Part 9

– Azt, – világosította fel Kont, – hogy ezentúl alulról felfelé építsük a tornyot. Még világosabban: először nyélbe ütjük a feltételeket, a miktől a siker és eredmény függ, a helyett, hogy eredményeket provokálnánk, s az égtől várnánk a mannát: a hozzátartozó feltételeket.

– Még így sem értelek egészen, – bátorkodott a miniszter megjegyezni, – hézagot érzek a szavaidban.

– Kitömöm azt is, ide figyelj!… Ti eddig ide s tova már háromszáz év óta nem csináltatok egyebet, mint közjogot. Védtétek az alkotmányt, őriztétek a kincseskamrát. De arról nem gondoskodtatok, hogy a kamra tele legyen. A kincseskamra kincseskamra, véltétek, ha üres is. Hát ez bolondság. A kincseskamra, ha üres annyit sem ér, mint egy jókora spájz, hiába látjátok el ezerféle pánczéllal. Mert a spájzból legalább kikerül az az anyagi és fizikai erő, a mi a kincs megszerzéséhez és a kamara megvédelmezéséhez szükséges, de mit csináltok, ha a koplalásban meggyengül az erőtök s a kamra épületét sem vagytok képesek az ostrommal szemben megvédeni?

– Mi következik ebből? – kérdezte most már érdeklődéssel a miniszterelnök.

– Az, hogy ezentúl nem pártokat fogunk csinálni, se szerződéseket idegen népekkel, se egyéb parádés játékokat nem játszunk a világ piaczán, egyszóval nem űzünk magas politikát, valameddig versenyképesek nem vagyunk, hanem a magunk kuriáján fogunk gazdálkodni, csendesen és békében, míg meg nem telik az éléstárunk. Aztán mikor már erőre kaptunk s jól megszedtük magunkat, a felesleget beviszszük a kincseskamrába és azt mondjuk: no, most már gyere német, próbáld megostromolni a házunkat! Lesz mit védelmezni és lesz miért. Hazafiság, zászlók, trombita se kell hozzá, csak emberi természet (önzés), hisz a magáét fogja védelmezni minden egyes magyar.

A miniszter egy nagyot sóhajtott.

– Egyszóval, – jegyezte meg, – közgazdaság és kultura. Hisz ezek régi jelszavak.

– Ép az a baj, hogy csak jelszavak, – hurrogta le Kont a minisztert, – s azok lesznek, valameddig a politika az összes erőtényezőket benyeli. Ezentúl büntetni kell a politizáló embert, nem jutalmazni.

– Igen, – s bólintott a miniszter, – de mily távolság az elmélet és gyakorlat között! Ki fogja újjáteremteni a magyar nép lelkét?

– A friss kenyér és az új bor, – vágta ki Kont. – Az erő és a jókedv. Panem et circenses! A táplálkozástól függ minden, az csinálja a vért, a szervezetet.

– És – liczitált a miniszter, – ki fogja a kenyeret előteremteni? Hisz ez a magyar humusz oly keveset terem.

– Megnyitjuk a földet a humusz alatt is és kivájjuk alóla az aranyat, vasat, a szenet és márványt, a drágaköveket.

– A pénz, a pénz! – nyafogta a miniszter. – Hol a pénz hozzá?

– A pénz magamagát csinálja, csak tudni kell, hol kamatozik? És tudni kell számítani is. Néha a legnagyobb pazarlásnak legdúsabb a kamatja…

A kormányférfiú kifordította tenyerét.

– Isz, isz…

Egyéb ellenvetést nem tudott kitalálni, de értett Kont ennyiből is.

– Azt akarod mondani, hogy hiszen régi dolgok azok, a miket én elmondtam. Igazad van: azok. Csakhogy mindezideig roszúl lettek elmondva. Igen kevés ember értette meg. És nem volt a theoriáknak semmi nyelük. Pedig ez a fő. Majd csinálok én nekik olyan nyelet, a mit a minisztertől kezdve lefele az utolsó napszámosig mindenki meg fog fogni tudni.

– Akkor – mondta a státusférfiú, – te leszel a nemzet reformátora, a gondviselése.

