Part 3

Ami őt idáig vezette, az a szónak logikai értelmében vett antithezis volt. Amit bizonyítani akart, kevésbé volt itt az általa előtérbe állított tételnek igazsága, mint inkább egy másik tétel helytelensége. Azon kérdés, amely elméjében kialakult, a következő volt: alkalmas-e a nép az állam kormányzására s a bel- és külügyek ellátására és megoldására? felelet: nem alkalmas. Alkalmas-e a hatóságok megválasztására? felelet: erre már inkább. Elragadtatva ezen antithezis által odáig megy, hogy ezt mondja: semmi esetre sem alkalmas a kormányzásra, de csodálatosképen alkalmas hatóságai megválasztására. Az idézett szakaszok magyarázata végeredményben a következő: «ezek olyan dolgok, amelyek felől a nép jobban tájékozódhatik a köztéren, mint a monarcha palotájában»; de vajjon képes lesz-e arra, hogy valamely ügyet vezessen, felismerje a helyzetet, az okokat és mozzanatokat, hogy sikert érjen el? felelet: nem, erre nem lesz képes.

Az igazság az, hogy a nép inkább képes arra, hogy megválassza hatóságait, mint arra, hogy fokozatosan megalázzon valamely uralkodóházat, de semmivel sem többre, mert majdnem egyenlő nehézséggel járna az, megalázni valamely uralkodóházat, mint kiválasztani azon embert, aki azt meg fogja cselekedni.

Arra pedig egyáltalában nem képes, hogy az érdemes pályakezdő ifjaknak életpályát biztosítson s az elsőfokú előléptetésekben részesítse azokat, akik arra érdemeket szereztek valamely életpályán; már pedig a demokratikus államokban épen ezt teszi a nép.

De hát azon hivatalnokjelölt, aki megnyerte a nép tetszését, vajjon mivel nyerte meg azt? érdemeivel bizonyára nem, miután a nép és képviselői nagyon rossz ítélőbírák szoktak lenni; de hát akkor mivel nyerte meg azt? azzal, hogy alkalmazkodik a közvéleményhez, vagyis a nép politikai hitvallásához. A hivatalnokjelölt politikai hitvallása lesz az egyedüli tényező, amely őt a népnek megválasztásra ajánlja, minthogy ez az egyetlen dolog, amelyben a nép jó ítélőbíró. Ámde kapcsolatban állhat a nép közvéleményéhez való alkalmazkodás a jelölt valódi érdemével? – Kétségtelenül megtörténhetik, ámde ez csakis véletlenség lesz. A nép tehát – legalább ez esetben – nem ellensége a hivatottságnak, de azzal szemben közömbösen, vagyis inkább idegenszerűen viselkedik.

A hivatottság nem valami nagyon kérkedhetik ezzel a helyzettel, annál is inkább, mert kikerülhetetlenül következő lesz a helyzet: azon hivatalnokjelölt u. i., aki nem érez magában semmi érdemet, minden nagyobb nehézség nélkül meg fog győződni arról, hogy amit elért, az csupán politikai hitvallása miatt történt; ellenben azon hivatalnokjelölt, aki magában érdemet érez, jól tudva azt, hogy miként viselkedik az érdem nélkül való jelölt s nem akarván azt, hogy azok által legyőzessék, hasonlóképen átengedi magát a hasznot hajtó közvéleménynek. «Ez a rosszban való solidaritás», amelyről Renouvier{18} a _Sience de la Morale_-ban olyan találólag beszél. Következőleg a nép képviselői által választott legtöbb hivatalnokjelölt nem bír képességgel, a megválasztottak egy némely része pedig – akik ámbár érdemesek – jellemileg lesznek középszerűek; tehát az életpályák legnagyobb részében, sőt majdnem mindenikében a jellem is egy részét képezi a hivatottságnak.

Felmarad még egy kis része az érdemes embereknek, akik semmi hasznot hajtó nézethez nem csatlakoznak s akik – hála a politikusok pár pillanatig tartó figyelmetlenségének – az adminisztráció valamely hivatalos állásába becsúsztak. Ezen betolakodók erőfeszítésük folytán néha elég magasra emelkednek, anélkül azonban, hogy bejuthatnának elsőrendű állásokba, amelyek mindig fentartatnak – miként az törvényszerű is – azok számára, akik iránt a nép bizalommal viseltetik. Ekként adminisztrál a nép képviseletének közvetítése által épen úgy, mint ahogy kormányoz képviseletének közvetítése által akkor, amidőn a minisztereknek előírja az egyes kormányzati cselekményeket.

