Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

A KONTÁRSÁG KULTUSZA

ÍRTA FAGUET EMIL

FORDÍTOTTA Dr SZÁNTHÓ GYULA

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

A KONTÁRSÁG KULTUSZA

ÍRTA

FAGUET EMIL

FORDÍTOTTA ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

Dr SZÁNTHÓ GYULA

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

A «Les études contemporaines» sorozatában Párisban megjelent s a jelen korra vonatkozó kritikai és oknyomozó művek közt, úgy tárgyánál, valamint irányánál fogva egyik legbecsesebb kiadvány, a nagyhírű irodalomtörténész, æsthetikus, moralista és szociológus Faguet Emil «Le culte de l’incompétence» cím alatt közzétett kritikai, szociálpolitikai és erkölcs-bölcsészeti könyve, melyet «A kontárság kultusza» cím alatt a tisztelt olvasóközönség számára az 1912. évben megjelent 17-ik kiadás után magyarra fordítottam és magyarázó jegyzetekkel elláttam.

Faguet becses művének lefordítása és közzététele által kettős cél lebegett szemem előtt; először az, hogy megismertessem a tisztelt olvasóközönséggel azon uralkodó eszméket, amelyek mai napság a nagy francia köztársaság politikai, társadalmi és tudós köreit mozgatják, áthatják és foglalkoztatják, másodszor, hogy a becses könyvben foglalt fejtegetések, következtetések és leszűrt igazságok ne csak Franciaország, de hazánk számára is – egyrészről követendő például, másrészről pedig elrettentő tanulságul szolgáljanak. A tudós szerző a modern demokrácia túlkapásait, gyöngéit és fogyatkozásait és a demagogia veszélyeit és államromboló ténykedéseit ostorozza, azzal az itt-ott maró, de mindig finom gúnnyal, tanulságos példákkal és meggyőző okoskodással, mely az ő külön sajátsága s amelynek megkapó voltát még inkább fokozza a szerző hamisítatlan francia szellemtől és szellemességtől duzzadó, ragyogó stilusa, pompás előadása.

Midőn az antique-világ klasszikus írói tanításai- és előadásaival párhuzamba helyezi a modern politikai társadalombölcsészeti és egyéb jeles írók munkáiból vett találó idézeteit, mintegy szemünk elé tárja s majdnem kétségbevonhatatlanul bizonyítja be a modern demokrácia túlkapásai által okozott rombolásokat, az «értelmi és erkölcsi hivatottság» kiküszöbölése és a «kontárság kultuszának» minden téren való elterjedése és alkalmazása folytán.

Kétségtelen, hogy szerző itt-ott nagyon élénk színekkel fest és néha fokozott mértékben suhogtatja meg a humor és gúny ostorát, ámde mindezt egyedül azért alkalmazza és használja, hogy annál inkább szembeszökővé tegye állításainak, fejtegetéseinek és elveinek igazságát és annál inkább kimutassa úgy nemzete, valamint mindnyájunk előtt a helytelenül alkalmazott demokrácia túlzásait és a demagógia veszélyeit és káros következményeit. Faguet tehát nem a demokráciának, de a demokrácia túlkapásainak és a demagógiának ellensége. Ezen állításunk megerősítésére szolgáljon szerzőnek műve XI. fejezetében foglalt azon kijelentése, mely szerint a demokratikus népelem «különös szükségét» hangsúlyozva, annak úgy a társadalmi, valamint az állami életben mindenirányú érvényesülését követeli.

