Part 11

– Ülj le, Emerenczia és hallgass meg… Megmondhatnám neked, hogy ki vagyok, nem kellene attól tartanom, hogy elárulsz… a hazádat árulnád el ezzel s erre nem képes egy héderi Kont-leány. Még ha kerékbe törnék sem… És mégsem árulom el előtted a titkomat. Mert szeretlek. És próbára akarom tenni a te szerelmedet is.

A herczegnő vére újból fellázadt.

– Én nem szeretem magát…

Kont megcsóválta fejét.

– De szeretsz, Emerenczia. A kérdés csak az, mekkora a szerelmed? Mert én hétköznapi vágyakkal, érzésekkel nem érem be ám. Azt akarom, hogy az a nő, a kit a magamévá akarok tenni, mindenét feláldozza érettem: a társadalmi konvencziókat, gazdagságot, fényt s ne tartson meg magának semmi egyebet, csak a lelkét és az én lelkemet… Azt akarom, hogy vakon kövesd az ismeretlent, vészbe, viharba, sötétségbe… Kivánom, hogy bizzál bennem, megvesd a látszatot, senkinek se higyjél, csak nekem. Egészen az enyim légy, lábujjadtól a körmöd hegyéig. Ne számítson reád se társadalom, se rokonod, se testvéred, senki a világon. Belém kell olvadnod. Szived az én szivembe, véred az én vérembe, fel akarom szivni egész lényedet!… Akarod?

A herczegnő leült; riadtan gubbaszkodott bele a székébe.

– De hiszen, – gyötrődött, – maga engem valósággal kínpadra visz… Aztán, – tette hozzá halk, bizonytalan hangon, – mindannak, a mit tőlem követel, csak útjában áll az inkognitója. És semmit, semmit sem nyer vele. Miért nem mondja meg a nevét?

A vitéz felsóhajtott:

– Kont vagyok, – mondta szárazon, – vagy ha tetszik, Rákóczi vagyok, vagy Hunyadi… Magam adok magamnak nevet… Érje be vele.

– Nem tehetem, nem tehetem… Mint szárnyszegett vergődő galamb, küzködött magával az asszony; Kont közelebb húzta hozzá a székét.

– Mit akar maga? Azt szeretné, hogy herczeg, gróf, vagy legalább is báró legyek? A mendemondától fél? Vagy csakugyan azt hiszi, hogy szélhámos vagyok? Hogy pirulnia kellene, ha leleplezne valaki? Hát tudja meg, Emerenczia, hogy igen, el fog jönni az az idő, midőn saját magam fogom magamat leleplezni; ki fog tünni, hogy túljártam az egész világ eszén: kormányoztam, _talpraállítottam egy beteg országot_ hatalom nélkül s óriási vagyonra tettem szert, a nélkül, hogy mellettem lett volna az igazság, a törvény és a jog. Csak a végczél és az emberek jóhiszeműsége szólott mellettem, a nemzet belém helyezett fanatikus hite, a mi fel fogja dönteni az összes jogi és társadalmi korlátokat s törvényül csak azt fogja elismerni, a mit én vallok annak.

– Félek, – rebegte a herczegnő. – Ne mondja tovább.

– Mitől fél? – csendesítette a vitéz. – Tegye kezét kezembe, – s elhódította az asszony remegő kezét, – s hallgasson végig, mert még nem fejeztem be. Még azt is el kell mondanom, hogy el fogom venni a maga uradalmait is, a többi negyven vagy ötven úréval egy füst alatt; azt is, hogy annak ellenére szegények leszünk, a munkánk után fogunk élni. Nem biztosíthatok neked se palotát, se kényelmet… egy kis fehér házban fogunk lakni, mint a jobbmódú munkások – s mindezek ellenére nem lesz nálamnál becsültebb ember ebben az országban, se nagyobb úr. És az én feleségem lesz a legfenségesebb magyar nagyasszony, sokkal magasabb rangu a világ bármely herczegnőjénél; nem fog gyémántdiadémot viselni, de dicsfény fog ragyogni a feje körül…

A herczegnőnek előrecsuklott a feje, szeme elernyedt, arcza sápadt lett, mint az álomjáróké…

– Elveszi a vagyonomat? – kérdezte gépiesen.

– El.

