Part 7

Mindössze nyolcz napig tartott ez a titokzatosság. Akkor újra maga elé czitálta Kont vitéz major domusát.

– Föl a zászlóval, a hidat leereszteni! Aztán nyergeljetek meg öt paripát, a csatlósok készen álljanak, majd én fogok választani közülök.

A parancs egy-kettőre teljesítve lett.

Kont vitéz lóra ültetett négy marczona csatlóst, aztán maga is nyeregbe szállt.

A felvonóhíd leereszkedett, megharsant a kürtök riadója, s a fényes kis csapat elvágtatott. Lekerült a Dunapartra, megszállotta a vitéz gőzbárkáját, hogy átkeljen a Dunán.

A vámháznál, láttán a nevezetes eseménynek, gyülekezni kezdett a kiváncsi nép s éljen-riadalba tört ki, midőn a vitéz és kisérete a partra kirugtatott. Kont csak a fejével biczczentett nekik s nekivágtatott a Vámház-körútnak.

Az emberek megállottak, a kocsik kitértek előle, még a villamosvezetők is fékeztek neki. S a kalap csak úgy röpült a fejekről. Annyi tiszteletben és hódolatban, mint Kont, királyember se részesült soha. Még Magyarországon sem.

A kaszinó előtt szállott le a nagyúr s lova kantárát egyik csatlósának dobva, belépett a kapun.

– Fönt van az ükunokám? – kérdezte a portástól.

– Épen most jött, _kegyelmes_ uram, – jelentette hajlongva a bundás férfiú.

– No csak – rendelkezett vele Kont vitéz, – szaladjon valaki Ikerváry herczegnőhöz és tudassa vele, hogy nála estebédelek.

Azzal fölment a lépcsőn. Benyitott egy ajtót. Épen a kártyaterembe toppant.

– Hát ti mit csináltok itt?

A kártyások felugráltak s a vitéz üdvözlésére siettek. Körülfogták a legendás férfiút és zavartan lesték, mikor nyújt nekik kezet. De az csak megismételte a kérdését.

– Mit csináltok ti itt azokkal az apró képekkel?

– Játszunk, – felelték az urak.

Kont vitéz felhúzta szemöldökét.

– Játsztok? Szakállas ember létetekre nem szégyellitek magatokat? És – folytatta az inkvirálást, – miben áll a játékotok?… Mi haszna belőle a győztesnek?

– Pénzt nyer…

Egy végtelenül megvető mosoly szökött a Kont ajkára.

– Az én koromban, – mondta, – férfiember csak azt a játékot tartotta magához méltónak, a melyre rámehetett, ha nem volt együtt az esze és ina, az oldalbordája, sőt a feje is. És akkor se pénzért játszott a magyar, beérte a győztes a szép asszony mosolyával, sőt egy ág babérral is. Így, a hogy ti, a római söpredék játszott: a haldokló birodalom részeg katonái… Szégyeljétek magatokat!

Hát mi tűrés-tagadás, szégyelték is az urak magukat, ha nem is mutatták. Jó képet vágtak a kellemetlen leczkéhez, mert lóhátról párbajt vivni senki sem akart, de meg (a Klobusiczky-eset óta) úgy megnőtt a vitéz tekintélye, hogy egyébként sem merték volna kérdőre vonni. Hát inkább abbahagyták a kártyázást és követték a nagyurat a fogadó-terembe.

Az első ember, a kibe Kont belebotlott, egy miniszter volt.

A két férfiú kezet fogott egymással.

– Kigyelmetek vakok, – szólt rá a vitéz az államhatalom birtokosára, – nem látnak, csak az orruk hegyéig, vagy nem értik a mesterségüket.

A miniszter nem igen mert megsértődni, inkább zavarba jött.

– Ah! – nyögte, és egy nagyot nyelt hozzá.

– Úgy van, a hogy mondom, – tódította a vitéz, – kigyelmetek olyanok, mint az egyszeri varga, a ki tudott ugyan csizmát varrni, de nem ismerte a bőrt.

– Ah, ah!…

– Az urak is konyítanak talán az országláshoz, de az országot nem ismerik.

– Hogy értsem? – hebegett a miniszter.