Azt azonban nem látom be, hogy a nép végezné az állami igazgatást, úgyde elismerem azt, hogy a nép választja meg a közigazgatási tisztviselőket.

Először is ezen tisztviselők megválasztása óriási feladatot képez, mert ez teszi lehetővé, hogy az állami közigazgatási testületbe minden más szellem kizárásával egyedül a nép szelleme vonulhasson be s ez akadályozza meg azt, hogy az adminisztráció arisztokráciává ne változzék át, amelyre mindig igen nagy hajlandósággal bír. Sőt mi több, a nép nem elégszik meg egyedül azzal, hogy közigazgatási tisztviselőit képviselőinek közvetítése mellett válassza meg, hanem ezen felül még ellenőrzi őket, őrködik felettük, figyel rájok s pórázon tartja őket s miként a népképviselet előírja a miniszternek az egyes kormányzati cselekményeket, akként írja elő még ezenfelül a közigazgatási tisztviselőknek is adminisztrativ cselekményeiket.

A préfet, az államügyész, a műszaki főnök a demokratikus uralom alatt, nagyon alárendelt helyzetben van, csupán egymaga áll szemben miniszterével és kerületének képviselőivel. Engedelmeskednie kell miniszterének, nemkülönben az általa adminisztrált országrész képviselőinek is; és itt felette különös dolgokat tapasztalunk és nagyon bonyolult helyzettel állunk szemben. Minthogy ugyanis a préfet engedelmeskedni tartozik a képviselőknek és ezenfelül saját miniszterének is, a miniszter pedig a képviselőknek engedelmeskedik: tehát úgylátszik, hogy azon akarat, amelynek a préfet engedelmeskedik, azonos azzal az akarattal, amelynek a miniszter engedelmeskedik. Ámde a népképviselet közakarata az, melynek a miniszter engedelmeskedik és így ez azon közakarat, melyet a miniszter préfet-jére átszármaztat, másrészről pedig a préfet szemben találja magát az általa adminisztrált országrész képviselőinek különleges akaratával. Mindezekből pedig az engedelmességnek bizonyos összeütközései támadnak, amelyek a psychológust igen érdekelhetik, de kevésbé lesz kellemes a préfet, a műszaki főnök, vagy az államügyész számára.

Jegyezzük meg másrészről, miként működik közre minden arra nézve, hogy a nemzet akaratának képviselőjét éppen olyan mértékben tegye hivatás nélkül valóvá, mint amilyen teljhatalmú. Hogy hivatás nélkül való: az kétségtelen – miként ezt már láttuk – eredeténél fogva, de ha _nem is volna ilyen_, azzá válnék azon foglalkozás által, amit végeztetnek vele; ilyenné válik a vele végeztetett sokoldalú és mesterségszerű foglalkozás által.

Hogy valakit hivatástalanná tegyünk, arra az lesz a legjobb eszköz, hogy az illetőt mindenféle dologgal foglalkoztatjuk. Már pedig a népakarat és a népszellem képviselője törvényhozói tevékenységén kívül el van foglalva a miniszterek interpellálásával és avval, hogy előírja nekik kormányzási cselekményeiket, vagyis el van foglalva a képviselő a bel- és külügyek vezetésével, el van foglalva közigazgatással, minthogy ő választja meg a közigazgatási hivatalnokokat, őrködik felettük, ellenőrzi és befolyásolja őket cselekményeik keresztülvitelében; nem is szólva azon külön kis szolgálatokról, amelyeket, hogy választóinak megtegyen, saját érdekében fekszik s amelynek teljesítésére minden tartózkodás nélkül szokták felkérni; mert hát őt mindenre fel lehet használni, olyasvalami ő, mint amilyen az általános ügyvivő. Egyébiránt ez a minden hangszeren játszó ember annyira el van foglalva, hogy tulajdonképen semmivel sem foglalkozhatik, semmit sem képes tanulmányozni, semmiről sem képes elmélkedni, semmibe sem képes belemélyedni s hogy így szóljunk s hogy végül határozottan beszéljünk: semmit sem képes tudni.

Ha némely dologban jártas volt is, abban a pillanatban, midőn munkakörébe belépett, munkásságának nehány éve után – csodálatosképen minden dologban járatlan lesz. Ettől fogva – hogy így fejezzük ki magunkat – személyiségétől megfosztva, nem egyéb mint közszereplő ember, vagyis olyan ember, aki a népakaratot képviseli, nem gondolván s nem is tudván gondolni egyébre, mint annak érvényre juttatására.