Akadnak néhányan, – de csak a felületesen ítélkezők között – akik Faguet irányát és javaslatait a reakció vádjával illetik s megtagadva művétől minden belső értéket, annak egyedüli értékét külső megjelenésében, fényes stílusában és a mindvégig lebilincselő, megkapó előadás varázsában találják. Nagy tévedés! A mű beltartalmát képező összes tételek és az általa felölelt és fejtegetett mindazon kérdések, melyek a kormányformák alapelveire, a hivatásos törvényhozókra, a demokrácia törvényeire, a kormányzat, bíráskodás körében és egyebütt fennforgó kontárságra, a közerkölcsökre, a hivatásszerű szokásokra s a bajok ellen megkísérelt orvosszerekre vonatkoznak, úgy az állami, valamint a társadalmi élet körében oly nagy jelentőségűek és oly nagy értékkel bírók, hogy azoknak kritikai méltatása, bölcsészeti és politikai szempontból való beható megvizsgálása s az ezekből eredő tanulságok megállapítása és levonása nemcsak mellőzhetetlenül szükséges, de amellett hasznos és háládatos feladatot képez s mindez a tudós szerzőnek – szerény ítéletem szerint – valóban elismerésre méltó módon sikerült.

A mű fordításánál arra törekedtem, hogy egyrészről lehetőleg megőrizzem és megközelítsem a szerző jellegzetes stílusát s amennyire lehet visszaadjam és megérthetővé tegyem szellemes szójátékait, megjegyzéseit, hasonlatait és mondásait, másrészről pedig, hogy érthető magyar nyelven tüntessem fel és jelezzem a mű szellemét és irányát s hűségesen tolmácsoljam a szerző gondolatait és fejtegetéseit. Mennyiben sikerült ez, annak megítélését a tisztelt olvasóközönség ítéletére bízom.

Budapest, 1913 október hó.

_Dr. Szánthó Gyula._

I. A KORMÁNYFORMÁK ALAPELVEI.

Állandóan fennforgott az a kérdés, hogy mi a különböző kormányformák azon alapelve, amellyel mindeniknek bírnia kell, vagyis az a kérdés, hogy mi az általános érvényű, lelketadó alapgondolata minden politikai kormányformának?

Montesquieu{1} például bebizonyítja, hogy a monarchia alapelve a _becsület_, az önkényuralomé az _elrettentés_, a köztársaságé pedig az _erény_, vagyis a hazafiság és hozzáteszi még nagyigazán, hogy a különböző kormányzatok alapelvük érvényesítésének túlhajtása, vagy annak elejtése által hanyatlanak le, illetőleg enyésznek el.

S ez valóban így van, noha az állítás paradox. Első tekintetre ugyanis nem látjuk be, miért kell elenyészni az önkényuralomnak az elrettentés alkalmazása, tehát épen azáltal, ami fennállását leginkább biztosítja; továbbá a mérsékelt monarchiának a nagyon kifejlesztett becsvágy által és a köztársaságnak azért, mert nagyon sok erény felett rendelkezik. S ez mégis így van.

Az elrettentéssel való visszaélés ugyanis elernyedést szül és méltán idézhetjük itt Quinet Edgarnak{2} következő kiváló mondását: «Midőn elrettentést alkalmazunk, biztosaknak kell lennünk abban, képesek vagyunk-e azt állandóan is alkalmazni.» A monarchia pedig nem rendelkezik elég sok kitüntetéssel, mert ha mindent csak a becsvágy kielégítésére alapít, akkor sokszorosítania kellene a méltóságokat, a külső kitüntetéseket, a katonai tollforgókat, vállrojtokat és a hivatalokat, minthogy pedig mindezeket nem sokszorosíthatja a végtelenségig, ellene lesznek úgy azok, akik ilyenek nélkül vannak, mint azok, akiknek van azokból részük, de nem elég.

És végül kétségtelen az, hogy az ember sohasem bírhat elegendő erénnyel s kiváltképen elegendő hazafisággal s ekkor történik az, hogy a kormányzatok inkább elenyésznek azáltal, ha cserbenhagyják alapelvüket, mintha visszaélnek avval. Egyébként nem igaz-e, hogy az országtól túl sok áldozatkészséget követelve, kimerítjük a polgárok erőit és elernyesztjük az önmaguk által pazarul felajánlott erényeket?

Ez esett meg Napoleonnal is, aki talán nem szándékosan, túlságos sokat követelt Franciaországtól «a nagyobb Franciaország» felépítéséhez.

