Part 12

– A mai igazság szerint – ismerte be Kincses hidegen, – nincs, de igazunk lesz a holnapi igazság szerint.

– Jó, – jegyezte meg Gyimóthy, – te túlteszed magad a jogrenden, – de vajjon túlteszik-e magukat rajta a biráid is?

Erre még ridegebb feleletet adott Kincses.

– Felkonczoltatni senki se szeret.

– A birónak ragaszkodnia kell a formákhoz, – vélte Kanut, – arra való a hadsereg, hogy megvédje minden terrorizmus ellen.

Kincses elnevette magát.

– Régen volt az, midőn a birák a formának alárendelték a lényeget. Eszes judex ma már levegőnek tekinti a törvényt, ha az magasabb érdekekkel összeütközésbe jön. Rájöttünk, mi jogászok, – folytatta, – hogy a strict law (szigorú jog) a legnagyobb gazságok darázsfészke, az equity law (méltányos jog) körül is csak a fél igazság ólálkodik, becsületes itéletet csak az a birói gyakorlat tud produkálni, a mely Salamon király példáját követi. Minden egyes jogesetre külön törvényt kell hozni, mert nincs két egyforma jogeset. A birói gyakorlatot és belátást a teljes szabadság szelleme lengje át… A biró ne puszta jogot oszszon, de mérlegeljen is, mint a kereskedő: hol a haszon, hol a kár?… A mi biráink – konkludált Kincses uram, – be fogják látni, hogy nem szabad egy országot lángba borítaniok csak azért, hogy egy pár nagy urat _szabályszerűen_ kiszolgáljanak… Aztán tekintetbe fogják venni azt is, hogy egy providencziális próféta-emberrel szemben nem járhatnak el úgy, mint akárki fiával. Azon úgyse fog az emberi igazságszolgáltatás, valamint nem fogott Krisztuson. Az apostolok nyomán új törvények támadnak s ezeket a törvényeket respektálni fogja a modern biró. Az lesz a szent előtte, a mit Kont akar s vele együtt a nép, nem az irott betü…

Az urak szinte dideregni kezdtek félelmükben. Gyimóthy elkaczagta magát, mint egy eszelős.

– De hiszen akkor mi koldusok leszünk!…

Kincses mester megrázta buksi fejét.

– Nem lesztek koldusok, mert dolgozni fogtok… A franczia forradalom áldozatai, a marquisk, a vicomteok voltak a koldusok, a kiknek vagyonát egyik napról a másikra seperte el a legrémítőbb _itélő igazság_, a nép dühe, a nélkül, hogy meghagyta volna emberi jogaikat. Még az életüket is megkivánta áldozatul – a forradalom. Mennyivel enyhébb – tette hozzá Kincses mester szatirikusan, – a ti helyzetetek. Egy kis döczczenés az egész.

Mondván, megszopogatta a szivarját s miután úgy találta, hogy immár keserű a vége, föltápászkodott székéből és csés jóestét kivánván az illusztris társaságnak, távozott…

Az urak magukra maradtak. Megdöbbenésük jeléül kifordították tenyerüket, tarkójukat vakarták, nevettek s mindenféle grimaszokat vágtak, mert okosat úgyse tudtak volna mondani.

Az okos szó csak jóval később jutott eszébe Kanutnak.

– Uraim, hátha kiegyeznénk velük…

Senki se felelt.

Gyimóthy nagyot sóhajtott.

– Rendkívüli időket élünk, – mondta, és lehorgasztotta fejét.

Gábris olyan volt, mint az ázott tyúk… már azt se tudta, hol van a parókája, nem törődött vele.

– Egyezzünk ki, – helyeselte a Kanut javaslatát, – ha kevés is, biztos a biztos…

Kele nagyot csapott öklével az asztalra.

– Nem hittem eddig, – mondta Gábris felé fordulva, – hogy vannak túlvilági szellemek, de most már hiszem… Kontot a Gondviselés küldte, vagy a Nemezis, akárki felsőbb hatalom, de nem anya szülötte, különben nem csinálhatna ilyen felfordulást.