– Ebben – jelentette ki Kont, – senkinek sem szabad kételkednie. A bizalom ereje a legfőbb hajtóerő…

– A tekintélyed határtalan, – hizelgett a miniszter.

– Azon leszek, – fogadta Kont, – hogy még nagyobbra nőjjön. Majd ha a nemzet kezébe adtam a nyelet!

– Az lesz – jezsuitáskodott a miniszter – a legnagyobb konczepczió, a mi ember fejéből valaha kipattant.

– Dolgozom rajta, egy héten belől készen leszek a tervrajzzal.

– És? – kérdezte a miniszter, szinte ágaskodva a kiváncsiságtól.

– Megkapjátok valamennyien, – válaszolt neki Kont, – tanuljátok meg, mielőtt törvényerőre emelnétek.

Azzal megrázta a hatalmas úr kezét és sarkon fordult. Visszament a tanácsterembe és távol a pártcsoportoktól, az utolsó széksorban letelepedett.

A miniszter ezalatt még egy ideig lógatta az orrát és fejét, aztán elcsipett egy elég eszes mamelukot.

– Te Rusvay!

– Parancsolj, kegyelmes uram!

– Láttad, hogy Konttal beszéltem?

– Láttam. Jött ki belőle valami?

– Jött. Ennek az embernek nagy tervei vannak.

A mameluk sunyin mosolygott.

– Nagyok, tehát meg nem valósíthatók.

A miniszter csak vonogatta a vállát.

– Én is azt tartom, de ha befagy is az utópiája, a pártcsinálás sikerülhet neki. És épen itt van a kutya elásva: felrobbanthat bennünket.

A képviselő csavarintott a fején.

– Csak nem fogunk utópiákat kergetni a kedveért, mi, komoly politikusok!

– Te hű vagy, – mondta a miniszterelnök, – de a többiek!

– A többiek meg, – vélte a mameluk, – legalább is okosak. Húsz embert sem adok a vitéznek. Különben is, – tette hozzá, – mit ért ő kigyelme a modern politikához!

– Többet ért hozzá, – mondta a miniszter, – mintsem hinni lehetne… Különben majd kitünik a programmjából…

Ezzel széjjel ment a két jóbarát s természetesen széjjelvitte a legújabb politikai szenzácziót:

Kont programmot ád, Kont pártot akar csinálni, Kont népboldogítónak csapott fel, Kont itt, Kont ott, Kont mindenütt.

És csodálatos, a mily nagy volt egyebekben a vitéz nimbusza, a politika terén még csak komolyan sem vette a legőszintébb bámulója sem. A század végén annyira elposványosodott immár a közügyek tarlója, hogy szinte presztizsét vesztette, a ki rája lépett. (Szakasztott, mint Amerikában egy évszázad előtt.) Az volt a felfogás, hogy önzetlenül senki sem bolond magát kitenni annak a meghurczoltatásnak, a mi a legtisztább jellemet sem kiméli meg a kölcsönös acsarkodások klasszikus porondján, a politika czirkuszvilágában; arra legfeljebb azok vállalkozhatnak, a kik csak nyerhetnek, mert nincs mit veszteniök: a kétségbe esett exisztencziák. Legfeljebb még egy pár rajongó fantaszta, de ezek nem számitanak, mert a fantasztáknak nincs súlyuk.

A képviselői körök közvéleménye, miután a Kont vasjellemében nem tudott kételkedni, önkénytelenül (bár be nem vallottan) ebbe a kategóriába sorozta a vitézt…

Kont teljesen tisztában volt azzal, hogy parázsba lépett, a mi az első lépésnél talán kissé meg fogja égetni a talpát, de azt is tudta, hogy annál nagyobb lesz a hatás, ha látni fogja az ország, hogy miként a buddhista szentek, a végin mégis épkézláb járja a tüzes mezőt…

A második lépéshez már erős várakozásokat fűzött Kont. Azt tehát nem volt szabad elhamarkodnia. Annak döntenie kellett további pályája sorsa fölött. Egy _kiáltványon_ dolgozott már hetek óta, (csakugyan azért zárkózott be a várkastélya fölszentelése után is). A tervezettel régen elkészült, csak a klasszikus formáját nem találta még meg. E tekintetben számított a Lombos Keresztély tudására és tapasztalataira. Úgy vélte, egy sokat szenvedett, hányatott embernek igazabbak és közvetlenebbek a kifejezési formái, mert az olyan a lelkével, a vérével ir. És közelebb áll a mások lelkének titkos rugóihoz is, mint az, a ki még nem érezte az élet tragikumát, örvényes mélységeit.

