a törvény alig és csak végtelen nehézségek mellett volt végrehajtható. El lehetett volna ezt érni a törvénykönyvbe való beiktatás nélkül is; adja meg u. i. az állam a vasárnapi munkaszünetet minden alkalmazottja, minden hivatalnoka, minden munkása számára az igazságügyi miniszter egyszerű körrendeletébe foglalt azon rendelkezés által, hogy a munkásoknak a munkabérszerződés ellen elkövetett azon szerződésszegései, miszerint vasárnap nem állanak munkába, büntetés alá nem esnek: ilymódon a heti munkaszünet törvénye kihirdetés nélkül is fennáll, létezik befolyásolás és meggyőzés folytán és hatályát veszti ott, ahol a vasárnapi munka teljesítésének szüksége annyira nyilvánvaló úgy a munkások, valamint a munkaadók előtt, hogy mindkét fél aláveti magát a körülmények kényszerítő erejének, sőt ezenfelül elég ereje lesz a nemzet évszázados szabályai módosítására, anélkül, hogy lerontsa azokat.

Lássunk még egy olyan esetet is, midőn magára a törvénykönyvbe beiktatott törvényre nézve a törvényhozó befolyásolás vagy ajánlás által jár el. A XIX. század kezdetével a törvényhozó úgy gondolkozott, hogy a tisztesség követeli a férjtől, ha tettenéri feleségét a házasságtörésen, hogy megölje bűntársával együtt. Ezen nézet felett lehet vitatkozni, de ez mégis csak a törvényhozó nézete volt. Dehát tett-e erre vonatkozó törvényes intézkedést? Nem tett. A törvényhozó ez irányban a befolyásolás, bizalmas ajánlás és szenvelgő felbátorítás mellett járt el, ezen szavakat foglalván törvénybe: «tettenérés esetén a gyilkos férj felmentendő».{37} Nem ezen szöveget helyeslem, hanem azon eljárást tartom lehetségesnek, mely szerint rámutatunk a törvényre anélkül, hogy azt kötelező erővel ruháznánk fel; azon módot, mely szerint véleményt mondunk a helyes gyakorlatról, anélkül, hogy rendelkeznénk, mert vannak ilyen esetek és viszont vannak más ettől eltérő esetek, ahol ez fényesen beválnék.

Végül a törvényhozó legfontosabb képességeinek egyike a fennálló törvények megváltoztatásának tudománya; ez azon nagy bölcseség, amely legtöbbet követel tőle, azt t. i., hogy mentes legyen a szenvedélyektől és uralkodjék saját szenvedélyei felett. A törvénynek csak akkor van igazi tekintélye, midőn régóta fennáll; vagyis inkább itt két eset lehetséges: vagy nem egyéb a törvény, mint törvénybe foglalt szokás, tehát igen nagy tekintélye lesz már keletkezésénél fogva, minthogy értékét emeli a szokásnak – amelyből eredt – régisége; vagy pedig a törvény nem a törvénybe átment szokás, sőt épen ellenkezőleg ellentétben áll azzal, ez esetben tehát, hogy hatályt nyerjen, arra lesz szükség, hogy a hosszantartó időmúlás folytán maga is szokássá váljék.

Miként mindkét esetben látjuk, valóban a törvény régisége biztosítja az emberek felett tekintélyének erejét. Olyan a törvény, mint a növény, kezdetben csak gyönge fácska, majd kifejlődik, kérge megkeményedik és gyökerei mélyen behatolnak a földbe és belekapaszkodnak a sziklákba.