– Jogtalanul?

– Jogtalanul.

– És miért veszi el?

– A hazának.

– Akkor – rebegte a herczegnő, – vennie se kell: odaadom.

Kont feléje hajlott.

– És követni fogsz a szegénységbe?

– Megesküszik, – kérdezte az asszony felelet helyett, – hogy jóhiszeműleg beszél? Hogy a becsülete intakt marad?

– Megesküszöm.

A herczegnő hátradőlt székében és elkérte a kezét Konttól, de az nem adta oda, megismételte előbbeni kérdését.

– És követni fogsz engem a szegénységbe?

– Én nem a szegénységtől félek, – válaszolt Emerenczia alig hallhatóan.

– Mitől?

– Attól, hogy nem fog sikerülni a _terve_ és akkor…

– Nos?

– Akkor – fejezte be a szép asszony, – mi lesz _velünk_?!

– Velünk?!

Kont keble mélyéből egy tagolatlan ujjongásszerű hang tört ki. Az asszony önkéntelenül felugrott. A vitéz átnyalábolta a derekát, a vállát és magasra emelte, majd a keblére ejtette a gyönyörű teremtést; játszott vele eszeveszett kiméletlenséggel, a himoroszlán gyöngédségével; szorította, csókolta, a hol érte. Letette a földre, lábához kuporodott, átölelte a térdét, csókolta a ruháját, majd az ölébe vette s megringatta, mint az ölbeli csecsemőt. Nem tudott betelni vele.

– Szeretlek… szeretlek… szeretlek, – hajtogatta egyre. – Az enyim vagy… megtaláltalak…

A herczegnőnek fogalma se volt ekkora szenvedélyről.

– Oh, – nyögdécselte váltig, – fáj… tegyen le… ereszszen el…

Majd végkép elzsibbadt a teste, tehetetlenné lett az akarata is. Elalélt. Csak gyönyörben égő arcza és viharosan hullámzó keble árulták el, hogy él… tizszeresen él: egy egész életet él át perczek alatt.

– Szeretsz? – kérdezte tőle Kont vitéz, midőn végre lecsillapodott valamennyire a szenvedélye viharja. – Szeretsz?

Megmozdult a herczegnő ajka, de a szót nem adta ki, először kivergődött valahogy a vitéz öleléséből. Megkapaszkodott a karjába, igen gyönge volt. A fejecskéje is odahanyatlott a férfi keblére… Csak így tudott szóhoz jutni.

– Szeretlek – én uram!

XII.

Mialatt Kont a herczegnőnél volt, szkupstinává szervezkedtek a kaszinó urai. Jó öreg témájuk volt hozzá.

Hédery Gábris vitte a szót a vörös szalonban. A nagyősű, de aprótermetű férfiúnak olyan borzas volt a parókája, mint egy dühös kandur. Minduntalan belemarkolt, hol lekapta, hol ismét föltette, irtózatosan izzadt alatta a kopasz koponyája. Nem csoda, mert annyi fokra, mint az övé, még aligha volt befűtve emberi fej.

– Bárcsak maradtam volna hatökörnek, – szidta magát, – a mi csak arra kiváncsi, hogy mi van a vályujában s abban találja boldogságát, hogy mennél kevesebbet húzza az igát… Nem, nekem tudomány kellett, hülye tudomány, mint Fausztnak! Nem elégedtem meg azzal, a mit az öt érzékem meg tud emészteni, provokáltam az eget, hogy árulja el előttem a titkait is. Hát most itt van a titok… Hej, – sóhajtott fel keservében, – nem hiába mondja, mióta világ a világ, minden nép hitregéje, hogy az ördögé az az ember, a ki keresztül akarja magát törni a lét miszteriumain! Még negyven éves se vagyok és már exekvál a pokol…

A kaszinó tagjai iszonyú hahotába törtek ki. De nem mindenki nevetett. Gyimóthy, Szinay, Kelen, Kanut s mindazok, a kikre Kont vitéz ráijesztett ősi birtokai lajstromának felolvasásával, meglehetősen savanyú képet vágtak. Hiszen csak Kincses Károly ne szerepelt volna az odiózus ügyben, de a fránya fiskálist minden csodára képesnek hitte a kaszinói közvélemény.