Még egy sérelmet kell szükségképen elszenvednie a hivatottságnak; mert vajjon létezik-e a népakaratnak olyan képviselője, aki eléggé megőrizvén hivatottságát a pénzügyi vagy az igazságügyi igazgatás ügyeiben, képes lesz előnyt adni több jelölt közül annak, aki ugyan nem bír a legjobb politikai véleménnyel, de bír érdemmel, tudással vagy hivatottsággal és hogy méltányolni tudjon valamely közigazgatási tisztviselőt nem politikai irányú cselekményei, hanem igazságos – és az állam érdekeivel megegyező cselekményei szerint? Az erre képes ember ebben az esetben nagyon gyűlölt szolgája lenne a demokráciának.

Jól ismertem az illetőt, nem szűkölködött értelmiségben, sem szellemben és becsületes ember volt; mint harmadrendű ügyvéd természetszerűleg járatos volt a politikában. Helyi okok miatt nem sikerült neki megválasztatni magát sem képviselőnek, sem senátornak; belefáradva a küzdelembe, politikai barátainak közbenjárására bírói állást szerzett. Midőn törvényszéki elnökké lett, be kellett folynia egy olyan perbe, amelyben, ámbár a vádlott nem volt nagyon ajánlható egyéniség, – de vétsége világosan nem esett alá a törvénykönyv egyetlen szakaszának sem. Ezt a vádlottat azonban, – aki egy mai napság gyűlöletes kormánynak volt egykori préfetje s aki mint reakcionárius és arisztokrata volt ismeretes – a város és a vidék egész demokrata népessége elkeseredetten vette üldözőbe. A törvényszék elnöke, az ellenséges lárma között – melytől az egész törvényszéki palota visszhangzott – teljesen felmentette a vádlottat. Az nap este, eléggé élcesen ezt mondta: «ime ez meg fogja őket leckéztetni, amiért nem választottak meg engem senátornak», vagyis: «ha politikust csináltak volna belőlem, megfosztottak volna minden hivatottságomtól, vagy ellensúlyozták volna összes hivatottságomat, úgyde nem akarták ezt tenni, tehát olyan ember maradtam, aki ismeri a törvényt és alkalmazza is azt. Annál rosszabb ez nekik!»

«Ha Zeus rabszolgává tesz valamely embert, elveszi lelkének felét», mondta Homer,{19} politikussá téve az embert, Demos{20} elveszi annak egész lelkét, ha pedig valamely embert nem tesz politikussá, akkor azt a hibát követi el, hogy egészen meghagyja azt neki.

Ime ez okozza, miért gyűlöli Demos az elmozdíthatatlan tisztviselőket. Az elmozdíthatatlan bírót, az elmozdíthatatlan tisztviselőt, _akit_ az alkotmány kivesz a nép hatásköréből. Az elmozdíthatatlan tisztviselő, az elmozdíthatatlan hivatalnok: felszabadított ember, Demos nem szereti a felszabadítottakat.

Ezért van az, hogy azon nemzeteknél, amelyeknél a hivatalnokok elmozdíthatatlansága uralkodik, koronkint felfüggesztik az elmozdíthatatlanságot, ez mindenekelőtt arra szolgál, hogy «_megrostálja_» a hivatalok személyzetét, mindenekfelett pedig arra való, hogy azon hivatalnokokat, akiket mellőzni akar, meggyőzze arról, hogy elmozdíthatatlanságuk nagyon is viszonylagos biztosíték s hogy úgy nekik, valamint a többieknek is számolniok kell a népfenséggel, amely ellenük fordulhat, mihelyt függetleneknek jelentik ki magukat s ha túllépik az engedelmesség korlátait.

Franciaországban az 1873. évi alkotmány szerint elmozdíthatlan senátorok{21} voltak. Az ügyek helyes adminisztrálása szempontjából ezt talán elég szívesen fogadták. Az elmozdíthatatlan senátoroknak az alkotmány alapgondolata szerint a politika és a közigazgatás veteránjainak kellett lenniök, hogy tiszttársaiknak használjanak világos felfogásuk, hivatottságuk és tapasztalatuk által. És ez jó is lett volna, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az elmozdítha tatlan senátorok többé ne saját tiszttársaik által választassanak, hanem jog szerint legyenek senátorokká s így elmozdíthatatlan senátorrá legyen minden volt köztársasági elnök, minden volt semmítőszéki elnök, minden volt felebbviteli törvényszéki elnök, minden tengernagy, minden érsek, stb. Ámde demokratikus szempontból tekintve szörnyűség lenne az, hogy egy a népet képviselő embernek ne kelljen semmiféleképen számot adni a népnek, ne kelljen félnie az újraválasztás semmiféle eshetőségétől, sem pedig az újra meg nem választás bármely veszélyétől és hogy végül ezen ember az ő feltételezett hivatottságánál fogva helyeztetett oda s ne képviselje egyáltalában a népet, hanem csak önmagát.

