A kontárság kultusza

Part 2

Chapter 23,174 wordsPublic domain

– És nekik ebben igazuk van, mert előttük nem az érdeknélküliség, hanem a tudományos érték szerepel. Nincs okuk arra, hogy előnyben részesítsék azokat, akik nem akarnak közzéjök jutni azok felett, akik égnek a vágytól, hogy részesüljenek ebben. Egészen más dolgot kell itt megfontolni. Ámde a népnek, amely azt hiszi, hogy erkölcsi alapon áll, határozottan ki kellene zárnia a hatalomból azokat, akik a hatalomra törekednek, nemkülönben mindazokat, akik vágyva-vágynak megszerezni azt.

És ez nyujt biztos tájékozást arra, hogy mit ért a tömeg erkölcsi érték alatt. Az ember erkölcsi értéke szerinte abban áll, hogy osztozik-e, vagy legalább látszólagosan osztozik-e azokban az érzelmekben, amelyeket ő maga érez; és ezért van az, hogy a sokaság választottjai kitünő közegei az értesülés-szerzésnek és a tájékoztatásnak, gyűlöletesek vagy legalább is haszonvehetetlenek, következésképen nagyon rossz törvényhozók lesznek.

Montesquieu, ki ritkán téved, véleményem szerint ugyancsak tévedett, midőn ezt mondja: «A nép bámulatos módon választja meg magistratusait.» Ez onnan van, hogy nem élt demokráciában. Hogyan választaná meg a nép bámulatos módon magistratusait, kiváltképen pedig törvényhozóit, midőn Montesquieu maga – és ez alkalommal teljes igazsággal – elvül állítja fel azon tételt, hogy az erkölcsöknek a környezetet kell megjavítaniok, a törvényeknek pedig az erkölcsöket és midőn nem gondol a nép delegátusai megválasztásánál másokra, mint kizárólag olyan emberekre, akik a leghatározottabban osztoznak az ő gondolkozásmódjában? A nép bár tökéletlenül, de nem kis mértékben van hatással környezetére; de hogy a törvények megjavítsák az erkölcsöket, szükséges volna, hogy a nép olyan törvényhozókat válasszon, akik erkölcseikkel vele ellentétben állanak; ámde ez felette különös volna s éppen ez az, amit a nép sohasem tesz, sőt mindig az ellenkezőjét teszi. Tehát amit a nép választásainál ösztönszerűleg szem előtt tart: az az értelmi, sőt maga az erkölcsi hivatástalanság.

Sőt mi több – ha egyáltalában több lehetséges, a nép kedveli a hivatástalanságot, nemcsak azért, mert az értelmi hivatottságot elbirálni nem tudja, és mert az erkölcsi hivatottságot helytelen szempontból értékeli, de ezenfelül azért is, mert mindenekelőtt – ami nagyon természetes is – szereti azt, hogy választottai hozzá hasonlítsanak. Azt, hogy választottai hozzá hasonlítsanak, két okból szereti.

Először érzelmi okokból. Amint láttuk, ugyanis szereti azt, hogy választottai indulataiban és érzelmeiben osztozzanak. Választottai osztozhatnak érzelmeiben és indulataiban anélkül, hogy hasonlítanának hozzá erkölcsökben, szokásokban, modorban, külsőségekben, stb.

De hát a nép természetesen csak akkor lehet bizonyos abban, hogy átérzi-e valaki az ő érzelmeit és indulatait és nem csupán csak tetteti, mintha átérezné azokat, ha az illető vonásról-vonásra hasonlít hozzá. Ez az ismertető jel és biztosíték számára. A nép tehát ösztönszerűleg van indíttatva arra, hogy olyan embereket, válasszon, akiknek ugyanazon szokásaik s modoruk és tanultságuk van, mint neki, vagy olyanokat, akik kissé tanultabbak, hogy «szónokolni tudjanak». De hogy tanultság dolgában csak egy fél fokkal álljanak magasabban.