– Úgy, – vágta ki Kont, – hogy ott foldozgatnak kigyelmetek, a hol nincs hiba a csizmában, a lyukas talpat pedig észre se veszik, holott a testbe azon át megy be a nyavalya.

A miniszter megpróbálkozott az iróniával.

– Ha ki tetszett tapintani, méltóztassék talán rámutatni a lyukra, hogy mi is lássuk.

– Azon leszek, barátom uram, – mondta Kont, súlyos kezét a miniszter horpadozó vállára nyomva, – azért vagyok itt…

– Méltóztassék velem rendelkezni.

– Rendelkezem. Mindenekelőtt helyet kérek az országgyűlésen.

A miniszter először összecsuklott a csodálkozástól, aztán megvonogatta vállát.

– Az bajos lesz egy kicsit, – vallotta, – a törvény értelmében nagyságod még nem választható.

– Akkor új törvényt kell csinálni, – rippent rá a vitéz erélyesen. – Új törvényt követelek.

A miniszter legjobb szeretett volna egy egérlyukba bújni, de még egérutat sem tudott magának a tömegben kibazsalni: vagy ötven kaszinótag vette körül. Kanut mindjárt sarokba is szorította.

– Ne mókázzunk, kegyelmes uram, – eszelte a kicsinynyé törpült nagyurat, – mandátumától csak abban az esetben fosztható meg a képviselő, ha megválasztatása kérvénynyel támadtatik meg, már pedig Kont vitéz ellen kérvényezni egy lenne a hazaárulással. Azt az embert, a ki arra vetemednék, meglincselné a nép.

– Éljen Kont! – zúgta rá a társaság.

Egy tönkrement képviselő, a ki immáron huszonöt éve kapkodott egy főispáni szék után, poziturába vágta magát és égnek emelvén szemeit, így deklamált:

– A köz érdekében lemondok a kerületemről Kont urunk javára, ha – súgta a miniszter fülébe, – megkapom Búsmegyét.

De kárbaveszett az ajánlata. A vitéz visszautasította.

– Tartsd meg öcsém a magadét. Ha akarom, csinálok én magamnak akár holnap kerületet.

Ezen a merész állításon lehetett volna csodálkozni, de valahogy senki se csodálkozott rajta.

– Hogyan? – kérdezte Kanut egész komolyan, s komolyan leste a vitéz szavát az úri társaság többi tagja is.

– Azt – tért ki Kont az egyenes felelet elől, – rám kell bizni. – Azzal sarkon fordult s intett Gábris grófnak: – Beszédem van veled.

Gábris önkénytelenül tárczájához kapott, de csalt a sejtelme, nem pénzt kért tőle az ükapácskája, csak felvilágosítást.

– Ki az országban a legeszesebb ember?

Gábris igen furcsállotta a kérdést, a mint hogy fogas is volt egy kicsit.

– Hát – himezett-hámozott, – azt biztosan nem lehet tudni… Van itt egy fiskális, a ki azt mondja magáról, hogy ő a legokosabb, egy másik urat, egy tudóst meg a közvélemény tart annak. Igen okos ember lehet még egy bizonyos Robogány Antal nevezetű zsurnaliszta is, mert neki van Budapesten a legszebb palotája és ő csinálja a kabineteket. Van még egy felfedező, a ki össze tudja gyűjteni a napsugarat és befűt vele…

– Elég, – szakította félbe Kont ükunokáját, – a legokosabb ember ezek között az, a ki annak tartja magát s másokkal is el tudja hitetni, hogy az. A fiskálist választom… És most mondj egy becsületes embert.

– Az igen sok van, – vélte Gábris.

– Egyet a sok közül!

– A komornyikom…

Kont vitéz elkaczagta magát.

– Ha-ha-ha, a komornyikod?

– Miért nevet ükapa? – csodálkozott az ükunoka naivan, gyanutlanul.

– Azért fiacskám, – nyelte le jókedvét a vitéz, – mert a komornyikodtól a világért sem akarlak megfosztani; olyan ember kell nekem, a ki a szolgálatomba áll.

– Ah, ja, – s gondolkodott Gábris, – igen… erre a czélra is van egy alkalmas emberem: egy nazarénus, a ki százezer forintot lopott fiatal korában, de mind visszaadta, a nélkül, hogy kisült volna a bűne.