Nyiltan azonban mégse lehetett tőle ebben az esetben félni, ahhoz, a józanész itélete szerint, csak mégis túlságosan bizarr volt a vállalkozása. Egy birtokbahelyezési pör 700 év óta elévült tulajdonjog alapján!

Kanut meg is próbálkozott a tréfával.

– Én nem bánom, – mondta, – ha el is veszik tőlem a Kont révén rám származott birtokaimat, mert busásan regresszálom magamat.

– Hogy-hogy? – támadt rá Gábris, felcsapva parókáját, a mit idegességében a kabátja zsebébe gyűrt volt.

– Úgy, hogy én meg a kirgizektől és osztjákoktól fogom visszaperelni azt, a mit Ungur, a hetvenhetedik nagyapám nekik Ázsiában hátrahagyott.

– Az nem analog eset, – eszelte mérgesen Gábris, a ki kínjában rég kitanult a tréfából, – Kincses szerint a res derelikta elévül ugyan 30 év alatt, de az én ükapám vagyona nem tekinthető annak, mert ő nem a maga jószántából nyakaztatta le magát.

– Az én ükapám se a maga jószántából távozott Dsungariából vagy honnan, hanem mert kergették a kirgizek és tatárok vagy micsodák, – ellenvetette Kanut holtkomolyan.

A hahota megismétlődött, a min Gábriska irtó dühbe gurult.

– Azt hiszitek, – rikácsolta, – hogy csak ti tudjátok nevetségessé tenni a mai jogrendet? Nem gondoljátok, hogy Kincses annak sokkal nagyobb mestere, mint ti? Jól tudom én, – folytatta, – hogy jogász szemmel nézve őrült abszurdum az egész história, de vannak ám egyéb szempontok is… Aztán nem volt arra még sohasem eset a világtörténelemben, hogy a régi rendet, az igazságot, az erkölcsöket, a törvényeket szonika eltörölte a mob? Emlékezzetek a franczia forradalomra, a mely még a hónapoknak és a napoknak a régi elnevezését sem hagyta meg…

– Mondasz valamit, – szólalt meg Gyimóthy gróf, – Kontnak, tekintve az ő csodálatos népszerűségét, ha visszaélne erejével, nem is lenne nehéz egy kis forradalmat nyélbeütnie.

– Nohát, – üvöltötte Gábris, – nem beszélek én a levegőbe, tudom, a mit tudok!

A társalgás ezzel oly térre zökkent át, a melyen önkéntelenül is mindenki megragadt. Még azok is, a kik nem voltak a kilátásba helyezett perben anyagilag érdekelve.

– Az ám, – morfondirozott az oligarcha Belényessy gróf, miközben összeborzongott a gerinczén végigszaladó sajátságos hideg áramlatoktól, – az ám, erre senki se gondolt eddig.

Eddig nem, de ezután meg egyébre se gondolt senki. Az urak kezdték magukat igen kényelmetlenül érezni. Legnagyobb részük nagybirtokos volt, becsületes, nyugodalmas pár ezer hold föld tulajdonosa, a minek, úgy vélte mindenki, legföljebb valami antidiluvialis arányú földrengés árthatna meg és ime, Gyimóthy és Belényessy kipiszkálták az esélyek homályából, hogy biz az kicsúszhatik a talpuk alól földrengés nélkül is. Csak egy második kiáltványt röpítsen Kont vitéz világgá: «Népem, tied a föld, az urak nem méltók rá… a latifundium, a holt kéz eltöröltetik» és – kész a nagy slamasztika, a revoluczió.

– Hátha épen arra számít Kont, – adott kifejezést az általános aggodalomnak Kele, – a fönséges nép támogatására: arra a kényszerhelyzetre, a melybe bennünket egy parasztlázadás beleszorítana!…

De már ezt az inszinuácziót csak mégis megsokallta Gábris. Ő szidhatja az ükapácskáját, senkinek semmi köze hozzá, a magáét szidja, de más ne merje az ő vére vérét aljassággal meggyanusítani.

– Ő nem számít semmire se, – fakadt ki morczosan, – egy igazi úr egyáltalában nem tud számítani, azt a fiskálisára bízza.