A népnek ezen az érzelmi indokon kívül van más rendkívül fontos oka is, amely a demokratikus szellemnek magát az alapját és magát a lényegét érinti. Mit fog tenni a nép akkor, ha egyszer a demokrácia tarantella-pókja{13} megcsipte? Először is azt fogja akarni, hogy minden ember legyen egyenlő, következésképen az lesz az óhajtása, hogy tünjenek el úgy a mesterséges, mint a természetes egyenlőtlenségek. A nép nem türi a mesterségesen létrehozott egyenlőtlenségeket, amilyenek: a születés által szerzett nemesség, a király kegye és a születés által szerzett gazdagság, – tehát a nemesség, királyság és az örökösödés eltörlését kivánja. De nem kedveli a természetes egyenlőtlenségeket sem, vagyis, ha egyik ember értelmesebb, tevékenyebb, ügyesebb és tehetségesebb, mint a másik. Ezeket az egyenlőtlenségeket, – minthogy azok természetesek – a nép nem képes megszüntetni, de képes semlegesíteni oly módon, hogy tehetetlenségre kárhoztatja őket azzal, hogy távol tartja őket azon hivataloktól, amelyek felett rendelkezik. Egészen természetes módon s hogy úgy mondjuk, erőszakosan arra törekszik, hogy a hivatottakat – éppen azért, mert hivatottak – távoltartsa, vagy ha úgy akarjuk, amint ő mondaná: nem azért, mert hivatottak, hanem azért, mert egyenlőtlenek, vagy amint még mondaná, – ha mentegetni akarná magát, – nem azért, mert egyenlőtlenek, hanem azért, mert mint egyenlőtlenek gyanusak abban, hogy egyenlőségellenesek, és ez teljesen egyre megy. Ez indította Aristotelest arra a mondásra, hogy ott van a demokrácia, ahol az érdemeket megvetik. Szó szerint ugyan nem így fejezi ki magát, de mégis ezt írja: «ahol az érdemet mindenekfelett meg nem becsülik, ott nem lehetséges szilárd arisztokratikus alkotmány» s ezzel azt fejezi ki, hogy ott, ahol az érdemet meg nem becsülik, bekövetkezik a demokratikus kormányzat, amely azután állandósul is.

A hivatottság tehát ebből a szempontból tekintve is, rossz lábon áll.

Végeredményben is a demokrácia _mindent egymaga akar elvégezni_, miként ez nagyon természetes is; ellensége a hivatáskörök elkülönítésének, kiváltképen pedig egymaga szeretne kormányozni delegátusok és közvetítők nélkül; ideálja azon közvetlen kormányzás, ami Athénben létezett; ideálja a «demokrácia», hogy Rousseau{14} kifejezését alkalmazzuk, aki ekként hívta a közvetlen kormányzást és egyedül ezt hívta így.

A történelmi események vagy talán a szükség által is kényszerítve, hogy delegátusok által végeztesse a kormányzást, mit tegyen, hogy közvetlenül kormányozhasson, vagy hogy bár delegátusai által, de mégis legalább megközelítőleg közvetlenül kormányozhasson?

Elsősorban is talán azt teheti, hogy delegátusainak utasításokat ad, akik ebben az esetben nem egyebek, mint a nép megbizottai, akik a nép akaratát, miként azt átvették, beviszik a törvényhozó testületbe, tényleg tehát a nép közvetlenül kormányoz.

Ime ilyen az utasítás.

