Part 8

Egyéb se kellett Kincses Károly uramnak (hogy a maga nevén nevezzük a fiskális urat), hiszen az ő fejében lakott a saját állítása szerint a magyar mithologia valamennyi manója: az adoma, tréfa, szójáték kisistenei.

– Hallom, – kezdte Kont vitézt az évődést, – hogy kigyelmed tartja magát az ország legokosabb emberének; hát mondjon valami olyat, a mit még senki se mondott.

Kincses uram egy pillanatig sem gondolkozott, azonmód rávágta:

– Jó, hát azt mondom, hogy az embernek legbecsesebb testrésze az ötödik kereke.

– Való, – ismerte be s nevetett hozzá Kont vitéz, – ilyet aligha mondott valaki is, csak egy hibája van a mondásnak: nem lehet megérteni.

– Hászen – mondta a fiskális, – azért vagyok, hogy megmagyarázzam.

– Halljuk!

– Hát – magyarázta Kincses Károly, – minden embernek annyi az értéke, mint a mennyivel többet tud másoknál. A rendes ember, azaz a négy kereken járó, semmit se ér, mert csak azt tudja, a mit már mások is konstatáltak. Következésképen a bolond, vagyis az ötkerekes ember értékesebb, mert az olyat is _tud_, a mit senki sem tudott.

Kont nem volt megelégedve a fejtegetéssel, megcsóválta fejét.

– Kire czéloz kigyelmed?

– Arra, a ki a vasutat, a léghajót, a telefont, a grammofont, a napsugárral való fűtést kitalálta és a többi bolondra…

– Azok nem voltak bolondok…

– Nem-e?… Ha én azt állítom, hogy az emberek szeretőt fognak tartani a Marsban, nem vagyok bolond?

– Az képtelenség.

– Ma, de az lesz-e százezer év múlva? Százezer év előtt képtelenség volt a villamos vasút is s ha bolondok nem lettek volna a világon, biztosíthatom, hogy ma is az lenne… Uram, – folytatta Kincses, – a képtelenség és lehetőség egy anyaméh-szülte fogalom. Minden lehetőség képtelenség csira korában. Azonképen a bolond és a lángész is egy és ugyanazon személy. A siker előtt minden lángész bolond.

Kontnak így kihámozva már jobban tetszett a tétel.

– Mond valamit, – dicsérte a fiskális eszét. – Kigyelmedre alighanem rá fogok bizni egy kiskorú lehetőséget: öregítse meg.

– Megteszem, – vállalta Kincses, – ha megfizeti a zabját.

– Azt megfizeti busásan…

– És ha kiállja a kor levegőjét, – tette hozzá fiskális uram óvatosságból.

– Majd meglássuk…

Gábor gróf igen kiváncsi lett: vajjon mi lehet az a képtelenség, a minek megvalósítását ükapja rá akarja bizni az agyafurt fiskálisra? Valami ostoba sejtelem igen piszkálta a máját…

– Mi nekünk nem szabad tudnunk arról a _képtelenségről_? – kérdezte feszengve, bátortalanul.

– _Lehetőségről_, akarod mondani, – javította ki Kont.

– Jó, mondjuk úgy.

– Miért ne mondanám meg? Vissza akarom perelni azt a 172 uradalmat, a mi azalatt, míg távol voltam, szerteszét mászott az utódaim között.

Hát igenis, ez volt a szegény Gábris sejtelme épen. A torkán is akadt a szardinia, a mit épen a szájába tett. A papnak is megcsúszott a széke magától, hogy majd leesett róla, de még a fiskális is elejtette villáját a rája szúrt hideg kolbászszal együtt. Csak a nazarénus folytatta nyugodtan, a hol elhagyta, a lakmározást… Őt nem érdekelték a földi javak.

Kont vitéz ajkáról egy szánakozó mosoly lebbent el.

– Sajnállak, fiam, – szólott Gábor grófhoz, – de szükségem van a birtokaimra.

Gábrist még csak jobban felingerelte ez a fölényes szánakozás. Felszisszent tőle.

– Eh, képtelenség! – hadarta. – Tréfának rosz, fenyegetésnek üres…

Kont erre már összeránczolta szemöldökét. És rászólt a grófra:

– A ki fél, az ne henczegjen.