Az elmozdíthatlan senátorságot eltörölték. Egészen bizonyos, hogy a senátorok politikai arisztokráciát alkotnak, mely a teljesített szolgálatok állítólagos fontosságára volt alapítva; az is bizonyos, hogy maga a senátus, amely tagjait megválasztotta, az arisztokrácia vádja alá esik és az napon, amidőn megválasztotta őket, arisztokratikus színezetet öltött, minthogy ettől a naptól kezdve önkiegészítés (cooptatio) által megújhodó testületté vált. Ezen állapot egyáltalán nem volt tartható.

III. A HIVATOTTSÁG MENEDÉKE.

A nemzet összes nyilvános munkaköreiből eltávolíttatván ilymódon a hivatottság, talál-e valahol menedékre? nagyon is talál, t. i. a magánfoglalkozások és azon foglalkozások körében, melyeket a társulatok díjaznak. Az ügyvédet, az ügyvivőt (avoué), az orvost, az iparost, a kereskedőt, az írót nem fizeti az állam; a mérnököt, a gépészt, a vasúti társaságok forgalmi személyzetét sem fizeti az állam és úgy az egyik, mint a másik távol áll attól, hogy hivatottságuk akadályul szolgálna, vagy akadályul szolgálhatna nekik, egyedül hivatottságukra támaszkodhatnak. Nagyon is világos, hogy nem a politikai körülmény álláspontjára fog helyezkedni a peres fél, midőn ügyét tárgyaltatja, sem pedig a beteg, midőn gyógyíttatja magát; nagyon világos az is, hogy valamely vasúti társaság akkor, midőn mérnököt alkalmaz, egyáltalában nem törődik azzal, hogy annak felfogása megegyezik-e a nép gondolkozásával, hanem egyedül értelmiségére és tudására lesz tekintettel.

Ezért van az, vagy legalább is részben azért van így, hogy a demokrácia arra törekszik, miszerint államosítsa az összes munkaköröket s végre általában mindent. Arra törekszik, hogy minden hivatáskört államosítson. Például államosítani fogja részben az orvosi kart azáltal, hogy kórházi orvosi, iskolaorvosi, lyceumi orvosi stb. állásokat létesít. Államosítani fogja részben az ügyvédeket, mint az állam által fizetett jogtanárokat stb.

Különben máris kezében tartja mindezeket azáltal, hogy egy sincs közöttük, akinek hivatalnok rokona ne volna és aki nehogy ezeknek ártson, ne lenne arra kötelezve, hogy ne tanusítson ellenséges magatartást polgártársai többségének véleményével szemben; sőt még jobban igyekszik kezében tartani őket azáltal, hogy sokszorosítja azon alkalmakat és eszközöket, melyek által őket államosíthatja és szocializálhatja.

Végül arra törekszik, hogy megszüntesse a nagy társulatokat és azok munkásságának eredményét felszívja. Megvásárolja valamely nagy társaság vasutait, mindenekelőtt azért, hogy kihasználja azokat s abban a reményben, hogy az állam ebből nyereségre fog szert tenni. Mindenekfelett pedig azért, hogy ezen társaság összes alkalmazottainak és hivatalnokainak személyzetét eltávolítsa, akik nem törekedtek az állam, a kormány, a polgárok többsége tetszésének megnyerésére és akiknek nem volt egyéb gondjuk és egyéb kötelességük, mint hogy jó alkalmazottak legyenek és végül arra törekszik, hogy helyettesítse azokat, – bár az egyének ugyanazok maradnak, – az állami alkalmazottak olyan személyzete által, akiket mindenekelőtt alkalmazkodóknak és jóérzelműeknek tart.

Ezen uralomnak legszélsőbb és tökéletes állapotában, vagyis a szocialista kormányrendszerben, csak hivatalnokok lennének.