Észre se vette, midőn kimondta, hogy ezzel mindössze hogy átkente az odiumot Kont vitézről Kincses uramra, de a dolog lényegére nézve Kelét nem czáfolta meg.

Meg is jegyezte a sötét férfiú:

– Nem tökéletesen mindegy az, akár Kont spekulál az erőszakra, akár a fiskálisa…

Gábris fejbecsapta magát.

– Az ám! Kincses… Higyjétek el nekem, – s körülhordozta tekintetét a társaságon, – nincs annál a ficzkónál nagyobb gazember a földtekén…

Sokan bólintottak, többen csak az orrukat lógatták. Jókedvű ember immár egy sem akadt az egész társaságban… Hja, nagy dolog a revoluczió.

– Beszélnetek kellene azzal a fránya prókátorral, – vélte Belényessy gróf, – a ki még a hold változásától is féltette nyolczvanezer holdat kitevő uradalmait.

– Mondasz valamit, – helyeselte a javaslatot Kanut, – egy millióért talán békét hagyna nekünk.

– Jó – jegyezte meg Gyimóthy, a ki olyan fösvény volt, hogy még mindig gyalog járt, mert sajnálta a pénzt a repülőgépre vagy automobilra, – jó, de hozzájáruljanak a millióhoz azok az urak is, a kik nem lesznek perelve.

– Én? – fortyant fel Belényessy mérgesen, mint egy pulykakakas, – mikor egy talpalattnyi földet sem örököltem a Kont javakból?

– Igen ám, – eszelte Gyimóthy, – de forradalom esetén nem azt fogja a paraszt nézni, hogy mi kié _volt_, hanem azt, hogy mi kié _most_.

Belényessy megaprehendált, mint mindig, mikor valaki fején találta a szöget és kiment vacsorázni.

Az ajtóban majdnem összekoczczant egy gömbölyded férfival. _Kincses volt_. Egy Kont-féle dohánytorpedó füstölt az orra alatt.

A társaság megmozdult és képet változtatott. A keresztbecsapott lábak kicserélődtek, egynémely úr megköszörülte a torkát, mások megcsavargatták nyakukat az inggallérban, Gábris eltrüsszentette magát, Gyimóthy ismeretlen okból a mancsettáját fricskázta meg…

Kincses mester úgy tett, mintha erőszakkal lökték volna be az ajtón, szinte bocsánatot látszott kérni az uraktól, a miért egyáltalában élni merészkedik. Senkit se szólított meg, buksi fejét behúzta a vállába és a szemben fekvő ajtó felé döczögött.

De Kanut nem engedte elillanni.

– Hová sietsz, főfiskus? Ülj le közénk.

Kincses megállott.

– Nem zavarlak benneteket? Azt hittem, _magatok közt_ akartok lenni, – jegyezte meg szatirikusan.

És körülnézett, úgyszólván mindenkit megkérdezve a szemével, hogy csakugyan nem alkalmatlan-e? S miután leolvasta volt az arczokról, hogy a pokolba kivánja őt az egész díszes társaság, – leült egy bőrzsöllébe és mulattatni kezdte a roszkedvű urakat.

– Debreczeni jogászkoromban történt: egy vén aszuképű alakkal találkoztam a kollégium előtt… Épen vasárnap volt…

Gábrist elfogta a düh.

– Tudjuk kérem, _hová_ akar kilyukadni az adomájával, – szakította félbe a körmönfont férfiút, – elengedjük a viczczeit.

– Hová? – kérdezte ez az őszinte csudálkozás hangján. – Mert eddig még, becsületemre mondom, magam se tudom.

Kincses mester hires volt a lódításairól. S büszke volt eme hirességére, mert füllentéseit a költészet számlájára irta fel. Abból ő nem is csinált titkot.

– Becsületére mondja! – S ideges kaczajt hallatott Gábris gróf, azzal fejezve ki, mennyire taksálja a fiskális úr becsületét.

Az nem haragudott meg érte, olyan flegmatikus természete volt ő kigyelmének: mindenkit megvetett, a ki haragudott; holott ő igen sokra becsülte magát.

– Becsületemre hát, – mondta aprókat kaczagva. – Nem tartom én az én adomáimat raktáron, azok úgy születnek meg a fejemben exabrupto szervesen. Mikor az első szót kiejtem, még nem tudom biztosan, mi lesz a második.