– Nem félek, – nyakaskodott Gábor gróf.

– Akkor miért akadt a hal a torkodon?

– Az ükapám szándéka bánt, – állította az ükunoka, – tisztán a szubjektiv animozitása. Hogy nem éri be azzal, miszerint megosztom magával a jövedelmemet, az egész vagyonomra vágyik… Azt hiszem, ez elég ok…

– Fiam, – jegyezte meg a vitéz, nála szokatlan szelidséggel, – fogsz te még erről másképen is beszélni… Nem világosíthatlak fel a felől, mire kell nekem a földem, mert annak még nem érkezett el az ideje. Ma csak annyit mondok, hogy nem mulatságra kell… Elégedj meg egyelőre ennyivel és ne gyűlölj idő előtt.

A vitéz ajkáról szinte természetellenesen hatottak ezek az elegikus szavak. Gábor grófon valami meghatározhatatlan érzés vett erőt, a mi feldúlta a lelkiismeretét.

– Nem gyűlölöm, ükapám, – hebegte, – csak nem értem, mire való ez a czéltalan és képtelen erőszak…

– Hogy czéltalan-e, képtelen-e, azt majd Kincses uram fogja kisütni, – jegyezte meg Kont vitéz…

Kincses mester szót se szólt eddig a tárgyhoz, nem is hallotta a Kont és a Gábor gróf között lezajlott disputát, annyira belemélyedt a maga jogi kombináczióiba. Tehát komolyan foglalkozott a _képtelen_ ügygyel.

Ám hogy reá hivatkozott a vitéz, Gábor gróf menten belekapott egy óramű pontosságával működő agya kerekeibe.

– Ügyvéd úr, – zökkentette ki a nagyeszű urat egy logikai czirkulus kellő közepéből, – világosítsa fel ükapámat, hogy egyszersmindenkorra vége szakadjon ennek a kínos családi ügynek…

De a fiskális csak nem akart hozzálátni a felvilágosításhoz.

– Várjon kérem, – s legyintett a kezével, – még nem vagyok kész az anyaggal…

Gábor kijött a türelméből.

– Ugyan kérem, ne affektáljon.

Kincses mester bedugta a fülét, hogy ne háborgassák, úgy gondolkozott tovább. Majd az sem volt neki elég, felállott az asztaltól és ötször-hatszor körülszaladgálta a szobát. Izzadt, mint a ló, kidülledt a szeme.

A plebános szinte attól tartott, hogy hirtelenében megbolondult a hires férfiú.

– Nagyságos uram, – szólt rá szeliden, – tessék megcsendesedni, hisz nem történt semmi baj.

De csak tovább zúzta a mester a fejét, nyilván végig kellett hogy legelje a Corpus Juris összes berkeit, hogy kilyukadhasson valahová.

Kont maga is elkomolyodott, Gábris gróf szivdobogást kapott, csak a nazarénussal nem történt semmi sem. Ő nem tudott csodálkozni…

Nagysokára elcsendesedett Kincses mester. Belevágta magát a székébe s egy nagyot fújván heureka helyett, eme szavakra nyitotta ajakát:

– Készen vagyok!…

Kont ráemelte szemét.

– Nos?

Gábor melléje ugrott:

– Beszéljen hát!

A pap is nógatta:

– Halljuk, nagyságos uram!

– Kérek egy pohár bort, – nyögte ki a mester, miközben szaporán törülgette homlokáról a dicsfényt, azaz az izzadtságot.

Hárman is töltöttek neki. És Kincses mester felhajtotta mind a három poharat.

No, vélték a kiváncsiságtól rángatódzó urak, most már csak megjön a szava. Megjött, de nem az igazi.

– Éhes vagyok, – mondta – s elkapta a hideg malaczos tálat a nazarénus elől…

– Ne bolygassuk a mestert, – tanácsolta a házigazda, – hadd lakjék jól először, majd beszélni fog ő aztán kérés nélkül is.

Gábor gróf megfogadta a tanácsot, összekapta fogát, hogy fel ne robbanjon, míg a fiskális úrnak jóllakni nem méltóztatik.