Rendkívüli körültekintés szükséges tehát ahhoz, hogy a régi fatörzs fiatal fácskával helyettesítessék. «A törvényhozók legnagyobb része – mondja Usbek à Rhédi{38} – korlátolt emberekből állott, akiket a véletlen helyezett a többiek fölé, akik csakis saját előítéleteiktől és képzeletöktől kértek tanácsot… Gyakran minden szükség nélkül eltörölték a már megalkotott törvényeket, vagyis beletaszították a népeket a változtatásoktól elválaszthatatlan rendetlenségbe. Igaz ugyan, hogy néha meg kell változtatni bizonyos törvényeket azon különös oknál fogva, amely inkább a természetből, mint az ember lelkületéből ered; de ezen eset felette ritka és ha előfordul, csak nagy óvatossággal szabad a törvényt megbolygatni s annyi ünnepélyességet kell alkalmazni, hogy a nép ebből természetszerűleg azt következtesse, miszerint a törvények valóban szentek, mert azok megszüntetéséhez oly sok alakszerűség szükséges.» – Montesquieu ebben az esetben – miként gyakran – egészen Aristoteles felfogását követi. Aristoteles u. i. ezt írta: «Nyilvánvaló, hogy némely törvényt, bizonyos időközökben, meg kell változtatni, de ez sok körültekintést követel, mert ha a megváltoztatás alig jár előnnyel – _s mert veszedelmes a törvények könnyű megváltoztatásához hozzá szoktatni a polgárokat_ – inkább el kell türni a törvényhozás és a bíróságok egynémely tévedését. Kevesebb előny származik a törvények megváltoztatásából, mint amily nagy azon kár, amelyet azon szokás keletkezése okoz, hogy nem kell engedelmeskedni a bíróságnak.» (Tekintettel kell lennünk arra is, hogy a bíróságok által alkalmazott törvény gyorsan eltünő, mulandó jellegű és mindig közel van a megváltoztatáshoz.)

A szerepvivő népek törvényeinek ismerete, mélyreható ismerete azon nép vérmérsékletének, jellemének, érzelmeinek, szenvedélyeinek, hajlamainak, nézeteinek, előítéleteinek és szokásainak, amelyhez a törvényhozó tartozik, a lélek és szív mérséklése, szenvedélymentesség, érdeknélküliség, hidegvér, sőt a teljes önuralom: ezek az eszményi törvényhozó tulajdonságai, sőt – hogy többet mondjunk – ezek azon minősítések, amelyek a jó törvény hozatalához szükségesek; valóban körülbelül ezek a törvényhozó elemi tulajdonságai.

Jól megfigyelhettük, hogy mindez majdnem éppen az ellenkezője azon tulajdonságoknak, amilyeneket a demokrácia törvényhozóiban kedvel, sőt – hogy így mondjuk, – követel tőlök. A demokrácia majdnem mindig hivatásnélkül való és tudatlan embereket választ meg, – kifejtettem, miért és kétszeresen hivatás nélkül valókat, vagyis olyan embereket, akiknél a szenvedély ellensúlyozza a hivatottságot, ha ugyan birnak hivatottsággal.

De még egy különös tényt kell itt megfigyelnünk. A demokrácia annyira szenvedélyük _okából_ és nem szenvedélyük _dacára_ és annyira szenvedélyességük okából és nem azért, mert bár szenvedélyesek választja meg megbizottait s annyira azon okokból, amelyek miatt mellőznie kellene azokat, hogy azon ember, aki mérsékletre és józan gondolkozásra, a lehetséges és való dolgok tiszta megfigyelésére képes, realitással és gyakorlati szellemmel bír, hogy magát megválasztassa s elérje összes erényeinek gyakorolhatását: kezdi gondosan eltitkolni erényeit s lármásan hirdetni az erényeivel ellenkező összes hibákat. A polgári háború jelszavait használja, hogy megválasztathassa magát azon állásra, amelyen arra számít, hogy jól megvédelmezheti és biztosíthatja a békét s hogy békeszerzővé válhassék, azzal kell kezdenie, hogy a lázító alakját öltse magára.