Az efajta Kincses-mondáson máskor nevetni szoktak az urak, de az egyszer csak Kanut honorálta a mester szellemességét, az is csak kényszerűségből, mert czélja volt a nagyfejű úrral.

– Hehehe… Jó kedved van, vén csont!

– Az van, hál’ Istennek, különben rég megütött volna a guta.

– Hogy-hogy?

– Úgy, – elménczkedett Kincses uram, – hogy soha egy lépést sem gyalogolok.

– S mi következik ebből?

– Az, hogy a testmozgást ilyen vérmes embernek, mint jó magam, pótolnia kell valamivel, ha nem akar megpukkadni. Hát én azzal pótolom, hogy kutyagolás helyett jól kinevetem magamat; ez kényelmes dolog és vigabb is, mint a kutyagolás, hehehehe…

– Hehehe, – ismételte meg a fiskus nevetését Kanut s oroszlánvadász létére nem sokat teketóriázott, hozzáfogott terve végrehajtásához.

Az volt ugyanis a szándéka, hogy sarokba szorítja a veszedelmes prókátort.

– Van-e újabban valami hires pered? – kérdezte leereszkedő elegancziával. Bevezetésül jónak tartotta az elegancziát.

Kincses mester ellenben közönséges volt, mint egy falusi kántor. Fütyült az elegáns kérdésre s parasztos őszinteséggel felelt.

– Hogy a manóba ne volna. Olyan per van most a kezemben, a miért az egész úgynevezett jogászvilág a szemem közé fog kaczagni.

– S ennek te örülsz? – kérdezte Kanut malicziózus hangon.

– Örülök, mert meg fogom nyerni a pert az egész világ hahotája ellenére is. Hiszen épen ebben rejlik a pikantéria.

– Ejha!…

Ezt nem egy ember mondta, hanem vagy öt. A többi elkrákogta a véleményét.

Gábris a határtalan önbizalom eme merész megnyilatkozása feletti mérgében újra pulykáskodni kezdett.

– Ne henczegjen, kérem, nyerje meg a perét, ha tudja, taszítsa fel a jogot, a miből él, tekerje ki az igazság nyakát, törölje el a törvényeket, hipnotizálja meg a birákat, lázítsa fel a népet, – egyszóval nyerje meg a perét, de nekünk ne henczegjen, mert nekünk nem imponál.

– Hisz azt én tudom, – mondta az agyafurt férfiú, ártatlan képet vágván, – hogy gróf úrnak nem imponál az ész… jóllehet – egyenlítette ki némileg a gorombaságát, – jóllehet egyáltalában nem lehet róla elmondani, hogy eme becses érték nélkül szükölködnék. Teszem azt, azok a propozicziók, a melyeket nekem a perre vonatkozólag most tett, csak eszes ember fejéből pattanhattak ki.

– Ne dicsérjen kérem…

– Jó, nem dicsérem, de követni fogom tanácsait, mert jók és teljesen fedezik intenczióimat.

Ez a szinte szemtelenül czinikus kijelentés végkép fölháborította a kényes urak erkölcsi érzését. Egyben valóságos pánikot keltett, mert hiszen a fiskális győzedelmes önbizalmáról, őserejéről tanuskodott. Gyimóthy fölpattant.

– Vannak dolgok, – jegyezte meg epésen, – a melyeket nem illik kimondani: des choses, qui se font, mais qui ne se disent pas.

Kincses belesuhintott a levegőbe.

– Bolondság, kérem, én becsületes magyar ember vagyok. Ha mit kész vagyok nyélbeütni, abból én titkot nem csinálok soha.

– Föl fogja taszítani a jogot? – szörnyülködött most már Kele is a fiskális czinizmusán. – S nem restelli azt bevallani?

– Föl fogom taszítani a jogot és nem restellem bevallani…

A hallgatóságban meghült a vér.

– És kitekeri az igazság nyakát? – fortyant fel Szinay a társaság nevében.

– És kitekerem az igazság nyakát…

– És eltöröli a törvényeket?

– Ha szükség lesz reá, eltöröltetem a törvényeket.

– Meghipnotizálja a birákat?!

– Azokat én mindig meghipnotizálom, azért van több eszem, mint nekik.