A plébános egy új thémát próbált megpendíteni, de csak a nyelve pendült meg egy párszor, a théma nem. Azt megfojtotta Gábor gróf, még mielőtt megszületett volna…

– Ne beszéljen, kérem – szólt rá a szelid papocskára – mert képtelen vagyok odahallgatni, ideges vagyok.

A nazarénus belefáradván a busás reggelibe, egy nagyot nyögött. Azt is betiltotta a gróf.

– Ne nyögjön kérem, emészszen csendesebben.

Kont megcsóválta fejét…

– Légy türelemmel – intette ükunokáját, – és ne zaklasd az én vendégeimet…

Kincses mester még mindig evett, mint a tenger, a mi száz és száz folyamot el képes nyelni, a nélkül, hogy kicsordulna a medréből.

Hát annyit, mint a tenger még sem nyelt el a jeles férfiú, nagysokára elérkezett az az időpont is, a mikor végkép elfogyott a nadrágszijja valamennyi lyukja.

– No – mondta akkor – jóllaktam, hál’ Istennek… Kérek egy pipát.

Gábris elhozta neki a pipát, meg is tömte sajátkezűleg.

– Tessék, de kérem, most már sziveskedjék beszélni…

Kincses mester szítta a pipát teli pofával, a szeme is kidülledt bele, de nem használt az erőlködése semmit: a dohány nem fogott tüzet.

Nem is kinlódott sokáig, letette a tajték edényt.

– Kérem szivesen – méltatlankodott fejcsóválva – ez a pipa oly keményre van tömve, hogy azt nem szíjja ki, nincs az a bivaly.

Gábris átkozta az ügyetlenségét és egy rengeteg szivart oktroyált rá a rettenetes fiskálisra.

– Nem bánom – vállalta ez a szivart nagynehezen – bár egy jó pipa dohányt nem adok száz ilyen tekercsért…

Már füstölt a szivarja, mint a lokomotiv, de Kincses mester még mindig nem nyilatkozott. Végre maga Kont is megsokalta a tempózását…

– Beszéljen, fiskális úr – szólította meg a súlyos férfiút, – eleget vártunk kegyelmedre.

– Hát beszélek – egyezett bele Kincses mester. – Úgy kezdem, hogy ez lesz a világ leghíresebb és legnagyobb pere.

– Tehát vállalja?

– Vállalom!

Gábris, hogy le ne essen a székéről, felugrott.

– De nem fogja megnyerni, – támadt rá kétségbeesetten a fiskálisra.

Annak a szeme héjja se rezdült.

– De megnyerem – mondta s Kontra nézett, – már csak azért is, hogy bebizonyítsam, miszerint az ötödik kerék az ember legbecsesebb testrésze.

A papocska összecsapta kezeit.

Gábris gróf végkép elvesztette higgadtságát, szinte az eszméletét is.

– Ezzel maga is beismeri, hogy bolond! – kiabált rá dühösen a mesterre. – Én így megtoldom egy jelzővel, kettővel: lelkiismeretlen, roszhiszemű bolond! Meg akarja nyúzni az ükapámat… Ki akarja használni a tapasztalatlanságát. Jól tudja, hogy 30 év alatt elévülnek az ilyen dolgok, de mit bánja azt maga! Elvállalja a pert, mert jó fejőstehénnek igérkezik. No, de – folytatta eszeveszetten, – majd megmutatom én magának, hogy én is vagyok valaki; leleplezem, bevádolom az ügyvédi kamaránál és…

Nem folytathatta, mert megbicsaklott a torka a dühtől.

Az ügyvéd egy csöppet sem haragudott rá, sőt inkább megdicsérte a szidalmazója szivarját.

– Ejnye, – mondta, – még se utolsó szivar ez az amerikai bagó.

Kontnak módfelett tetszett a késői ivadék impertinens humora: nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát.

– Feleljen hát Gábrisnak, – biztatta Kincsest mégis, hogy némileg jóvátegye a tapintatlanságát.

– Hisz – jegyezte meg Kincses mester sunyin, – még nem kész a szidással, csak pihen.

– De készen vagyok, – jelentette ki Gábris gróf mérgesen.

Oly komikusan hatott e kijelentése, hogy még a plébános is elmosolyodott rajta.