Ámde ez nem volt köztársaság! Az áldozatokat tekintve, amelyeket a polgároktól hazájukért követeltek, a római köztársasághoz és az 1792. évi francia köztársasághoz volt hasonló. Mindent a haza dicsőségéért és «még több hősiességet, mindig hősiességet». Ebből állott. A polgárok erényétől túlsokat követelve, kimerült az.

Nagyon igaz tehát, hogy a kormányzatok alapelvük túlzása által nemkevésbé teszik magukat tönkre, mint annak elhagyásával. Montesquieu ezt az általános érvényű gondolatot Aristotelesből{3} merítette, aki nem minden humor nélkül mondja a következőket: «Azok, akik azt képzelik magukról, hogy megtalálták valamely kormányformának alapelvét, ennek következményeit szélsőségekbe hajtják: nem veszik figyelembe, hogy ha az emberi orr eltér az egyenes, tehát a legszebb vonaltól és sasorrá vagy piszeorrá alakul át, szépségének egyrészét még megtartja ugyan, ámde hogy ha ez az eltérés túlságba menne, akkor ennek a testrésznek éppen azon helyes mérete veszne el, amivel bírnia kell, nem is szólva arról, hogy beállhatna bizonyos esetben az az eredmény is, hogy orra egyáltalában nem is volna az embernek.» Ez a hasonlat minden kormányformára egyaránt alkalmazható.

Ezen alapgondolatból kiindulva gyakran felvetettem azt a kérdést: hogy mi a demokraták elve kormányzatuk lényegét illetőleg és nem került nagy erőfeszítésembe annak megállapítása, hogy ez az elv a kontárság kultusza.

Tekintsünk meg egy jól berendezett és virágzó kereskedőházat vagy ipartelepet; mindenki azt a munkát végzi itt, amit elvégezni megtanult és amit jól elvégezni leginkább képes. Itt működik a munkás, a számvevő amott, a kezelő távolabb, a külső ügyek főnöke a maga helyén. Senkinek sem jutna eszébe, hogy a számvevőt az utazó ügynök útjára küldje el és hogy őt ezalatt akár magával az utazó ügynökkel, akár az üzletvezetővel, akár a gépésszel helyettesítse.

Figyeljük meg az állatvilágot; minél magasabb fokon állanak az egyes állatok a szerves lények közt, annál nagyobb lesz az élettani működés megoszlása és annál határozottabb lesz az egyes szervek külön kialakulása. Egyik szerv gondolkozik, a másik cselekszik, ez a szerv az emésztést, amaz a lélekzést végzi stb. Vannak-e oly állatok, melyeknek csak egy szervök van, vagy jobban mondva amelyek csak egy szervből állanak, amely lélekzik, érez, emészt és mindent egyszerre végez el? Bizonyára vannak. Mint ilyet az amoebát{4} említik. Csakhogy az amoebat az állatvilág legalsóbb fokán van s még a növénynél is sokkal alsóbbrendű.

Éppen így kétségtelen, hogy az a jól szervezett emberi társadalom, amelyben minden szervnek megvan a maga határozottan kijelölt tevékenységi köre, vagyis amelyben azok igazgatnak, akik megtanulták az igazgatást, azok hoznak törvényeket vagy kijavítják a már meglevőket, akik törvényhozást tanultak; azok ítélkeznek, akik jogtudományt tanultak és a falusi levélhordó munkáját nem bízzák béna emberre. A társadalomnak a természettől kell eljárásában mintát venni. Már pedig a természet a jól megalkotott lényeknél akként jár el, hogy elkülöníti egymástól a szerveket; «a természet semmit sem alkot silányul – mondja Aristoteles – mint a delfoszi késműves, akinek kései többféle célra szolgálnak; a természet minden egyes darabot külön alkot meg és eszközei közül nem az a legtökéletesebb, amely többféle – de amely csupán egy munkára alkalmas.» «Karthagóban – mondja továbbá – nagy megtiszteltetés többféle hivatalnak egy kézben való összehalmozása; már pedig egyszerre az ember jól csak egyetlen dolgot végezhet el, a törvényhozónak tehát meg kell előznie ezt a helytelenséget és nem szabad megengednie ugyanannak az egyénnek, hogy cipőt is készítsen és hogy flótán is játszék.» Jól szervezett társadalom továbbá az, ahol nem bíznak mindenkire mindenféle tevékenységet, ahol nem mondják magának a tömegnek vagy az egész társadalmi testnek: «te kormányozz, te igazgass, te hozz törvényeket». Az a társadalom, melyben a dolgok így állanának, amoeba-társadalom lenne.