A demokrácia nagyon sokszor gondolt erre, de kitartás nélkül s ezzel nagyon sok józanságról tesz tanubizonyságot, mert jól sejti, hogy az utasítás nem egyéb szemfényvesztésnél. Népképviselők gyűlnek egybe, vitatkoznak s a pártok érdeke kialakul; ettőlfogva «alkalmazkodás» istennőjének – Καιρος-nak{15} zsákmányául esnek. Azon nap, amelyen tényleg megszavazzák azt, amire utasítást kaptak, – a legkedvezőtlenebb lehet pártjuk érdekeire. Valósággal kényszerítve vannak arra, hogy hűségből hütlenekké, engedetlenségből odaadókká legyenek s elárulván ezen jó és dicséretes szándékból megbizatásukat mindig ez fog választóik előtt dicsőségükre, becsületükre, vagy mentségükre szolgálni és ez lesz az, amit igen nehéz volna kárhoztatni. A képviselőnek adott utasítás tehát felette durva eszköz lesz nagyon kényes kivánalmak teljesítésére. A demokrácia ösztönszerűleg nagyon jól tudja ezt és végeredményben mindig nagyon közömbösen viselkedik. Mi marad meg neki tehát? Valami ami sokkal értékesebb, t. i. maga a zsákmány, annak puszta árnyéka helyett. Olyan embereket választ meg, akik mindenben hasonlítanak hozzá, akik teljesen osztoznakminden érzelmeiben, akik egészen olyanok, mint ő maga annyira, hogy egész bizonyosan, ösztönszerűleg, szinte gépiesen teszik ugyanazt, amit maga is tenne akkor, hogyha egy óriási törvényhozó testületet alkotna; akik kétségtelenül az adott körülmények szerint szavaznak, épen úgy, mintha maga a nép szavazna közvetlenül. Ily módon lesz törvényhozóvá; ő hozza a törvényt és ez az egyetlen módja annak, hogy törvényt hozhasson.

A demokráciának tehát az a legnagyobb érdeke, hogy olyan képviselőket válasszon, akik őt igazán képviselik; akik egyrészről a lehető legtökéletesebben hasonlítanak hozzá, másrészről, akik nem birnak egyéniséggel s akik végül – mivel teljesen vagyontalanok – egyáltalában nem birnak függetlenséggel sem.

Sokan felpanaszolják, hogy a demokrácia alárendeli magát a politikusoknak; ámde ebben a demokráciának feltétlenül igaza van, tekintettel az általa elfoglalt álláspontra, amelyet ha el nem foglalna, az felette különös volna. Mi a politikus? Olyan ember, aki az egyéni eszméket illetőleg mit sem számít, aki közepes műveltséggel bir, minthogy a tömeg főbb szenvedélyeiben és érzelmeiben osztozik s akinek egyedüli hivatása, politikával való foglalkozás s aki, ha bezárul előtte a politikai pálya: éhen halna.

Teljes pontossággal véve: csak ennyire van szüksége.

A politikust soha sem fogja arra ösztönözni képzettsége, hogy önálló gondolatokat alkosson s nem lévén önálló gondolatai, nem kerülhetnek azok összeütközésbe szenvedélyeivel; szenvedélyei először kezdetlegesen, azután pedig saját érdekeinek hatása alatt azonosak lesznek a tömeg szenvedélyeivel; végül szegénysége s annak lehetetlensége, hogy más forrásból fedezze életszükségleteit, mint a politikából: azt fogják eredményezni, hogy sohase lépjen ki abból a szűk körből, amelybe megbizói zárták be, képviselői utasítása lesz azon anyagi kényszer, amelynek engedelmeskednie kell; képviselői utasítása – az ő nagy szegénysége.

Tehát a demokráciának szüksége van politikusokra, nincs is egyébre szüksége, mint politikusokra és még arra, hogy a közügyeket ne intézzék mások, mint politikusok.

Az, aki akár vagyonánál, akár tehetségének vagy hírnevének varázsánál fogva meg tudja magát valahol választatni, az a demokráciának ellensége vagy többé-kevésbé olyan embere, aki iránt a demokrácia bizalmatlansággal viseltetik, mert ő fog kormányozni, nem pedig a demokrácia az ő nevében. Ez az ember nem függ a demokráciától. Tegyük fel, hogy valamely törvényhozó testület a maga egészében vagy többségében gazdag emberekből vagy olyan emberekből van megalkotva, akik értelmi tekintetben magasan állanak – és olyanokból, akiknek inkább érdekükben fekszik saját hivatásuk betöltése, mellyel sikereket érnek el, mint a politizálás: mind ezen emberek a maguk meggyőződése szerint fognak szavazni és törvényeket hozni, de ekkor mi fog történni? a demokrácia egyszerűen megszünik. Ime ez fog törvényeket hozni és kormányozni, de egy szorosabb értelemben vett, talán egy kevéssé ingadozó természetű, de mindenesetre olyan arisztokrácia, amely korlátozni fogja a népnek a közügyekre való befolyását.