– Az más, – mondta Kincses uram, – akkor felelek… Hát abból, a mit a gróf úr most rám mondott, egy szó sem igaz, mert egy krajczárt sem fogadok el a perért, puszta _dicsőségből_ folytatom.

De erre már kétfelé kérezkedett a nazarénus füle is.

– Ejnye, – jegyezte meg, – ki hitte volna, hogy olyan _biztos_ ez a per.

Kincses uram fölpeczkelte a tokáját és felállott, hogy jobban hasson a szava.

– De csak egy embernek biztos ezen a kerek világon, – vágta ki a szót és a mellét, – és ez az ember én vagyok.

Azzal, miután úgyse lett volna képes magát feljebb liczitálni, elköszönt a házigazdától:

– Alásszolgája, majd eljövök az anyaggal, ha le lesz irva.

– Mikor lesz az anyag leirva? – kérdezte Kont vitéz.

– Tekintve, – válaszolt Kincses mester, – hogy kitészen vagy ötven ivet, el fog tartani vagy tiz napig.

– És – csodálkozott Kont, – kigyelmed azt öt percz alatt szedte össze a fejébe?

– Nagy uram, – henczegett a kövér úr, – ha kitalálták volna azt a gépet, a mi lefotografálja a gondolatot, rég császár volnék.

Komplimentumot csapott (a mi, tekintve gerincze hajlíthatatlanságát, annyiból állott, hogy behajtotta kissé a jobb térdét), aztán csakugyan kigömbörgött.

– Szolgája, szolgája, szolgája! – üzente vissza az ajtóból, mert eszébe jutott, hogy nem bucsúzott el mindenkitől.

Az urak nem is vártak tőle ekkora tapintatot. Elég volt nekik az is, a mit a maga jószántából hagyott hátra: a kétség, az izgalom.

A páter nem is állotta soká az ebédlő fülledt levegőjét, ajánlotta magát.

Gábris gróf azonképen cselekedett.

– Majd még beszélünk erről a dologról, – mondta ükapjának sápadtan, – most nem tudom, mi lelt, azt hiszem, fejtifuszt kaptam…

… A nazarénus és a várúr magukra maradtak.

A nazarénus igen magas, szikár férfi volt. Haja fakó és gyér, mint a molyette bunda, orra kövér és kampós, mint a flamingóé. Különben hasonlított egy kiéhezett tevéhez is, különösen a jámbor szemeinél és lapos fogainál fogva.

– Eszik még, domine? – szólította meg Kont rövid hallgatás után.

– Köszönöm alásan, nem tudok többet.

– Akkor keljünk fel. Kell egy pipa?

– Instállom, jobb szeretnék egy kubát.

– Mi az a kuba?

– Öt krajczárt kóstáll, de igen finom.

– De mi?

– Szivar.

– Ötkrajczáros szivarom nincs, de egy másik fajtából adhatok, – mondta a házigazda és megkinálta vendégét egy ötkoronás Upmannal.

Felkeltek az asztaltól és besétáltak a szomszéd szobába.

– Üljön le, domine.

A nazarénus leült.

– Mi a neve? – kérdezte Kont.

– Lombos Keresztély, instállom.

– És mit tud?

A kérdés nagyon általános volt, de Lombos Keresztélyt azért nem hozta zavarba.

– Hát – válaszolt a nagy úrnak, – elvégeztem a theológiát, a jogot, a kereskedelmit és a teknikát… Azonkívül tudok görögül, törökül, latinul, tótul, németül, angolul, csuvaszul, kinaiul és hottentottául… (Most fujt egyet, aztán folytatta:) – Voltam már költő is, ügyvéd is, katona is, buddista pap is, de kálvinista pap is. Amerikában csatornatisztító voltam, Stambulban eunuk, Aetiópiában testőr, végre Délafrikában megettem egy ártatlan kis gyereket, a mi, bár tévedésből, marhahúsnak ettem, igen megfeküdte a _szivemet_… Azóta semmi sem vagyok, csak nazarénus.

Kont vitéz csak ámult-bámult.

– Akkor kegyelmed igen tudós ember!

– Az vagyok.

– És sok mindent próbált!

– Azt hiszem, mindent.

– Gábor gróf – faggatta Kont különös vendégét, – azt mondta nekem, hogy megtévedt egyszer: sikkasztott.