Valamely társadalom annál előrehaladottabb az emberi társadalmak sorában, minél jobban fel van osztva benne a társadalmi munka, minél határozottabban vannak benne elkülönítve a szervek s minél pontosabban vannak a munkakörök a rátermettség szerint elosztva.

Ámde a demokráciáknak legalább is erős hajlandóságuk van arra, hogy ne legyenek ezen a nézeten, hanem éppen annak az ellenkezőjén. Volt Athénben egy főtörvényszék, amely a törvény ismeretére tanított bírákból állott, akik tehát törvénytudók voltak és a törvényeket pontosan alkalmazták. A nép azonban nem szívlelhette ezen bíróságot és minden erejével azon volt, hogy önmagával a néppel helyettesítse. A nép okoskodása a következő volt: «jól tudom alkalmazni a törvényeket, mert én hozom azokat». A következtetés (conclusio) helyes volt, amit meg lehet támadni, az a syllogismus altétele (propositio minor). A nép okoskodására ezt lehetne felelni: «kétségtelenül alkalmazhatod a törvényeket, mert te hoztad azokat, de talán nincs igazság abban, hogy te hozod azokat.» Annyi bizonyos, hogy a nép belefogott a törvények alkalmazásába, sőt mi több, meg is fizettette magát érte s ennek az lett az eredménye, hogy éppen a legszegényebb polgárok ítélkeztek napközben, miután a többiek nem akarták elvesztegetni egész napjukat hat drachmáért. Ez a plebejus-törvényszék igen sokáig ítélkezett. Leghíresebb ítélete Socrates halálos ítélete volt.{5} Lehet, hogy megbánták ezt az ítéletet, de hát meg volt mentve az elv: sértetlen a kontárság souverainitása.

Úgy látszik, a modern demokráciák is ugyanezen elvet vallják. Lényegükben amoebaszerűek. Egy hírneves demokráciának a fejlődése következő volt:

Ezzel az eszmével kezdte meg működését: legyen egy király és a nép, legyen demokratikus királyság és királyi demokrácia. A nép hozza a törvényt, a király végrehajtja és pedig bizonyos befolyással a törvény felett, amennyiben felfüggesztheti oly új törvény végrehajtását, mely ítélete szerint akadályozhatná a kormányzásban. Itt még mindig fennmaradt tehát a hatáskörök elkülönítésének bizonyos foka. Nem azon egy személyiség – akár egyén, akár kollektiv személy – hozta a törvényeket és végezte a kormányzást is.

Ez nem tartott sokáig. A királyságot megszüntették. Megmaradt a demokrácia. Fennmaradt mégis a hivatottságnak bizonyos fokú megbecsülése. A nép, a tömeg, a közönség nem tulajdonította magának azt a jogot, hogy közvetlenül maga kormányozzon, sem azt, hogy közvetlenül hozzon törvényt.