– Ez kell nekem, – jelentette ki Kont vitéz élénken, – holnap délre rendeld hozzám a nazarénusodat és a fiskálisodat.

– Számíthatsz rájuk, még ma beszélek velük…

Szegény Gábris gróf, ha tudta volna, mire vállalkozott…

Kont nem maradt tovább a kaszinóban. Lóra ült és a palota előtt tiszteletére összeverődött tömeg bámulata és éljen-orkánja között tovább lovagolt.

Meg sem állott a herczegnő palotájáig…

A szép asszony mosolyogva fogadta. Eléje ment az ajtóig, vigan repesve, mint egy kecses madár és csókra nyújtotta homlokát.

A vitéz illatos hajára lehelt és megsimogatta bársonyos kezét.

– Ugy-e nem félsz már tőlem? – kérdezte lágy, bizalmas hangon.

– Nem, – válaszolt a herczegnő őszintén, – sokat gondolkoztam a multkori eseten és rájöttem: nem volt félelemre okom.

Kont hirtelenében nem tudta magának megmagyarázni a szép asszony magatartásának ilyetén váratlan fordulatát. Ott a várkastélyban csupa láng lett egy ükapai jogczimen adott csókja után, kétségbevonta a vele való vérrokonságot is, s most csupa nyugalom. Holott azóta egy olyan jelenet játszódott le közöttük, a melynek reminiszczencziái már csakugyan okkal nyugtalaníthatták volna asszonyi szivét. Hiszen a szemébe mondta, hogy szerelmes. Még az ellen sem tiltakozott, hogy idegen embert sejtsen benne… Egy vakmerő, izgalmas, kéjes játékot játszott vele, s az eredmény: «Nem volt félelemre okom.»

Mi ez? Képmutatás? Taktika? Avagy most már csakugyan maga is _hiszi_, hogy az ükapja szerinte az akkori érzése _csalt_?

Hát majd megtudja, hányadán áll vele. Mire helyet foglalt a szép asszonynyal szemközt, már kész volt a vitéz a tervvel is, a melynek segítségével a herczegnő lelkébe behatolni remélt.

– Arra, hogy félj tőlem, – vette fel a beszéd fonalát, miközben újra kezébe vette a herczegnő kezét, – akkor se volna okod, ha csakugyan jó nyomon jár vala az érzésed, azaz nem volnék az, a ki vagyok, az ükapád… Nemde?

A szép menyecske elnevette magát. Úgy csilingelt a kaczagása, mint a kristály.

– Hahaha, édes ükapa, – mondta a gúny egy alig észrevehető árnyalatába burkolva a szót, – maga engem be akar hálózni, meg akar fogni.

– Eszembe sincs.

– De igen, igen, – erősítette az éles elméjű menyecske. – Még többet is tudok, – tette hozzá, – bántja a hiúságát, hogy most már… hogy is fejezzem ki magamat… hogy most már elfogulatlanul tudom megitélni a közöttünk fennálló viszonyt.

– Nos, – kérdezte Kont vitéz, megjegyzés nélkül hagyva a szép asszony csakugyan czélt talált megérzését. – Mit tartasz a mi viszonyunkról?…

– Azt, – válaszolta Emerenczia herczegnő, – a mit maga: magasabb érdekből viselem a konzekvencziáit.

– Ez nem felelet.

– Annyira az, hogy válasz az előbbi kérdésre. Sőt kulcsa az én _kiábrándulásomnak_ is. Egy olyan férfitól, a ki _magasabb érdekből_ csókol meg egy nőt, félni nem lehet.

Kont vitéznek kissé megpirosodott az arcza.

– Addig, míg nem tudott erről a magasabb érdekről, – kérdezte lassan, szinte tagolva a szót, – lehetett félni?

– Addig – válaszolt a herczegnő, – lehetett.

– Tehát – évődött a férfi, – mégis megtudtam, a mit akartam.

– Mit?

– Azt, hogy ma se tart az ükapjának.

– Eszembe sincs.

A vitéz kissé előrehajolt a herczegnő felé.

– Tudja-e, hogy boldoggá tesz ez a hite?… S épen ezért nem akarom belőle kiábrándítani.

Erre a szép asszony is elpirult kissé.