– Egyezzünk ki, – javasolták az urak egyhangúlag…

*

A Kont presztizse ezzel kiállotta a legkeményebb próbát is. Sértetlenül került ki az emberi önzés örvényéből, a melybe nem egy apostolt fojtott már bele az anyagi és hatalmi érdekek egyesült erőszaka.

A kaszinó független, minden merész vállalkozással szemben fölényes megvetést tanusító főurai nem merték rásütni a kalandorok bélyegét, bár szivük mélyén az ő kiváltságos pszikhéjükkel érezniök kellett, hogy bőséges okuk lenne rá. Koczkán forgott minden vagyonuk: attól függött, hogy mit tart Kontról a közvélemény s egy kis megjegyzéssel sem mertek az őt istenítő eszmeáramlattal még egymás között sem szembeszállani…

Kont vitéz volt immár az országban a legnagyobb hatalom.

XIII.

Kincses mester megdöngette a Kont-várkastély érczkapuját, de persze nem ugyanazzal a szándékkal, melylyel annak idején Botond a bizanczit. Ő nem akart rést ütni a kapun, csak bekérezkedett rajta az e czélra kiakasztott buzogánynyal.

Ez az ó-kori berendezés is mutatja, hogy abból a titokzatosságból, a melylyel körülvette magát, egy év múltán sem engedett a vitéz. Minden a régiben maradt a várkastélyban. Csak a legkülönfélébb retortákon át lehetett halandónak a nagyúr szine elé jutni. Az őrtálló csatlós addig nem nyitott kaput, míg nem értesítette a székely várnagyot a vendég jöveteléről, ez Lombosnak tartozott jelentést tenni, a ki viszont a vitézt kérdezte meg: fogadja-e a jelentkezőt.

Kincses mester, bármily nagy volt is a feje, Kontnak ezt az egy szokását sehogysem tudta megérteni… Mi szüksége van egy kivételes szellemi kincsekkel megáldott s épen lelki nagysága, személyes hódító kvalitásai révén népszerűségre kapott igazi nagy embernek azokra a szánalmas czeremóniás mókákra, a melyekkel oligarchák és fejedelmek bolondítják a közönséges halandót! Avagy szapora oka van arra, hogy meg ne lephesse senki intim munkája közben? Valami nagy, titkos terven dolgozik, a melynek nem szabad idő előtt kipattannia?

Ha nem is kapott Kincses uram ezekre nézve teljes felvilágosítást, a véletlen szivességéből némi tájékoztató kombinácziókra alkalmas oly jelenségeket észlelhetett meg eme látogatása alkalmával, a melyekből az ő agyafúrt eszével könynyen kivonhatta a gyököt.

Mindenekelőtt egy vörös, hatalmas termetű férfi tűnt fel neki a várudvaron, a mint a bástya szögéből messzelátóval a kilátásban gyönyörködött. Egy szempillantás elég volt neki annak a konstatálására, hogy nem magyar ember a távcsöves. Angol vagy amerikai. Kincses meglepődött, de nem ment tovább: kombinácziókat egyelőre nem fűzött az angol személyéhez. Befordult a kastélyba a székely vezetése alatt, mintha mitse látott volna s aztán szuszogva fölskándált a lépcsőn. Az emeleti lépcsőházban megállította a székely.

– Engedelmet instállok, nagyságos uram, méltóztassék itt várakozni, míg szót váltok nagyurammal…

A székely egy ajtóhoz lépett óvatosan, mintha lopni menne, hallgatózott egy pillanatig, csak aztán nyitott be.