Sőt nem tulajdonította magának azt a jogot sem, hogy közvetlenül választhassa meg a törvényhozókat. A törvényhozókat két fokú választás mellett rendelte ki: kiszemelte a választókat, akik megválasztották a törvényhozókat, vagyis ily módon maga fölébe kétféle arisztokráciát helyezett, t. i. a választók – és ezeken felül a választókon kívül – a választottak arisztokráciáját. Ugyancsak messze állott tehát az atheni demokráciától, amely pontosan mindent önmaga végzett el a Pnyxen.{6}

De azért még sem mondhatni, hogy a rátermettséggel túlságosan törődött volna. Mert a kiszemelt választókat semmiféle különös hivatottság nem képesítette arra, hogy törvényhozókat választhassanak, viszont a választók által kirendelt választottak sem bírtak semmiféle hivatottsággal arra, hogy törvényhozók lehessenek. Mindazonáltal mégis volt ez esetben két pseudo-hivatottság, legalább vélelmezett hivatottság. A tömeg, vagyis inkább az alkotmány azt vélelmezi, hogy a kirendeltjei által megválasztott törvényhozók sokkal hivatottabbak a törvények hozatalára, mint maga a tömeg.

Ezt a kissé bizarr hivatottságot nevezem én átruházás útján való hivatottságnak. Semmi sem jelzi, hogy ennek – vagy annak a polgárnak a legkisebb törvényhozói, azaz jogi hivatottsága is lenne, ámde megadom neki ezt a hivatottságot a benne helyezett bizalomból kifolyólag, aminek létezését bizonyítom be akkor, amidőn őt megválasztom, vagy pedig rábízom a választást azokra, akiket avégből rendelek ki, hogy törvényhozókat válasszanak s akik a választás megejtése által megadják a hivatottságot nekik.

Az átruházott hivatottság bizonyára nem felel meg a közönséges józan ész követelményeinek, de annak bizonyos látszata mégis mellette szól, sőt valamivel több is a látszatnál.

Nincs meg ugyan a közönséges értelme, minthogy a semmiből (ex nihilo) való teremtés, minthogy nem a hivatott kreálja a hivatottakat s a zérus eredményez egyet. Az átruházás eléggé jogosult, ha illetékes testülettől származik; ámbár alkalmazását sehol sem szeretem. A baccalaureatussal{7} nem bíró tudóst valamely egyetem a baccalaureatus, licentiatus{8} vagy tudorság{9} fokozatával ruház fel, hogy kebelébe felvegye; az egyetem ezt teheti, mert képes megítélni, vajjon egyedül a körülmények okozták-e, hogy a tudós nem szerzett magának semmiféle hivatalos tudós-címet. De ha olyanok ruháznának fel valakit, tegyük fel a mathematikai tudományok tudorságával – akik baccalaureatussal nem birnak, ez már paradoxnak, de ezen kívül nagyon komikusnak is látszhatik. Az illetéktelenek által adott illetékesség semmiesetre sem egyezik a közönséges józan ésszel.

Ámde bizonyos látszat mégis mellette szól, sőt valami kevéssel több is a látszatnál. Vegyük csak figyelembe, hogy a szépirodalmi és drámaírói tudori fokozatot az illetéktelenek – azaz a közönség – szokta konferálni és megadni.

A közönségnek ugyan mondhatjuk: «hiszen te nem értesz az irodalmi dolgokhoz, sem a drámaíráshoz»; mire a közönség ezt feleli: «egyáltalában nem értek ezekhez, de meg vagyok hatva s aki engem meghat, annak megadom a tudori fokozatot». A népnek ebben teljesen igaza van, sőt a nép a politikai tudori fokozatot megadja azoknak, akik megindítják s kellő kifejezést adnak szenvedélyeinek. A nép által kreált doktorok szenvedélyes képviselői a nép szenvedélyeinek, azaz a legrosszabb törvényhozók, – körülbelül, csakugyan, de nem teljesen. Nagyon helyén van, ha a szociális élet csúcsán, vagyis jobban mondva a szociális élet csúcsai körül helyet foglalnak a népies szenvedélyek képviselői, hogy megtudhassuk egyik vagy másik irányban veszély nélkül meddig mehetünk el, hogy továbbá megtudhassuk, nem amit a néptömeg gondol – hiszen a tömeg nem gondolkodik – hanem hogy mit érez, nehogy túlságosan ellene szegüljünk – s még inkább nehogy túlságosan engedelmeskedjünk neki, egyszóval, hogy megtudhassuk, mire – és mivel kell hatnunk. A mérnökember azt mondaná: «ez az anyagok ellenállásának a tudománya».