Általános szörnyülközés.

– Képes volna forradalomba kergetni az országot? – kérdezte Kanut, aránylag hidegen.

– A forradalom tisztítja a levegőt, s az a forradalom, a mi ennek a pernek a nyomán _támadhatna_, olyan egészséges anyagcserét idézne elő a nemzet testében, a mely annak örök időkre való megizmosodását eredményezné… Remélem azonban, – tette hozzá, – el lehet érni ezt az anyag-cserét drasztikum nélkül is. Mi ebben fáradunk.

Az anyagcseréből nem értett senki semmit. A megbotránkozás pedig sokkal nagyobb fokú volt, mint hogy eszébe jutott volna valakinek annak értelme felől fölvilágosítást kérni. Csak zúgtak az urak, mint a távoli zivatar. Összemordultak s ököllé szorították markukat…

… Hiszen ez egy veszedelmes ember! Forradalmár! Rabló, a ki idegen tulajdonra tör, fegyverrel, méreggel, tőrrel!… Ezt a szörnyeteget föl kell jelenteni, be kell záratni, le kell fejeztetni!…

A nagy pör ódiumát teljesen levette Kincses mester a Kont vitéz válláról s azzal egyedül önmagát terhelte meg. Nagyszerű fiskális volt. Úgy számított, hogy a maga jellembeli nimbusza nem viszi előbbre a pert, de a Kont szentséges presztizsére nemcsak a pernek, de a nemzetnek is szüksége van… Az általános fölháborodás közepette – mintha nem is ellene irányult volna annak mérge, hanem valaki harmadik személy ellen, a kit az ethika magasabb nézőpontjából megvédelmezni erkölcsi kötelesség, – föltápászkodott Kincses mester kényelmes karosszékéből és félretéve a félig elszítt torpedót, a zúgó társaság közé vegyült. Megrángatta lötyögős nadrágját s izmos, kurta karját egy merész lökéssel a levegőbe fúrva szót emelt:

– Urrraim!…

Az urak arrébb húzódtak tőle, mint valami bélpoklostól s ezzel a hatásos szónoklathoz szükséges távolság szónok és hallgatóság között minden különös rendezés nélkül önmagától megcsinálódott. Kincses uram poziturába vágta magát:

– Uraim, – kezdte beszédét igen lentről, nehogy gikszert csapjon a végén, a mikor a magas hangokra kerül a sor, – tisztelt barátaim, önöknek egyáltalában nincs okuk a felháborodásra. Ez csak abban az esetben lenne érthető, ha holmi világraszóló szélhámos lenne általam képviselt felperes, nem egy providencziális férfiú, a ki épen az önök segítségével szándékozik megkezdeni a haza talpraállításának magasztos munkáját, ezzel bőséges részt juttatva a honmentés dicsőségéből önöknek is. Mert – s itt nekidördült a mester hangja, – Kont úr nem magának perel, hanem a nemzetnek. Önök pedig nem az a fajta, a mi, midőn a hazáról van szó, kalmármérlegen mérje le anyagi veszteségeit. Idáig, ha meggyengült is, nem sülyedhetett le a történelemcsináló nemzet, a melynek évszázadokkal ezelőtt minden egyes tagja egy intésre kész volt nemcsak vagyonát, életét is feláldozni, ha veszélyben forgott az ország integritása. Egyszóval – folytatta a ravaszdi férfiú, – kitörésüknek erkölcsi alapja nincs, annyival kevésbbé, mert biztosra vehető, hogy semmi kifogásuk nem lenne egy ellenkező irányú erőszakos művelet ellen, a mely vagyonukat megerősíteni, megszaporítani czélozná. Teszem – magyarázta ki homályos szavait a mester, – ha szivük mélyébe tekintenek, be kell ismerniök, hogy boldog megelégedéssel vennék tudomásul, ha Kont vitéz Jeruzsálembe küldetné a zsidókat, miután lefoglaltatta birtokaikat. Ebben az esetben ugyebizony aligha keresnék az urak, hol a jog, hol az igazság, a törvény?… S bizonyos esetben – konczedálta a nagy rabulista, – teljesen igazuk lenne; valamiképen a jelen körülmények között teljesen igazunk van nekünk. Mert minden emberi csinálmánynál hatalmasabb a természet szükségtörvénye, a mely, ha úgy kivánja a fejlődés, máról holnapra egész nemzeteket töröl el, hogy a többi népek jobban boldogulhassanak. Mi eme szükség törvény nyomása alatt perelünk!