Ám úgy látszik, roszúl hallgatódzott ő kigyelme, vagy nem az igazi ajtón, elég az hozzá, hogy Kincses mester ugyancsak a füle segítségével, oly újabb felfedezést tett, a mit aligha tartogattak a számára, különben nem lett volna értelme a székely rengeteg óvatosságának… Mindössze annyiból állott a fiskus felfedezése, hogy Kont vitéz úgy beszélte az angol nyelvet, mint a karikacsapás, ép úgy gurgulázott rajta, mint egy született amerikai.

Kincses uram a lépcsőházból úgyszólván minden egyes szavát kivette, a mint erősen disputált a láthatatlan angollal, csak azt sajnálta, hogy a felét sem értette meg. Különben azt se igen tudta kisütni, merről csapódik a hang a füléhez; viszhangos volt a kastély: jöhetett alulról is, felülről is, oldalról is… Tehát még egy angol a várban! – állapította meg a mester, de ezúttal sem bocsátkozott kombinácziókba, arra ráér a végén, – vélte, – hátha tapasztal még egyebet is.

Egyelőre nem tapasztalt egyebet. A székely ajtót nyitott előtte és bebocsátotta a vitéz dolgozószobájába. Akkor már persze egyedül találta Kontot. Eszeágába se jött, hogy meginterpellálja őt az angoljai irányában, annál egyelőre sokkal fontosabb volt neki a maga dolga.

– Szerencsés jónapot kivánok, – üdvözölte kálvinistásan a nagyurat.

Az is olyanformán fogadta a köszöntését.

– Aggy’ Isten, Kincses uram, mi jót hozott?…

Szivart adott vendége szájába s tréfásan meglapogtatta a vállát.

Fiskális uram nem felelt addig, valameddig a szivarja füstje meg nem közelítette egy dunai csavargőzösét.

– Jót hozok csakugyan, – jelentette ki aztán, s olyat mulatott saját kijelentésén, hogy csak úgy rengett a hája. – Iszonyú jól megy a dolog, – tette hozzá, folyvást kaczagva, – már jobban nem is mehet.

Kont is földerült, de miután ismerte a körülményes úr természetét, nem türelmetlenkedett; inkább megkérdezte tőle, nem akar-e valamit enni vagy inni.

Kincses bort kért és Selters-vizet. De addig se lopta az időt. Nem fért bele a nagy boldogság, kicsordult a száján, még mielőtt – saját szokásos szavaival szólván, – meggyantázta volna torka húrjait.

– Szuggesztió, nagyuram, minden az ég alatt, – kezdte, domború mellét csapkodva, – mindig az győz ezen a földön, a kiben több a megejtő erő.

– Az régi dolog, Kincses uram, – hagyta helyben Kont, – olyan régi, mint az emberiség maga. A nagy reformátorok, az egy Buddhát kivéve, nem tudásukkal hatottak, sőt Krisztus egyenesen megvetette az emberi tudományt, hanem az égi lánggal, a mely szemükben lobogott, midőn a maguk lelkét széjjelosztották a tömegek között. Mózes nagy törvényhozó és adminisztrátor volt, Mohamed pompás pszikhiater és dicső poéta, de hol az ő tudományuk az Arisztoteleszé, Plátóé mellett?!…

Kincses önkénytelenül Kont szemébe fúrta tekintetét. Igen, ott lobogott az isteni láng, az apostoli erő az ő szemében is. De azért nem adott egészen igazat a vitéznek.

– Engedelmet instállok, – mondta, – az én szememben aligha van abból a kérdéses lángból csak egy szikrányi is, de azért, ha akarom, bele tudom gyűrni az emberek lelkébe akár a legnagyobb képtelenséget is. Már pedig az is szuggeráló erőre vall.

– Az is, – hagyta helyben Kont mosolyogva, – de némi különbség van a két erő között.

– Persze, – ismerte be fiskális uram, – a kigyelmetek szuggeszcziója a Szentlélek-adománya, az enyémféle meg inkább Lucziferhez áll közelebb…

Meghozták a bort. Kincses leöntött belőle egy jó pohárra valót, aztán így folytatta:

– Lóvá tettem az egész kaszinót.