Egy medium biztosít, hogy beszélgetett XIV. Lajossal, aki a következőket mondta neki: «Az általános szavazati jog kitünő dolog a monarchiában; felvilágosít és tájékoztat. Jelzi azzal, amit rendel, _mit nem szabad cselekednünk_. Ha rendelkezésemre állott volna és ha tanácsot kérhettem volna tőle a nantesi edictum{10} visszavonására nézve, bizonyára hatalmas többséggel tanácsolta volna nekem az edictum visszavonását és én tájékozva lettem volna, hogy mit kell cselekednem: nem vontam volna vissza az edictumot. Hogy elrendeltem az edictum visszavonását, azért történt, mert egynehány miniszterem, akiket politikai képességgel bíróknak ítéltem, így tanácsolta. Sőt ezenfelül megismerve ilymódon Franciaország közvéleményét, megtudtam volna, hogy emiatt már elég háborúja, elég hadihajófelszerelése s elég kiadása volt az országnak. Ez már nem is szenvedély, hanem szenvedés. Ami a szenvedélyeket illeti, egyenesen szembe kell szállni a nép közvéleményével, erre nézve az általános szavazati jog ujjmutatásul és nagyon is helyénvaló ujjmutatásul szolgál; ami pedig a fájdalomkitörést illeti, itt is számot kell vetni és pedig alaposan számot kell vetni az általános szavazati joggal; mert a fájdalomkitöréseket elnyomni nem szabad. A monarchiának az általános szavazati jogra a tájékozódás címén van szüksége.»

Amint nekem mondják, ekként gondolkozik mostanában XIV. Lajos.

Az átszármaztatott hivatottság tehát a törvényhozás terén: teljes képtelenség; álhivatottság lesz, ha a nép fiziológiai állapotáról akarunk értesülni; amiből következnék, hogy éppen oly rossz a köztársaságban, mint amilyen üdvös volna a monarchiában. Végre is tehát egészen rossznak nem mondható.

A szóban forgó demokrácia, miután tíz évig kormányozták delegáltjainak delegáltjai: tizenöt éven át egyetlen delegáltnak veti magát alá s végeredményben nem igen lelte benne örömét.

Tehát harminc éven át hivatásszerű eljáráshoz folyamodott. Úgy gondolta, hogy azokat a választókat – akik a törvényhozók választásával vannak megbizva, ne neki magának kelljen kirendelnie, hanem társadalmi állásuk, azaz vagyonuk jelölje ki azokat. Azok lennének tehát a választók, akik bizonyos összeg drachmával{11} bírnak.

Miféle hivatottság ez? Ez is hivatottság ugyan, de nagyon szükkörű. Ez is egyike a hivatottságnak, mert egyrészről annak, akinek vagyona van, inkább érdekében fekszik, mint másoknak, hogy a közügyek helyesen végeztessenek, – az érdek pedig felnyitja az ember szemét és felvilágosít, másrészről, mert akinek némi vagyona van és azt el nem veszti, sohasem lehet egészen ügyefogyott.

Csakhogy ez a hivatottság nagyon szükkörű, mert egyedül azon körülmény, hogy valakinek bizonyos mennyiségű drachmája van, még nem elegendő ok arra, hogy a tudományok legnehezebbikét, a törvényhozást és a politikát ismerje, amely rendszer azon nagyon vitás axiomához vezetne, hogy «minden gazdag ember szociologus». Ez tehát a hivatottságnak ugyan egyik fajtája volt, azonban nagyon rosszul alkalmazott hivatottság és felette szükkörű.