– Következésképen – mondják az eméleti szocialisták – a jelzett összes állítólagos hátrányokat ki fogjuk kerülni. Az állam, a demokrácia, az uralkodó-párt, bármiként nevezzük is azt, tényleg nem fog abba a helyzetbe jutni, hogy hivatalnokait – mikén az előbb mondottak feltüntetik – alkalmazkodásuk és hozzá nem értésük alapján válassza meg, minthogy az összes polgárok hivatalnokok lennének. Eltünnék tehát ilymódon azon társadalmi dualizmus, amely abban áll, hogy a népesség egy része az államból él, egy másik része pedig önmagát tartja fenn és azzal kérkedik, hogy magasabbrendű amannál jellemben, értelmiségben és _hivatottságban_ az előadott indokoknál fogva. Ebben rejlik a megoldás.

– Kételkedem, hogy az legyen a megoldás, minthogy a szocialista uralomban fennmarad a választási rendszer, következésképen fennmaradnak a pártok. A polgárok megválasztják a törvényhozókat, a törvényhozók a kormányt, a kormány pedig megválasztja a munkakörök főnökeit és a javak szétosztóit. A pártok, vagyis az érdekcsoportok fennállanak, minden csoport magának akarja megszerezni a törvényhozókat és a kormányt, hogy a maga számára nyerje meg ezektől ezen uralom arisztokratáit, t. i. a munkakörök főnökeit és a javak szétosztóit, hogy a nevezettek ezen csoport tagjai részére a munkát sokkal enyhébbé s a jövedelmet sokkal dúsabbá tegyék.

Kivéve azt, hogy a gazdagság és ami még a szabadságból megmaradt eltöröltetett: semmi sem változott meg s mindazon hátrányok, melyeket fenntebb felsoroltam továbbra is fennmaradnak. A megoldás nem következett be.

Hogy meg legyen a megoldás, szükséges volna, hogy a szocialista kormányzatnak ne választás legyen az alapja; szükséges volna, hogy isteni jogon alapuljon, mint a jezsuiták uralma Paraguayban;{22} szükséges volna, hogy zsarnoki legyen nem csupán cselekedeteiben, hanem eredetére nézve is; szükséges volna, hogy királyság legyen. Az okos királynak nincs semmi érdeke abban, hogy hivatalnokait a hivatás nélkül valók közül válassza, sőt inkább az az érdeke, hogy határozottan éppen az ellenkezőt cselekedje. Erre azt felelhetik nekem, hogy rendkívül ritka eset és rendellenes dolog az, hogy a király intelligens legyen; nem óhajtom, hogy ezt elismerjék. A királynak – kevés kivétel mellett és amit a történet csudálkozva jegyez föl – határozottan ugyanazon indokokból vannak kegyencei, miként a népnek, akik őt nem homályosítják el és nem szállnak szembe vele, következésképen akik nem értékesebbek, mint a többi polgár, sem értelmiség, sem jellem tekintetében. A választáson alapuló szocialista uralom és a diktátori szocialista uralom tehát ugyanazon hátrányokat tünteti föl, mint aminőket a demokráciánál ismerünk.

Egyébiránt alapjában véve a demokráciának a szocializmus felé való csúszás-mászása – ha szabad magunkat ekként kifejeznünk – nem egyéb, mint visszatérés a zsarnoksághoz. Ha a szocialista uralom megalakulna, elsősorban is választási uralom lenne; minthogy pedig minden választáson alapuló uralom feltételezi, megengedi és szükségeli a pártokat, az uralkodó párt lenne az, amely megválasztaná a törvényhozókat s amely ennek következtében megalakítaná a kormányt és amely ezen kormánytól nyerné el az összes kegyeket, miután azokat a maga számára kierőszakolná. Az elv tehát az volna, hogy az országot a többség kizsákmányolja, amint az meg is van minden olyan országban, ahol a kormányzat választáson nyugszik.

De a szocialista kormányzat mindenekfelett a munkakörök főnökeinek és a javak kiosztóinak olygarchiája és még hozzá nagyon merev olygarchiája lévén, uralma alatt csakis védelem nélkül való lények állanak, akik egyenlők a szegénységben és egyenlőkké téttettek a nyomorúságban; ezen olygarchia egyébaránt nagyon nehezen pótolható, ameddig a rendkívüli módon bonyolult közigazgatás – amelyet kezeiben tart – azt követeli, hogy minden hirtelen változás nélkül, minden a maga helyén maradjon, mint elmozdíthatatlan olygarchia tehát csakhamar egy vezér körül összpontosulna és elnyomná, vagy a második helyre és a második rangsorozatba szorítaná a nemzeti képviseletet választóival együtt.