– Hogy-hogy? – kérdezte Kont.

– Úgy, hogy elsőbben összezavartam az urak fejét, hogy fizikai szédülés vett rajtuk erőt, aztán meg rögtön rá helyrevágtam, a mit elrontottam: rájuk eresztettem a hideg zuhanyt… Tetszik érteni?

– Nem egészen.

– Beadtam nekik, hogy nincs jog, se igazság; az lesz a jog és az az igazság, a mit _mi_ vallunk annak.

– És elhitték? – kérdezte Kont komoly érdeklődéssel.

– A két ellentétes művelet, a melyen gyors egymásutánban keresztülbuktattam agyrendszerüket, – czikornyázta ki Kincses, – annyira kihozta őket az egyensulyból, hogy végkép fölmondta a fejük a szolgálatot. Már nem akarják bevárni a per megindítását sem, alkudni akarnak velünk…

Kont vitéz arcza kigyúlt az örömtől.

– Uram, – mondta, – most, hogy egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy a mi számításunk, minden reményünk egyedül az emberi gyöngeségen alapult, de hogy ily gyorsan közeledjünk a czélhoz, az csakugyan a maga talentumára vall… Különben – kérdezte, szinte megijedve a saját örömétől, – honnan tudja kegyelmed, hogy alkudni akarnak?

– Nem tudom, de megmondom. Tegnapelőtt a kaszinóban voltam. Akkor zavartam össze a fejeket. Tegnap meg a kaszinó jött hozzám, illetve annak képviseletében Gyimóthy és Kanut; ők jelentették ki az összes felek nevében, hogy nem bánják hát, a haza nevében hajlandók némi méltányos egyezségre, csak ne csináljunk forradalmat s végkép koldusokká ne tegyük őket.

Kont bólintott.

– S mit felelt nekik?

– Azt, hogy majd meglátjuk… Nagyuram nélkül nem akartam pozitiv választ adni.

– Helyesen tette, bár azt megkérdezhette volna tőlük, hogy ki lesz a megbizottjuk.

– Annál én többet tettem, – mondta Kincses mester, – kijelentettem Kanutéknak, hogy szóba nem állunk velük, a míg szervezve nincsenek. S ha kivonná magát érdekeltségükből csak egy alperes is, nem tárgyalunk velük.

– S ők?…

– Ma reggel kapom ezt az irást. – S egy teleirt ivet nyujtott át Kincses Kontnak. – Rajta van valamennyi alperes neve…

Kont belenézett.

– Ez egy meghatalmazás, – konstatálta.

– Igen. Gyimóthy és Kanut lesz a meghatalmazottjuk s kötelezőleg kinyilatkoztatják az irásban, hogy nevezett urak teljhatalmúlag tárgyalhatnak a nevükben, velünk való minden megállapodásukat mindnyájukra nézve előre kötelezőnek ismerik el…

– Ez hát – örvendezett a vitéz, – igen egyszerüsíti a komplikált ügyet… Most már – tette hozzá, – az a fő, hogy okosan használjuk fel a kivivott eredményt; ne legyünk se túl merevek, se túlságosan engedékenyek… Mennyit tesz ki az egész tömeg leltári értéke?

– A becslés még nincs megejtve minden vonalon, de már most is hozzá lehet szólni… A hagyatéki leltárba az országos, megyei és káptalani levéltárakban eszközölt kutatások alapján, részben közjegyzőileg hitelesített okmányok erejénél fogva 600,000 hold oly földet sikerült bevennünk, a miről be tudjuk bizonyítani, hogy Kont kezén volt s hogy azokra, a kiknek a kezén van ma, örökösödés útján jutott… Ennek az értéke, holdját minimális középértékben 1500 koronájával számítva, (1900-ban valamivel több volt a földnek az értéke.) körülbelül 1000 millió koronát tesz ki. Mint méltóztatik látni, ennél csak egy nagyobb vagyon van Magyarországon egy kézen: az Esterházy herczegé.