– Sejtem, – mondta, – de ne örüljön neki. Az a magasabb érdek egy olyan nagy fal közöttünk, nagyobb a vérrokonság sem lehet.

Kont elmosolyodott.

– Ez az állítása még jobban hizeleg nekem, mint az előbbi…

– Ugyan?

– Azt bizonyítja, hogy haragszik arra a magasabb érdekre.

– Ki tudja azt? – évődött most már a menyecske, – hátha örülök neki.

– Én tudom, – állította a férfi biztonsággal. – Ha ki nem ejtem azt a szót, ma is remegnél a közelemben.

Az asszony vállat vont.

– De az a szó – folytatta Kont, – megsértette hiúságodat; úgy véled, téged magasabb érdek nélkül is szeretni kell.

– Azt – jegyezte meg a herczegnő egyszerűen, – minden asszony megkövetelheti, hogy magáért szeressék…

Most egy kis szünet következett. A vitéz szólalt meg először.

– És – kérdezte, – ha azt mondanám neked _valamikor_, hogy magadért szeretlek, elhinnéd nekem?

– Nem.

Kont újra megakadt. Lesütötte szemét. A herczegnő picziny lábára tévedt a tekintete. A lábacska idegesen vibrált a szőnyegen. Ebből aztán megtudta a vitéz, hogy a herczegnő nem úgy érez, a hogyan beszél.

– Kinek tart engem? – kérdezte hirtelen, a herczegnő arczára kapva szemét.

– Egy zseniális embernek, a kinek titkos útjai vannak.

A válasz láthatólag megdöbbentette a férfit.

– És mégis vállalja velem szemben az ükunoka szerepét?

– Vállalom, – felelte a szép asszony, – mert úgy érzem, nemesek a czéljai és mert…

– Mert?

– Mert a helyzet igen érdekes, igen bizarr…

– Nem kiváncsi a czéljaimra?

– Nem, a titokzatosságot szeretik a nők.

Kont vitéz mélyen meghajtotta magát.

– Herczegnő, ön a legeszesebb asszony, a kit valaha ismertem. Emerenczia, kegyednek hat érzéke van.

Az asszony elnevette magát.

– Kedves ükapa, ön kizökkent a szerepéből, azt találom, kissé korai és túlsok a belém helyezett bizalma. Annyit egy asszony sem érdemel meg senkitől.

– Igen, – mondta Kont, – tegezni foglak ezentúl is… négyszemközt is… De a bizalmamat nem sokallom. Benned biztos vagyok, te eszes, érdekes, csábos asszony!

– És ha egyszer mégis el találom árulni a világnak, hogy _előttem leleplezte_ magát?

– Azt én nem tettem, – állította Kont komolyan.

– Ugyan, édes Kont, – ellenvetette a szép asszony némi ingerültséggel, – előbb mondta, hogy eszesnek tart, hát ne játszon velem kétszinű játékokat. A mi barátságunknak a kapcsát, az ingerlő pikantériáját épen abban látom, hogy én vagyok az egyedüli lény, a kit nem ámít s a ki előtt nincsenek komoly titkai… Vagy velem is el akarja hitetni, hogy az égből jött szellem, a Kont szelleme, hogy a haza megmentése érdekében inkarnáltatta magát? Ugyan!…

Kont mély lélekzetet vett s hátradőlt székében.

– Édes Emerenczia, – mondta lágy, szinte elegikus hangon, – én semmit se akarok veled elhitetni, mert hiszen rá fogsz te jönni a hitre magadtól is. A tények fognak meggyőzni arról, hogy az égből jött szellem vagyok, a magyar nemzet providencziális szelleme, a mely eddig is megjelent az ország határai között, valahányszor a nemzet veszélyben forgott.

– Így megértem magát, – mondta Emerenczia, – csak az eszközein csodálkozom. Hunyadi, Rákóczi, Deák nem proklamálták égi eredetüket!

– Azok – állította a vitéz, – olyan korban éltek, a melyben hinni tudtak az emberek a nélkül is. A mai korszellem gyermeke ellenben nem ismer sem tekintélyt, se kegyeletet, se eszményt; ennek csudatevés kell, hogy meggyőzessék, Krisztus sem boldogult volna a maga korában csudatevések nélkül.

A herczegnő megértőleg bólintott a fejével, aztán egy hirtelen mozdulattal Kont felé nyújtotta kezét.