Világosan látjuk tehát, hogy a demokráciának, _ha élni akar_, majdnem lehetetlenség tekintettel lenni a hivatottságra és majdnem a lehetetlenséggel határos, hogy ne mellőzze azt.

Ennélfogva a nép csak olyan képviselőket választ, akik vele teljesen azonosak és mindig tőle függnek.

II. A MUNKAKÖRÖK ZÜRZAVARA.

Mindezek után mi fog történni? Az fog történni, ami nagyon logikus és nagyon igazságos lesz, ha demokratikus álláspontra helyezkedünk s amit a demokrácia is határozottan óhajt és egyebet nem is óhajthat, hogy a nemzeti képviselet kizárólag azt fogja cselekedni, amit maga a nép akarna tenni és amit tenne is, ha őt illetné meg a közvetlen kormányzás. _A demokrácia mindent önmaga akar elvégezni_, miként maga a nép akarna mindent elvégezni, ha a közvetlen kormányzás őt illetné, amint önmaga végzett el mindent az athéni Pnyxen.

Montesquieu ezt minden vonatkozásban nagyon jól látta, kivéve azt, hogy miként végzik el mindezt, a képviseleti és a parlamentáris kormányzat mellett; de hát a dolgok alapjukban véve azonosak, amit másként nem is kell megmagyaráznunk, mint értelemáttétellel; Montesquieu t. i. ezt mondja: «a demokrácia alapelve megromlik, nemcsak akkor, midőn szem elől tévesztjük az egyenlőség szellemét, hanem még akkor is, _midőn az egyenlőség szellemét túlságba hajtjuk és midőn mindenki egyenlő akar lenni_ _azokkal, akiket azért választott meg, hogy őt kormányozzák_. Azonfelül nem lévén képes elismerni a nép azon hatalmat, amelyet ő ruházott másokra, _mindent önmaga akar elvégezni;_ határozni akar a senátus helyett, a végrehajtó hatalmat ő akarja gyakorolni a hatóságok helyett és meg akar fosztani hivatalától minden bírót. A nép a hatóságok munkakörét akarja betölteni, amelyeket többé nem tartanak tiszteletben. A senátus határozatai előtte többé nem birnak súllyal, tehát a senátorokat sem veszik többé tekintetbe…» Alkalmazzuk az elmondottakat a jelen állapotra. A demokratikus és parlamentáris kormányzás mellett a nép képviselete mindent önmaga akar elvégezni. Egyenlő akar lenni azokkal, akiket vezetőiül választott; nem bírja elviselni azok hatalmát sem, akiket ő ruházott fel hatalommal; kormányozni akar a kormány helyett s a végrehajtó hatalom hivatalnokai helyett ő akarja gyakorolni a végrehajtó hatalmat; az összes bíróságok hatalmát a magáéval akarja helyettesíteni; ő akarja elvégezni az összes hatóságok munkáját, nincs többé tekintet senkire és senki sem részesül többé tiszteletben.

Ez azon szellem, amely a népet áthatja, azon népet, amely mindent önmaga akar elvégezni, vagyis az iránta hűséges és neki engedelmes emberek által akar mindent elvégeztetni.

Ezentúl a hivatottságot mindenütt üldözik és mindenünnen eltávolítják az útból s miként a nép kiküszöbölte azt képviselői megválasztásánál, épen úgy távolítja el azt az útból a törvényhozó testület is, még pedig állandó kitartással és következetesen az egész társadalom minden tevékenységi köreiből, bármilyenek legyenek is azok.