Kont mosolygott.

– Szép összeg, – jegyezte meg, – csudálom, hogy el nem konfiskáltatta Zsigmond király.

Kincses megcsóválta fejét, de mert nem tudta biztosan, tréfál-e a vitéz, vagy az ő nagy fejével is el akarja hitetni, hogy a lenyakazott hős inkarnácziója, – nem tett megjegyzést a szavaira… Legyen minden az ő akarata szerint. Ő tudja, mit csinál.

– Oly nagy összeg, – vélte Kont, – hogy annak a fele is elég nekem.

– Hát a terheket le is kell számítani, – világosította fel Kincses, – körülbelül kétszáz milliót.

– Négyszáz millió is elég nekem, – jelentette ki Kont, – egyezzen ki az urakkal ötven százalékban, de úgy, hogy a föld az enyém, ők pénzben fogják kikapni a részüket. Hiszen – magyarázta, – épen az lesz az én nemzeti politikám sarkpontja, hogy azok kezére játsszam át a haza földjét, a kik legjobban meg tudják becsülni s a kik ki nem engedik azt a karmaik közül… A nagybirtok – tette hozzá, – különben is elfajulás, nemzeti veszedelem…

– Értem, – mondta Kincses s helyeslőleg bólintott hozzá, – a földet szét tetszik osztani a parasztok között.

– Úgy van, de meg fogják fizetni a tisztességes árát, mert annak is megvan a maga helye.

Kincses nem kérdezte, hogy hol. Őt talán még a hazája sorsánál is jobban érdekelte maga a per. Ismét rájött a nevetési inger, midőn kilátásban lévő fiskálisi sikerére gondolt.

– Nagy uram, – jelentette ki kaczagva s csettintett a nyelvével, mint az inyenczek egy finom falat után, – ez lesz az első per a világon, a mit a mindenkori tulajdonjogi törvények ellenére visz egyességre a fiskálisi ész s a népszerűség… Mert ennek a két tényezőnek fogjuk köszönhetni a 400 milliónkat, a joghoz annak nem lesz semmi köze.

Kont elmélázott.

– Bizony, kedves ügyvéd uram, elég szomorú, hogy ennyire enerválódott a magyar: egy kis ijedtség, egy kis presszió s elveszti az itélőképességét, a törvényekbe, az igazságba vetett hitét. Valóban fájlalom, – folytatta, – hogy ezzel a gyengeséggel kellett visszaélnünk, hogy czélt érjünk, csak az vigasztal, miszerint ebben az esetben a czél csakugyan szentesíteni fogja az eszközöket… _Meg fogom a nemzetet menteni, meg fogom erősíteni, gazdagítani… Isten a tanum, hogy nem segíthetett rajta immáron csak a csudatevés._

– Vagy annak a látszata, – bátorkodott Kincses megjegyezni.

– A hite, – javította ki Kont, – s a csuda elhitetése már magában véve is csudatevés.

Kincses meghajtotta fejét.

– A szuggesztió csudája, – mondta, aztán hirtelen elköszönt: – Megyek a kaszinóba, még ma beszélek a fejükkel…

XIV.