A nép minden kedvence keresztülmegy e kettős folyamaton és ezen két álláspontot tünteti fel; szükségképen el kell foglalnia az elsőt, hogy belekezdhessen a másodikba. «Vajjon nem volna jobb inkább a konzervativsággal kezdeni, mint azzal végezni?» – Egyáltalában nem volna jobb, mert az ember csak akkor lehet valóban erősen konzervativ és csak akkor gyakorolhatja a konzervativ hatalmat, ha mint anarchista kezdte meg pályafutását.

A nép annyira hozzá van szokva ezen átalakulásokhoz, hogy nem tehet egyebet, mint mosolyog azokon. Azon hátrány azonban mindig fennforog, hogy azon konzervativ ember, akinek forradalmi multja van, mindig csupán zavaros és kétségbevont tekintéllyel fog bírni s életének egy részét azzal fogja eltölteni, hogy megmagyarázza azon óriási kerülő utat, amelyet megfutott s amely számára nyüg és akadály.

Mindig az történik, hogy a nép vagy igazán szenvedélyes – vagy álszenvedélyes embereket választ meg, akik vagy mindig megmaradnak szenvedélyeseknek – és ezek képezik a törvényhozók legnagyobb részét – vagy pedig mérsékeltekké válnak, helytelen irányba terelvén őket új szerepük. És ezek a szenvedélyesek – hogy a nagy, a túlnagy többségről szóljunk, – gyalázó szavakban törnek ki a törvényhozásban, ahelyett, hogy ott tudománnyal, hidegvérrel és bölcseséggel dolgoznának. Az imént megjelölt szabályok tehát nagyon határozottan megdőltek. A törvények nem a nép szenvedélyeit nyomják el vagy fékezik meg, hanem éppen a nép szenvedélyeinek tulajdonképeni kifejezői. A törvények indítványozása a hadüzenetet – a megszavazott törvények pedig a győzelmet jelentik; ime meg annyi definició a törvényhozók elítélésére és a rendszer megvádolására.

V. TÖRVÉNYEK A DEMOKRÁCIÁBAN.

A demokráciában hozott összes törvények ismertető jele, hogy azok alkalmi törvények, amilyeneknek soha sem szabad volna lenniök. A demokrácia nagyon is távol áll attól, hogy – miként ezt Montesquieu akarta – mindenesetben félne megbolygatni a régi törvényeket, hogy megváltoztassa azokat; lebontja a házat, hogy sátort üssön helyette, az új törvények napról-napra megsokszorozódnak, amint a szél fú a politika mindennapi eseményei szerint. Hasonló ez Demosthenes{39} barbár harcosához, aki ott védekezik, ahol épen kapta a csapást, vállon ütve – paizsát vállára emeli, majdha lábaszárát éri az ütés, gyorsan odakapja azt az uralkodó párt is csupán azért hozza a törvényeket, hogy védekezzék valódi – vagy vélt ellensége ellen, vagy pedig nem hoz rögtönzött, siettetett reformokat csupán valamely botrány vagy valamely kitörni készülő állítólagos botrány hatása alatt.

Egy «zsarnokságra törekvő egyént» – miként Athénben mondták – nagyon sok kerületben képviselőnek választottak; gyorsan törvényt a többszörös jelöltség megtiltására. Ugyanazon okokból s ugyanazon ember iránti félelemből gyorsan törvényt, mely a lajstromos szavazást?{40} az arrondissement szerint való szavazással helyettesítse.

Egy vádlottnőt – mondjuk – nagyon meggyötörtek a büntető vizsgálat alatt, túlgyorsan alávetették az elnöki kihallgatásnak a törvényszéki tárgyaláson s ügyetlenül vádolta a közvádló is, gyorsan elő az egész bünvádi peres eljárásra vonatkozó gyökeres reformmal.

Így járnak el mindenben. A törvények kohója nem egyéb, mint újdonságok raktára, vagy még inkább olyan, mint a hirlap, amelyben naponkint egyszer «interpellálnak», ez a vezércikk, majd a miniszterekhez napjában többször «kérdést» intéznek azon kis események felől, melyeket imitt-amott jeleztek, ez a regénytárca vagy az elbeszélés; majd törvényt szerkesztenek arra, ami egy nappal előbb történt: ez a tudományos értekezés; végül ökölcsapásokat osztogatnak egymásnak: ez a vegyes rovat.