– Igaza van.

Kont megcsókolta a kicsiny kacsót.

– Segítségemre lesz?

– Igen…

– És megkegyelmez a magasabb érdeknek?

– Meg, hiszen szeretem a hazámat. Feláldoznám érette az életemet is.

– De – kérdezte Kont, – belátja-e azt is, hogy semmit se kell érte feláldoznia?

Félrebillent a szép asszony feje, nem válaszolt. Kis keze idegesen zongorázott a széke karján.

Nyilt az ajtó… A komornyik meghajtotta magát.

– Herczegséged…

A herczegnő felszökött székéről.

– A karját, édes Kont.

A vitéz az ebédlőbe vezette Emerencziát. Háziasszony és vendége helyet foglaltak szemben egymással. Egész éjfélig tartott a tête-à-tête. A férfi vitte a szót. Az asszony csak felelt. Kont vitéz kérdést kérdésre halmozott, s oly különösek voltak kérdései, mintha csakugyan egy idegen világból származott volna a földre s mindezideig nem lett volna érkezése megismerkedni a haza viszonyaival.

A herczegnő nem tudta magának megmagyarázni ezt a tájékozatlanságot. De azt érezte, hogy jóhiszeműek a Kont kérdései. Készséggel megfelelt rájok… A lángeszű, kemény férfi, a pompás gyönge asszonynak ilyenformán szövetségestársa, tanítványa lett.

A tanítvány búcsúzáskor kezébe vette szép mestere kezét.

– Ennek a mi két kezünknek – mondta, – nem szabad többé széjjelválni soha, soha!

Emerenczia gyöngéden viszonozta vendége keze nyomását, de szóval nem szentesítette a szövetséget.

Kontnak elég volt a megértő kézszorítása is.

Meghajtotta magát és távozott…

A herczegnő belehanyatlott egy selyemkerevetbe és lehúnyta szemét. Ajka megnyilt s gyöngyfogai mögül apró, tüzes sóhajok törtek elő. És még három szó:

– Végre egy férfi!…

VIII.

A kaszinóban természetesen nagy port vert fel a Kont váratlan fellépése: a politikában való aktiv részvételi szándékának a bejelentése.

Mert bármekkorát nőtt is a vitéz népszerűsége és tekintélye, többé senki se gondolt arra, hogy a haza megmentőjét keresse benne. Maga Gábris is rég elfelejtette, a miért tulajdonképpen lehivta a földre: a hazát teljesen különválasztotta az ükapácskájától. Abban a hitben élt, hogy megismervén a kor viszonyait ő maga is lemondott ambiczióiról.

És ime kitűnt, hogy komoly szándékai vannak, nem csupán kedvtelésből és népszerűséghajhászásból utazta be az országot a nyáron: értékesíteni akarja a nép körül szerzett tapasztalatait. Nyilván a módját is megmagyarázta neki valaki, mert hiszen képviselő akar lenni, egész helyesen.

Mindenki elismerte a vitéz hatalmas szellemi képességeit, de abban mégis kételkedett a kaszinó, hogy a nagy úr a politika sikamós mezején detail-ismeretek és apró komiszka furfangok praxisa nélkül érvényesülni tudjon.

Gábris is tartott tőle, hogy a pártélet zavaros vizeiben hamarosan lejárja magát. El fog merülni a sok államjogi, egészségügyi, pénzügyi, kereskedelmi törvény örvényében, belefojthatja akár a legelső koczafiskális, a ki be tudta magolni eme törvényeket.

Az senkinek sem jutott eszébe, hogy hiszen módjában áll Kont vitéznek is megtanulni a Corpus Jurist. A lángeszét elismerték, de nem tételeztek fel benne annyi szorgalmat. Gábrisnak megvillant ugyan a fejében a gondolat, hogy hátha épen azért zárkózott be két hétre, hogy a törvényeket bújja, de a hogy megvillant, úgy el is aludt egy pillanat alatt…