_Meg fogom a nemzetet menteni, gazdagítani!…_ Az apostolos szavak úgy belecsendültek a Kincses lelkébe, hogy akarva se tudott volna tőlük szabadulni, míg elméjében meg nem hányta-vetette azok jelentőségét… Hiszen megérezte ő a hatalmas férfi nagy szándékát már akkor, a mikor nyakába vette a perét, őt is megejtette a varázs, a mely rendkívüli egyéniségéből kiáradva a hit és reménység bűvkörébe vonta a nemzet apraját-nagyját, de hogy miképen akarja Kont emberfeletti tervét megvalósítani, arról idáig gondolkozni se próbált. Képtelen kombinácziókba nem akart bocsátkozni, megelégedett azzal, a mit ösztöne rég megsúgott neki. Hogy Kont megmérhetetlen magasságban állott az emberek feje fölött, egy szinte elvont filozófiai csúcsponton, a honnan a világ apró, közelről nézve felismerhetetlen elmosódó jelenségei éles körvonalú, szinte kézzel fogható valóságokká alakulnak ki az ő végtelenségbe látó lelki szeme előtt; onnan, erről az irtó magaslatról vizsgálta az emberi lelket s annak mindenféle elemeit és összetételét: a tömeglelket, a szervezett társadalmak pszichéjét, a népeszményeket, a világakaratot. Világosan látta, hogy az ember megkivánja, szinte áhítja az ámítást, ha mások nem ringatják illuziókba, önmagát csalja meg. Mundus vult decipi… Ergo decipiatur!… A világámító illuziókeltés fenséges művésze volt Kont vitéz, ebből a művészetéből táplálkozott az ő tömegeken uralkodó hatalma.

Becsületes lélek volt Kincses, a társadalmi szokványerkölcsök paragrafusain nem tette túl magát, – ő csak a jogi törvények nyakát tekergette ki szenvedélylyel, – de nem azért, mintha sokra becsülte volna a szerinte is hamis értékekből összetákolt világfelfogást, hanem mert nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy milliókkal szembe helyezkedhessék. Az eszét nem cserélte volna ki senkiével, de a lelke energiáját kicsinylette. Hipokrizisnek tartotta a házassági esküt, a melyet úgyszólván mindenki meg szokott szegni, könnyedén, akár egy darab kenyeret és – mégis megesküdött a feleségével, attól tartva, hogy a szabad házasság ártana a tekintélyének. Czigánymulatságnak tekintette a párbajt is, mégis megverekedett, valahányszor arra került a sor. Ép úgy parolázott a notórius, de rajta nem vesztett nagystilű zsiványokkal, mint más gentleman, a szerencsétlen, sorsüldözött apró tolvajokat pedig, a kik nem értettek a lopáshoz, csak a lelkében mentette fel, a nyilvánosság előtt világért sem fogott volna velük kezet. Egyszóval az árral úszott, de bensejében irigyelte, csudálta azt a férfit, a kinek energiája daczolni tudott az árral.

Kont ime tabula rázát csinált mindenféle emberi intézményből, a nélkül, hogy meggörbült volna csak a hajaszála is. (Ki merné őt, ha visszautasítana egy párbajt, gyávának bélyegezni? Vagy haszonlesőnek, perpatvarkodónak, holott minden jogalap nélkül milliókat perel? A közvélemény talán akkor sem merné kikezdeni, ha az erőszak fegyverével támadja vala meg az emberek tulajdonjogait. Minden tettében a magasabb czélt keresné s bizonyára meg is találná a hypnotizált társadalom.)

Tehát szivből gyönyörködött Kincses a Kont mindenek fölé emelkedő bátor, világmegvető, istenien czinikus lényében. A kiválasztottak privilégiuma – vallotta, – a tömegeken uralkodni, még pedig a maguk törvényének erejével s nem a tömegek által elfogadott szabványok szerint. Ujjongott a fenomén meteorszerű feltűnésén s első pillanattól kezdve, hogy felismerte benne a túlembert, szivvel-lélekkel melléje állt…

Jól meganalizálta Kincses mester a Kont pszikhéjét, de arról, hogy milyen úton, milyen eszközökkel szándékozik a vitéz tervét megvalósítani, támpont hiján mindezideig okoskodni is röstellt. Ám most, hogy kiszállt a kastélyból, a nagyúr prófétai szavainak hatása alatt berregni kezdtek hatalmas és tökéletes agyában a gondolat kerekei. A rugó, a mely megindította a szerves óraművet: _«A föld azé legyen, a ki jobban megtudja azt becsülni.»_