– Urraim, – folytatta Kincses mester szónoklatát az immár teljesen megnémult hallgatóság előtt, egy sokkal magasabb tenorból, – én értem önöket. Az önök megbotránkozása nem azt fejezte ki, hogy sajnálják Kont úrtól birtokaikat, hanem azt, hogy azokat a szent jelszavakat, a melyeknek jegyében és oltalma alatt állottak eddig, veszedelem fenyegeti. S ebben igazuk lehet. A veszedelem megvan. Sőt megengedem, sajnálni is lehet azokat az ócska és elkopott institucziókat, a melyek oly szépen megvédelmeztek bennünket a közbiztonság és vagyon elleni merényletekkel szemben. Ám ez is csak líra, uraim, elégia… Az ember a kiszolgált télikabátját is sajnálja letenni, pedig nincs igaza, mert az új kabát, igaz, hogy meg kell adni az árát, de jobban megvédelmezi az embert a hideg ellen a réginél. Ne sajnálják, uraim, a régi rendet: az elkoptatott jogot, az igazságot, a törvényt, az eszményeket…

Csak most vették észre az urak, hogy maró gúny a fiskális minden szava. Összenéztek, de annyira dermedtek voltak már, hogy nem is tiltakoztak megcsúfoltatásuk ellen.

Kincsesnek pedig felágaskodott a hangja a magasabb régiókba.

– Tudják-e önök, mi a jog, uraim? Az a fék, a mely megakadályozza az embert, hogy felfalja egymást, mint a vadállatok. A törvény? Az a kocsis, a ki rángatja a féket. S az igazság? Van-e az urak közül valaki, a ki meg tudná mondani, kinek van igaza? A mobnak-e, a mely el akarja nyelni a magasabb rendeket, vagy a magasabb rendeknek-e, melyek el akarják nyelni a mobot? A nagyhatalmaknak-e, a melyek a czivilizáczió nevében leigázzák a primitiv vad népeket, avagy a vad népeknek, a melyek vérökkel védelmezik Istentől nyert szabadságukat? Az öreg embernek van-e igaza, vagy a fiatalnak, a férfinak-e, vagy az asszonynak, a khinainak-e, vagy a francziának?… Mert hiszen mindenkinek más az igaza. Két egyforma igazság nincs is, – konkludált a mester, – tehát egy igazság sem lehet!…

Ahhoz, a mit ezután mondott, már fel is ágaskodott kissé a nagyeszű férfiú:

– Urraim, a jog, a törvény, az igazság, az összes eszmények az emberért vannak, mihelyt megszűntek azért lenni, annak használni, nem azok többé, a mik voltak, elveszítették lényegüket önmaguktól Konttal, Kincsessel, vagy Kont és Kincses nélkül. Jól megjegyezzék, uraim, hogy az emberi eszmények közül csak egy az örök: a _rend_, a többi, ha nem khiméra, mind e körül a tengely körül forog. Ergo, ha úgy követeli a rend, új törvények, új jog, új igazság fog keletkezni a régi tetemén. Én – vágta ki süvöltő hangon, – másodsorban a _rend nevében_ és érdekében perelek.

Kincses mester ezzel a levegőbe vágott az öklével pont helyett s nyugodtan előszedve torpedóját, ismét rágyújtott…

Az urakat végkép megszédítette az a káprázatos dialektikai kötéltáncz, a mit a nagyfejű tömzsi emberke a szavak és fogalmak pódiumán produkált.

– Mi az ördög ez? – bődült el Kanut önkénytelenül. – A világ végire számít, vagy mi a manó?

Egyetlenegy heves kifakadás se hangzott el ellene, minden szenvedélyt kiszorított a szivekből a tájékozatlanság, a megdöbbenés.

Még Gyimóthy nyerte vissza leghamarabb elvesztett lélekjelenlétét. A pöfékelő Kincses mester elé sántikált (mert köszvényes volt):

– Egyszóval – dadogta, – úgy áll a dolog, magad is beismered, hogy nincs igazatok.