A miniszterelnöknek mindezek ellenére igen gonosz sejtelmei voltak. Ő félt Konttól. Maga se tudta okát adni, miért, de az volt az előérzete, hogy a vitéz még sok galibát fog a kabinetnek csinálni, ha belekerül a képviselőházba. Idővel kiforrhatja magát modern politikussá, érzéke máris van hozzá, azt bebizonyította neki a varga példázatával. El kellett ismernie, hogy czélt talált vele. Mert csakugyan úgy áll a dolog: könnyű volna politikát csinálni, ha ismerné az ember a nemzet szükségleteit. A pszichéjét! Vágyait, eszményeit! Csakhogy ép ez a legnehezebb. A diagnozis megállapítása. Az orvosság: az már csak reczept…

Hát ki tudja, hogy a diagnozist nem pedzi-e Kont vitéz már eddig is? Ahhoz törvényismeret se kell, csak nagy megérzések. Fölényes elme. Éles szem. Meleg sziv.

Ha úgy lenne, – morfondirozott a miniszter, – azt se igen bánná, ha megbuktatná a kabinetet… Ám ha csupán izgágaságból, szereplési vágyból akar kilépni a politika porondjára, jobb lenne elejét venni a kalamitásnak… Majd csak talál tiz embert, a ki megkérvényezni a mandátumát, akármekkora is a nimbusza…

Igen főtt a feje a jó miniszternek. Mitévő legyen?… A kaszinótagok lelkét már nem furkálták ilyen skrupulusok, ők a Kont szereplési szándékát inkább a szenzáczió és pikantéria szempontjából vették birálat alá és azt vallották, hogy nem kell, nem szabad (már csak kegyeletből sem) akadályokat gördíteni a Kont naiv, szinte sportszerű vállalkozása elé.

Igyekeztek meggyőzni a minisztert.

– Ne bántsd, kegyelmes uram… Ártani semmi esetre sem árthat. Csak használhat a roppant népszerűsége… Kiaknázhatjuk a javunkra, stb.

De a státusférfiú csak tovább lógázta a fejét.

– Ej, ej, czifra dolgok fognak még itt kisülni.

Egy hétrét mameluk elnevette magát.

– Igaz, – jegyezte meg gúnyosan, – hogy elég czifrán kezdte… Hahaha, azt mondta, hogy csinál ő magának, ha akarja, akár másnap kerületet.

– Ugyan, – vette Kanut a vitézt pártfogásába, – azt ő nem komolyan értette… Beugrottál neki…

A mameluk védekezni akart, de mivelhogy a komornyik (a kaszinóban játszódott le a jelenet) egy sürgönyt prezentált a miniszterének, elhalasztotta az ellenkezését, hogy a gazdája is meghallhassa, ha elintézte a sürgöny ügyét.

De bizony arra többé nem került rá a sor… Egy megdöbbentő, szinte hihetetlennek látszó hirt jelentett a távirat. A miniszter halálra sáppadt bele. Kezéből kiesett a sürgöny. Kanut felkapta és felolvasta:

«Szendrey István gróf, a belváros országgyűlési képviselője _hat órakor_ szivszélhüdésben elhalálozott.»

A kaszinó urainak önkénytelenül az órára tévedt a tekintetük… Hét óra volt… Körülbelől _egy órája_ lehetett annak, hogy Kont elhagyta a kaszinó épületét…

Az urak annyira meg voltak döbbenve, hogy hamarjában nem voltak képesek összekapcsolni a két eseményt: a Kont föllépését a megrendítő ténynyel. Gábrist kivéve. Az egyszeribe kivált a megdöbbent tömegből és a miniszter elé lépett:

– Kont vitéz – konstatálta szinte átszellemülten, – megcsinálta magának a kerületet abban a szent pillanatban, a melyben ebbeli szándékát bejelentette. Azt hiszem ezután, Isten csodás akaratával szembe nem helyezkedhetünk…

– Nem, – mondta a miniszter, a ki magához jött végre, – Isten újjal mutatott rá, mitevők legyünk…

– Éljen Kont! – zúgta rá halkan az egész kaszinó.

Aztán bővebben kezdték tárgyalni a csodálatos esetet… Konstatálták, hogy az elhalt képviselő egészséges volt, mint a makk. Egyesek még tegnap is kártyáztak vele. Sőt Klimanóczi szerint éjjel az orfeumban járt, roppant víg volt, sok pezsgőt ivott. Mi több, Gekszi gróf meglátogatta ezelőtt három órával s pompásan mulatott az élczein…

Aztán Kontra került a sor… Az élet, az elmúlás, a túlvilág, az isteni gondviselés rejtelmes problemái sűrű ködként borongtak a fényes termek levegőjében és megszállották a lelkeket… Szó kevés esett.