Tehát – konstatálta Kincses bevezetőül, – egy radikális birtokpolitika inaugurálásával akarja Kont reformátori munkáját megkezdeni. Oly nagyméretű konczepczió, a melynek megvalósulása legjobb esetben is évtizedekig eltart, ha az átalakulás természetes folyamatát rendkívüli körülmények és eszközök nem siettetik. Kincses meg volt róla győződve, hogy Kont igénybe fogja venni a rendkívüli eszközöket. De milyenek lesznek azok? Békések-e vagy forradalmiak?… Ha békések, – vélte fiskális uram, – milliárdok megforgatása nélkül el nem képzelhetők, ha forradalmiak, a nemzettest vérkeringésének egy koczkázatos érvágás útján való felfrissítését czélozhatják csupán… Már most vannak-e Kontnak milliárdjai? Négyszáz milliója lesz a felosztott uradalmak árából. Egy csekélység a nagy czél arányaihoz képest. Egy semmi… Marad a forradalom esélye, a fennálló rendnek a felforgatása, az operáczió… Mielőtt mérlegelni kezdte volna Kincses a megbillentett államegyensúly várható következményeit, hirtelen eszébe ötlött a két várbeli angol. S meglepően éles perspektiva bontakozott ki kutató intellektusa ösvényén. Csak az angolok titokzatos felbukkanását kellett kombinácziói logikai lánczába belekapcsolnia: a látkép hátterében élesen, szinte élő valósággá kidomborodva állott előtte a Kont tervének rajza:

… A nagyúr idegen, alighanem amerikai tőke igénybevételével szándékozik az ország ki nem aknázott kincseit mozgósítani. Neki ehhez pénzre csak annyiban volt szüksége, hogy részt kérvén a külföldiek szindikátusában, biztosíthassa magának a nemzeti szempontból fontos vezető és irányító szerepet.

Ebből a vélelemből kiindulva, már csak egy pár lépéssel kellett Kincses mesternek következtetései fonalát meghosszabbítania, hogy kialakíthassa képzeletében a Kont tervrajzának részleteit is. Azzal, – kombinálta, – hogy ki szándékozik venni a földet a kulturképes osztály kezéből, nyilván az a czélja a nagyúrnak, hogy belekényszerítse az arra való elemeket az intenziv művelődésbe, a melytől, nem lévén ráutalva, mindezideig idegenkedtek. Ezzel a radikális politikával egyrészt fel fogja szabadítani, gyümölcsözővé fogja tenni a tétlenségre kárhoztatott izomerőt, másrészt folyósítani fogja a nemzet intellektuális értékeit. A nemzet valamennyi erőtényezője a maga helyére és hivatására utaltatván, teljes mértékben érvényesülni fog. A földéhség ki lesz elégítve, az ambicziónak és egyéni értelmi képességnek oly tág tere nyílik, a melyen az emberek nem az egymás elleni dulakodásra fogják elvesztegetni alkotó energiájuk java részét, mint eddig, mindenkinek fog jutni a munkából és a gyümölcsből, mert a kultura megsokszorozza az elvégzendő munka mennyiségét s természeténél fogva nem tűr meg a nemzet testén folytonossági hiányokat; minden űrt betölt a maga terjeszkedési képességével s minden baczillust kiöl…

A Kincses képzelete ezen a nyomon haladva, száz rajt eresztett; messze kalandozó lehetőségeket közelített meg s kitolta a közelfekvő jelenségeket a lehetetlenség határáig. Egyszóval szárnyra kelt a vén szittya lelke, szeretett volna feljutni arra a magaslatra, a melyről Kont nézte az ő fajának kóros úzekedését s határozta meg annak diagnózisát…

Magasra emelkedett Kincses, szinte beleszédült a feje… Vissza is tért hamarosan a földre. Eszébe jutott, hogy sürgős napi ügyek várnak reá, a melyek nem tűrik meg az exaltácziót!… Magának a Kont-problemának a kulcsára azonban (a mennyiben az a vitéz eredetére vonatkozott) hideg észszel is rájöhetett most már a jeles férfiú.