Ez hasonló volna némileg ahhoz, ami Franciaországban az első császárság alatt történt. Az első császárság alatt a harcosok osztálya van túlsúlyban és az uralkodik, háttérbe szoríthat és eltiporhat mindent, miután reá állandóan szükség van s amely ha elenyészett: újra születik és amely egy vezér körül csoportosul, aki neki egységet ad és biztosítja számára az egység erejét.

A szocialista uralom mellett – igaz, hogy sokkal lassabban egy emberöltő után a munkavezetők és a javak kiosztói, ezen békés janicsárok – egy nagyon zárt, összetartó s szűkkörű kasztot alkotnának, amelyet nem lehetne nélkülözni, ellenben a törvényhozók nélkülözhetők, minthogy helyettük elegendő az államtanács;{23} majd egy vezér körül csoportosulnának, aki nekik az egységet s az egység erejét adná meg.

Midőn még a szocializmust nem ismerték, állandóan azt mondták, hogy a demokrácia természeténél fogva a zsarnokság felé hajlik. Ez mintha megváltozott volna és úgy tetszett, hogy a demokrácia a szocializmus felé hajlik. Ámde semmi sem változott meg, mert midőn a demokrácia a szocializmus felé hajlik, a zsarnokság felé törekszik. Ezt azonban öntudatlanul cselekszi, mert tudatosan az egyenlőség felé törekszik; az egyenlőség állapotából pedig mindig zsarnokság fejlődik ki.

Ez a jövőt illetőleg egy kissé eltérő elmélkedés volt. Térjünk vissza tárgyunkhoz.

IV. A HIVATÁSOS TÖRVÉNYHOZÓ.

A demokrácia – amint az mai napság fennáll, – megtámadja a végrehajtó hatalmat, meghódítja és magába olvasztja azt; támadást intéz a közigazgatási hatalom ellen, meghódítja és magába olvasztja azt és mindezt a törvényhozóknak – az ő képviselőinek közvetítésével teszi, akiket a maga képére választ meg, vagyis akiket azért választ meg, mert hivatástalanok és szenvedélyesek, minthogy «a nép sohasem cselekszik más indokból, mint szenvedélyből» miként Montesquieu – magának kissé ellentmondva állítja.

De hát milyenek legyenek a törvényhozók? Úgy tetszik nekem, hogy éppen ellenkezőnek kellene lenniök, mint amilyenek a demokrácia által választott törvényhozók. Az eszményi törvényhozónak nagyon tájékozottnak és a szenvedélyektől minden tekintetben mentesnek kell lennie.

Nagyon tájékozottnak kell lennie, nem annyira a könyvekben foglalt dolgokban, – ámbár eléggé kiterjedt jogi ismeretekkel kell bírnia, nehogy ami minden pillanatban megtörténik, határozottan az ellenkezőjét tegye annak, amit tenni akarna – mint inkább tisztában kell lennie azon népnek, melynek számára törvényeket hoz vérmérsékletével és közszellemével is.

Mert nem szabad a népnek más rendeleteket és szabályokat adni, mint amilyeneket elviselni képes; és csodálatosan beválik itt Solon{24} ezen mondása: «azon legjobb törvényeket adtam nekik, melyeket képesek voltak elviselni». Nemkülönben tiszteletreméltó a zsidók istenének ezen mondása: «olyan parancsolatokat adtam nektek, amelyek nem jók», vagyis csak annyiban jók, amennyit a ti gonoszságtok megengedhet; «ez törli el mindazon nehézségeket, amelyeket a mózesi törvények ellen lehet emelni» – mondja Montesquieu.

A törvényhozónak tehát ismernie kell azon népnek, melynek számára törvényeket hoz, véralkatát és szellemét; járatosnak kell lennie – miként a németek mondják – a népek psychológiájában és jegyezzük meg, hogy ismernie kell népének véralkatát, jellemét és közszellemét, anélkül, hogy maga is bírna ezen véralkattal, jellemmel és szellemmel; mert a szenvedélyek, hajlamok és törekvések körében az átérzés még nem megismerés, sőt ellenkezőleg átérezni annyi, mint nem ismerni a dolog lényegét: a megismerés feltétele éppen ezen érzelmek hiánya.

Az eszményi, vagy legalább is a megfelelő törvényhozónak ismernie kell népének általános hajlamait és szükséges, hogy ezen hajlamok fölé emelkedjék és uralkodjék azok felett, minthogy az a hivatása: részben eleget tenni azoknak, részben pedig leküzdeni azokat.