Mielőtt azonban Lomboshoz folyamodott volna, még Kincses mesterrel akart a vitéz beszélni a peréről. Hiszen jóformán a per subsztrátumát sem állapították meg. Meg sem állapíthatták, mert hiszen fel kellett azt előbb fedezni. Kikutatni régi családi levelekből, káptalanok levéltárából, tudósok könyveiből… Általánosságban foglalkozott már a vitéz ezzel a témával, de hiteles okmányai nem voltak hozzá. Hát ezeknek a beszerzéséhez is jó hasznát fogja venni a hű nazarénusnak. Az majd összehordja az anyagot Kincses mesternek, feldolgozás alá; meg fogja állapítani azoknak a falvaknak jegyzékét, a melyek felett lefejeztetése előtt Kont, a kemény vitéz _uralkodott_. És levezeti a családfáját, hogy konstatálhatók legyenek a ma élő örökösök. Az _alperesek_!

Kont persze nem számíthatott arra, hogy az egész hagyatékot az örökösök kezén találja hétszáz év után, azt is belátta, hogy az időközben idegen kézre jutott javakat harmadik személyeken keresni határos lett volna a komikummal, de a mire eddigi felületes kutatásai alapján számíthatott, az is roppant vagyonnak felelt meg. A Gábor gróf húszezer holdas dominiuma csak egy kis hányada volt annak…

… Kincses uram a Kont hivására azonnal megjelent a várkastélyban s általános vonásokban előterjesztette azt a merész tervezetet, a melyet a peres eljárás előirányzott mozzanatairól és esélyeiről felvett.

– A nagy uram szerencséje, – mondta egyebek között, – hogy preczedens nélkül áll a jogigénye. Csodák törvényhozásnak és jogszolgáltatásnak nem szolgálhatnak alapul. A Kont-eset egyedülálló, törvények, döntvények által el nem határolt, teljesen szabadon álló joganyag, a melynek elbirálása ennek folytán csak analógia alapján kisérelhető meg s ennélfogva tág teret ád a törvénymagyarázatoknak, a birói ösztönök és lelkiismereti benyomások érvényesülési szabadságának. Az ügyvéd feladata ebben az esetben úgyszólván a birák lelkiismeretének befolyásolásában, az adhoc igazság szuggerálásában merül ki. Mert hiszen abszolut igazság úgy sincs, következésképen mindig az veendő igazságnak, a mit az ember annak érez. A tétel, a melyből ki fogok indulni, – folytatta a hires ügyvéd: – _élő embernek nem lehetnek örökösei_. Következésképen az utódok kezein található Kont-vagyon nem hagyatéki tömegnek, csupán res derelictának tekinthető. Alperesek ezzel szemben az elévülés jogalapjára fognak helyezkedni, a mi azonban a jelen esetben nem lehet perdöntő körülmény, mert az elévülés megszakításának vis major állott az útjában. A vélelem józan ész szerint csak az lehet, hogy nagyuram, ha teheti vala, tiltakozott volna a jóhiszeműleg hagyatéknak minősített vagyona átadása ellen, de miután ezt természetszerűleg nem tehette, a mulasztás jogi következményeinek sulyával meg nem terhelhető.

– A tulajdonbiztonság jogbölcseleti elmélete – ismerte be Kincses mester, – természetesen tökéletesen felfordul, ha egy évszázadok óta háborítatlanul birtoklott s többizben bona fide átöröklött vagyon elüttetik a birtoklók kezéről, de ezt az elméletet ugyis czélszerűségi szempontok pattantották ki s növesztették jogi dogmává, következésképen értéküket vesztik, mihelyest magasabb _czélszerűségi_ szempontokkal jutnak összeütközésbe.