– Sikkasztottam, mint testőr X. Menelik királytól, de jóvátettem a hibámat, mikor nazarénus lettem…

– Volt pénze?

– Épen annyi, a mennyi kellett és még három korona.

– S most miből él?

– Napszámból.

– Egy ilyen tudós ember! – csodálkozott a vitéz.

– Itt nálunk nem kell a tudomány, – világosította fel Lombos. De azért nem panaszkodom, mert megalkudtam a sorssal. Igen kevéssel beérem én. Egy liter nyers búza naponta az emberi test táplálására untig elég.

Kont összecsapta kezeit:

– És meg tudja rágni a nyers búzát?

– Meg. A fogam hozzáidomult.

– De a jó meleg ételt csak jobban szereti?

– Azt természetesen jobban, mint látni méltóztatott.

Kont vitéz elgondolkozott egy pillanatig, aztán Lombos vállára tette kezét.

– Akar jó módban élni?

Fanyar mosoly huzódott a Keresztély szája szögletébe.

– Köszönöm, instállom, biz én magam sem tudom…

– Nincsenek vágyai? – faggatta Kont.

– Hát hisz voltak, – hebegte a nazarénus zavartan. – De most már minek?… Késő.

– Miért késő?

– Igen sokat éltem, unom a földet, Istenhez vágyom…

A várúr egy időre beszüntette a beszédet, le s fel járkált a szobában. Aztán a következő kérdéssel lepte meg a nazarénust.

– Akar-e érdemeket szerezni Isten kegyelmére?

Egyszeriben kigyult a penészes férfi savószin szeme.

– Azt igen, igen! Hiszen nazarénus vagyok.

– És – tette fel Kont a második kérdést, – tud-e hallgatni?

– Ha parancsolja és ha Istennek tetsző dolgot cselekszem vele, – fogadta a nazarénus fanatizmusa lázában, – kivágatom a nyelvemet.

Kont a fantaszta felé nyújtotta jobbját s ebben a pillanatban csöppet sem hasonlított önmagához, a délczeg, erőszakos, hatalmas Konthoz, inkább egy szelid kálomista püspök benyomását tette. A szavai azonképen:

– Szeretem kigyelmedet és ha úgy akarja kigyelmed is, magamnál tartom. Szükségem van valakire, a kinek bátorsággal kiönthessem a szivemet. Egyedül állani a földön egy nagy kötelesség és felelősség sulyával terhelten, a nélkül, hogy ezt a felelősséget bárkivel is meg lehetne osztani: a legnehezebb emberi vállalkozás, szinte határos a lehetetlenséggel. Bizom az erőmben, – folytatta Kont vitéz nemes pathoszszal, – szivesen felveszem a harczot a milliókkal s nem kételkedném a győzelmemben sem, ha ezen a ponton nem érezném a gyöngeségemet… Akar-e segítségemre lenni?

A nazarénus felállt, hajlott teste kiegyenesedett, csupa láz volt az arcza.

– Akarok…

– És – kérdezte a vitéz, a megihletett férfi kezét melegen szorongatva, – megigéri, hogy nem kérdez, nem lát, nem hall semmit abból, a mit kigyelmednek sem szabad tudnia… Megigéri, ha im Isten szent szine előtt kijelentem kigyelmednek, hogy mindaz, a mit eddig cselekedtem, s ezentúl tenni fogok, bármily különösnek, titokzatosnak, őrületesnek is tetszett és fog tetszeni, Isten és a haza dicsőségére történik?

– Megigérem; – és egy könycsepp gördült ki a nazarénus szeméből.

– Miért sír? – kérdezte Kont csudálkozva.

– Olyas valamit éreztem, – válaszolt Lombos Keresztély, – mintha egy pillanatra megnyilt volna előttem az ég s ott láttam volna benne nagy uramat Isten jobbján ülve.

Azzal lehajolt a Kont kezére és egy áhitatos csókkal illette meg azt.

A nagyúr egészen elérzékenyült…

– Kegyelmed igen gyönge, kedves barátom, – mondta a szive hangján, – viziói vannak, halluczinál. Gondom lesz rá, hogy megerősödjék… Nézze – tette hozzá hirtelen hangot és modort cserélve, – úgy mint én! – És kifeszítette hatalmas karjait, hogy a ruhája szinte repedezett bele. – Jó lesz barátom? – enyelgett a nazarénussal, mint apa gyermekével. – Ugye jó?