A kormányt – hogy ezzel kezdjük, – a nemzeti képviseletnek kell ellenőriznie és tanáccsal ellátnia; ámde a kormánynak függetlennek kell maradnia a nemzeti képviselettől és legalább is nem zavarandó össze vele, vagyis – más szavakkal – a nemzeti képviseletnek nem szabad kormányoznia. A demokratikus kormányrendszer mellett azonban épen ez az, amit tenni akar. A nemzeti képviselet választja meg a kormányt, amely szigorúan véve összhangban lehet vele, ámde «nem birván türni azt a hatalmat, amelynek ő adta a megbizást», attól az időtől kezdve, midőn a kormányt kirendelte, arra törekszik, hogy folytonosan helyette kormányozzon. A törvényhozó testület nem olyan testület, amely törvényeket hoz, hanem olyan, amely az interpellációk szakadatlan sorozata által előírja a kormánynak azt, amit annak tennie kell, vagyis – kormányoz.

Az országot tehát – a szó betű szerinti értelmében – a képviselőkamara kormányozza és _így is kell ennek lennie_, hogy a nép egyedül önmaga által kormányoztassék, miként ezt a kormányzat szelleme megkívánja; így kell ennek lennie, hogy a nép akaratán kívül ne legyen más akarat, amely tőle indul ki s amely hozzá tér vissza a végrehajtási cselekmények alakjában; így kell ennek lennie, _hogy semmi olyas_ ne történhessék, habár a néptől eredt is az, amely a souverain nép felett népfenségi cselekményeket gyakorolhasson, még pedig sem ideiglenesen egy pillanatra sem, még a legszorosabban meghatározott korlátok közt sem.

Ámde a kormányzás művészet, amely tudományt tételez fel s ime a népet olyanok kormányozzák, akik sem tudománynyal, sem művészettel nem birnak és akiket határozottan azért választottak meg, mert tudománnyal s művészettel nem rendelkeztek, megválasztották őket azon biztosíték mellett, hogy egyáltalában nem is birnak ezen minősítéssel.

És ha az efajta demokráciában akár a hagyomány hatása folytán, akár a külviszonyokkal összefüggő valamely szükségességnél fogva, fennállana bizonyos számú éven át a törvényhozó testülettől független oly hatalom, amely nem tartozik neki számot adni s amelyet nem lehetne meginterpellálni, ez a hatalom oly annyira idegenszerű – hogy úgy mondjuk – szörnyű anomália lenne, amely nem merne működni, amely félne azon botrányoktól, melyeket működése által keltene fel s amely mintegy meg lenne bénítva a félelemtől, nehogy észrevegyék létezését.

És igaza is van ebben, mert ha folytatná működését, vagy ha csupán látszólagosan is folytatná azt, ez esetben olyan cselekményt vinne véghez, amely nem volna népszerű és ellentétben állna a kormányzat szellemével. Ezen kormányzatban az államfő nem egyéb, mint névszerinti feje az államnak; a tőle származó akarat, a hatalommal való visszaélés lenne, valamely eszméje jogtalan beavatkozás, szózata a souverainitás megsértésének cselekménye lenne.

Még akkor is, ha az alkotmány neki formásan megadta volna a hatalmat, ezen pontot illetőleg az mégis holt betű maradna, miután egy írásba nem foglalt felsőbbrendű alkotmányt sértene meg, t. i. magát a politikai intézmények szellemét.

Egy volt államfő mondta a következőket: «Elnökségem egész ideje alatt alkotmányszerűleg hallgattam.» Ez tőle nem volt helyes eljárás, mert az alkotmány megengedte neki, hogy beszéljen, sőt még azt is, hogy cselekedjék; alapjában véve azonban mégis helyesen járt el, mert midőn az alkotmány megengedte neki azt, hogy cselekedjék és beszéljen, ezen felhatalmazásnak alkotmányellenes jellege volt; ha beszélt volna, alkotmányosan járt volna el, de mert hallgatott a politikai intézmények szellemének megfelelő eljárást tanusított; hallgatása által tehát intézményszerűen viselkedett; ellentétbe helyezkedett ugyan az alkotmány szavaival, de ez által bámulatos módon felismerte, megértette és tiszteletben tartotta annak szellemét.