– Jogászi okfejtésemen kívül – jelentette ki Kincses, – főképen erre alapozom perünk kedvező esélyeit. Negyven-ötven családnak jóhiszemű birtokaiból való hirtelen kiborítása mindenesetre óriási kavarodásoknak lesz a szülője és látszólag egy jogi infámia benyomását fogja tenni, sőt a jogszolgáltatásba helyezett közbizalom megrendülését vonhatja maga után, de igen nagy kérdés (sőt nem is az, mert én és minden ember, a ki ismeri a tömeg pszichologiáját, biztosra vehetjük), kérdés, mondom, hogy nem lenne-e még nagyobb zavar, esetleg valóságos államfelforgató forradalom okozója, ha a birák nem állapítanák meg nagy uram peres igényét. A jog és igazság fogalmai – folytatta – a jelen században amúgy is egy erjedési, ujjáalakulási folyamatba kerültek. Az embernek (látván, hogy minduntalan változnak a felfogások igazságról, eszményről), nincsenek többé megállapodott, kialakult képzetei; az emberek, mondom, ebben az ideges korban inkább hajlandók _érzéseiket_ követni, a melyekben ritkán csalatkoztak, mint az _eszüket_, a mely minduntalan megcsalja őket. Már pedig – konkludált Kincses, – a tömeget kétségtelenül a nagy uram pártjára hajtja a szive. Gondviselésszerű feltámadásának, úgyszólva isteni eredetének nimbusza (a mely a népnek immáron a vérébe ment át s onnan többé ki nem irtható) oly tényezővé fejlődött, a melylyel az államnak s a biróságnak is számolnia kell, ha nem akarja az országot forradalomba kergetni. A nép, nagyuram, – jósolta a srófos eszű fiskális, – nem fogja engedni a kigyelmed jussát; a század és minden idők e leghiresebb perét tulajdonképen nem is én, a nép fogja megnyerni. S ez rendén van így, mert a legfőbb igazság a néplélek igazsága, az, a mi a kodexekben van letéve, szükség-igazság, kisegítő eszköz csupán.

A nagyfejű férfiúnak hatalmas dialektikája és megtévesztő rabulisztikája bámulatra, de egyszersmind mosolyra ragadta a vitézt.

– Pompás ember kigyelmed, Kincses mester, – mondta. – Megvallom, én csak a közérzésre, a népre számítottam, de kigyelmed jogi alapot is tud az eset alá kanyarítani.

Kincses mester elnevette magát, csak úgy rengett a tokája, a midőn mondta:

– Nagyuram, úgy látszik, nem veszi komolyan a birói kart.

– Miért? – kérdezte Kont.

– Ha egy olyan esetet bocsát az itélete elé, a melynek maga sem látja a jogalapját…

– Azt nem látom, – ismerte be Kont, – de azért ne tartson roszhiszemű perpatvarkodónak. Mert mi a jogalap, a jog, ha társadalmakat reformáló, nemzetképző törekvésekkel és czélokkal kerül szembe? Az egyén igaza, _magánhaszna_ a köz, a társadalom, az emberiség kárára.

Kincses mester intett a fejével.

– Úgy van. Minden emberi érték relativ. Az ember végczélja, a míg világ a világ, örökké az lesz: a sok értéktelen érték lehető legtökéletesebb felbecsülése, hogy a sok rosz közül mégis a legjobbat választhassa ki…

Ezután a részletek megbeszélésére tértek át Kont vitéz és ügyvédje.

Kincses mester arra nézve, hogy összeállítsa a Kont-javak leltárát s a birlalók (alperesek) lajstromát, már megtette az első lépéseket. Genealogusai az Országos Levéltárban, a somogyi, zalai, vasmegyei, veszprémi megyei székhelyeken, Nagyváradon, Esztergomban a káptalanoknak, mint régi hiteles helyeknek archivumában megkezdték a pornyelő munkát.

… Azonban – igérte Kincses megbizójának, – addig sem fog pihenni, míg ez a munka tart: befejezi a negyven ivre tervezett igénykeresetet és egy kötetes essayt is ir a Kont-esetről, mint jogi unikumról, a melylyel még intenzivebbé szándékozik tenni a várható kedvező közhangulatot.