Nincs az országnak ennél tökéletesebb képviselete, hűséges képe ez annak; mindaz, amivel reggel foglalkozik, tárgyalás alá kerül itt este, éppen úgy, mint a Castel-tartarin kereskedelmi kávéházban; a fecsegő ország nagyító-tükre ez. Tehát a törvényhozókamara ne legyen az ország képe, hanem legyen az ország lelke – az ország agyveleje; úgyde tekintetbe véve mindazon indokokat, amelyeket már elmondottunk, a nemzeti képviselet csupán az ország szenvedélyeit képviselvén, nem lehet egyéb, mint az ami; vagyis más szavakkal a modern demokráciát nem _törvények, hanem dekretumok által kormányozzák_, minthogy az alkalmi törvények nem igazi törvények, hanem csupán dekretumok. A törvény a hosszú időn át tartó gyakorlat által szentesített régi szabály, amelynek a polgárok engedelmeskednek anélkül, hogy tudnák, vajjon törvény vagy szokás-e az s amely a mélyen átgondolt, összetartozó, logikus és egymással összhangban levő szabályok egy része. – A körülmények által sugalt törvény nem egyéb, mint dekretum. Ez egyike azon dolgoknak, amelyet Aristoteles igen jól látott és százszorosan világította meg ezen lényeges és alapvető különbséget, melyet ha félreismerünk, vagy nem ismerünk fel jól, – igen hátrányos lehet.

Idézem azon tételét, amely e tekintetben a leghatározottabb és legerőteljesebb: «Végül van a demokráciának egy ötödik fajtája, _ahol a souverainitás a törvényről a sokaságra van átruházva_. Ez akkor következik be, _midőn a dekretumok csökkentik a törvény abszolut tekintélyét_. Ez a demagógokba vetett bizalom eredménye. Azon demokratikus kormányzatban, ahol a _törvény_ uralkodik, nincsenek demagógok; a legérdemesebb polgárok bírnak elsőbbséggel; de mihelyt _a törvény_ elvesztette fenségét, felemelkedik a demagógok tömege. Ettől fogva a nép olyan, mint a százfejű monarcha; souverain nem egyénileg, hanem testületileg… Az ilyen nép igazi monarcha, – úgy akar uralkodni, mint a monarcha; felmenti magát a _törvény_ járma alól és zsarnokká válik; ez okozza, hogy a hizelgők itt becsületben állnak. Ezen demokrácia az a maga nemében, ami a zsarnokság a monarchiában. Itt is, ott is elnyomják a vagyonos embereket: a monarchiában az önkényes rendeletek, a demokráciában pedig az önkényes dekretumok. A demagógok és hizelgők egy úton haladnak, van köztük valami hasonlóság, ami őket összezavarja s egyenlő befolyással bírnak a hizelgő a zsarnokokra, a demagóg a népre, amely a zsarnokság állapotára sülyedt. A demagógok okai annak, hogy a souverainitás tekintélye a _dekretumokban van és nem a törvényben_, azáltal, hogy mindent a népre vezetnek vissza; ebből következik, hogy hatalmasokká válnak, minthogy a nép úr mindenekben, ők maguk pedig urai a népnek… Tehát joggal mondhatjuk, hogy az ilyen uralom _demokrácia és nem köztársaság;_ mert _ott, ahol a törvények nem uralkodnak, nincs köztársaság_. Valóban, a _törvény_ tekintélyének minden dologra ki kell terjednie… Következőleg, – ha a demokráciát a kormányformák közzé lehet számítani – világos, hogy az olyan uralom, amelyben minden dekretumok által szabályoztatik – _még nem is demokrácia_, mert a dekretum sohasem birhat általános jelleggel, mint a törvény.»