A nemzeti képviselet a demokráciában annyira közvetlenül kormányoz, amennyire csak lehetséges, sőt valósággal ő kormányoz, minthogy ő írja elő a végrehajtó hatalomnak a kormányzás módját, ellensúlyozván a végrehajtó hatalom legfőbb képviselőjének működését, minthogy annak nem írhat elő semmit sem.

Úgyde nem elégszik meg egyedül a kormányzással, hanem adminisztrálni is akar. Valóban gondoljuk meg, hogyha a pénzügy, igazságügy, rendészet stb. hivatalnokai kizárólag csak saját minisztereiktől függnének, a miniszterek ellenben gyakran váltakoznak, minthogy kifejezetten a törvényhozó testülettől függnek, amely gyakran meg is buktatja őket, – már most a főnökeiknél sokkal nagyobb állandósággal bíró hivatalnokok, külön arisztokráciát képeznének, akik a népakarattól függetlenül saját elveik, szabályaik, hagyományaik és eszméik szerint végeznék az állami közigazgatást.

Ez azonban nem lehetséges, nem pedig azért, mert egyéb, mint a népakarat nem foglalhat itt helyet, sem pedig más hatalom, mint a népé – legyen az bár nagyon korlátozott is – nem lehetséges.

Mindez egy eléggé jelentős antinomiát eredményez t. i. ugyanazon oknak ellentétes okozatait. Minthogy a minisztereket a törvényhozó testület irányítja, tehát gyakran meg is buktatja őket és mert gyakran megbuktatja őket, tehát a miniszterek nem irányíthatják akként saját alárendeltjeiket miként azt Colbert{16} vagy Louvois{17} tették; ennélfogva alárendeltjeik eléggé függetlenek lesznek ugyannyira, hogy a törvényhozótestület azon tekintélyt, melyet a miniszterek felett bir, elveszíti a hivatalnokokkal szemben; lerontván tehát azon hatalmat, mely az övével versenyez, ily módon egy újabb vele versenyző hatalmat teremt.

Az ellentétet azonban eléggé könnyű szerrel egyenlíti ki; nem engedi meg u. i. a törvényhozótestület azt, hogy bármely hivatalnok az ő láttamozása nélkül alkalmazható legyen, sőt berendezkedik oly módon, hogy biztosítja magának a hivatalnokok kirendelési módját. Egyrészről ugyanis testületi székházából, diktátori és törvényhozói palotájából szorgosan ellenőrzi a hivatalnokok kirendelését; másrészről pedig a törvényhozó testületnek minden egyes tagja a saját kerületében s saját megyéjében s a saját járásában behozza a hivatalnokok választásánál a maga jelöltjeit s elfogadtatván azokat, valóságban ő választja meg a hivatalnokokat. Szükséges, hogy a nemzet akarata érvényesüljön ebben is és hogy a nép csak olyan hivatalnokok által engedje magát adminisztráltatni, akiket a maga szellemében választott meg s – amint Montesquieu mondja – «önmaga választja meg magisztrátusait».

És most gondoljuk meg – visszatérve a tárgyhoz – ha szükséges az, hogy ő válassza meg képviselőit, akik teljesen hasonlók hozzá és az ő szelleme szerint vannak mintegy lemintázva: minden rendbe jön.