A honoráriumra nézve Kincses, Kont tiltakozása ellenére is, ragaszkodott első kijelentéséhez, a mely szerint teljesen dijtalanul viendi a pert, sőt a magáéból előlegezi annak körülbelől 500,000 koronában előirányozható költségeit is.

Egyebekben azt ajánlotta Kontnak, hogy senki előtt ne nyilatkozzék a per érdemében, ne provokálja a szkeptikusokat s térjen ki az olcsó kiváncsiságnak.

Ezzel aztán ajánlotta magát Kincses doktor, hazament és folytatta, a hol elhagyta az igénykeresetet…

A vitéz ellenben ismét bezárkózott egy napra s politikai programmján törte a fejét. Akkor, úgy vélte, teljesen elkészült az anyaggal, hozzá lehet látni a végleges megformulázásához. Magához kérette Lombos Keresztélyt.

– Lombos uram, fogja ezt a dolgozatot, tanulmányozza mindaddig, a míg nem ment a vérébe, aztán stilizálja meg olyformán, hogy az utolsó analfabéta is megérthesse. Bontsa fel a fogalmakat alkotó elemeikre s a meghatározásoknak csak essencialia propriumait vegye igénybe, hogy a szöveg világosságát és erejét ne zavarják homályos és fárasztó abstrakcziók. A hézagokat inkább példázatokkal töltse ki. És tegye bele a konczepczióba egész lelkét, valamint én is beletettem az enyémet.

– Értem, – mondta a nazarénus halkan.

– Hát engem ért-e? – kérdezte Kont. – Sejt-e valamit az én lényemből?

– Azt hiszem, – válaszolt Lombos, – hogy immár meg is fejtettem azt a nagy problemát, a mi körül tapogatódzva botorkál az egész világ, előttem nem titok többé a nagy uram gondviselésszerű kiválásának genezise.

– És meg tudja érteni a multamat?

– Meg.

– Belát a jövőmbe is?

– Igen.

– Tudja, miért perelem a Kont-vagyont?

– Hogy elvegye azoktól, a kik nem tudják kellőképen megbecsülni s odaadja azoknak, a kiknek második Istenük a föld.

Kont megragadta a nazarénus kezét.

– Oh, mily jó, – mondta, – hogy immár nem vagyok egyedül.

X.

_Kiáltvány a magyar nemzethez!_

Véreim! Tapasztalván, hogy nem tudjátok, mi a jogotok és kötelességetek,

Tapasztalván, hogy sáfárjaitok nincsenek tisztában az erőtökkel és gazdagságotokkal,

S meggyőződvén arról, hogy nagyon boldogok lehetnétek, ha jog, kötelesség és gazdálkodás terén egy szervező kéz rendet teremtene köztetek:

Elhatároztam, hogy kinyitom a szemeteket, kijelölöm útjaitokat, felvilágosítalak benneteket jogaitok felől, megszabom kötelességteket, kitanítom sáfárjaitokat, rámutatok a vagyonotokra s visszaszerzem régi erőtöket.

Véreim!

A ti jogotok: jóllakni és örülni az életnek. Kötelességetek: dolgozni és összetartani.

Követelhetitek a törvényhozástól, teremtsen olyan rendet, hogy jól teljesített kötelességeitek ellenértéke fejében mindenha követelhessétek és megkapjátok úgy a mindennapi kenyeret, mint lelketek jogos táplálékát: az élvezetet.

Az államnak módjában áll eme követeléseitek teljesítése, mert rengeteg vagyon felett rendelkezik a nemzet, bőséggel eltarthatná tagjait, ha háromannyian volnának is. Az alföldi humusz ontja az _életet_, a hegyvidék a lángsugarú bort, zamatos, édes gyümölcsöt. A föld méhében rengeteg kincs alszik: kőszén, arany, ezüst, drágakő, márvány. És mindeme javaknak a tizedrésze sem került eddig forgalomba, mert olyan volt a gazdálkodás. A holt tőkét fel kell éleszteni, az elevent mozgósítani és igazságosan megosztani, hogy mindenkinek jusson belőle, a ki munkájával és hűségével érdemet szerzett rá. _Becsületes embernek nem szabad éheznie._ Ez a legfőbb emberi törvény, a mit sem nektek, sem sáfárjaitoknak szem elől téveszteni nem szabad.