Ezen uralom letünt és az a demokrácia, amelyről szó van – rövid interregnum után – tizennyolc éven át kormányoztatta magát, miként már egy izben megtette – egyetlen delegált által s végeredményben ebben sem volt szerencsés. Ekkor elfogadta és gyakorlatilag alkalmazta, a majdnem tisztán demokratikus kormányzatot. Azért nevezem ezt majdnem tisztán demokratikus kormányzatnak, mert a tisztán demokratikus kormányzat abban áll, hogy a nemzet delegáltak nélkül, folytonos plebiscitum által közvetlenül kormányozza önmagát. A franciaországi demokrácia ezelőtt is alkalmazta és még mindig alkalmazza a majdnem tisztán demokratikus kormányzatot, jobban mondva a nemzetnek közvetlenül általa kirendelt delegáltjai, még pedig szorosan és kizárólag ezen delegáltjai által ellátott uralmat, ami ez esetben a kontárságnak majdnem teljes uralomra jutását jelenti.

Ezen hivatottságot tetszés szerint átszármaztatott hivatottságnak lehet nevezni. Így tett az egyszeri püspök is, aki az őzpecsenyét megkóstolván, ezt mondá: «Én téged pontynak keresztellek.» A nép pedig ezt mondja választottainak: «Én téged jogtudósnak, – téged államférfinak, – téged szociológusnak keresztellek». Lentebb látni fogjuk, hogy a keresztelés még messzebbre is terjed, ha a nép képes lenne megítélni azoknak jogi vagy lélektani tudományát, akik szavazatát kérik, ez esetben az átszármaztatás nem lenne hivatásellenes és elég jó eredményt szülne; ámde a nép először is nem képes erre, azután pedig, ha képes volna is, mitsem nyernénk vele.

Mitsem nyernénk vele, mert a nép úgy sem helyezkedik erre az álláspontra. A nép soha sem teszi ezt. Előtte nem a tudományos érték irányadó, hanem az erkölcsi érték. Mindenesetre ez is ér valamit, s a hivatottságnak egy neme ez is. Igaz ugyan, hogy a törvényhozók nem lesznek képesítve arra, hogy törvényeket hozzanak, ámde legalább becsületes emberek lesznek. Ez az erkölcsi hivatottság nekem eléggé tetszik.

Legyünk óvatosak! Először is nem a legbecsületesebb embernek kell adnunk a vasúti állomásfőnökséget, de olyan becsületes embernek, aki ezenfelül igen jól ismeri a vasutak ügykezelését; és nem elég a tisztességes szándék, mely a törvényhozót a törvények hozatalánál vezérli, de szükség van a jogi, politikai és szociológiai igazságok alkalmazására is.

És azután, ha a nép az erkölcsiség álláspontjára helyezkedve értékeli azokat, akik szavazatát kérik, ez különleges eljárás. A nép ugyanis azokat részesíti erkölcsi megbecsülésben, akik átérzik legfőbb szenvedélyeit és sokkal melegebben fejezik ki azokat, mint mások. Ime a nép becsületes emberei és nem mondom, hogy nem becsületesek, de állítom, hogy ezen kritérium nem elegendő még arra sem, hogy becsületességüket egész bizonyossággal megállapítsa.

Azonban legalább minden valószínűség szerint érdek nélkül valók lesznek, miután a nép legfőbb szenvedélyeit és nem a saját maguk különleges egyéni szenvedélyeit követik.

– A nép valóban ezt hiszi, mert nem gondol arra, hogy mi sem könnyebb, mint szinlelni a nép főbb szenvedélyeit, hogy ezáltal megnyerje bizalmát és politikailag érvényesülhessen.

Ha a nép az érdeknélküliségre oly nagy súlyt helyez, akkor csak azokat volna szabad megválasztania, akik ellentétben állanak vele s ez által bebizonyítják, hogy egyáltalában nem helyeznek súlyt megválasztatásukra. Sőt mi több, csak azokat kellene megválasztania, akik nem jelentkeztek szavazatáért, miután ez a nem jelentkezés legbiztosabb jele az érdeknélküliségnek. De hát a nép épen ezt sohasem teszi, sohasem teszi azt, amit mindig tennie kellene.

– Azok a testületek amelyek cooptatio{12} útján választják meg tagjaikat, mint az akadémiák s más ilyenek, hasonlóképen nem tesznek másként.