Ime tehát a nép, amely tisztviselői megválasztásánál többé-kevésbé érezteti hatalmát. Tovább folytatja azt, hogy «mindent önmaga végezzen el». Gyakran panaszkodunk mai napság, hogy a politika belevegyül a közigazgatásba s végeredményben minden dologba, azon «politika» miatt panaszkodunk, amely mindenbe beleártja magát s amellyel mindenütt találkozunk. De hát alapjában véve mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ez a nemzeti souverainitás alapelve, vagyis hogy «a politika», a politikai hatalom, a _nemzet többségének az akarata_. Nem illeti-e meg a nemzet többségét, hogy jogait gyakorolhassa, csudálkozhatunk-e azon, hogy a nemzet többsége jogai gyakorlására törekszik épen úgy a közigazgatás felett, mint a közigazgatásban és mindenütt? Az a demokratikus ideál, hogy a nép önmaga válassza meg minden előljáróját, vagy ha ez nem is demokratikus ideál, akkor legalább is demokratikus gondolat. Épen ezt teszi a nép a parlamentáris demokráciában képviselőinek közvetítése mellett.

És ez jól van így, csakhogy a hivatottság kap még egy arculütést. Mert valamely közigazgatási hivatal jelöltje, akit a nép választ megbizottainak közbenjárása mellett, vajjon miáltal fogja megnyerni választóinak tetszését? talán érdemei által? főnökei és a vele hasonló sorsban lévők tudnának e felett helyesen ítélkezni, azonban a nép vagy képviselői egyáltalában nem, vagy sokkal kevésbé képesek erre.

«A nép bámulatos módon meg tudja választani azokat, akikre rá kell bíznia hatalmának egynémely részét» mondja Montesquieu. És ez az alkalmas pillanat arra, hogy ezen állítást kissé közelebbről megvizsgáljuk. Melyek a bölcs Montesquieu érvei? «A nép csupán azon dolgok tekintetbe vétele mellett határozza el magát valamire – mondja Montesquieu – amelyeket figyelmen kívül hagyni nem képes és amelyek – hogy így fejezzük ki magunkat – érzékei alá esnek. Nagyon jól tudja, hogy azon ember, aki gyakran volt háborúban és aki ott annyi – amennyi eredményt ért el, nagyon alkalmas arra, hogy hadvezérré válassza; nagyon jól tudja, hogy ha a bíró szorgalmas és ha ítélőszékétől vele megelégedve távoznak el sokan és ha megvesztegetéssel nem lehetett félrevezetni, mindez elég ahhoz, hogy prætornak válassza meg; meglepi valamely polgártársának pompaszeretete vagy gazdagsága, ez elegendő neki, hogy ædilissé válassza meg. Mindezek olyan tények, amelyekről inkább szerezhetünk tudomást a köztéren, mint a monarcha saját palotájában.»

Az idézet nem látszik előttem szerencsésnek. Vajjon a monarcha miért ne ismerné fel palotájában valamely pénzember gazdagságát, valamely bíró érintetlenségének jó hírnevét, valamely ezredesnek sikereit épen oly jól, miként a nép a köztéren? Ezek nem nagyon nehezen megérthető dolgok. A nép tudja, hogy ez mindig jó bíró volt és hogy az mindig kitünő katonatiszt volt, tehát megteheti őket prætornak, illetőleg hadvezérnek. Ám legyen; azonban akkor, ha egy fiatal bírót vagy egy kezdő katonatisztet kell megválasztania, ez esetben hogyan fog a nép magának tájékozódást szerezni? Ezen kérdést kellőképen tisztázni képes nem vagyok. Montesquieu éppen ezen érvelésével jelöli ki a nép képességének azon korlátait, hogy t. i. az csak a főtisztviselők, igen magas rangú hivatalnokok választására hivatott s hogy következésképen mindenkinek csakis akkor jelölhet ki életpályát, amikor az azt már befutotta. De hogy ezt tehesse, milyen értesítésekből szerez, vagy képes szerezni tájékozódást? Montesquieu nagyon képesnek tartja a népet a már igazolt hivatottság felismerésére, de éppen nem tartja képesnek a keletkezőben lévő képességek felismerésére. Montesquieu indokolása ez esetben kevésbé bír bizonyító erővel.