Magyarok!

Erősek voltatok, de elgyöngültetek a rosz táplálkozás folytán, holott még fent elsorolt vagyonotoknál is több értéket képvisel az izom-erő munkaértéke és a derűs lélek harmoniája. Ez különben következménye az anyagi jólétnek. És a népek versenyében a döntő tényező.

Árpád népe!

Nemesek vagytok, mint távol Keletnek büszke harczosai, a kiknek szabadságát alig korlátozza egyéb, mint a természet elemei; okosak vagytok, mint észak higgadtvérű népei, a kik hideg eszükkel kormányozzák életüket; eszesek vagytok, mint a latin népek forró vérű, termékeny képzeletű fiai. A világ első népe vagytok Isten kegyelméből – és mégsem ti jártok elől az emberiség világrendjében, mert a mostoha viszonyok kiölték lelketekből önbecsetek érzéseit… Ezt vissza kell nyernetek, mert az a legerősebb, a ki tényleg annak érzi magát.

Szeretett nemzetem!

Azon leszek, hogy megerősödjetek, meggazdagodjatok, örömetek legyen az életben, hogy elfoglalhassátok a népek rendjében a benneteket megillető helyet.

Kioktatom sáfárjaitokat, törvényeket hozatok velük, a melyeknek értelmében hozzájuttok jogaitokhoz.

Viszonzásul csak annyit kérek tőletek, tartsatok össze mindannyian, szeressétek egymást, mint egy anya édes testvérei és – dolgozzatok, művelődjetek. Egyszóval teljesítsétek kötelességeiteket.

Elmondván ezeket tinektek, még csak annyi a szavam hozzátok: a ki bízik bennem, kövessen engem, az én zászlóm az új Nagymagyarország zászlója.

_Kont._

… Ime Kont vitéznek a Lombos által megfogalmazott politikai hitvallása.

A nagyúr kinyomatta a kiáltványt egy millió példányban és menten intézkedett, hogy szétosztassék az ország harmincz millió lakosa között.

Lombos Keresztélylyel bepakkoltatott vagy ötszáz példányt: vigye a képviselőházba s terjeszsze el a honatyák között. Maga aznap nem ment el a Házba. A spontán effektusokban nem telt öröme. Csak azoknak a hatásoknak tulajdonított értéket, a melyek az első benyomások lázától megtisztult agyakból szürődtek le.

Ám azt már nem akadályozhatta meg Kont vitéz, hogy az első döbbenetérzés hullámai föl ne csapjanak várkastélya faláig. Még mielőtt Lombos rebus gestis a parlament házából odajutott volna, hogy urának küldetéséről jelentést tegyen, élelmes ujságirók jóvoltából szárnyra kapott a kiáltvány hire s lázba ejtette a székváros egész közönségét. Egy órával később tizezrével röpíttették szerteszéjjel magát a nyomtatványt is mindenfelé. Ki sokszorosíttatta, ki gondoskodott a terjesztéséről, azt senki sem tudta és kérdezte. Csak annyi bizonyos, hogy jutott belőle mindenkinek. Öreg polgárok kávéházakban és az utczán, iparosok a műhelyekben, szocziálista munkások a korcsmákban és a tereken egymásnak olvasták és magyarázták az új politikai programm pontjait. Az asszonyok letették a főzőkanalat és a tűt s összecsapdosták kezeiket örömükben, a sihederek és utczai süvölvények kis botokra szúrták, zászlókat csináltak a nyomtatványból; úgy rohantak vele, teli torokból kiabálva, keresztül-kasul az utczákon.

A nép rászokott a csudákra, semmit sem tartott többé lehetetlennek, valami csak Konttól eredt. Örömmámorban úszva várt egy újabb csodát.