– Miért kivánta Kont, – sóhajtott fel Gekszi gróf, – épen a Szendrey halálát?

– Nyilván mert az ország első kerületére vágyik, – vélte Klimanóczi…

De Gábris lehurrogta.

– Bolondokat beszéltek. Olybá veszitek a halált, mint gyermek a büntetést. A halál boldogság, dicső dolog. Ükapám bizonyára azért jutalmaztatta meg vele Szendreyt, mert ő volt közöttünk a legkülömb…

A XXI. század misztikumra hajló vértelen szelleme vakon belement a Szendrey váratlan halálának abba a magyarázatába, hogy azt Kont vitéz akarata idézte elő. A véletlenek összetalálkozásában már nem igen hittek akkor az emberek. A tudomány igen elharapódzott, eltörölte a hypotheziseket, inkább transcendentális okfejtésekre vetemedett, hogy betömje a hézagokat. Dogmává lőn: a természetben nincs véletlen, vagy ha van, az a legnagyobb csoda…

Kont vitéz abból, a mi távozása után a kaszinóban történt, aligha tudott meg valamit is. A Szendrey halálának hire azonban még a herczegné palotája előtt eljutott hozzá. Igen egyszerűen, a palota szomszédos volt a Szendreyével. Épen akkor húzták fel erre a gyászlobogót, midőn Kont lóra ült, hogy hazanyargaljon.

– Ki halt meg? – kérdezte egyik csatlósától a gyászlobogóra mutatva.

Azok már értesülve voltak a gyászos hir legkisebb részletéről is.

– Szendrey gróf, – válaszolták. – Hatalmas úr volt… Okos ember… Képviselő.

Kont összerezzent.

– Képviselő? – mormogta halkan, aztán felnézett a csillagos égre s mialatt könny szökött a szemébe, hálaadó szavak váltak le ajkáról áhitatosan, reszketegen:

– Isten velem: ki ellenem?!…

A fényes kis lovascsapat lépésben haladt a budai városrész felé. Csattogott a paripák patkója és szikrákat váltott ki az utcza kövezetéből. A csillagok reszkettek az égen, az emberek szanaszét futkostak itt alant…

Kont vitéz gondolatokba merült. Csak akkor eszmélt fel, midőn a Dunához érkezett s egyik csatlósa jelt adott a révésznek.

– Hallihó! Dulihó!

A gőzbárka átszállította a lovasokat…

Kont még sokáig nézte az eget várkastélya tornyából, kikönyökölve az ablakon a hideg éjbe. Ő nem fázott… Két nagy érzés hatalmas lángokat gyújtott fel a szivében. A hazaszeretet és a – szerelem… A herczegnő képével aludt el s a hazáról álmodott:

… Idegen fejedelmek jöttenek messze országokból a magyar király vendégeiül. Örömtüzek égtek, pattogtak az éjben, s beragyogták Nagy-Magyarország egész területét a Kárpátoktól az Adriáig, még azon is túl: a Földközi és a Fekete-tengerekig… A királyok épen azért jöttenek Buda várába, hogy elismerjék, szentesítsék a magyar király új hódításait…

… A várúrnak, midőn másnap felébredt, első dolga volt, hogy misét rendeljen. Házi papot nem tartott, de kápolna volt a várkastélyában s Römer Benedek, a vizivárosi plebános készségesen vállalkozott a nagyúr vallásos szükségletének ellátására bármily időtájban is. Most is megjelent a hivására tüstént s kiszolgáltatta a misét.

A várúrra, mikor mise után az ebédlőbe lépett a plebánossal (a kit szokás szerint magánál tartott reggelire), már három látogató is várt: Gábor gróf az ügyvéddel és a nazarénussal.

Kont az ebédlőbe kérette és az asztalhoz ültette őket is.

Az ügyvéd pompás magyar tipus volt: kövér, zömök, nagyfejű. Afféle talpig-test ember, de nyakig-ész volt annak a feje is. Kont maga mellé ültette jobbjához és azonmód elkezdett vele tréfálni.