– Jó, – mondta a nazarénus és imádattal nézett fel a _hősre_.

IX.

Lehetséges, sőt valószinű, hogy annak a varázsnak, a mely a Kont személyéből kisugárzott s hovatovább az egész nemzet szellemének s fejlődési irányának delejtűjévé lőn, – lehetséges, hogy ennek a varázsnak a kútfeje az emberi hatóképesség határán kivül álló okokban volt keresendő: a vitéz misztikus eredetében, abban a hitben, a mely erejét épen annak köszönheti, hogy nem bizonyítható, mert megfoghatatlan, tételei isteni eredetűek, megvitathatatlanok; viszont azonban az is bizonyos, hogy eme nimbusz megtartása és fejlesztése a Kont egyéniségének, hatalmas képességeinek számlájára volt irandó. Annyival is inkább, hogy apránkint kiszorult a közérzésből mind az az elem, a mi a Kont-problemát a transzczendentáliák körébe vonta s a vitéz fasczináló emberi alakja attól teljesen függetlenül, szabadon kezdett kidomborodni.

Egy pár makacs tudóson kívül teljesen elejtette, szinte elitélte a társadalom a Kont isteni küldetésének feszegetését, annál intenzivebben foglalkozott a vitéz cselekedeteinek, magatartásának elbirálásával.

És miután évszázadok óta sem akadt férfi, a ki jobban értett volna ahhoz, hogy szárnyakat adjon a kiéhezett, eszményekre éhes nemzeti szellemnek: természetes, hogy pompás kvalitásai, lángesze révén apránkint minden különködése ellenére is a nemzet bálványa lett. Vagy talán épen azoknál fogva? Hogy a nép lelkületével teljes harmoniában voltak emberi hibái is! Talán az adta meg egyénisége hatásának azt a közvetlenséget, a mely nélkül a lángész sem lehet el?

Midőn a Szendrey gróf halála folytán váratlanul akuttá lőn a Kont vitéz képviselővé leendő megválasztatásának kérdése, számot vetett eme körülményekkel a kabinet is. A törvények értelmében nem volt Kont választó, következésképen választható sem s annak ellenére nem mert a miniszterek pártja ellene még csak jelöltet sem állítani. Érezte, hogy a saját népszerűségét teszi koczkára, ha a Kont tekintélyével, a népérzülettel szembehelyezkedik…

Természetes, hogy ilyen viszonyok között egyhangú lett a belvárosi választás. A választási elnök reszkető kézzel adta át Kontnak a mandátumot s remegő hangon mondta el üdvözlő beszédét. Mintha érezte volna, hogy a történelem egy fordulópontja előtt áll, midőn a törvényhozás tagjává avatja a vitézt…

Kont a népbizalmat csak egy pár napoleoni szóval köszönte meg. Magasra emelte megbizólevelét s jobbkeze két újját rátapasztotta, úgy esküdött:

– Esküszöm, hogy méltó leszek reá.

Leirhatatlan volt a lelkesedés, a mely ez után az eskü után végig tombolt a választó gyülekezeten. Az egész tábor levette kalapját. Az odakeveredett vénasszonyok és gyermekek letérdeltek s százezer ajakról zengett-dörgött a Hymnusz fönséges melódiája, hogy belereszketett a város, az ég, a föld…

A választást persze senki se merte megtámadni. Erre a czélra a magyarok sorából talán fegyenczet se kapott volna a kabinet. A Ház igazolt képviselőnek jelentette ki Kont vitézt és megéljenezte, midőn először a tanácsterembe lépett. A többség fel is állott a tiszteletére. A miniszterelnök eléje ment és mialatt mélyen meghajtotta magát, rövid istenhozottal üdvözölte.

Kont kezet fogott vele.

– Remélem, – mondta szintén röviden, – egy hajóban fogunk evezni.

Nagy szó volt ez. Fontos nyilatkozat. Mert hiszen eddig még nem vallott szint a vitéz. Szavait könnyű volt a miniszterelnöknek arra magyarázni, hogy azok a kormánypárt táborába való betelepedését jelentik.