Lombos Keresztély alig birt felvergődni ura várkastélyába. A zajongó tömeg kisütötte valahogy, hogy meghitt titkára a vitéznek s nosza elkapta két nyurga lábát s végighurczolta a Duna partján diadalmenetben. S mihelyt a jámbor nazarénus kieviczkélt valahogy a lelkesedés első hullámaiból, kerekedett egy másik hullám, az kapta hátára s dobálta, hányta, vetette, hogy majd széjjelmállottak vézna csontjai. És folyton nőtt az ünneplő tömeg, mint a lavina, mire a várkastélyig hömpölyödött, százezer feje volt, de talán még több torka, avagy tiz helyett ordított minden torok.

– Éljen Kont vitéz! Éljen az apostol! Üdv a szabadítónak! Hozsánna! – zúgott fel a felszabadult lelkek földrengető orgonája… A levegő szárnyára kapta a fanatizmus ódáját, hozzávágta a Gellérthegy ormához, az visszaverte s átadta a városnak, – minden zug és minden lélek megreszketett bele.

Kont vitéz egy bástya ablakából nézte, hallgatta az örömmámor eme fanatikus riadását, addig-addig, míg elhomályosodott a szeme. Egyedül lévén, nem volt kitől röstelkednie, ég felé emelte karjait s miközben sűrűn hullottak hálakönnyei, így fohászkodott:

– Hála néked Isten, magyarok Istene!

Aztán megkeményítette lelkét, leszállott a bástyáról s kiadta a rendeletet, hogy mihelyest megérkezik, azonnal keresse fel Lombos a dolgozó-szobájában…

A meggyötört férfiú azon megtépetten, a hogy volt, jelentkezett nála. Az orra meg volt dagadva, mert egyszer elejtette a lelkes, de ügyetlen tömeg.

– Ez több, mint a mennyire számitani lehetett, – fogadta Kont kipirulva, lelkesen.

– Ez a szent fanatizmus, a mi a világreformokat csinálja, – jegyezte meg a nazarénus egyszerűen.

– Félek, idő előtt túlcsap a korlátokon…

– Az – vallotta Keresztély, – sohasem veszedelmes, az új eszmék és hitvallások mindig a korlátokon kívül nőnek nagygyá, ott az ő elemük.

– És a képviselőház?

– Az most néma. A képviselők még nem tudnak gondolkozni, csak csodálkozni tudnak. A főrendiház kiürült. A zászlósurak és püspökök félnek.

– Köszönöm Lombos, – bocsátotta el Kont hű emberét, – kigyelmed most pihenje ki magát. Én a kaszinóba megyek.

– Nem tudom, – aggódott a nazarénus, – rést lehet-e ütni a tömegen? Ezek most ki nem eresztik nagy uramat, valameddig nem szól hozzájuk.

Kont bólintott.

– Beszélni fogok nekik.

Azzal magához rendelte major domusát.

– Tűzzetek égő fáklyákat a toronyerkélyre, a népet pedig be kell ereszteni a várudvarra.

– Értem alásan, – nyugtázta a parancsot a székely, s sarkonfordult, hogy megtegye intézkedéseit. Tiz percz mulva visszajött.

– Alássan jelentem, a toronyerkély ki van világítva, a nép az udvaron.

Kont felszállott a toronyba, kilépett az erkélyre. Egy fáklyát kisodort a tartójából s megcsóválta a levegőben. Üstököst rajzolt a sötét ég kárpitjára.

A néptenger menten észrevette és megértette a jeladást. És egyszerre elcsendesedett, mint a mithologia tengere, midőn Neptun belevágja a hármas villáját. Azt, a ki mukkanni mert, oldalba lökték a szomszédjai…

És megkondult a síri csöndben Kont vitéz szava. Kondult, mert olyan volt a hangja, mint a nagyharangé, messzeható döngésű, csupa láng, csupa ércz. Belefájt a szivekbe, megremegtette az idegeket.

– Véreim! Kevés szavam lesz hozzátok, mert szóban a soknál több a kevés. A Mindenható kegyelme legyen veletek, hogy az az égi láng, a mit ma felszított szivetekben, ki ne alvadjon, míg tettre kerül a sor. Legyetek az enyéim, valamiképen én a tietek vagyok. Amen.