– Kiváló szerencsémnek tartom, – hálálkodott boldogan a nagy úrnak, – hogy helyesled a politikánkat.

Bezzeg nem sokáig tartott a boldogsága, Kont vitéz könyörtelenül a nyaka közé zuhintotta a hideg vizet.

– Nem úgy értem, öcsém, – józanította ki a vérmes férfiút, – hogy én megyek utánatok, hanem úgy, hogy ti fogtok utánam jönni…

A kvalitásos miniszterelnök politikai eszközei között mindenha első helyen állott a kapaczitálás, kikészítés és megnyergelés fogalmai alá eső műveletek intenziv gyakorlata. A kemény diót meg kell törni, a nagy szájat be kell tömni, az éhes embert jól kell lakatni! Ezek dogmák, a melyek betartása nélkül Magyarországon mindezideig egy kabinet sem lett volna képes megélni.

A miniszterelnök tehát kötelességének tartotta, hogy megkisértse a hatvágást Konttal szemben is. Kicsalta a vitézt a miniszteri folyosóra.

– Itt – indokolta meg merészségét, – zavartalanul tárgyalhatunk, s ha meg tudjuk egymást érteni, bizonyára én leszek a nyertes.

– Az bizonyos, – állította Kont határozottan, de minden nagyképűség nélkül.

A miniszterelnök zavartan mosolygott.

– Hehehe, kedves uram, hogy is mondjam…

– Tegezhetjük egymást, – segítette ki Kont a zavarból, – ezentúl magam is azon leszek, hogy mind megtanuljam a mai szokásokat.

– Hehe, megtisztelsz, kedves barátom, bátyám… Tehát szabad-e tudnom, van-e már valamelyes kialakult politikai elved?

Kont egy kicsinylő mosolylyal fitymálta le a kérdést.

– Nem jöttem én ide játszani. Ha mulatok, biz én kirúgom a korcsma falát, de a templomba és az Országházba levett kalappal s megtisztult szivvel járnak a Kontok.

– Úgy értem, – mentegetődzött a miniszter tájékozatlanul, – választottál-e már pártot?

Kont megrázta fejét.

– Mondom, hogy nem azért jöttem ide. A pártok betegek. Maguk sem tudják, mit akarnak, vakok… Azért vagyok itt, hogy kinyissam a szemüket s hogy új pártot csináljak.

No hát ezt kín volt hallani is. A miniszternek legalább az lehetett, mert igen szedegette a lábát, valamint a tüzes pléhen tánczoló medvebocs és a dörmögése is meglehetősen bocsszerű volt, midőn azt kérdezte Konttól:

– Kérlek ássan, muszáj az az új párt? Nem lehetne valamelyiket a régiek közül kijavítani?

– Például a tieteket! – tréfált vele Kont.

– Igen, igen, épen azt akartam neked javasolni: ha valami kivihető terved van, mi szivesen belemegyünk.

Kont összeránczolta az orrát.

– Tudomásul veszem, de nem hiszem.

– Miért, instállak? – kérdezte a miniszter. – Mi haladók vagyunk.

– Azért, – világosította fel a vitéz, – mert cserébe azért, hogy felveszitek a _műsorozatba_ az én eszmémet, nekem is lesz rajtatok némi követelni valóm.

– Mi?…

– Az, hogy el kell törülni az egész eddigi rendszert, mert az én pontjaim el nem férnek a ti pontjaitok között.

– Tréfálsz, kérlek?…

– Nem én, újra kell kezdeni az egész Magyarországot. Elülről.

A miniszterelnök nem mert mosolyogni, csak befelé nevetett. (Hisz ez a naiv antik úr egy tökéletes analfabéta a politika mezején. Ez csinálhat ugyan némi felfordulást, de pártot soha.)

– Iszen, – mondta most már inkább leereszkedőleg, mintsem komolyan, – ha hozzá lehetne nyúlni az alkotmányhoz!

Kont kinevette a státusférfiút.

– A világért sem, öcsém, a csontot nem szabad összetörni, mert arra jön a hús, vér és izom…

– Nini, – gondolta magában a miniszter, – mégsem olyan együgyű ez az antik ember!

– Hát akkor – kérdezte, – mit értesz az eddigi rendszer eltörlése alatt?